Megjegyzés: Ismét visszatérünk egy poszt erejéig a Carcosa kampány irodalmi forrásvidékére. Robert E. Howard csaknem valamennyi játékosunknak régi, kedves olvasmánya: a Carcosák világa éppúgy magán viseli a bélyegét, mint egyes karakterek. Az a kevésbé ismert, rövid elbeszélése, amit alább mutatunk be az olvasóknak, idén tavasszal jelent meg a DeltaVision kiadó Kull király és az ősök c. válogatásában. A könyvről itt meg itt olvasható bővebb ismertető, és akinek ez meghozta a kedvét hozzá, emitt tudja megrendelni.

A SKORPIÓ OLTÁRA

– Sötétség istene, segíts!
   Karcsú ifjú térdelt a sűrű félhomályban, fehér bőre elefántcsontként csillogott. A gazdagon erezett márványlapok hidegek voltak a lába alatt, szívét azonban még dermesztőbb hideg szorongatta.
   Magasan fölötte, félig beleveszve a fátylakra szakadozó árnyékokba, roppant lapis lazuli kupola borult a domborműves márványfalakra. Előtte színaranyból mintázott oltár emelkedett, rajta csillámló kristályszobor: egy hatalmas skorpió, melynek tökéletes élethűsége több volt egyszerű műremeknél.
   – Nagy Skorpió! – folytatta fohászát az ifjú. – Segítsd meg hűséges hívedet! Tudod jól, hogy a rég letűnt időkben Kardforgató Gonra, őseim legdicsőbbike, a te szentélyed előtt esett el, véres halomra ölve az oltárod gyalázatára törő barbárokat. Akkor a papjaid szájával azt ígérted, az idők végezetéig oltalmazni fogod Gonra nemzetségét.
   – Nagy Skorpió! Számos sarj fakadt azóta Gonra ágyékából, férfiak s nők egyaránt, de soha egyikük sem kérte számon rajtad a szavad. Most azonban, keserű szükségem órájában, könyörögve járulok eléd, hogy emlékezz a régi fogadalomra! Jusson eszedbe a vér, amit Gonra kardja megivott, s ami Gonra ereiből kiömlött!
   – Nagy Skorpió! Guron, a Setét Árny főpapja az ellenségem. Valúzia királya, Kull kilovagolt bíbortornyos városából, hogy tűzzel-vassal sújtsa azokat a papokat, akik dacolnak vele s még mindig emberáldozattal hódolnak a régi sötét isteneknek. Mire azonban a király ideérne a megmentésünkre, engem és a lányt, akit szeretek, meztelenül fognak kifeszíteni az örök sötétség templomának bazalt oltárkövére. Guron esküvel fogadta! Testünket vén és förtelmes torzszülötteknek fogja odavetni, lelkünket pedig a névtelen istennek, aki a Setét Árny mélyén lakozik.
   – Kull, aki Valúzia trónusán ül, vágtatva közelít seregével, de ebben a hegyi városkában Guron az úr, és már a sarkunkban van, mindjárt utolér! Nagy Skorpió, segíts! Emlékezz Gonrára, aki az életét adta érted, amikor az atlantiszi barbárok karddal és üszökkel törtek Valúziára!
   A karcsú ifjú elcsigázva hajtotta le fejét, válla csüggedten meggörnyedt. A csillogó szobor az oltáron jéghidegen ragyogott a félhomályban, és semmi jelét nem adta, hogy a különös isten meghallgatta volna híve kétségbeesett fohászát.
   Az ifjú hirtelen talpra riadt. Futva közeledő lábak csattogtak kint a széles templomlépcsőkön. Egy lány szaladt be a kapuboltozat árnyékába, szellőszárnyon röppenő, fehér láng gyanánt.
   – Guron... jön! – zihálta, és szerelmese karjába vetette magát.
   Az ifjú arca falfehérre sápadt, szorosabbra vonta ölelését, és feszülten figyelte a bejáratot. Fenyegető léptek dobbantak lassan, súlyosan a márványon, s a kapunyílásban felkomorlott egy emberalak.
   Guron, a főpap ösztövér óriás volt, magas és szikár. Szeme két tüzes korongként izzott a boltozatos szemöldök alatt, szája keskeny hasítékát néma nevetésre húzta. Csak egy selyem ágyékkötőt viselt, melybe élesre köszörült, görbe tőrt tűzött, csontos kezében pedig nehéz, kurta szíjkorbácsot lóbált.
   Áldozatai összekapaszkodtak és tágra nyílt szemmel meredtek rá, mint madarak a kígyóra. És Guron lassú, hullámzó mozgásában, ahogy közelített feléjük, volt valami, ami a zsákmányát bűvölő kígyó csuszamlását idézte.
   – Vigyázz, Guron! – Az ifjú bátran beszélt, hangja azonban elcsuklott a keblét szorító borzadálytól. – Ha a királytól nem félsz és rajtunk sem esik meg a szíved, hát óvakodj kihívni a Nagy Skorpió haragját, akinek a védelme alatt állunk!
Guron felnevetett, kevélyen és magabiztosan.
   – A király! – gúnyolódott. – Ugyan mit árthat a király nekem, aki hatalmasabb vagyok minden uralkodónál? A Nagy Skorpió? Hahaha! Elfeledett isten, akire már csak a vénasszonyok meg a porontyok emlékeznek. Talán a Setét Árnyat akarod fenyegetni a skorpióddal? Bolond! Titeket már maga Valka, az istenek istene sem menthet meg! Mindketten el vagytok ígérve a Setét Árnyban honoló istennek.
   A reszkető fiatalok felé lendült és vállon ragadta őket, karomszerű körmeit mélyen puha, fehér húsukba vájva. Megpróbáltak ellenállni, ő azonban csak nevetett, s hihetetlen erővel a levegőbe emelte őket; tehetetlenül kapálózva lógtak kinyújtott karjáról, mint két csecsemő. Fémes, csikorgó kacaja gúnyos-gonoszan visszhangzott a márványfalak között.
   Aztán az ifjút a térde közé szorítva kezén-lábán összekötözte a szánalmasan nyöszörgő lányt, majd durván félrelökte a kőlapokra, és hasonlóképpen bánt el a kedvesével is. Hátralépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. A csendet sokáig csak a lány rőmült, görcsös zokogása zavarta. Végül a főpap így szólt:
   – Bolondok vagytok, ha azt hittétek, hogy elmenekülhettek előlem! A nemzetséged férfisarjai mindig szembeszálltak velem a tanácsban és az udvarban, kölyök. Most megfizetsz ezért, és a Setét Árny inni fog. Hahaha! Ma én vagyok a város ura, bárki címezi magát királynak!
   – A papjaim elözönlötték az utcákat, állig felfegyverezve, és senki sem mer ellenem szegülni. Ha a király most, ebben a percben törne a városra, akkor sem tudná elég gyorsan átverekedni magát a harcosaimon, hogy megmentsen titeket.
Pillantása körbevándorolt a templomon, és megakadt az aranyoltáron meg a néma kristályskorpión.
   – Hahaha! Csak az ostobák vetik a hitüket egy olyan istenbe, akit rég nem imádnak már az emberek! Akinek egyetlen papja sincs, és templomot is csak azért szentelnek neki, mert még nem feledték el teljesen régi nagyságát! Akit senki sem tisztel a félkegyelműeken meg a buta vénasszonyokon kívül!
   – Az igazi istenek sötétek és vérszomjasak! Emlékezzetek erre, ha majd a fekete oltáron feküsztök, amely mögött a Setét Árny honol! Mielőtt meghaltok, megismeritek az igazi isteneket, a hatalmas és rettenetes isteneket, akik feledésbe merült világokból és az éjszaka tilalmas régióiból valók! Akik halott csillagzatokon születtek, kihunyt és eljegesedett napokon, túl az állatöv sápadtan derengő fénykörén! Megismeritek a Néven Nevezhetetlen iszonyatos valóját, amit emberi nyelven szavakba foglalni nem lehet – ám szimbóluma a Setét Árny, az örökkön éhező sötétség!
   A lány abbahagyta a zokogást; akárcsak a fiú, ő is borzadályos csendbe dermedt. Szörnyűséges szakadék sejlett föl a pap fenyegetései mögött, tele baljós árnyakkal, melyekhez képest az emberi képzelet alkotta ördögök vásári maskarákká sápadtak.
   Guron közelebb lépett hozzájuk, lehajolt, és kinyújtotta karomszerű kezét, hogy megragadja és a vállára vesse őket. Fölnevetett, mikor látta, milyen kétségbeesetten próbálnak odébb vergődni. Ujjai a lány fehér bőrébe mélyedtek...
   Kiáltás szaggatta szét a csendet, mintha egy kristálygong robbanna ezer csörömpölő szilánkra. Guron a levegőbe vetette magát, majd arcra zuhant a márványlapokon, és üvöltve vonaglani kezdett. Valami parányi teremtés iszkolt el mellőle s tűnt el a kapubolt árnyékában. A főpap sikolyai éles, fejhangú visításba csaptak át, mely a legmagasabb hangnál hirtelen félbeszakadt. A csend halálos ködként ereszkedett a templomra.
   Végül az ifjú szólalt meg halkan, bizonytalanul.
   – Mi volt az?
   – Egy skorpió! – A lány hangja úgy reszketett, hogy alig lehett érteni. – Végigmászott a meztelen mellemen, de nem bántott, és mikor Guron hozzám ért, megmarta!
   Megint csend lett. Egy idő múlva az ifjú tétován azt mondta:
   – Ebben a városban emberemlékezet óta nincsenek skorpiók.
   – A Nagy Skorpió ideszólított egyet a népéből, hogy segítsen rajtunk! – suttogta a lány. – Az istenek sosem felejtenek, és a Nagy Skorpió betartotta esküvését! Adjunk hálát neki érte!
   És úgy, ahogy voltak, kezükön-lábukon megkötözve, hasra fordultak az oltár előtt, hosszan hódolva a hideg márványon a nagy, néma, csillogó skorpiónak – míg a távolból fülükbe nem csengett a kardcsörgés meg az ezüstpatkók csattogása, bejelentvén a király érkezését.

(Kornya Zsolt fordítása)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gulandro 2011.09.09. 00:40:07

Pofátlanul: kronikak.hu/?p=796

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: