Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Lara’s Tower
by Kevin Nunn
Judges Guild, 1981.

Az orkok befészkelték magukat egy toronyba, ahonnan szüntelen rablóportyákkal háborgatják a környéket. A torony jogos gazdája Lara, az Aphrodité-papnő, aki egy ujjpattintással ki tudná söpörni őket, valami rejtélyes okból mégis inkább a parti segítségét kéri. A feladat: végigmenni az épületen és mindenkit legyakni. Az akció logikusan adódó következménye – hogy ti. az orkok után így még a JK-k is ki fogják fosztani az otthonát – Larát szemlátomást nem nyugtalanítja. Mi több, jutalmul még százezer aranyat (!) is ajánl a csapatnak érte. Más téren viszont roppant szigorúnak mutatkozik, így például ellentmondást nem tűrően megszabja a karakterek szintmaximumát (1).

(1) A metajátékos gondolkodás akkor is iszonyúan rombolja a hangulatot, ha a játékosok csinálják; olyan brutális öngóllal azonban nemigen találkoztam még publikált modulban, amikor az NJK-k viselkednek így. A gygaxi paradigmában teljesen természetes, hogy bevezetésként megszabjuk a körülbelüli szinthatárokat; de a Sátán szerelmére, ezt játékon kívül kell közölni, nem úgy, hogy egy NJK szájába adjuk!

Az ún. háttértörténet még viccnek is rossz: alsós színvonalú gügyögés áporodott közhelyekkel. A torony belső struktúrája legalábbis rendhagyó: az élelmiszerraktár például a pincében van, a konyha meg a nyolcadik emeleten. Latrinák természetesen nincsenek (acélvese-szindróma?), úgyhogy lelki szemeim előtt máris fölmerült a horrorisztikus kép, ahogy a kilencedik emeleti hippogriff-istállóban termelődő irdatlan mennyiségű trágya előbb a konyhaszintet árasztja el, majd közvetlenül alatta az Aphrodité-papnő opulens hálószobáját. Az orkok vezetői egyébként ebben a hálószobában tanyáznak, ezért a partira a kaland tetőpontját képező drámai leszámolás után még egy meglehetősen antiklimaktikus élmény vár: le kell vadászniuk pár kuktát és lovászt. (Persze ne finnyáskodjunk, százezer aranyba igazán belefér.) Ha nagyon vérszomjasak, szegény hippogriffeket is lemészárolhatják; amennyiben még ez sem hűti le őket, alternatív folytatásként javaslom a patkány- és csótányirtást.

A Frontier Forts of Kelnore rendszerével bármelyik mesélő tucatjával tud ilyen labirintusokat gyártani. Illetve bocsánat, ne sértsük meg Mr. Seringet: ennél nagyságrendileg jobbakat. A Lara’s Tower még Gygax-gagyinak is katasztrofális. Mr. Nunn büszke zárómegjegyzése pedig, miszerint Larát és a tornyot a saját négy éve tartó kampányából adaptálta, csak őt és a jelzett kampányt minősíti. Nem vitatom, hogy az ő társaságukat szórakoztatta ez a nívó; de muszáj vele másokat is boldogítani?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.