Saamiföld: Túl az emberen

2012.01.04. 10:00

Megjegyzés: Nibela korábban már írt nekünk a rénisten gyermekeiről. A mai cikkében arról olvashatunk, miféle különös szerzetekkel osztoznak a világon a saamik, és újra találkozunk néhány ismerős karakterrel is…


Saiwo – a világ a saamik talpa alatt

Tóföldet, azon belül Saamiföldet másféle népek is lakják, nem csak emberek. Az egyszerű lelkek örülnek, ha csak homályos rémtörténeteket hallanak róluk, melyek más törzsekkel, más siidákkal estek meg. Éjszakánként azért fohászkodnak, hogy ők maguk sose találkozzanak ilyesféle fajzatokkal. Míg ezt a siida asszonyai, gyermekei és pásztorkodó, vadászó férfiai megtehetik, a sámánok nem. Nekik kötelességük tisztában lenni vele, kik alakítják még a világmindenség egyensúlyát: kikkel kell szövetséget kötniük, s kiket kerüljenek még ők is messziről. A tét nem csupán személyes túlélésük, de gyakorta az egész siida fennmaradása is. Ahogy a civilizált világban is tartják, a törvények ismeretének hiánya nem ment fel a következmények alól: Saamiföld íratlan szabályaira ez még inkább igaz.


Apara – te játszanál vele?

Ha huncut, csilingelő gyermekkacaj hallatszik a bokrok közül és fehér ruhácska villan fel hol itt, hol ott, biztosra vehető, közel jár az apara. Hangjuk színtiszta igazság. Gyermekek ők, de holt gyermekek szellemei. Kedvelik a játékokat – bújócskát, kergetőzést –, és a különféle tréfákat sem vetik meg. Bájosak, ugye? Pedig ez áll tőlük a legtávolabb.

A látszat hatalmát ők is jól ismerik, ez válik bosszújuk eszközévé is. Erőszakos, csúf halált halt gyermekek ők. Nem kívánt csecsemők, akiket anyjuk kitett az erdőbe; kardélre hányt porontyok azokból időkből, amikor szilaj scaniai martalócok dúlták fel a vidéket. Emlékezetük messzebbre nyúlik a felnőttekénél. Halandó testük maradványai körül tűnnek fel, távolabb nem szokásuk merészkedni. Még eleven bennük elmúlásuk iszonyata, mohó irigységgel lesik a nyughelyüket keresztező élőket.

Matti egy szem fia is találkozott nemrégiben eggyel, és csak hidegvérének köszönhette, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Egy apara kislány egy rénborjút akart elcsalni a csordából, de a fiú hangos hujjhujjal elkergette. Anyja, Lohtta sokkal hátborzongatóbb élményt tart számon, amit ebédfőzés közben meg is osztott a sátorban tartózkodókkal:

– Lánykoromban, nyáron a nővéremmel végigjártuk az erdei csapdáinkat. Csecsemősírást hallottunk. Nővérem aggódva tekintett körbe, honnét jöhet. Kis keresés után meg is találtuk a picit egy nagy kőre téve. Igen mérgesek lettünk, mert ilyet csak a szívtelen anyák tesznek, vagy az ajatarok, ha fiuk születik. Épp eldöntöttük, elvisszük magunkkal, amikor a semmiből egy ötéves forma kislány tűnt elő. Felkapta a kisbabát és befutott vele a sűrűbe. A baba igen sírt, rohantunk utána. Csak azért nem lett nagy bajunk, mert futás közben elestem, kificamodott a bokám, így nem mehettünk tovább. Visszafordultunk, erre a kislány a nyomunkba szegődött a babával. De miféle csecsemő volt az! Már nem sírt, hanem haragosan morgott! Egész teste szürkésfehéren világított, két szeme tejfehéren meredt ránk. Sose láttam még olyan gyűlöletet egy baba szemében. És a kislány is olyan vádlón nézett ránk, mintha mi tehettünk volna arról, ami velük történt.

A saamik tartanak az aparáktól, és jó okuk van rá. Ki játékukba beleszáll, életét teszi kockára. Kergetőzésbe hívó aparához csatlakozni öngyilkossággal ér fel. Közvetlenül kárt ugyan nem tehetnek senkiben, de addig csalják a balgát magukkal, míg szakadékban, ingoványban, vadállat ölelésében elveszejthetik. Kacajuk akkor elhal, közel húzódnak az áldozathoz, hadd lehessenek tanúi halálának. Az élők kimúlása számukra élvezet és öröm.

A Noaidákon múlik, hogy békétlen aparák ne zaklassák a siidát. Ők ismerik azokat a szertartásokat, melyekkel távol tarthatók. Favtna is hallott egyről Galla halálos ágyánál, tudja már, mire való a Noaida-övön lógó hófehér gally. Ha azzal kétszer a homlokára üt, hófehérre színeződik ott minden növény, ahol az apara teteme nyugszik. Ott van az átjáró az élők meg a túlvilág, a Manala között. Bölcsebb aparák kerülik a lelepleződést, mert a Noaida képes ezeket a kis kapukat betapasztani, s így az aparákat elűzni.


Átjáró az élők és a holtak világa között

Még mindig jobb aparával találkozni, mint uldával. Rájuk bizony – és sok más hasonló teremtményre is – igaz a mondás, hogy az élők rosszabbak a halottaknál.

Minden országnak megvannak a maga legendái a földmély lakóiról, hiszen ezek a lények sokfelé honosak, számos fajtájuk zaklatja az embereket. A saamik is ismerik őket. Otthonuk a föld alatti Saiwo, és gyakran gyűlik meg velük a bajuk.

– Gyermekkoromban három egymást követő nyáron azért kellett tábort bontanunk, mert éppen az ő otthonuk fölött vertünk tanyát – mesélte Matti. – Hullottak a rének, mint a legyek, mire kiderült, hogy ők küldték ránk a rosszat. Galla apja elment velük tárgyalni. Képzeljétek, még nekik állt följebb! Panaszkodtak ránk, hogy hullik a fejükre a rénszar meg a húgyeső!

Efféle utazásokra vállalkozni korántsem veszélytelen vállalkozás. A lenti világ dögletes az ember számára, és ha nem tartja be nehezen követhető szabályait, könnyen előfordulhat, hogy sohasem tér vissza. Ezért szokták többnyire a Noaidákra bízni az ilyenfajta alkukat. Galla özvegye, Nasti úgy emlékezett, apósa óva intett mindenkit az uldákkal való találkozástól. Vellamónak bemutatott áldozat nélkül még ők sem indulnak ilyen küldetésre. Hallomásból úgy tudta, az idegen országok uldái sokkal komiszabbak, még a pofájuk is másmilyen; örülhetnek a saamik, hogy Saiwo lakói nemigen érdeklődnek irántuk. Sok kellemetlenségtől kímélik így meg magukat, még akkor is, ha az uldák gyereksarcot követelnek tőlük.

Bevett szokás, hogy az uldák csecsemőket emelnek el, s a saját kölyküket teszik helyettük a pólyába. Lohtta el sem tudta képzelni, miféle sors várhat odalenn a kis ártatlan porontyokra. Ő különösen gyűlölte őket. Tisztán emlékezett rá, született neki egy fiúöccse, aki helyett egy sápadt, vizenyős képű picit leltek három nap múlva. Nem is élt pár napnál többet, szülei nagy bánatára. Anyja soha többet nem szült fiút.


Ulda – a földmély lakója

Az uldákkal még csak-csak zöldágra lehet vergődni, ha másképpen nem, hát elköltözik a siida a fejük fölül, de a kadnihák még náluk is rosszabbak. A legalattomosabb, legaljasabb tündeszerzetek, akiket hátán hord az anyaföld. Úgy beszélik, ha megpillantod őket, már késő.

Többnyire pirosba öltözött, szemrevaló fehérnépként bódítanak. Lepleik alatt a testüket kígyómintás tetoválás borítja. A saamik hite szerint a kígyókő hasznos talizmán ellenük: megszorongatja a festett kígyókat a kadniha testén, aki ezt nem szenvedheti, és odébbáll.

A férfinép sosincs tőlük biztonságban: ha halászni járnak szép, csöndes tavakra, ahol körbejár az áramlás, netalán egy sziget is van középütt, akkor ajánlatos más zugot keresniük. Az ilyen helyen tanyáznak a kadnihák, és a saját otthonukban erősebbek, mint másutt, a kígyókő itt mit sem ér ellenük.


Kígyókő – védelem a kadniha ellen

Favtna egyebet is tudni vélt róluk, és ezzel nem volt egyedül:

– Egész lényük látszat csupán. A sammakko, vagy ahogy a ruszok, jugriaiak mondják, a békakirály atyafiságával cimborálnak. A szövetség jele az a sok kígyójel a testükön. Biztosra veszem, hogy azért ilyen erős a mérgük, mert a sammakkóktól szerzik. Talán ők maguk azok a nagy, irdatlan nőstények, akik parancsolnak nekik, csak néha emberibb alakot öltenek, hogy elragadják a férfiak magját és elvegyítsék a maguk vérével. Tavaly a téli szálláson találkoztam egy másik siida Noaidájával, aki úgy véli, az ilyen nászból született korcsokat a kadnihák eladják az uldáknak. Nuomi Torem a tudója, mihez kezdenek velük! Pár ostoba meg azt tartja róluk, holmi sápkóros tündeszerzetek, akik víz alatti palotákban élnek A fémtől ugyan irtóznak, ám kötve hiszem, hogy jó vége lehet, ha ezüst ékszerekkel megbéklyózzák és erőszakkal feleségül veszik őket! Egyrészt a rokonságuk bosszút fog állni a nőrablásért; másrészt kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá a férj, ha egy fogsor vigyorog vissza rá az asszony lába közül! – nevetett kárörvendően.


Kadniha – veszedelmes férfifaló

A kadnihák az okai annak, hogy a saamik félnek az ajataroktól. Kedvelt szokásuk asszonyszemély bőrébe bújni és ekképpen lépre csalni a vágytól ittasultakat. Nem egyszer derült ki már, hogy egy ajatar nem ember volt, hanem magát annak álcázó kadniha, aki így környékezte meg a férfiakat. Ravasz, alakváltó népség, igencsak kihasználják a halandók szükségét. Ismerik a termékenység titkát, de nagy árat kell fizetnie annak, aki tőlük remél segedelmet; és a Noaidák gyanítják, ez csak tudományuk egyik oldala…

Attannak megvolt a maga kialakult véleménye az ajatarokról, nem sokat adott a róluk terjengő riogatásokra.

– Felesleges a ringyó Tellervóhoz fohászkodni, hogy kímélje meg az életünket! Az efféle széplányok unatkozó tóföldiek, vagy sveák, esetleg norskok! Tavasztól őszig fehér lepelben, virágkoszorúban futkosnak az erdőben, s azt lesik, melyik férfival hentereghetnek! Közben persze nagy hűhót csapnak, mennyire tisztelik a szellemeket, hogy az ostobák féljenek tőlük. Én viszont átlátok rajtuk! Nem többek erdei szajháknál, akik nem érik be a férjükkel! Üzekednek fűvel-fával! Annyi szégyent hoznak családjukra, hogy nem is értem, mért viselik el őket! Ki tudja, kinek a kölykét pottyantják ki az ölükből, aztán ha olyan a kedvük, kiteszik a vadonba meghalni! Meg is érdemlik, ha a kereszt nagyhangú papjai összefogdossák őket és boszorkányság vádjával megsütögetik a talpukat!


Ajatar – vadleány az erdőből

Ezzel sikerült kivívnia Favtna ellenszenvét. Mindenki várta, mikor pattan fel a sámánnő, hogy képen vágja, ő azonban csak sandán mosolygott.

– Úgy, Attan, szidd csak az ajatarokat! Szúrja a szemed, hogy köpnek a férfiak törvényeire és a maguk íze szerint élnek nyaranta. Tudják jól, pinájuk hatalom és joguk van élni vele; mi több, élvezni, amit ölükbe helyezett Eanan földanyánk.

– Te már csak tudod, hogyan kell leköpni az ősi hagyományokat – mérte végig Attan Favtnát lekicsinylően. – Míg a Noaidák botjukkal bírják le a szellemeket, te majd lukadba dugod őket?

A sámánnő hátrébb dőlt, Attant fürkészte.

– Vitatod Galla döntését? Ki akarsz hívni, jóslátó? Egy szavadba kerül. Akkor meglátjuk, kinek a pártján állnak a szellemek.

– Óvatosan ezzel, Favtna! – lépett közbe Matti, ki tanúja volt a beszélgetésnek. – Még nem erősítetted meg szövetségedet a sildékkel. Hiába hívtad ide a szellemréneket, ennél többre lesz szükséged.

Favtna nem örült Matti közbeszólásának; magától is tudta, milyen kötelezettségei lettek új Noaidaként. Nem volt elegendő a maga képére átalakítani Galla régi sámánköntösét; áldozatokkal tartozott a szellemeknek, hogy őt is ugyanúgy – vagy jobban – támogassák, mint az elődjét.

A sok veszedelmes tündeszerzet mellett legalább a sildéktől nem kell félnie senkinek. Köd és pára a birodalmuk, abból állnak ők maguk is. Aki őket keresi, a magas ég felhői felé fordul. Átjárásuk van a saami mennybe, Iami Aimóba. Segítik, esetenként védelmezik is az embert, akár az egész siidát is, ha a sámán lepaktál velük. Igen ám, de ahhoz fehér rénszarvast kell áldozni, s fehér rénje csak a kadniháknak van…

Ha egyezséget kötnek velük, a sildék képesek megszállni az önként ajánlkozó embereket, és szélként kergetik a betegség szellemeit. Állítólag nem csak a fém tudja megölni a kadnihát, hanem az is, ha sildét idéznek bele.


Sildék – fenn a mennyben, felhők mélyén

Nem minden túlvilági lény használ cselt és káprázatot; vannak, akik sokkal kézzelfoghatóbb módszerekkel élnek, és ha valakinek helyén van a szíve, bolondját járathatja velük. Ilyenek a stallók. Óriások ők, két-három fejjel magasodnak a legszálasabb scaniai rablók fölé, de az eszük rövid. Karizmaik akkorák, mint egy felnőtt férfi combja, botorság birokra kelni velük. Megjelenésük durva, vad, szúrós kanszaguk megelőzi őket. Átlátszó, üvegszerű kardot hordanak, és ha akadályozzák őket, szemrebbenés nélkül használják is. A testi erőt tisztelik, a mágiát lenézik, pedig ők maguk hol vannak, hol nincsenek.

– Néha élők, néha nem. Hol hús-vér lények, mint te vagy én, hol szellemek, akár az aparák – súgta Galla Favtnának. – Ha élők, senki ember nem parancsol nekik, csak vezérük kürtjére hallgatnak; ha szellemek, akkor egy fekete Noaida uralja mindet. Kívánom, olyannal sose találkozz! Földi bika szarvával űz bűbájosságot, azzal köti meg a stallót szellem képében.

Egy titkos, kőoszlopokkal határolt völgyből rajzanak ki időről időre, amit a maguk kemény nyelvén Valhöllnek hívnak. Közeledtüket kutyafalka jelzi, de ezek sem termetre, sem természetre nem rendes ebek.

Míg a kadnihának a férfiak a zsákmányai, a stallo nőkre vadászik. No nem azért, hogy nyársra húzva felfalja őket – pedig az a hír járja, azért van kevés stallo nő, azaz njanna, mert éppen ezt művelik velük –, hanem hogy asszonyává tegye.

– Össze kéne ereszteni ezt a két szörnybandát, csapjanak orgiát közösen!– horkant fel Favtna, amikor először hallott a stallókról meg a kadnihákról.

Milyen kár, hogy ez a kétfajta népség ki nem állhatja egymást, s amikor csak tehetik, bőszen ritkítják a másik sorait!


Stallo – erős, de nem túl okos

Megjegyzés: Saiwo a lappoknál valóban a földmély hona, míg Manala a túlvilág, Iami Aimo pedig a menny. Az uldákat föld alatti manókként tartják számon, akik kicserélik az embergyerekeket a sajátjukkal. A kadniha saiwo-neidah néven is ismeretes, mint piros ruhás szirén, őt felruháztam néhány további képességgel, amit eredetileg az ajatarnak tulajdonítottak (gonosz erdei boszorkány, aki fel tudja ölteni a bőrére tetovált kígyók alakját; eredetileg nem mérgez, hanem betegséget terjeszt). A sildék az emberekhez semlegesen viszonyuló szellemek, míg Stallo gyakori gyerekriogató óriás a mesékben. Alakja a viking portyák korában keletkezett, általában úgy is néz ki, mint egy jókora, marcona viking. A fekete sámán létezése és Stallóval való kapcsolata valós hagyomány.

A vagina dentata a férfiak rémálma. Ősi mítoszból táplálkozik a fogakkal rendelkező, péniszt leharapó vagina képzete, amivel most megajándékoztam a kadnihákat.

Lapp istenségek is felbukkantak a szövegben. Eanan a földanya, Nuomi Torem az égisten – Numi Tórem néven számos régi vallásban szerepel főistenként –, Vellamo a vizek olykor hidegszívű istennője, Tellervo pedig az erdő tündérúrnője.

 

A mi pontjaink:(5/5)
A ti pontjaitok:(4,3/5)

Publikáló: kriles

31 komment

Címkék: háttéranyag bestiárium

Megjegyzés: A Guinness-rekordok között ugyan nem szerepel ilyen tétel, de érdemes tudni, hogy ezt a világcsúcsot mi, magyarok tartjuk, immár több mint háromszáz esztendeje. Egy végvári kapitányunk fakadt ki egy másik végvári kapitányra oly cifra szavakkal, hogy ahhoz képest a doni kozákoknak a török szultánhoz intézett goromba levele – amely Rjepin ecsetjén vonult be a világ köztudatába – a diplomatikus nyelvezet netovábbja. Mivel pedig most kezd körvonalazódni, hogy a Carcosák világán bizony vannak végvári vitézek, talán nem árt megismerkedni azzal sem, mintegy rendhagyó újévi jókívánság gyanánt, hogyan és milyen stílusban beszélnek…


Végvári virtus

Címzés: Adassék az néhai vitézlő Tatai Szabó Lyukács fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, béna Szabó Gyurkának, vénségére megbolondúlt, kerítő, vissza aggott, bestye lélek kurafinak.

Szöveg: Szolgálatomnak tetűled való megtagadása után Istennek semminémű áldása ne szálljon reád, te Istentűl elszakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életű, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, kurva feleségű, huntzfut, bestye lélek kurafi! Soha nem hittem vólna, hitetlen, vén agg eb, hogy vénségedre nemzetedet; az magyar szakált; régi, jámbor, kegyelmes uradot, Zitsi István urat ű nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat így meggyalázod. Ily szép hírt hallunk felőled, áruló, parázna, orgazda, részeges, nem jámbor, akasztani való kurafia! Nem elég vólt-e e koráig mind az bolondság, mind az latorság, disznószaron hízott bestye lélek, tsík nyelésben gyönyörködő, otsmány kurafi; mind az Posonyi hóhér tavában fogták pedig azokat a tsíkokat, a mint hallom, a mellyekkel te istentelen torkodat pallérozod; azt pedig tsak azért tselekszed, hogy az bornak tágabb futamodója lehessen telhetetlen torkodon alá; hév ónat, kénkövet, szurkot a torkodnak, kurva feleségű lélek, nem jó bort, te borban válogató, kenyér vesztegelő, éhhel hólt, tányér nyalogató kurafi; mondok, nem elég vólte’, hogy Ibráim Omer bég hetven hétszer megtzifrázta Gömör vármegyét, taknyos proscriptájú, nem emberséges ember asztalához való, mogorva, fertelmes disznó! Hogy nem tudtak vólt még kis korodban a’ disznók el szaggatni; avagy döglöttél volna meg a’ Budai kalafában a’ páltza alatt; avagy ölted vólna bé magadat a’ Dunába, a mint elkezdted vólt, kétségbe esett kurafi, hogy sem mint ilyen gyalázatban forogjon a’ Magyar név, te kurva feleségű, nem jámbor lélek! A minémű vagy magad, olyan rossz a’ feleséged, láda motskoló, kurva nemzetségű. Hólt nevét költötted Ibráimnak; de él még az bég, feleséged szolgálatjára!

Úgy hallom, tolvaj kurafi, hogy valamennyi lopó, kémlő vagyon az városban, Posonban, mind hozzád tartanak szállásra; nálad az quártélyok, s ezt kellett a’ nemes kamarának el szenvedni, vissza aggott, kutyátúl fajzott, Török menyasszony, puskaporra való, disznó, istentelen, mordály, tobzódó kurafi! Az apádat is meg akartad tizen egyszer ölni; nem győzted várni, hogy magátúl meghaljon, te maszlagos hóhér! A melly kopott szoknyát az édes anyádon temettél is, annak is duplán megvetted az apádon az árát, istentelen zsidó kurafi! A’ más héten felmegyek urammal ű nagyságával Bétsbe; Supplicatiót adok bé ű felségének: ezen szerént eleibe adom ű felségének, s megkérem a tisztedet, Farizéus vissza aggott lélek, ’s eb rúdon vettetlek ki az kamarából! Janitorságot? egy sereg disznóm volna, azt sem merném reád bízni, tsap alja, Filistéus szerzet! Két száz lépésnyire kiérzik a bor s az égett bor szaga az eb szájadbúl; hiszen te sem Istennek, sem embernek nem kellesz immár, dsidázott, dárdázott, béna kurafi; hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a’ te bolondságodért, kurva az anyád, ha adnék immár egy sült répát!

Legnagyobb mesterséged, tudományod az hurka és fasz nyelés; azt is valami rossz, frantzúzos, trombitás inastól tanúltad, úgy hallom; elmehetsz oskola mestereddel, Katus asszony, síró, lúd mérgű, bestia, szégyen, kerítő, áruló, büszke, tzifra rongy; egy paputsért a’ feleségedet is elkímletted, Júdás szabású martolótz; kanállal fejtett szakállú, hegyes koporsóba [karóra] való, gyalázatos, vén agg eb; Istentűl elfutamodott, tűzre való, fátul szakadt, Pilátus kurafi! Keresztet magadra nem tudsz vetni; a’ mi atyánkot félignél tovább el nem tudod mondani, te szégyent vallott boszorkány! Tsudálom, hogy közép télben is meg nem üt a’ mennykű számtalan sok istentelenségedért, te pogány ördöngös! Isten úgy segéljen, Hajnátskő váráért, mikor megárad az Ipoly vize, egy tsolnokban veled nem ülnék, átkozott órában termett, minden jótúl üres, pogánynál is pogányabb kurafi!

Ezek után Isten téged meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg; fejednek koponyájában varjak és verebek szarjanak; tsontaidat az ebek széjjel hordozzák; ha pedig az hegyes koporsót inkább szereted, abban is, megengedem, teljék kedved.

Költ Szétsénben, 28. Febr. 1663.

Sem ötséd, sem bátyád, sem jó akaród Horváth Mihály

Forrás: Trócsányi Zoltán: A történelem árnyékában (Bp., Hungária, 1936.)

A mi pontjaink:(5/5)
A ti pontjaitok:(4,4/5)

Publikáló: kriles

8 komment

Vorador Carcosa, a Vérszomjas

2011.12.28. 10:00

Megjegyzés: Tovább folytatjuk a szláv Carcosák moróziai oldalágának bemutatását: Vorvara után most legidősebb öccse, Vorador következik.


„Szép nap ez a halálodra…”

Morózia zord vidéke szegénysége és elmaradottsága folytán régóta menedékül szolgál az élőholtaknak. Más tartományokban az egyházi és világi hatalmak kíméletlenül irtják őket: ide húzódnak vissza a rájuk nehezedő nyomás elől. Néhány fanatikus vámpírvadászt kivéve a kutyát sem érdekli, hogy a gyéren lakott, sivár hegyvonulatok árnyékában jóval többen rejtőznek és lappanganak, mint bárhol másutt. Szaporodásuknak úgyszólván csak a terület eltartóképessége szab határt.

Az éjszaka népe nem előkelő és nem kifinomult: folyamatosan vetélkednek a prédáért, legfőbb jellemzőjük a nyers brutalitás. Olykor az emberiség titokzatos háttérmanipulátorainak szerepében tetszelegnek, ám valójában igen messze állnak ettől, a világ eseményeire gyakorolt befolyásuk elhanyagolható. Különösen a vezetőik hajlamosak túlbecsülni magukat, akár olyan mértékben is, hogy hatalmuk és halhatatlanságuk biztos tudatában kevélyen viszonozzák egy Carcosa úrnő pillantását – ahogyan Vurdalak, a Skarlát Trónus ura tette. Szokatlan élmény volt ez Rhodope Carcosa számára, meghökkenéssel fogadta: a meghökkenésből kíváncsiság lett, a kíváncsiságból érdeklődés, az érdeklődésből pedig valami olyasmi, amit akár szerelemnek is nevezhetnénk, ha nem a Jégkirálynő szívében vert volna tanyát.

Vorvara apját kezdettől fogva használat után eldobandó eszköznek tekintette, Vurdalak azonban más volt: rejtélyes és veszedelmes. Évszázadok óta ült a Skarlát Trónuson, kihívók egymást követő nemzedékeinek törte le a szarvát, nem intrikus ármánnyal, hanem nyers erővel, a legcsekélyebb tétovázás nélkül. A Midzsor orma alatt székelt, onnan igazgatta birtokait, amelyeket folyamatosan gyarapított a más vámpírurakkal való összecsapásokban. A Jégpalota legvénebb cselédei, akiket Rhodope zúzmarából és a fagyhalálba merülők utolsó leheletéből hívott életre hajdan, egymás közt azt rebesgetik fél-néma hangjukon, hogy Vurdalak volt az egyetlen férfi, akit rideg úrnőjük őszintén és tiszta szívből szeretett. Különben aligha fogant volna meg holt magjától: ehhez nem elég véres áldozati rítusokat bemutatni sötét együttállások idején.

Ezen maga a Jégkirálynő is elmereng néhanapján, amikor a kertjében sétálgatva megáll és végigsimít egy fekete jégszobron, melynek tökéletességét csupán a mellkasában tátongó lyuk csorbítja.


Vurdalak hatalma teljében

Vurdalak uralkodni akart rajta, ezt diktálták az ösztönei; neki azonban egy férfi legfeljebb a párja lehet, az ura soha. (Többen úgy vélik, Nichien Carcosa parancsait csak azért fogadja sztoikus nyugalommal, mert ő is asszony.) Évszázados vámpírléte során Vurdalak megtanult leszámolni a saját fajtájával, de elfelejtette, hogy a halandók ragaszkodása milyen gyorsan csaphat át gyűlöletbe. A Jégkirálynő utolsó csókja belefagyasztotta az ereibe a vért; utána már pillanat műve volt kitépni bordái közül a jéggé dermedt szívet.

S hogy miért fontos ez a történet kettejük közös gyermekének, Vorador Carcosának, melléknevén a Vérszomjasnak? Vorador élete csupa kettősség és ellentmondás. Már kisded korában is szívesebben szívta szoptatós dajkái vérét, mint a tejüket, később pedig kitűnt testvérei közül agresszivitásával és dominanciára való hajlamával; ugyanakkor biológiai értelemben normális élőlény, a szervezetében nem zajlanak nekromantikus folyamatok, bár az anyagcseréje nagyságrendekkel hatékonyabb a szokásosnál, és tetszése szerint képes gyorsítani vagy lassítani. Az éjszaka népe satnya korcsnak tekinti, sohasem fogadnák el a Skarlát Trónus örökösének; ő pedig leplezetlen gyűlölettel viszonozza megvetésüket. Rhodope nagy lehetőségeket lát benne, ám egyszersmind gyanakszik rá, mert viselkedése Vurdalakra emlékezteti; támogatja hát a törekvéseit, de arra is ügyel, hogy ne nőhessen a fejére. Óvatossága megkettőződött, mióta az árva ág szeniora Voradort jelölte ki az örökösének, ő pedig ezt szó nélkül tudomásul vette.

Vurdalak halála óta Rhodope és gyermekei jelentős területeket szabadítottak föl a vámpírurak zsarnoksága alól, a Carcosák jóindulatú uralmát kínálva helyette; sokat elárul a moróziai állapotokról, hogy a lakosság általában lelkes örömmel fogadta a változást. Így ugyanis mentesültek Vorvara kitüntetett figyelmétől, aki az ő legyengítésükkel és megtizedelésükkel vezette be a támadást; a helyébe lépő Vorador pedig sokkal elviselhetőbb gazda mind hozzá, mind a régi urukhoz képest, akivel többnyire saját kezűleg végez. Az engesztelhetetlen gyűlölet, amit az élőholtak iránt táplál, csupán részben a dac gyümölcse; van valami a veleszületett hajlamaiban, ami összeférhetetlenné teszi őt az apja népével.

Bár a moróziai hadakozásokban remekül együtt tudnak működni, Vorador és Vorvara viszonya korántsem problémamentes. Fiatalkorukban a dominanciára törő Vorador játszmáinak Vorvara volt a természetes célpontja, s mindmáig féltékeny a nővérére, amiért őt elfogadja a saját népe, mi több, babonás tisztelettel övezi. Tisztában van vele, hogy ő ezt sohasem fogja elérni: az apja rokonai inkább mind egy szálig odavesznek, semhogy fejet hajtsanak előtte. Vorvara a maga részéről folyton érezteti vele, hogy magasabb polcon ül nála, és nem csupán a születése jogán: háborús viszonyok között ő a stratéga, az öccse a taktikus.

Ami a többi testvérét illeti, Uzsok barbár egyszerűsége rokonszenves volna Voradornak, ha nem párosulna naivitással, földhözragadtsággal és az ambíciók teljes hiányával. Rufióval és Anemosszal lényegében ugyanúgy gondolkodnak a helyzetükről – ha valaha többek akarnak lenni a Jégpalota nemesifjainál, valahogy mindenképpen ki kell törniük az anyjuk bűvköréből –, ebben viszont ki is merül minden közös vonásuk. Serafinával Vorador nem törődik, hisz úgysem tudná elszakítani Rufiótól; Cassandrán pedig éppoly kevéssé képes eligazodni, mint bárki más a családból.


Sötét örökség

A Vérszomjas nem ok nélkül kapta a melléknevét: ádáz és indulatos természetű, hosszas tervezgetések helyett az ösztöneire hallgat. Azok pedig azt súgják, hogy ragadja el, ami kell neki; nyomja el a gyöngéket és intézzen kihívást az erősek ellen. Ehhez minden tehetsége adott, hiszen apjától nemcsak az éles szemfogakat örökölte, hanem a lehengerlő karizmát, az uralkodói kiállást és a szinte legyűrhetetlen szívósságot is. Szíve szerint a tunyának és életképtelennek vélt nyugati civilizáció ellen fordulna, ám ahhoz a családja túl sok szállal kapcsolódik; így terelődött a figyelme a török birodalom európai végvidékére, melyen több széttagolt és viszályok dúlta országocska osztozik. Helyzetét nagyban megkönnyíti, hogy Vorvara távozásával az ölébe hullott a moróziai Carcosa-erők vezetése; ugyanakkor ezen a hadszíntéren egy olyan vetélytárssal kell szembenéznie, akit a család még sohasem tudott legyőzni – a sztambuli kalifa új nagyvezírével, Abu Nuvásszal

Megjegyzés: A balkáni hagyományban a dhampir a vámpír eleven asszonytól született gyermeke, és engesztelhetetlen ellensége az apja fajtájának. Ennek alapján szokás feltételezni róla, hogy jóindulatú lény. Vorador Carcosa az élő bizonyság rá, hogy ez mekkora tévedés.

A mi pontjaink:(5/5)
A ti pontjaitok:(4,2/5)

Publikáló: kriles

12 komment

Címkék: karakterbemutatás vorador

Sárkányos mágusok

2011.12.24. 10:00

Megjegyzés: Mai posztunkban Bori harmadik háttértanulmányát tesszük közzé a Carcosák világában zajló nagyváradi eseményekről. Az előző kettőt itt és itt olvashatjátok, ha föl szeretnétek idézni, mi történt korábban. Bori ezúttal a múltba nyújt nekünk betekintést, Zsigmond király uralkodásáig nyúlva vissza; majd tovább bonyolítja Lupuj Péter és Radovics Farkas sorsát, egészen addig a pontig, ahol a szálak összefutnak. A cselekmény ezzel korántsem zárul le, hőseinktől azonban egyelőre búcsút veszünk, mivel a szerző már a róluk szóló elbeszélés utolsó tisztázatán dolgozik – ami reményeink szerint már nem itt a blogon, hanem nyomtatott formában fog napvilágot látni, valamikor a jövő esztendőben.


Titkos följegyzések

Jakab páter följegyzése, mely megemlékezik mindama csodás és titkos eseményekről, melyek az váradi székesegyházban mentek végbe az Úr 1419. és 1437. esztendejében.

Andrea Scolari püspök urunk idején, az 1419. év tavaszán, jó uralkodónk, az kegyes Sigismundus száműzé Váradra az ő asszonyát, Cillei Borbálát, kinek fertelmes bűne csakhamar az mi szemünk elé tárula: áldott állapotban vala, és nem az jó ura magvától! Október haváig marada városunkban, amikoris pediglen ama fattyú világra jöve. Királynénknak az klarissza sororok között kívántatik laknia, de ő ezt elutasítá, és csak Erzsébet kisleányát küldé oda. Olybá tűne nekem, az püspök engedelemmel viseltete iránta, hogy mivel súlyos aranyakat kapott vala az eszes asszonytól. Ekképpen Borbála szabad bejárással bíra az püspöki palotába, sőt, titkos szobát készíte ama rejtett pincében, mely lakókamrája alatt terüle el. Itt pediglen setét ármánykodásba kezde, mindenféle orvosságos növényeket gyűjte, és félelmes keneteket kevere. Ércek, kövek, különös porok és réges-régi könyvek vevék körül az eretnek asszonyt. Bűbája alá keveredém magam is: buja, forró csókokkal, szép szerelmes ígéretekkel engem kecsegtetvén, megtevém néki, mit nagyon akara: setét éjszakán lopózva, szívem utolsó, tisztességre hajló érzületivel hadakozva, felnyitám az szent lovagkirály sírját, és szolgáltatám néki az kicsiny titkos szelencét, melyben az szent vére vala, egy experimentum czéljára. Bizonyossággal mondám, Borbála jobban és többet hive az fensőbb erőkben, különösen az Szűz Máriában, mint jómagam, hisz sokszor látám őt igazán átszellemülvén, nagy buzgósággal imádkozni, különösen, amikor az ereklyét kezében tartá. Saját szememmel látám az csodát: felbuzdula ama száraz vér, élettel telvén, hogy azonmód térdre esvén reszketve dicsőítém az isteni hatalmasságot. Az asszony ama folyékony vért egy sárkányos jelvénybe rejté, majd nekem átadá megőrzésre, sok nehéz magyarázatokkal, melyeket egyszerű elmém nem bíra fölfogni.
Az fattyút el kellett rekeszteni. Amikoron Sigismundus Váradra jöve, hogy a királynét hazavigye, úgy mondánk néki, hogy a gyermek nem élte túl születését. Borbála asszony eképp tudá: vándorkereskedőknek adám a kölyket, kik elvivék messzi külhonba. Ez mind nem vala igaz. Magam nevelém föl az kicsiny fiút, és reménykedém, hogy igen jó szolgálatjára lészen az Istennek. Az majdani évek során számtalanszor jöve a királyi pár, és Borbála nem sejté, hogy ama fiatal papnövendék, ki az scriptóriumban másolá levelit, önnön vére vala.


Cillei Borbála

Az Úr 1437. esztendejében meghala Sigismundus, requiescat in pace! Testét, miképpen még életében meghagyá, Váradra hozatták, hogy Szent László mellé temethessék. Az szertartás előtt a sárkányos lovagok fölhányák az egész székesegyházat, legfőképpen az szent sírt, és durva szavakkal követelőzének, miszerént adnánk oda az szent vér-ereklyét. Sok papot megfenyítének, de amazok szája nem nyíla szóra, amiképpen nem is bírtak semmi tudomással az ereklye hollétéről. Kétségek közt tépelődém, merthogy féltém az ereklyét eme rossz kezektől, majd elhatározám magamat: az Cillei Borbála által reám hagyott ronde bossét Sigismundus sírjába helyezém, hisz majdnem ugyanolyan vala, mint az királyi sárkányos jel, és senki nem gyanakodna a titkára. Evvel is hantolák el az uralkodót, és én megnyugvám, hogy az csodatévő vér örökre biztonságba kerüle. Ám lelkem tovább szenvede mindenféle hánykolódástól és félelem szorongatá mellyemet: nehogy, ha reám kerülne a sor az kínzó vallatásnál, elbeszélném az titkot. Emígyen tehát az éj leple alatt megszökém az Cillei fattyúval, és Erdélyország szívébe menvén, az székelyek földjén megtelepedénk.
Mogorva, szilva nedvét ivó népek azok, kik Erdély határit védik, de igen jó szándékkel fogadának bennünket. Eme kölyök pedig, kiben sok kedvem találtatik, nem vala alkalmas papnak, mivelhogy sokat járatá az eszét mindenféle asszonyi állatokon, későbben pedig titokban üzekede, bujálkoda velük. Pedig nehéz munkára fogám testét pirkadattól napszentültéig, de az fajtalan kévánság nem távozott tőle, és csak egyre erősbödött. De hogyan is ítélkezhetem fölötte én, aki magam is bűnös érzelmekkel viseltettem Borbála iránt? Megnyugvék az Úr akaratában, és erős, jól termő fehérnépet találék néki, kivel aztán becsülettel megmarada és sok gyermeket nemze. Nagy buzgósággal imádá az Bódogasszonyt, amiképpen az anyja, kinek személyéről soha nem szerze tudomást. Szavam itt bevégezém, és eme igazszólásokat azon Cillei ivadéknak czímezém, ki Borbála erős hitével rendelkezvén, méltó lészen majd arra, hogy az szent vért még egyszer az kezébe vegye, életre keltse, és nagy csudálatosságokat vigyen végbe általa.

A sárkányrend jele

Lukács Donát elgondolkozva ejti ölébe a megsárgult pergamenlapot. Mindent világosan lát. A minap találkozott a Radovicsokkal a piactéren, és megdöbbenve szemlélte a Farkas nyakában lógó uroborosz-amulettet, amelynek Donát nagyon hasonló mását találta a várbéli ásatások alkalmával. Azonnal felismerte a Luxemburgi Zsigmond és Cillei Borbála által alapított sárkányos lovagrend jelképét. De hogyan kerülhetett Farkashoz? Csakis egyetlen magyarázata lehetséges: Farkas valójában nem Radovics Pál fia, hanem Báthory vérből való fattyú. Donát lassan, lépésről lépésre haladva rakja össze a képet.
A Báthoryak ősei a sárkányos lovagrend tagjai voltak, akik már a Hunyadiaknak is nagy szolgálatokat tettek. A lovagok által viselt szimbólum a farkát a nyaka köré tekerő, önmagát fojtogató sárkányt jeleníti meg, melyet Cillei Borbála később kissé megváltoztatott: az amuletten, amit Jakab páterre bízott, a sárkánykígyó már önnön farkába harap. Donát rájön, hogy az ábrázolás egyben utalás a jelvény tartalmára: a szent vér-ereklyére. Talán Lupuj Péter sorsát is magában foglalja, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a fiatal székely legény az elfeledett Cillei ág sarja. Zsigmond király második felesége minden bizonnyal ezzel az uroborosz-jelképpel akarta ivadéka tudomására hozni, hogy a hitbőlvaló mágia és a szent vér ereje által a természet örök körforgása, élet és halál egyensúlya fölött lesz majd hatalma. Donát beleborzong a gondolatba, hogy halandó ember szert tehet az örök élet titkára. Mekkora varázsereje lehet Péternek?

Hitbőlvaló mágia

Lukács Donát az előző nagymesterek régi kódexeit és feljegyzéseit lapozgatja. Órákon át kutat a töredékes iratok között, majd egyszer csak megtalálja a harmadik nagymester följegyzését a Báthory család egyik tagjáról, akit vérbőlvalónak nevez. Az ilyen varázslók már születésüktől fogva kiváltságokat élveznek, hiszen nemesi származásuk és gazdagságuk lehetővé teszi, hogy a legjobb mesterektől tanuljanak. Egy vérbőlvaló csak szorgalmas gyakorlás útján érhet el eredményt, mert ami a képességeit illeti, azok nem a legerősebbek: csupán az élettelen dolgok mozgatására és átformálására van hatalma. Hacsak nem használ valamilyen külső segédeszközt, ami megnöveli az erejét. A feljegyzés megemlíti, hogy eme jeles Báthory István a sárkányos jelvényt viselte, amikor a Kenyérmezőn Kinizsi Pál oldalán harcolt a törökök ellen. Egy szorongatott pillanatban akaratával fölemelte és az ellenség felé fordította az elesettek kardjait, amivel rövid idő alatt iszonyatos pusztítást vitt végbe. Donát figyelmét nem kerülte el, hogy Radovics Farkas körül is megmozdultak a kövek, amikor Lupuj Péterrel összeakaszkodott a piactéren. A közeli kovácsműhelyben önálló életre keltek a frissen elkészült pengék, a kereskedők asztalai maguktól fölborultak. Ha a nagymester nem ráncigálja el a dühtől sápadó Pétert, ki tudja, mi történhetett volna…
Most már csak az a kérdés, mi Radovics Pál célja azzal, hogy Farkasban rövid időn belül ilyen félelmetes erőket szabadít fel? És a fattyú tisztában van-e szerepével egy valószínűleg gonosz játszmában? Hiszen értelmes fiúnak tűnik, és tudhatná, hogy egy törvénytelen gyermeknek soha nem lesz becsülete és otthona, bármennyire is készséges nevelőivel szemben.
Péter hatalma és személyisége azonban egészen más. Kedves, hízelgő beszédével mindenkit levesz a lábáról, úgy tűnik, éppen Farkas az egyetlen, akit nem sikerül behálóznia. Igaz, hogy sok titok rejtőzik a fiú lelkében, amit nem hajlandó a nagymester elé tárni, és Donát most már szinte biztos abban, hogy Péter Cillei Borbála eszét és ravaszságát örökölte. A csodás gyógyítások, amelyeket városszerte véghezvisz, azt mutatják, hogy igazi hitbőlvaló mágus, azaz olyan varázsló, aki csakis az Istenbe, leginkább pedig az Istenanyába vetett hite, szent rítusok és imádságos szavak által képes a legnagyszerűbb csodára: az emberi életerő irányítására. Donát csak hallomásból tud a hitbőlvaló mágusokról, akik olyan ritkák, mint a fehér holló, és a legnagyobb titokban, többnyire papok között rejtőzve gyakorolják tudományukat. Lupuj Péter is ösztönösen tagadja képességeit, de a szent ereklye megtalálása után nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül csak az ő szavaira lesz Szent László vére ismét folyékony és élettel teli.

A nagymester aggódik

Lukács Donát újabb városi körútra készül, hogy a családoknak hírül adja: a lovagkirály szelleme ismét közöttük jár, és megsegíti a hozzá fohászkodó népet. Erre a legjobb bizonyíték a szent ereklye. Indul, hogy magához vegye, ám legnagyobb megdöbbenésére üresen találja a szelencét. Valaki ellopta a sárkányos jelvényt és benne a szent vért! Fejvesztve rohan az istállóba, ahol a legények azt mondják: Lupuj Péter járt ott, és elvitte a leggyorsabb csődört, a többi állatra pedig valami igézetet mormolt, mert alig állnak a lábukon, és olyan fáradtak, mintha egész éjszaka vágtattak volna. Üzenetet is hagyott a nagymesternek: az igazi, hús-vér királyban hisz, és ennek megfelelően cselekszik!
Donát elsápad, majd dühösen ordítozni kezd. Egyformán szid Istent és embert, ördögfajzatnak, hálátlan csavargónak nevezi Pétert. Életében először nem tudja, mit tegyen. Mert holtak a holtakkal, élők az élőkkel, ez a régi törvény, és nem származik abból semmi jó, ha Szent László valóban föltámad. Ki tudja, milyen erők szabadulnak el, ha Péter megbontja az örök körforgás egyensúlyát? Ki vagy mi fogja irányítani a visszatérő holtat az emberek világában?
A Societas Varadinum háza előtt sötét alak áll. Nem kér bebocsátást, csak őrjöngve átkozódik az ablak alatt. Radovics Pál kéri számon fiának, Farkasnak a hollétét, ugyanis többen látták, ahogy elhagyta a várost Lupuj Péter után vágtatva. Donát közli, semmiről nem tud, és bezárkózik a könyvtárszobába. Végül Radovics is megunja a céltalan kiabálást, és távozik.
A nagymester lázasan gondolkodik. Talán jól van ez így. Ha Péter valami őrültségre szánná el magát, ott lesz mellette Farkas, aki visszarángathatja a valóságba. A két mágus kiegészítheti, de el is emésztheti egymást. Éppen úgy, mint a saját nyaka köré tekeredő sárkány. Hosszú napok telnek el bizonytalanságban, kétségek között. A városban közben kósza hírek kapnak szárnyra: közel járnak a kutyafejűek, és ha elérnek Váradig, nem irgalmaznak majd senkinek! A basa tanácsot hív össze, amelyen a nagymester és Radovics is részt vesz. Megegyeznek: félreteszik ellentéteiket, és minden emberüket mozgósítják, hogy legalább addig feltartsák a hordát, amíg az asszonyok és a gyermekek a bihari hegyekbe és Igfon erdejébe menekülnek.

Farkas a párbajban

Senki sem sejti, hogy ezalatt a székelyföldi derzsi templomban drámai küzdelem zajlott le a két ifjú varázsló között. Farkas eszméletlenül fekszik a földön. Lupuj Péter dühösen és értetlenül áll a Szent Lászlót ábrázoló freskó előtt. Miért nem sikerült a varázslata? Miért nem kelt életre a lovagkirály? Abban a pillanatban észreveszi a templomba belépő Uskát. A sárkaparó lány, aki szintén elkötött egy lovat és titokban követte a legényeket, előrebiceg a főoltárhoz. Közben csöndesen imákat mormol. Péter megérti, hogy Uska révületben van és talán isteni kegyelem vezérli. De igazán csak akkor döbben meg, amikor jobban megnézi a földön elterülő Farkast: a vérbőlvaló alatt egy másik test körvonalait pillantja meg. Közelebb hajol, és rájön, hogy saját magát bámulja. Kiáltani próbál, de nem tud. Mozdulni akar, de tagjai nem engedelmeskednek. Egy fénylő, hajszálvékony fonál köti össze a testével, és ugyanilyet lát Farkason is, aki hasonló rémülettel szemléli az eseményeket, miközben magatehetetlenül lebeg a saját feje fölött. Uska rájuk néz, és közli velük, hogy ne aggódjanak, mert nem maradnak sokáig a szellemvilágban. Istenanyának nagy terve van velük. Azzal letérdel, vigyázva különválasztja a testeket, nehogy összegabalyítsa a lélekfonalakat, majd hozzálát, hogy egy ponton leborotválja a hajukat. Egy kulacsból sárgás folyadékot önt ki és azzal mossa le a lecsupaszított fejbőrt. Aztán felnyitja a két sárkányos jelvényt. A még folyékony szent vért két egyenlő részre osztja. A Báthory-amulettben rejlő Nyilakövet mozsárba teszi, és lassú, óvatos mozdulatokkal apróra zúzza. Ekkor derül csak ki: nem égből jött csoda-csillag volt az, hanem egy kőbe zárt csontdarab, amely valaha a lovagkirály testéhez tartozott. Uska porrá őrli a csontot, ezt is kettéosztja, és hozzákeveri a két adag vérhez. Csont a csonthoz, vér a vérhez, lélek a lélekhez, Istenanya lehelete pedig az új emberhez! Egyiknek érző szív, másiknak tiszta gondolat, és mindkettejüknek az egy szent király adassék az Örökké Élő hatalmából!

Testen kívül

Most már csak egyetlen dolog van hátra: a lány furcsa, rövid pengéjű kést vesz elő. Megmártja a sárga folyadékban, majd hozzálát, hogy felnyissa a mágusok koponyáját, és a lyukon át beléjük töltse a varázslatos velőt. Gyorsan és biztosan jár a keze, hiszen Istenanya vezérli a mozdulatait. Néha a fiúkra pillant, és biztatja őket, hogy nemsokára visszatérhetnek, de teret kell majd engedniük egy nagyobb, erősebb léleknek. Farkas iszonyodva figyeli, és akárhogy próbálkozik, nem tud közbeavatkozni. Péter mindent megért: a lovagkirály új életre fog kelni – mindkettőjükben.

 

A mi pontjaink:(5/5)
A ti pontjaitok:(4,2/5)

Publikáló: kriles

4 komment

Címkék: háttéranyag

Megjegyzés: Bestiáriumunk második fejezetében Pierre de la Croix tovább kutatja az északi vidékek titkait…


Ursus atrox, avagy közönségesen szörnymedve

Az északi legendák szerint a sarkkörön túl, ahol a tengert jég borítja, egy rejtett birodalom terül el, minden földi bőség elapadhatatlan forrása, valóságos tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ez az ország, amelyet a saamik és a jugriai törzsek a mágia és a szellemek túlvilági honának tartanak, féltékenyen őrzi titkait és nem látja szívesen a betolakodókat. Igaz, a kevésbé szerencsés népekből még egyetlen utazó sem jutott el ide; és a messzi jégmezők lakói, ha olykor délre vetődnek, nemigen emlékeztetnek az antik történetírók által megörökített bölcs varázslókra. Inuitoknak nevezik magukat, fókahúst esznek, s zsákmányukat követve olykor egészen Kaledóniáig elmerészkednek a kajakjaikon – sőt, nemrégiben egy különösen kemény télen, amikor a jéghegyek az Albioni-csatornáig leúsztak, a dorseti partoknál is találkozott velük egy halászhajó.

A boldog birodalomban az állatok is másfélék, mint a külvilágban. Itt élnek a fehér bundás jegesmedvék, melyeknek szőrméje igen kapós áru a haithabui és sztargorodi prémvásárokon. Akárcsak az inuitok, ők is fókákkal táplálkoznak, s ha nem találnak belőlük eleget – ami a jelek szerint még ebben a mesés országban is előfordul –, lehúzódnak utánuk a délebbi tájakra, a tundrára és a tajgaövezetbe. Ez azonban már közeli rokonaik élőhelye, a náluk alig valamivel kisebb barnamedvéké, akik területük védelmében gyakran harcba szállnak velük; ám ha egy hím és egy nőstény találkozik, megesik az is, hogy összepárosodnak. Ennek a násznak a gyümölcse a szörnymedve, amely egyrészt a két faj legádázabb tulajdonságait egyesíti magában, másrészt azokra az ősvilági medvékre üt vissza, melyek az emberek megjelenése előtt uralták a szűz vadont, és valamennyi szárazföldi állat rettegett tőlük.


A szörnymedve elterjedési területe
piros vonal: szörnymedvék
sárga vonal: inuit törzsek

A szörnymedve mindenütt megtalálható, ahol a jegesmedvék és a barnamedvék élőhelye átfedi egymást, az Óvilágban éppúgy, mint az Újvilágban. Mivel kifejlett korában kétszer akkorára is megnő, mint bármelyik szülője, lényegesen nagyobb territóriumra van szüksége. Úszni jól tud, de nem igazán szeret, mivel a szőrzete nem víztaszító – ellentétben a jegesmedvéével. Nyílt jeges-havas terepen könnyen felismerhető, mivel a bundája fiatal korában krémszínű, később pedig egyre sötétebb árnyalatot ölt, egészen a szürkésbarnáig. Minél nagyobb és sötétebb egy példány, annál idősebb és agresszívebb.

Az öszvértől eltérően a szörnymedve termékeny hibrid, mindkét felmenőjével képes szaporodni. Ilyenkor az utódok egyre satnyábbak lesznek, és három-négy nemzedék alatt beolvadnak a helyi medveállományba. Nem túl gyakran ugyan, de előfordul, hogy a saját fajtájukból találnak párt maguknak és önálló populációt alakítanak ki. Ebben az esetben a vérvonaluk nem hígul fel, bár a beltenyészetnek minden józan számítás szerint ide kellene vezetnie. Ellenkezőleg, minden új nemzedék nagyobb és ádázabb lesz az előzőnél. Elsősorban Jugria területéről érkeznek ilyen hírek; a helyi sámánok úgy vélik, a rég kihalt ősmedvék szelleme szállja meg őket, attól ilyen rossz természetűek.

A szörnymedve marmagassága a három métert, teljes testhossza az öt métert is meghaladhatja. Átlagos súlya nyolcszáz kiló körül mozog, de a termetesebb példányoké az egy tonnát is elérheti; téli álomra készülődve ehhez akár kétszáz kiló hájat is növeszt. Húsz centiméteres, görbült karmával a legtöbb fát képes gyökerestül kitépni. Amikor egerekre vadászik – amiktől nyáron lépni sem lehet a tundrán és a tajgán –, a síkság olyan marad utána, mintha óriás ekével szántották volna fel. Érzékei rendkívül élesek: az erdőben hetven lépésről meghallja a kakas felhúzását kísérő kattanást vagy a halk füttyöt. Egy téli szállásán pihenő példány kétszáztíz lépésről neszelt föl Michał Boym magiszterre, aki igen óvatosan közelített hozzá, hócipőben és szél ellenében.

Se nem lomha, se nem ostoba…

A félelmetes erejéről terjedő szóbeszédek egyáltalán nem túloznak; ennek kapcsán érdemes idézni néhány kétségbevonhatatlanul hiteles megfigyelést. Egy szörnymedve tízcentis átmérőjű fenyőrudakat tört ripityára haláltusájában, mint megannyi pálcikát; egy másik az éppen levágott és még kapálózó tehenet mellső lábai közé ragadva vitte át egy patakon az erdőbe, felegyenesedett tartásban. Megint egy másik kiemelt a veremcsapdából egy háromszáz kilósra becsült jávorszarvast, és a mocsáron keresztül fél mérföldre hurcolta magával. Az emberi koponyát egyetlen ütéssel össze tudja zúzni, ezt számos beszámoló tanúsítja. Michał Boym magiszter egy ízben Ruszföldön látta, ahogyan egy szörnymedve a lápi bozótos közelében legelésző lovakra támadt: hiába próbáltak menekülni, hatalmas ugrásokkal a nyomukba eredt és kettőt is leterített közülük. Amikor utolérte őket, az egyik mancsával a hátukra csapott, a másikkal az orrukat kapta el, s miután felborultak, feltépte a szügyüket.

A szörnymedve a jegesmedvéhez hasonlóan elsősorban húst eszik. Nem veti meg a dögöt sem, de potenciális élelemforrásnak tekint minden állatot, amely a területére merészkedik – még a saját fajtársait is, a párzási időszakot kivéve. Ilyenkor a hím megosztja territóriumát a nősténnyel, aki két-három éves korukig gondozza és védelmezi a bocsait, vagy akár még tovább is, ha nem esik újra teherbe. Amennyiben ez bekövetkezik, elűzi magától őket. A felsorolt esetektől eltekintve a szörnymedve magányos állat. Egyetlen természetes ellensége van: a vérszívó rovarok, különösen a böglyök és szúnyogok, melyek nyaranta olyan tömegben támadnak, hogy rövid idő alatt teljesen kiszipolyozzák, miközben őrjöng és tombol fájdalmában. Húsáról úgy tartják, ízletes és tápláló, ám megenni csak akkor tanácsos, ha szúnyogok előtte kiszívták belőle a vért, amely halálos méreg az emberek számára.

Az elterjedési területén honos népek a vadon királyának tekintik, de közelebbi kapcsolatot csak a turgaszlávok ápolnak vele, akik bozse-medvének hívják és vezéri nemzetségük ősatyjaként tisztelik. A többi törzs babonás rettegéssel övezi alakját, és mindenféle furcsaságot rebesgetnek róla, egyebek közt úgy vélik, repülni is tud. Ezt a hiedelmet talán félelmetes gyorsasága táplálja, vagy a szellemvilághoz fűződő kapcsolata; a turgaszlávok mindazonáltal csak nevetnek rajta, és azt mondják, bozse medvegy sok mindenre képes, de szárnyakat nem növeszt. Szerintük a medvék öregapja tért vissza a képében, még azokból az időkből, amikor az emberek kőből pattintott fegyverekkel viaskodtak vele a barlangokért, és koponyadíszes oltárokat emeltek a tiszteletére.

 


Élethalálharc az ősvilágban

 

A vadonlakó törzsek az Óvilágtól az Újvilágig úgy tartják, az ősmedvét a szellemek küldték a földre, hogy tanítómestere és bírája legyen az embereknek a természeti erőkkel folytatott harcukban. Együtt is hált az ember lányaival és fiaival. Egy ízben azonban annyira feldühödött két nemzetségfő szakadatlan civakodásán, akik folyton az ítélőszéke elé citálták egymást, hogy türelmét vesztve megölte őket. Ekkor a leghatalmasabb szellem a széljárta tundrára meg az erdő mélyére száműzte őt, és büntetésül megtette az emberek vadászzsákmányának. Az emberek azonban mindmáig idősebb rokonuknak, bátyjuknak tekintik, és elejtése után engesztelésért folyamodnak haragvó lelkéhez, illetve különféle rítusokkal igyekeznek meggyőzni róla, hogy nem ők a felelősek a haláláért. Amennyiben nem járnak sikerrel, az egész nemzetségüket balszerencse sújtja. A csordáikat és szálláshelyeiket dézsmáló, garázda példányokat viszont testet öltött rossz szellemeknek vélik, és mindent megtesznek az elpusztításuk érdekében, ami az erejüktől telik.

A mocsárlakó ruszok legendája szerint Isten egyszer úgy döntött, hogy egy szörnyeteget teremt az emberiség féken tartására. Tekintélyes termetet adott neki, dörgő hangot, a nyaka körül vastag, fekete, bozontos szőrzetet; mindezt megtetézte hatalmas étvággyal és mértéktelen bosszúvággyal; végezetül két lábra állította. Ez azonban hibának bizonyult, mivel két lábon járva nem tudott gyorsan futni, és mulatságosan botladozott. Isten ekkor átalakította, hogy ezután négy lábon járjon. Ám az első teremtményét sem pusztította el: fekete köpenyt adott rá, és hangja most a templomok szószékéről dörög a muzsikok feje fölött. Telhetetlensége és bosszúvágya változatlanul megmaradt. A második teremtmény, akinek az igazi nevét ma sem merik kiejteni (csak mézevőnek vagy bátyuskának hívják), időnként emlékszik még a rokonságra, s ilyenkor két lábra emelkedik.

A vadon királyaként vízkeresztkor tartja a törvénynapját, amikor maga elé idézi a környék összes állatát, vadakat és szelídeket egyaránt. Ha feljön a hidegen ragyogó telihold, a háziállatok portánként elvonulnak előtte. Ilyenkor jelöli ki, hogy a következő évben melyikük esik majd áldozatul erdő-mező ragadozóinak; kit esz meg a farkas, a menyét, a róka, és így tovább. Valahányszor rámutat egyikükre, a vadállatok mindig éktelen lármát csapnak. A házijószágok a hajnal első fényére rettegve bár, de hazatérnek. Az öregmedve döntését csak egy szent ember – vagy legalábbis egy pap – másíthatja meg, aki szembeszáll vele a szellemvilágban és legyőzi. Ilyenkor egy évig minden háziállat mentesül a vadak zargatásától, ugyanis korlátlan hatalommal bír felettük. De jaj annak az elbizakodott pópának, aki rosszul méri föl a saját képességeit, amikor kihívást intéz hozzá! Az öregmedve félelmetes ellenfél, még kíséretet is tart, a szellemsíkon éppúgy, mint az erdőben. Testőreit a legnagyobb és legerősebb barlangi hiénák közül válogatja, akiknek az állkapcsa szétharapja még a vasat is. Ha tehát a pópa nem csupán szentéletű, de bölcs is, jó előre gondoskodik róla, hogy az ő oldala mellől se hiányozzon egy vitéz bogatir, aki távol tartja tőle a hiénákat, miközben az öregmedvével mérkőzik. Máskülönben bizony előfordulhat, hogy a könnyező muzsikok csak a lerágott csontjait hozzák vissza az erdőből…

A vadon királya kíséretével

Előkép: Megpróbáltam egyetlen lény alakjában összesűríteni a balti, finnugor és szláv népek medvékkel kapcsolatos hiedelmeit. Ehhez inspirációt jelentett, hogy jegesmedve-barnamedve hibridek a valóságban is léteznek, bár méretük a két faj közé esik. A halált hozó medvehús motívuma onnan ered, hogy az inuitok kidobják a jegesmedve máját, mivel az ember számára mérgező (túl sok A-vitamint tartalmaz).

Megjegyzés: A messzi északon található, de minden földi jóban bővelkedő birodalmat, ahol titokzatos varázslók uralkodnak, a Kalevala Pohjola néven ismeri, Hérodotosz pedig Hyperboreaként hivatkozik rá történeti könyveiben. A kis jégkorszak alatt előfordult, hogy az áramlatok egy-egy eszkimó kajakot sodortak Skócia partjaihoz. Az egyiket még Londonba, a királyi udvarba is elvitték, az utasaival együtt.

 

A mi pontjaink:(5/5)
A ti pontjaitok:(3,5/5)

Publikáló: kriles

10 komment

Címkék: bestiárium