Saamiföld: Túl az emberen

2012.01.04. 10:00

Megjegyzés: Nibela korábban már írt nekünk a rénisten gyermekeiről. A mai cikkében arról olvashatunk, miféle különös szerzetekkel osztoznak a világon a saamik, és újra találkozunk néhány ismerős karakterrel is…


Saiwo – a világ a saamik talpa alatt

Tóföldet, azon belül Saamiföldet másféle népek is lakják, nem csak emberek. Az egyszerű lelkek örülnek, ha csak homályos rémtörténeteket hallanak róluk, melyek más törzsekkel, más siidákkal estek meg. Éjszakánként azért fohászkodnak, hogy ők maguk sose találkozzanak ilyesféle fajzatokkal. Míg ezt a siida asszonyai, gyermekei és pásztorkodó, vadászó férfiai megtehetik, a sámánok nem. Nekik kötelességük tisztában lenni vele, kik alakítják még a világmindenség egyensúlyát: kikkel kell szövetséget kötniük, s kiket kerüljenek még ők is messziről. A tét nem csupán személyes túlélésük, de gyakorta az egész siida fennmaradása is. Ahogy a civilizált világban is tartják, a törvények ismeretének hiánya nem ment fel a következmények alól: Saamiföld íratlan szabályaira ez még inkább igaz.


Apara – te játszanál vele?

Ha huncut, csilingelő gyermekkacaj hallatszik a bokrok közül és fehér ruhácska villan fel hol itt, hol ott, biztosra vehető, közel jár az apara. Hangjuk színtiszta igazság. Gyermekek ők, de holt gyermekek szellemei. Kedvelik a játékokat – bújócskát, kergetőzést –, és a különféle tréfákat sem vetik meg. Bájosak, ugye? Pedig ez áll tőlük a legtávolabb.

A látszat hatalmát ők is jól ismerik, ez válik bosszújuk eszközévé is. Erőszakos, csúf halált halt gyermekek ők. Nem kívánt csecsemők, akiket anyjuk kitett az erdőbe; kardélre hányt porontyok azokból időkből, amikor szilaj scaniai martalócok dúlták fel a vidéket. Emlékezetük messzebbre nyúlik a felnőttekénél. Halandó testük maradványai körül tűnnek fel, távolabb nem szokásuk merészkedni. Még eleven bennük elmúlásuk iszonyata, mohó irigységgel lesik a nyughelyüket keresztező élőket.

Matti egy szem fia is találkozott nemrégiben eggyel, és csak hidegvérének köszönhette, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Egy apara kislány egy rénborjút akart elcsalni a csordából, de a fiú hangos hujjhujjal elkergette. Anyja, Lohtta sokkal hátborzongatóbb élményt tart számon, amit ebédfőzés közben meg is osztott a sátorban tartózkodókkal:

– Lánykoromban, nyáron a nővéremmel végigjártuk az erdei csapdáinkat. Csecsemősírást hallottunk. Nővérem aggódva tekintett körbe, honnét jöhet. Kis keresés után meg is találtuk a picit egy nagy kőre téve. Igen mérgesek lettünk, mert ilyet csak a szívtelen anyák tesznek, vagy az ajatarok, ha fiuk születik. Épp eldöntöttük, elvisszük magunkkal, amikor a semmiből egy ötéves forma kislány tűnt elő. Felkapta a kisbabát és befutott vele a sűrűbe. A baba igen sírt, rohantunk utána. Csak azért nem lett nagy bajunk, mert futás közben elestem, kificamodott a bokám, így nem mehettünk tovább. Visszafordultunk, erre a kislány a nyomunkba szegődött a babával. De miféle csecsemő volt az! Már nem sírt, hanem haragosan morgott! Egész teste szürkésfehéren világított, két szeme tejfehéren meredt ránk. Sose láttam még olyan gyűlöletet egy baba szemében. És a kislány is olyan vádlón nézett ránk, mintha mi tehettünk volna arról, ami velük történt.

A saamik tartanak az aparáktól, és jó okuk van rá. Ki játékukba beleszáll, életét teszi kockára. Kergetőzésbe hívó aparához csatlakozni öngyilkossággal ér fel. Közvetlenül kárt ugyan nem tehetnek senkiben, de addig csalják a balgát magukkal, míg szakadékban, ingoványban, vadállat ölelésében elveszejthetik. Kacajuk akkor elhal, közel húzódnak az áldozathoz, hadd lehessenek tanúi halálának. Az élők kimúlása számukra élvezet és öröm.

A Noaidákon múlik, hogy békétlen aparák ne zaklassák a siidát. Ők ismerik azokat a szertartásokat, melyekkel távol tarthatók. Favtna is hallott egyről Galla halálos ágyánál, tudja már, mire való a Noaida-övön lógó hófehér gally. Ha azzal kétszer a homlokára üt, hófehérre színeződik ott minden növény, ahol az apara teteme nyugszik. Ott van az átjáró az élők meg a túlvilág, a Manala között. Bölcsebb aparák kerülik a lelepleződést, mert a Noaida képes ezeket a kis kapukat betapasztani, s így az aparákat elűzni.


Átjáró az élők és a holtak világa között

Még mindig jobb aparával találkozni, mint uldával. Rájuk bizony – és sok más hasonló teremtményre is – igaz a mondás, hogy az élők rosszabbak a halottaknál.

Minden országnak megvannak a maga legendái a földmély lakóiról, hiszen ezek a lények sokfelé honosak, számos fajtájuk zaklatja az embereket. A saamik is ismerik őket. Otthonuk a föld alatti Saiwo, és gyakran gyűlik meg velük a bajuk.

– Gyermekkoromban három egymást követő nyáron azért kellett tábort bontanunk, mert éppen az ő otthonuk fölött vertünk tanyát – mesélte Matti. – Hullottak a rének, mint a legyek, mire kiderült, hogy ők küldték ránk a rosszat. Galla apja elment velük tárgyalni. Képzeljétek, még nekik állt följebb! Panaszkodtak ránk, hogy hullik a fejükre a rénszar meg a húgyeső!

Efféle utazásokra vállalkozni korántsem veszélytelen vállalkozás. A lenti világ dögletes az ember számára, és ha nem tartja be nehezen követhető szabályait, könnyen előfordulhat, hogy sohasem tér vissza. Ezért szokták többnyire a Noaidákra bízni az ilyenfajta alkukat. Galla özvegye, Nasti úgy emlékezett, apósa óva intett mindenkit az uldákkal való találkozástól. Vellamónak bemutatott áldozat nélkül még ők sem indulnak ilyen küldetésre. Hallomásból úgy tudta, az idegen országok uldái sokkal komiszabbak, még a pofájuk is másmilyen; örülhetnek a saamik, hogy Saiwo lakói nemigen érdeklődnek irántuk. Sok kellemetlenségtől kímélik így meg magukat, még akkor is, ha az uldák gyereksarcot követelnek tőlük.

Bevett szokás, hogy az uldák csecsemőket emelnek el, s a saját kölyküket teszik helyettük a pólyába. Lohtta el sem tudta képzelni, miféle sors várhat odalenn a kis ártatlan porontyokra. Ő különösen gyűlölte őket. Tisztán emlékezett rá, született neki egy fiúöccse, aki helyett egy sápadt, vizenyős képű picit leltek három nap múlva. Nem is élt pár napnál többet, szülei nagy bánatára. Anyja soha többet nem szült fiút.


Ulda – a földmély lakója

Az uldákkal még csak-csak zöldágra lehet vergődni, ha másképpen nem, hát elköltözik a siida a fejük fölül, de a kadnihák még náluk is rosszabbak. A legalattomosabb, legaljasabb tündeszerzetek, akiket hátán hord az anyaföld. Úgy beszélik, ha megpillantod őket, már késő.

Többnyire pirosba öltözött, szemrevaló fehérnépként bódítanak. Lepleik alatt a testüket kígyómintás tetoválás borítja. A saamik hite szerint a kígyókő hasznos talizmán ellenük: megszorongatja a festett kígyókat a kadniha testén, aki ezt nem szenvedheti, és odébbáll.

A férfinép sosincs tőlük biztonságban: ha halászni járnak szép, csöndes tavakra, ahol körbejár az áramlás, netalán egy sziget is van középütt, akkor ajánlatos más zugot keresniük. Az ilyen helyen tanyáznak a kadnihák, és a saját otthonukban erősebbek, mint másutt, a kígyókő itt mit sem ér ellenük.


Kígyókő – védelem a kadniha ellen

Favtna egyebet is tudni vélt róluk, és ezzel nem volt egyedül:

– Egész lényük látszat csupán. A sammakko, vagy ahogy a ruszok, jugriaiak mondják, a békakirály atyafiságával cimborálnak. A szövetség jele az a sok kígyójel a testükön. Biztosra veszem, hogy azért ilyen erős a mérgük, mert a sammakkóktól szerzik. Talán ők maguk azok a nagy, irdatlan nőstények, akik parancsolnak nekik, csak néha emberibb alakot öltenek, hogy elragadják a férfiak magját és elvegyítsék a maguk vérével. Tavaly a téli szálláson találkoztam egy másik siida Noaidájával, aki úgy véli, az ilyen nászból született korcsokat a kadnihák eladják az uldáknak. Nuomi Torem a tudója, mihez kezdenek velük! Pár ostoba meg azt tartja róluk, holmi sápkóros tündeszerzetek, akik víz alatti palotákban élnek A fémtől ugyan irtóznak, ám kötve hiszem, hogy jó vége lehet, ha ezüst ékszerekkel megbéklyózzák és erőszakkal feleségül veszik őket! Egyrészt a rokonságuk bosszút fog állni a nőrablásért; másrészt kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá a férj, ha egy fogsor vigyorog vissza rá az asszony lába közül! – nevetett kárörvendően.


Kadniha – veszedelmes férfifaló

A kadnihák az okai annak, hogy a saamik félnek az ajataroktól. Kedvelt szokásuk asszonyszemély bőrébe bújni és ekképpen lépre csalni a vágytól ittasultakat. Nem egyszer derült ki már, hogy egy ajatar nem ember volt, hanem magát annak álcázó kadniha, aki így környékezte meg a férfiakat. Ravasz, alakváltó népség, igencsak kihasználják a halandók szükségét. Ismerik a termékenység titkát, de nagy árat kell fizetnie annak, aki tőlük remél segedelmet; és a Noaidák gyanítják, ez csak tudományuk egyik oldala…

Attannak megvolt a maga kialakult véleménye az ajatarokról, nem sokat adott a róluk terjengő riogatásokra.

– Felesleges a ringyó Tellervóhoz fohászkodni, hogy kímélje meg az életünket! Az efféle széplányok unatkozó tóföldiek, vagy sveák, esetleg norskok! Tavasztól őszig fehér lepelben, virágkoszorúban futkosnak az erdőben, s azt lesik, melyik férfival hentereghetnek! Közben persze nagy hűhót csapnak, mennyire tisztelik a szellemeket, hogy az ostobák féljenek tőlük. Én viszont átlátok rajtuk! Nem többek erdei szajháknál, akik nem érik be a férjükkel! Üzekednek fűvel-fával! Annyi szégyent hoznak családjukra, hogy nem is értem, mért viselik el őket! Ki tudja, kinek a kölykét pottyantják ki az ölükből, aztán ha olyan a kedvük, kiteszik a vadonba meghalni! Meg is érdemlik, ha a kereszt nagyhangú papjai összefogdossák őket és boszorkányság vádjával megsütögetik a talpukat!


Ajatar – vadleány az erdőből

Ezzel sikerült kivívnia Favtna ellenszenvét. Mindenki várta, mikor pattan fel a sámánnő, hogy képen vágja, ő azonban csak sandán mosolygott.

– Úgy, Attan, szidd csak az ajatarokat! Szúrja a szemed, hogy köpnek a férfiak törvényeire és a maguk íze szerint élnek nyaranta. Tudják jól, pinájuk hatalom és joguk van élni vele; mi több, élvezni, amit ölükbe helyezett Eanan földanyánk.

– Te már csak tudod, hogyan kell leköpni az ősi hagyományokat – mérte végig Attan Favtnát lekicsinylően. – Míg a Noaidák botjukkal bírják le a szellemeket, te majd lukadba dugod őket?

A sámánnő hátrébb dőlt, Attant fürkészte.

– Vitatod Galla döntését? Ki akarsz hívni, jóslátó? Egy szavadba kerül. Akkor meglátjuk, kinek a pártján állnak a szellemek.

– Óvatosan ezzel, Favtna! – lépett közbe Matti, ki tanúja volt a beszélgetésnek. – Még nem erősítetted meg szövetségedet a sildékkel. Hiába hívtad ide a szellemréneket, ennél többre lesz szükséged.

Favtna nem örült Matti közbeszólásának; magától is tudta, milyen kötelezettségei lettek új Noaidaként. Nem volt elegendő a maga képére átalakítani Galla régi sámánköntösét; áldozatokkal tartozott a szellemeknek, hogy őt is ugyanúgy – vagy jobban – támogassák, mint az elődjét.

A sok veszedelmes tündeszerzet mellett legalább a sildéktől nem kell félnie senkinek. Köd és pára a birodalmuk, abból állnak ők maguk is. Aki őket keresi, a magas ég felhői felé fordul. Átjárásuk van a saami mennybe, Iami Aimóba. Segítik, esetenként védelmezik is az embert, akár az egész siidát is, ha a sámán lepaktál velük. Igen ám, de ahhoz fehér rénszarvast kell áldozni, s fehér rénje csak a kadniháknak van…

Ha egyezséget kötnek velük, a sildék képesek megszállni az önként ajánlkozó embereket, és szélként kergetik a betegség szellemeit. Állítólag nem csak a fém tudja megölni a kadnihát, hanem az is, ha sildét idéznek bele.


Sildék – fenn a mennyben, felhők mélyén

Nem minden túlvilági lény használ cselt és káprázatot; vannak, akik sokkal kézzelfoghatóbb módszerekkel élnek, és ha valakinek helyén van a szíve, bolondját járathatja velük. Ilyenek a stallók. Óriások ők, két-három fejjel magasodnak a legszálasabb scaniai rablók fölé, de az eszük rövid. Karizmaik akkorák, mint egy felnőtt férfi combja, botorság birokra kelni velük. Megjelenésük durva, vad, szúrós kanszaguk megelőzi őket. Átlátszó, üvegszerű kardot hordanak, és ha akadályozzák őket, szemrebbenés nélkül használják is. A testi erőt tisztelik, a mágiát lenézik, pedig ők maguk hol vannak, hol nincsenek.

– Néha élők, néha nem. Hol hús-vér lények, mint te vagy én, hol szellemek, akár az aparák – súgta Galla Favtnának. – Ha élők, senki ember nem parancsol nekik, csak vezérük kürtjére hallgatnak; ha szellemek, akkor egy fekete Noaida uralja mindet. Kívánom, olyannal sose találkozz! Földi bika szarvával űz bűbájosságot, azzal köti meg a stallót szellem képében.

Egy titkos, kőoszlopokkal határolt völgyből rajzanak ki időről időre, amit a maguk kemény nyelvén Valhöllnek hívnak. Közeledtüket kutyafalka jelzi, de ezek sem termetre, sem természetre nem rendes ebek.

Míg a kadnihának a férfiak a zsákmányai, a stallo nőkre vadászik. No nem azért, hogy nyársra húzva felfalja őket – pedig az a hír járja, azért van kevés stallo nő, azaz njanna, mert éppen ezt művelik velük –, hanem hogy asszonyává tegye.

– Össze kéne ereszteni ezt a két szörnybandát, csapjanak orgiát közösen!– horkant fel Favtna, amikor először hallott a stallókról meg a kadnihákról.

Milyen kár, hogy ez a kétfajta népség ki nem állhatja egymást, s amikor csak tehetik, bőszen ritkítják a másik sorait!


Stallo – erős, de nem túl okos

Megjegyzés: Saiwo a lappoknál valóban a földmély hona, míg Manala a túlvilág, Iami Aimo pedig a menny. Az uldákat föld alatti manókként tartják számon, akik kicserélik az embergyerekeket a sajátjukkal. A kadniha saiwo-neidah néven is ismeretes, mint piros ruhás szirén, őt felruháztam néhány további képességgel, amit eredetileg az ajatarnak tulajdonítottak (gonosz erdei boszorkány, aki fel tudja ölteni a bőrére tetovált kígyók alakját; eredetileg nem mérgez, hanem betegséget terjeszt). A sildék az emberekhez semlegesen viszonyuló szellemek, míg Stallo gyakori gyerekriogató óriás a mesékben. Alakja a viking portyák korában keletkezett, általában úgy is néz ki, mint egy jókora, marcona viking. A fekete sámán létezése és Stallóval való kapcsolata valós hagyomány.

A vagina dentata a férfiak rémálma. Ősi mítoszból táplálkozik a fogakkal rendelkező, péniszt leharapó vagina képzete, amivel most megajándékoztam a kadnihákat.

Lapp istenségek is felbukkantak a szövegben. Eanan a földanya, Nuomi Torem az égisten – Numi Tórem néven számos régi vallásban szerepel főistenként –, Vellamo a vizek olykor hidegszívű istennője, Tellervo pedig az erdő tündérúrnője.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4,3/5)

Publikáló: kriles

34 komment

Címkék: háttéranyag bestiárium

A bejegyzés trackback címe:

http://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr393515706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2012.01.04. 14:56:11

Nagyon jó ez a cikk, gratulálok! :D
Ej, némely dialógust még tovább is olvastam volna, átállhatnál a novellára egész nyugodtan. :D
A vagina dentata-hoz kapcsolódóan kis irodalomtörténeti csemege: Freud volt az első, aki megfogalmazta egyik művészeti írásában (A kísérteties), hogy a kasztrációtól való félelem az „uncanny” azaz a rémisztő, a kísérteties egyik legnagyobb forrása, és szépen visszavezette az ókori görögökig, azaz Medúzáig. A kasztrálás ideáját továbbgondolva kifejtette, hogy ezalatt bizony mélyebb értelmet is találhatunk, azaz például a gonosz szem/tekintet (the evil eye; ismét lehet Medúzára asszociálni) képes „kasztrálni”, azaz valamilyen formában ártani, egészséget tönkretenni, esetleg halálba kergetni. Itt már közelít az elgondolás a lélekrablás miatt érzett terrorhoz is, ez is a folklórból táplálkozik, a rontó, ártó mágiához kapcsolt hiedelmekből. (Gondoljátok csak el, hogy például a magyarban mennyi szavunk, mondásunk, babonás praktikánk őrzi a csúf szervtől, a szemtől való félelmet, például: szemmel verés, levetkőztet a szemével, a veséjébe lát stb.) E. A. Poe-nak is van egy nagyszerű története (The Tell-Tale Heart), amelyben a kísérteties és a horror éppen erre építenek: a csúf szemre (no meg az idegesítően dobogó szívre, ami az őrületbe kergeti a főszereplőt). Ha már Poe, akkor mindenképpen meg kell említeni egy másik történetét, a Berenice-t, ez aztán iskolapéldája a vagina dentata-tól való félelem megjelenítésének.
Ó, Vera, nagyon jók a képek is! A vadlány képe nem a Boszorkánykörből van? Lehet sok szempontból nem a legtökéletesebb Zsigmond Dezső filmje, de nekem az egyik nagy nagy kedvencem, na jó, én mondjuk elfogult is vagyok az erdélyi témákkal kapcsolatban, hehe!

Nibela 2012.01.04. 17:18:51

Nem véletlenül említettem meg bizonyos személyeket az első saamis cikkben és a mostaniban, hiszen velük kapcsolatban novellákat tervezek a blogra. Ha hosszban nem lépem át a blogra tehető formát, akkor fel is kerülnek.
A képet felismerted, valóban a Boszorkánykörből van :)
Kösz a rögtönzött áttekintést, én először erről a "jelenségről" egy nem éppen filmtörténeti remekben, a Teethben hallottam :D

Vylhva Carcosa 2012.01.05. 17:41:21

Szeretném kérni az "Ajatar – vadleány az erdőből" dal előadójának a nevét! Köszönöm!

Nibela 2012.01.05. 21:20:22

@Vylhva Carcosa: Ulla Pirttijarvi adta elő.

Orkogo 2012.02.14. 13:47:27

Mikor lesz új bejegyzés?

kriles 2012.02.14. 13:55:49

Üdv!

Lassan-lassan visszatérünk a bloghoz, remélem nemsokára újra lesz cikk. Még egy kis türelmet mindenkitől!

Jeff

Thirlen 2012.02.28. 09:44:13

Mennyire lassan? :-)

Piere de La Croix 2012.03.08. 22:29:53

@Thirlen: Naaagyon lassan, de a háttércikkek lassan készülődnek. (Legalábbis, ha saját nevemben beszélhetek:))

Thirlen 2012.04.08. 20:37:24

Eltelt egy újabb hónap. Mi történt? Hívjunk nekromantát? :-)

Marynyth 2012.04.09. 16:15:31

Nem hiszem, hogy Santiago örvendene a dolognak, így nem javaslom... ...lassan feltámad majd hamvaiból a blog - csendes előjele ennek a mai örörmhír...

Creep 2012.05.23. 15:04:47

Tényleg srácok, mondhatnátok valamit a helyzetről, lassan 5 hónapja állunk egy helyben. Hiányoznak a jó cikkek :D

Piere de La Croix 2012.05.29. 18:27:56

@Creep: Lassan már nem is nekromantát, hanem médiumot kellene hívni. (Hol van Eibon Carcosa, amikor szükség van rá?)

Nibela 2012.05.31. 07:59:15

Bizony! Én ugyan küldtem cikknek valót, de azzal a kéréssel, hogy ne újra az én munkám következzék, mert ez is elég ideje virít főoldalon.
Hm, én is vonzhatok pár dolgot: ahol megjelenek, ott észrevétlenül történik valami a blogokkal :P

Piere de La Croix 2012.05.31. 10:14:43

@Nibela: Engem nem is a hosszú leállás zavar igazán, hanem hogy nincsen valamiféle időmegjelölés (legalább úgy, hogy szeptemberben, jövő héten, a jövő évtizedben stb.). Már nem is merek nagyon cikkeket küldeni, mert ha mások is küldenek, akkor azt már - nemcsak hogy betelik a postaláda - nem lehet feldolgozni rendesen.

Vylhva Carcosa 2012.06.02. 02:56:02

"Ne hidd, hogy elpusztul ez az egész
Még
Minden él tovább-tovább
És úgy, ahogy él

És
Újra idegen vagyok
Újra őt imádhatom
Nézz
Az arcod kőkemény
És
Nincs már sehol remény

Kielégít az utolsó éj
Végetér
Nincs már több remény-remény
Segítség

Könny gördül végig kőkemény arcodon
Az utolsó kegyetlen álmomat álmodom
Sötétség ölel, szívem is őrület
Arcodba vágom a tüzet és elélvezek

Szeretni hagy majd a láng és a rémület
Ölni jöttél felém
S most én végzek veled

Egyetlen áradó boldogság a hatalom
A sátán szeretett engem
S ezt most rádhagyom
Igen, engem szeretett
És most testet ölt
Öld meg, ha tudod, kedves
Ha még meg nem ölt

A randevúnk látod
Virágos éjszaka
A virágcsokor fekete
És rajta a vér szaga

És
Az arcomon ott a jel
Nem velem szeretkezel
Még
Egyetlen álmot még!
Az arc széthasad
És fent ég
Az agy kifordul és a világ
Eléd lép
Nézd az átkozott város
Tüzét milyen szép

És
Ezerkilencszáz és
És
Ezerkilencszáz év
Minden szörnyetegnek szárnya nő
Mégse fél
És minden elpusztult szenvedés
Újra él! És"

Piere de La Croix 2012.06.05. 18:24:59

@Vylhva Carcosa: OFF: Felbuzdulva, hogy a blogon az utóbbi fél évben a hozzászólásokban csak két lírai költemény volt, amely valamennyire a Carcosák világához kapcsolódik, elhatároztam, hogy én is irodalmi babérokra török. Mivel eléggé gyakorlatlan és prózai beállítódású vagyok, ezért holnaptól megkezdem a fórumban a saját topicomban a publikálását. Ha az adminisztrátorok és a szerkesztők hozzájárulnak, idővel talán az olvasók számára fenntartott helyen is lehet majd olvasni.
A címe: A bjarmák aranyszobra.

Vylhva Carcosa 2012.07.11. 11:32:38

@Piere de La Croix: Nem látok semmit "A bjarmák aranyszobra" címen.

Thirlen 2012.07.27. 11:50:09

Miután az utolsó cikk megjelenése óta több mint fél év telt el, annyit megtudhatnánk, hogy mitől halt meg a blog? Abbahagytátok a játékot? Elvittek mindenkit az ufók?

Piere de La Croix 2012.07.28. 23:02:52

@Thirlen: OFF: Erre én is nagyon kíváncsi lennék. (A bloggazda is eltűnt a szemem előtt a könyvhét után. Remélem jól megérdemelt pihenését tölti és nem zavarja a blogolvasóik "szenvedései" ebben. Egy idő óta a fórumot sem vagyok képes elérni különben).

Captain XXX 2012.07.28. 23:38:55

"Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból sem adnék
Bárkinek is meleg hűséget."
:( :|

kriles 2012.07.30. 09:17:45

Üdv!

Nem tűntem el csak nem tudok jó hírrel szolgálni, így inkább nem írok semmit.

Sajnálatos módon RR továbbra is roppant elfoglalt (ez egy ilyen év), novelláin, regényein dolgozik, és egyenlőre azok sokkal nagyobb prioritást élveznek.

Amint lesz változás észre fogjátok venni, és lesznek cikkek. Lehet hogy ez a szünet hosszabbra sikerül mint ahogy a türelmetek kitart, mégis továbbra is kérlek titeket, hogy ne adjátok fel. Én se teszem!

Jeff

Piere de La Croix 2012.09.28. 21:13:03

@William Carcosa: Ezek szerint még mindig nincsen semmilyen jó hír. :((
Ha valamilyen szerkesztő járna erre, lenne két kérdésem: azért még küldjünk anyagot az e-mail címre, illetve mi történt a fórummal?

Piere de La Croix 2012.10.03. 22:49:19

Nem tudom, hogy jár-e még valaki errefelé, de közölhetek a közönséggel annyit, hogy az ígért novellám első része kész. Mivel a fórum egyenlőre gyengélkedik, ezért a bevezetőt ezennel itt fogom közölni (Végülis valamennyire ehhez a bejegyzéshez is kapcsolódik).

Piere de La Croix 2012.10.03. 22:49:51

A BJARMÁK ARANYSZOBRA

Eme családi iratot a leégett kúria romjai közül Pierre de La Croix mentette ki és adta közre az Úr 1xx9. évében

Nevem Marcellus testvér és érzem, hogy közeleg számomra az idő, amikor Isten jobbján helyet foglalhatok. A nagy Ottó király uralkodásának 3. évében születtem Bréma városában, és a Szent Benedek reguláját követő szerzetesek csuháját magamra öltve távoztam onnan ifjúkorom világában, azzal a vággyal, hogy a pogányok és istentelenek között szolgáljam az Atyát, vagy elnyerjem a mártíromság töviskoronáját Adelgis püspök áldásával. Bár a vértanúság áldását nem nyerhettem el, érezvén a közelgő öregség súlyát és megundorodva mindattól, amelyet utazásaim alatt a szent életű Volpianoi Guillaume hívására letelepedtem a normandiai Fécamp kolostorában. Életem során sok szörnyű csodát láttam, amit csak annak segítségével tudtam túlélni, aki bűneink miatt szenvedett a Golgotán. Jártam a messzi északon, ahol a furcsa fények alatt űzik a számi varázslók űzik gonosz mágiájukat. Jártam a hosszú hajókkal. Láttam a Saxneatnak és a szász királyoknak áldozott emberek fejeit és a kelták Fűzfaóriásának lángolását. Szememet félve vetettem a csodás Erin szigetére. Jártam a szászok és a szlávok erdőinek legmélyén, ahol az emberek mindmáig olyan ősi és gonosz démonoknak hódolnak, amelyek a szentatyák könyveiben sem lehet nyomára bukkanni. A végtelen, Scanián túli jeges pusztaságokon pedig olyan dolgokat láttam, amelyek ősibbek és rémesebbek ama Kígyónál is, amely megkísértette a legelső emberpárt. Megfogadtam, hogy minderről hallgatni fogok, hogy ne idézzek vészt az emberiség fejére, akik büszkeségből ki akarják fürkészni. Cellám ablakából azonban hallom, ahogy a szél már a nevemet suttogja, és nem járulhatok úgy a Teremtő Atya színe elé, hogy ne figyelmeztessek a veszélyekre, amelyek a keresztények és pogányok országaira leselkedik a keleti pusztákon túl és az északon ködlő erdőségekben. Mindezekért te, írnok, aki unokatestvérem fia vagy, jól jegyez fel mindezeket, és halálom után juttasd el Guillaume apát és Róbert érsek kezébe. Kívánom, hogy megadatassék nekik az, hogy ne lássák mindazok a szörnyűségeket, amik engem mindmáig kísértenek. De már nem sokáig.
Kelt.: A jó Richárd, Normandia hercegének és Juditnak, a bretagnei Conan lányával való házasságának 14. évében.

Piere de La Croix 2012.12.04. 18:22:33

A magas hegyekről letekintve láthatjuk, ahogy a névtelen várost ostromló bíborpáncélos lovagok és kékre festett barbárok az utolsó rohamra készülnek. A városfalak – amelyek nem többek, mint a környező mocsarakból hozott nád-és vesszőkerítések – mögött azonban néma csend honol. Alacsony, sárból és földbe vájt kunyhóival korábban sem volt Mu Thulan, Commorian és a délre fekvő Lerngoth sima és márványborítású házaihoz hasonlítható, és korban sem ér fel velük. Egy öreg saskeselyű, amely magasan szárnyal, emlékszik arra az időre, amikor az Eiglophian hegyekből leszálló vadászok és a Polarion mezejéről érkező földművesek messze elkerülték ezt a helyet. A mocsár közepén fekvő ősi, sötét tengerszem fekete vizét és a belőle kimeredő bazaltoszlopokat – ott, ahol most a Hajnalleány tiszteletére emelt rózsaszínfalú márványtemplom van – pedig messzire elkerülte minden élőlény. A templom most ugyanolyan csendes, mint a körülötte elterülő liget, amiben az istennő tiszteletére emelt fehér állat- és emberszobrok találhatóak, ahol az Istennőnek áldoztak. A mai Tavaszünnepen senki sem fogja őket már virágdíszekkel borítani, és áldozatokkal megnyerni a kegyes istennő jószándékát. Az örökké égő máglya füstje is hasztalan kígyózik a magasba, hiába táplálták naponta hibátlan állat- és emberáldozatokkal. A szivárvány minden színével díszített reliefekkel és a Vörös Nap ábrájával díszített szentély kapuján sem lépnek be az ifjú szüzek, hogy örökre egyesülhessenek az Istennővel. Maga a szentély azonban mégsem kihalt. Mahlus, Gumasnak, Mingtönne istennő főpapjának púpos szolgája némán suhan a márványoszlopok között. Apja, aki a városka kőfaragója volt, az ősi szokás szerint, amikor meglátta egyetlen fia torz testét, ki akarta tenni a falakon túl elterülő mezőre, hogy a vadállatok falják fel, ahogy azt az elsőszülött esetén a régi szokások amúgy is megkövetelik. Az ősöreg Gumas akaratával azonban nem mert szembeszállni, aki magának követelte a kisdedet. Évek múltán, amikor a főpap utódjává nevezték ki, ő maga gyújtotta meg szülei alatt a máglyát a Nagy Ünnepen, és rá egy napra a nővérét és két húgát a szentélybe vezeti, mint a Hajnalistennő és két kísérőjének megtestesülését. A következő évben pedig már ő választotta ki a következő áldozatokat a főpap számára. Szigorúan a legszebbek közül, hiszen az Istennő nemcsak örökéletű, hanem minden hajnalban – Nap atyja tiszteletére – új frissességben támad fel hamvaiból. A szentélyben áll – fiatal lányként, erősként, élettől duzzadóként – díszes leplekbe és bőrökbe öltöztetett, kőszobra, amely apja utolsó munkája volt.
Odalépett az oltárhoz, amelyen állt, és amelyet az elsők közül menekítettek ki a városból.
Látta, hogy az öreg főpap az oltár előtt görnyed, amelyet még a mocsárból emeltek ki a város alapításakor. Arcán mohón szaladtak szét a szarkalábak, ahogy lassan előszedegette az ott tárolt vésett cserepeket. Senki, még Mahlus sem láthatta azokat – az egyszerű papoknak még a szentélybe is tilos volt belépnie, a különös vésetekkel díszített gránitlapot pedig emberi erő el nem mozdíthatta – nemhogy szemét vethesse azokra az ősi cserepekre, amelyek vésetei őrületbe kergetik a halandókat. Az egyszerű emberek azt suttogták, ezek egy még régibb civilizáció emlékei voltak, és szőrös előemberek gyűjtötték össze azokat az oltárban, még mielőtt Acheron felemelkedett volna. Az ostobák! – futott át egy grimasz Gumas arcán – Ezeket a kőtöredékeket az ősi istenek szavaiként imádták. Ugyanúgy, ahogy a délről érkező emberek, akik elkergették őket a magas hegyekbe és a föld alatti barlangokba. Ott egyre fogytak, és torz testük egyre kevésbé emlékeztetett csupasz bőrű unokatestvéreikre. Talán még évszázadokig elvegetálhattak volna így, ha nem érkezik meg Gumas és nem írtja ki őket a Város embereivel. Elkeseredettségükben végül megtámadták a várost, és majdnem elfoglalták a falakat is, míg – messze földeken így suttogták – az Istennő le nem küldte szeretőjét, az Égi Bikát – magassága vetekedett a hegyekével – hogy elűzze őket. Senki nem tudta a főpapon és Mahluson kívül – hiszen az ő feladata volt, hogy a délről érkező mesteremberek ne térhessenek vissza egzotikus gyümölcsöket termő hazájukba – hogy a tűzokádó szörnyeteg nem volt más, mint agyagból és háncsból font kötelek összessége. Kár, hogy a király katonáit nem ilyen könnyű megfélemlíteni. Maga Gumas is – aki fiatalkorában mint tolvaj kereste kenyerét Dél városaiban - ott látta, ahogy a papok felvonulásaikon hasonló szobrokat hurcolnak magukkal, szájukból tűz és édes, mennyei hang szólt.
Jó, hogy jössz, Mahlus! – szólt az öreg mágus. – Hozz még egy zsákot, hogy bepakolhassuk még ezeket a kincseket. Ezzel az öreg pap mohón az oltár fölé hajolt, arcán szerteszét szaladtak a szarkalábak. Senki sem tudta volna kinyitni az oltár nehéz tetejét, de titokzatos ráolvasásokkal, de még inkább a messzi dél ködös dzsungeljeiből származó furcsa eszközökkel, neki sikerült. Mahlus lassan közelebb húzódott a paphoz. Még egyszer végignézett fél szemével az oltár kincsein. Eszébe jutott minden korbácsütés, amit a Kegyes Istennő ünnepén mikor leesett az első hó, kötelezően minden papnak – Gumason kívül – el kellett szenvednie. Eszébe jutott, hogy az elmenekült emberek elmenekültek a mocsarakba és a hegyekbe, vissza régi – a Város előtti – életükhöz. Kell egy ember, aki újra összefogja őket, különben visszasüllyednek a primitívség és a barbarizmus mocsarába. Olyan sorsra fognak jutni, mint a szőrös előemberek. Lassan előhúzta övéből fekete fényű áldozótőrét, amelynek éle a sok év során már elkopott. Születésétől elsorvadt másik kezével megérintette az előrehajló főpap vállát.
Mit akarsz? – vetette oda a mágus. De ekkora már beleszaladt a tőr a bordái közé. Olyan földöntúli ordítás hagyta el torkát, hogy az éppen rohamozó katonák diadalüvéltését is elnyomta volna, de a templom sötét mélyedései elnyeltek minden hangot. Ezután lehanyatlott az oltár mellé. Mahlus azt hitte, hogy meghalt, ezért az oltár fölé hajolt, hogy kivegye az ősi kőtáblákat. Ekkor azonban egy jéghideg, fehérré fakult kéz fogta meg a torkát. – Én meghalok, de te örökre szenvedni fogsz! – hörögte Gumas, majd elkezdett ősi igéket mormolni. Az árnyékok lassan meghosszabbodtak, és kioltották a fáklyák fényét. Mahlus tehetetlenül vergődött a földöntúlian erős kar szorításában, majd érezte, ahogy a sárgás, görbe körmök lassan megnyúlnak, és belemélyednek a húsába. A beteges, sápadt fényük átterjedt bőrére, húsára és csontjaira. Végül döbbenten vette észre, hogy végtagjai, majd törzse arannyá változik. Lassan szemeire is ráereszkedett a sárga köd, de tudata érintetlen maradt, bebörtönözve egy szobor testébe. Maradj így örökre, míg a tengerek ki nem száradnak, a hegyek le nem dőlnek és a csillagok le nem hullnak az égből! – halotta homályosan még a főpap hangját. Aztán az örök csönd és feketeség következett.
A szentélybe még aznap behatoló bíborpáncélos katonák nem találtak semmit a szentélyben, csak egy aranyszobrot, és egy égett foltot ott, ahol a templomokban az istenek szobra szokott volt állni. De sietniük kellett a templom lerombolásával és felégetésével, mert csatlakozniuk kellett a királynak több napi járóföldre állomásozó főseregéhez. A szobrot is magukkal vitték hadizsákmányként, délre, a fűszerekkel és elmondhatatlan bűnökkel élő városokba tartó hadjáratra
Évek, eónok teltek el a város romjai fölött, tengerek száradtak ki, hegyek emelkedtek fel. Végül a várost is elöntötte a tenger, csak a régi hegyek magasodtak ki komoran, feketén belőle. Népek és birodalmak emelkedtek, majd buktak el. Már a legendákban sem élt az a kor, amikor virágzott. A későbbi lakók bőrcsónakjai, majd a harcosok drakkarjai anélkül haladtak át felette, hogy emlékeznének a mocsárra emelt városra.

I. rész vége

Piere de La Croix 2013.08.31. 15:49:53

@William Carcosa: Kedves Nagyuraim és Úrhölgyeim!
Pár napja érkezett hozzám az alábbi információ a paradys-i egyetemről, amelynek hitelességét nem tudom garantálni, de magyarázatul szolgálna az ajatarokra:
www.c3.hu/~klio/klio031/klio077.html
" A XII. századi krónikás, Brémai Ádám például a mai Finnország földjére helyezte a harcos nők, azaz az amazonok országát. Az arab Edrisi 1150 körül ugyancsak Észak-Európába helyezte az amazonokat. Ibrahîm ben Ya’qub zsidó utazó a X. században úgy tudta, hogy az amazonok földje a ruszoktól nyugatra található. Az arab Ibn Battuta a mai Indokína területére tette az amazonokat. Sokan a középkorban úgy vélték, hogy az amazonok földje egy ismeretlen sziget valahol a végtelen óceánon, és szokatlan életformájuk fennmaradása éppen földrajzi elszigeteltségük miatt volt lehetséges. Ez az elképzelés azonban az amazonok biológiai fennmaradása szempontjából igen sok megválaszolhatatlan kérdést vetett fel. Nem véletlen, hogy a középkori szerzők többnyire azt hangsúlyozták, hogy az amazonoknak volt lehetősége kapcsolatot teremteni a szomszédos népekkel, sőt Közép-Európában még városokat is alapítottak."

Piere de La Croix 2013.12.03. 14:35:28

Éppen a cikkben szereplő lényekről szól:
www.nyest.hu/renhirek/a-foldalatti-es-a-szivattyu
(A címe félrevezető)

Vylhva Carcosa 2014.01.01. 15:53:27

--
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.

Vörösmarty Mihály

Thirlen 2014.01.04. 00:50:16

Pont ma két éve jelent meg az utolsó bejegyzés a blogon. Úgy gondolom, ez minden be nem váltott ígéretnél jobban beszél arról, mekkora esély van a további anyagokkal való bővülésre. A magam részéről ezt őszintén sajnálom, kár érte.

SBishop78 2014.12.24. 04:28:59

Átok és Viszály! :D

Így az év vége felé halkan megjegyezném, hogy Ben bácsi szösszenetnyi történetecskéjét pár hete lőttem át gyengélkedő ámde így is termékeny krónikásunknak, aki az ő nevében ( természetesen az ötletgazda teljes hozzájárulásával ) eleddig publikált. Az, hogy mikor és hogy egyáltalán napvilágot lát-e, már csak az égiek, és a jó tollforgató tudhatják... :D Mindazonáltal, míg van aki emlékezzék, a Carcosák nem fakulnak ki a létezésből! ( mondom mindezt, egy manóhúsos bejgli majszolása közben, minek fő komponense "véletlenül" fejjel belebucskázott a Mikulás ünnepinek szánt étkei közé, s mint ilyen, ott selejtnek, itt fejedelmi ünnepi éteknek minősül ) :D

Vylhva Carcosa 2015.01.01. 12:41:14

"Az emlékezés az örökkévaló visszavonulása a jelenvalóba."