"Az erényes embert bárminő balvégzet sújtja, nem szűnik meg tusakodni vele.
(Hangulatzenéért kattints ide)

Karol Jemiz egy polyák faluban született, bár igazi apja nem az idősebb Jemiz volt - a helyi viszonyok közt módosnak mondható fogadós -, hanem a felesége szeretője, egy Pinkula gúnynevű zsivány. Pinkula régebben marhahajtásból élt, egy pártos bírói ítélet tette törvényenkívülivé, mely rajta kérte számon a tőzsér ostobasága miatt elvesztett jószágokat. A jobbfajta zsiványok közé tartozott: nem tapadt vér a kezéhez, és igyekezett csak azoktól rabolni, akinek utána is maradt mit a tejbe aprítani. Arról természetesen szó sem volt, hogy a zsákmányát szétossza a szegények között, hisz szűkösebb időkben maga is alig tengődött el belőle. Még nehezebb lett a helyzet, amikor az édesanyja halála után magához vette a kis Karolt: őt az egyik orgazdájának az asszonya szülte neki, és Pinkula attól tartott, hogy ha a nyomában járó fogdmegek rájönnek erre, rajta keresztül próbálnak majd nyomást gyakorolni rá. Karol tehát a polyák erdőségekben nőtt fel, s már gyermekkorában kitanulta a zsiványmesterség minden csínját-bínját; ez a hivatás azonban nem épp a hosszú és eredményes élet záloga, bármilyen szerencsésen űzte évekig az apja.

A megoldást végül egy Zygmunt Górka nevű nemesúr hozta el, műkedvelő csillagász és gazdag borkereskedő, akit Pinkula három ízben is sikertelenül próbált kirabolni, mivel még nála is jobban kegyelte a szerencse. Górka gyűjtötte a szerencsés embereket, igyekezett minél többet a szolgálatába fogadni közülük. Felajánlotta Pinkulának, hogy hűségéért cserébe kijárja a számára a kegyelmet és földet ad neki egy félreeső birtokán, távol régi áldozatainak bosszújától. Az öregedő zsivány, aki tisztában volt vele, hogy az útonállók előbb-utóbb mind akasztófán végzik, kapva kapott a lehetőségen. Az eldugott hegyi falut, ahol az urasági erdész hivatalát töltötte be, Górkownak hívták. Itt szeretett bele az időközben férfivá érett Karol egy jómódú kereskedő lányába, Valeri Perukba; feleségül azonban nem vehette, mert maga Valeri ugyan viszonozta az érzelmeit, zsarnok apja azonban hallani sem akart a méltatlan frigyről egy kivetkezett bandita fiával.

Teltek-múltak az évek. Zygmunt uraság élete alkonyán Górkowba vonult vissza, hogy senki ne háborgassa öreg napjaiban: itt halt meg, itt is temették el. Nomármost, ő nem véletlenül állt a világ legszerencsésebb emberének hírében: szerencséjét egy mágikus kristálygömb táplálta, melyet végrendelésében a falura hagyott, szobordísznek álcázva a kriptája fölött. Karol rájött erre a titokra, s végső kétségbeesésében ellopta a talizmánt, hogy segítségével megszöktethesse Valerit és boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Arról viszont fogalma sem volt, micsoda szörnyű átok párosul a kristálygömb áldásával, és milyen bonyolult óvintézkedéseket tett Zygmunt uraság a megfékezésére. Meggondolatlan cselekedetével Karol megörökölte Górka szerencséjét, ám egyúttal elszabadította az átkot, amelybe az egész falu belepusztult, az édesapját sem kivéve; csupán a két szerelmes tudott elmenekülni. Ezekről az eseményekről, amelyekbe a Carcosa család két tagja is belekeveredett, bővebb tájékoztatót nyújt Névtelen Carcosa beszámolója A szerencse forgandó című kalandról.

Karol dél felé indult a kedvesével. Mivel rokonai nem maradtak, befogadást senkitől sem remélhetett; amihez pedig a legjobban értett, az az útonállás mestersége volt. Persze nem akart világéletére bandita maradni: úgy tervezte, csak annyi pénzt szed össze a varázsgömb hathatós segítségével, amennyiből új életet kezdhet valahol jó messze a polyák respublikától, ahol senki sem hallott sem Zygmunt Górkáról, sem a Carcosákról. Morózia zűrzavaros viszonyai ígéretes közeget kínáltak ehhez a tervhez. Hogy alábecsülte a kristálygömb hatalmát, arra akkor döbbent rá, amikor a moróziai hegyekben bolyongva véletlenül rábukkant egy őrizetlen kincsesbarlangra, telides-tele arannyal, drágakövekkel és válogatott bűverejű csecsebecsékkel. Másodszorra tehát igen rövid ideig tartott a kényszerű banditaélet. Karol úgy határozott, hogy a sztambuli kalifátusban fog letelepedni, nagystílű szélhámosként, mint keresztény varázsló és csodadoktor; föl is vette az Abu Nuvász, vagyis a Szerencse Atyja nevet. Csak arról feledkezett meg, hogy Zygmunt talizmánja csupán gazdája egyéni szerencséjét garantálja, másokra nem terjed ki a hatalma. 

Alku a dzsinnel
(Hangulatzenéért katitnts ide)

Félúton Sztambul felé, egy magányos éjszakai táborhelyen Abu Nuvásznak váratlan látogatója érkezett: nem kisebb személyiség tűnt elő a semmiből teljes kíséretével, mint maga Gázi Babur, a ruméliai dzsinnek szultánja. Rögtön bejelentette, hogy a moróziai hegyekben talált kincs az övé; azért hagyta őrizetlenül, mert a környéken élő muszlimok mind tisztában voltak ezzel és óvakodtak hozzányúlni. Nomármost, ő igazság szerint rövid úton végezni szokott a tolvajokkal, most azonban maga sem tudja, miért, de annyira jó kedvében van, hogy jogos megtorlás helyett alkut kínál Abu Nuvásznak. Általában az emberek szoktak kívánni valamit a dzsinnektől; fordítsanak most egyet a dolgon. Ha Abu Nuvász teljesíti a szultán egyik kívánságát, akkor nem csupán meghagyja őt a kincs birtokában, hanem még külön meg is jutalmazza érte.

Abu Nuvász bámulatos hidegvérrel kikötötte, hogy csak olyan kívánságot hajlandó teljesíteni, ami nem követel emberéletet és senki nem fog szükséget szenvedni tőle. A szultán habozás nélkül beleegyezett... majd feleségül kérte tőle a szerelmét, Valerit. Tejben-vajban fogja füröszteni a világszép leányzót, ígérte; s mert tudni véli, milyen nehéz lemondani róla, cserébe két tucat válogatott hűbéresét bocsátja Abu Nuvász rendelkezésére, akik huszonöt évig fogják feltétlen engedelmességgel szolgálni őt.

Az alku megköttetett, s azóta Abu Nuvász a világ legszerencsésebb, ám egyszersmind legboldogtalanabb embere. Minden követ megmozgat, hogy a szerződés betűjét betartva valahogyan visszaszerezze élete nagy szerelmét; ám hiába sikerül neki szinte minden, amibe belefog, hiába parancsol több dzsinn csatlósnak, mint a kalifa udvari mágusai, e céljától ma is ugyanolyan messze van még, mint a kárhozatos alku megkötésének percében.

A Carcosákkal másodjára Sztambulban hozta őt össze a sors (lásd Artemus Carcosa beszámolóját a Késpárbaj című kalandról), s bár mélységesen gyűlöli és megveti őket, olyan értelemben nem az ellenségük, hogy célzatosan a romlásukra törne. Számára a legfontosabb a drága Valeri személye, ehhez képest minden egyéb másodlagos. A végzet furcsa fintora, hogy a Carcosák tiszta szívből viszonozzák Abu Nuvász ellenszenvét; és mégis, ha dolguk akad vele, rendszerint nem ellene, hanem éppen hogy mellette küzdenek valami közös cél érdekében.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

http://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr732031017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mr nemo 2010.05.26. 12:17:21

Ez jó volt, kár, hogy nem a modul előtt lett bemutatva.

Furore Carcosa 2010.05.27. 09:15:11

Hát igen, csak ugye ragaszkodni kell az időrendhez: és amit fentebb olvashattok, azt Artemus csak a Késpárbaj-ban leírt események után derítette ki és hozta a család tudomására. Az a Zulfikár nevű dzsinn mesélte el neki, akivel naphosszat együtt szürcsölték a méregerős löttyöket a sztambuli kávémérésekben. (Ez már durva függőség, ha engem kérdeztek.)

mr nemo 2010.05.27. 13:12:24

Oké!

Többé nem emelek szót a bejegyzések sorrendje miatt. :-)