Cikkem abban a talán nem elhamarkodott reményben készül, hogy a blog olvasóinak nem kell külön bemutatnom ezt a művet. Orson Scott Card egyike a fantasztikus irodalom azon kevés számú klasszikusának, akiknek a neve hazánkban a rendszerváltás után vált ismertté. Jókora késéssel persze, hiszen az Ender’s Game 1977-ben jelent meg először az Analog magazinban, akkor még elbeszélésként; ezt a verziót bővítette a szerző regénnyé 1985-ben. A rákövetkező évben elnyerte a nemzetközi SF-szcéna két legrangosabb díját, a Hugót és a Nebulát, s azóta is megkerülhetetlen mérföldkő és hivatkozási pont a zsáner történetében, bármennyire piszkálja ez a csőrét egyeseknek (erről később még bővebben lesz szó).

A regény nem túlzottan cselekményes; nem ebben áll a varázsa. Az emberiség erőforrásai végső kizsigerelésével kétségbeesett csillagközi háborút vív egy agresszív űrutazó faj ellen, amelynek testfelépítése és szociális struktúrája a telepes rovarokéhoz hasonlít. Ám erről a háborúról nem kapunk véres közelképeket, mint Heinlein Starship Troopersében; még arról is csak mintegy mellékesen értesülünk, milyen átalakulásokat váltott ki a Föld társadalmi rendszerében. A narratíva mindvégig egyetlen karakter személyes élményeire és tapasztalataira fókuszál, aki csaknem az egész időt hermetikusan elzárt, szigorúan szabályozott, mesterséges környezetben tölti, minimális kapcsolatokkal a külvilág felé. És ez a szereplő ráadásul gyermek: Andrew Wiggin, azaz Ender.

Az emberiség vesztésre áll. Még küzd, de a vezetői látják: sem a technológiai versengésben, sem az anyagcsatában nem győzhetnek. Az egyetlen esélyük, ha kitenyésztenek és kinevelnek egy Nagy Sándor-i, napóleoni kvalitású stratégát, aki fajuk minden intelligenciáját és kreativitását a gyakorlati hadvezetés terén összpontosítja. A rovarlények gondolkodása ugyanis – genetikai örökségükből következően – nem elég rugalmas, kötött rutinokat követ. Ha valahogyan felülkerekedhetnek rajtuk, mind nyomasztóbb háborús fölényük ellenére, akkor annak csakis ez lehet a módja.

A gondosan kiválogatott jelölteket tipegő koruk óta monitorozzák, és ha átjutnak az első szűrésen, zárt katonai akadémiára küldik: itt kezdődik a kiképzésük. Enderrel ez hatéves korában történik meg, s a könyv innentől kezdve az ő fejlődését kíséri figyelemmel. Rideg, barátságtalan, meghittség nélküli közegbe kerül, amely olvasás közben nekem Ottlik Géza Iskola a határon című művét idézte, egy fontos különbséggel: hiányzik a hangulatából az a fajta sivár kilátástalanság, ami a mi mainstream klasszikusunk sajátja. Mert ahogy az olvasó halad előre a regényben, egyre inkább gyanítja, hogy a mit sem sejtő Endernek igenis van esélye megnyerni a háborút. Más kérdés, hogy mibe kerül ez emberileg neki és a társainak – akik közül egyesek útközben kihullanak a rostán, holtan vagy testileg-lelkileg megrokkanva, míg mások a szárnysegédeivé válnak, mint Napóleon marsalljai.

A végkifejlet nem marad el, s vele a váratlan fordulat sem, mely egyaránt hoz katarzist és morális kiüresedést – ezt azonban inkább nem részletezném, hisz bizonyára akad olyan olvasóm, aki még nem olvasta a regényt és megfosztanám az átélés örömétől.


Asa Butterfield Ender szerepében a készülő filmadaptációban

Nyers, kegyetlen, mégsem nihilista könyv ez: a végén feldereng egyfajta keserű harmónia, amikor a fölöslegessé vált Ender megbékél önmagával és a világgal. Card túlságosan jó író ahhoz, hogy holmi didaktikus tanulság levonásával zárja a művét; ám a befejezés ezzel együtt nem csupán hangulati tartalmat hordoz, hanem morálisat is. A mormon vallású szerző szilárd világnézeti alapon áll, ami különutassá teszi manapság, az erkölcsi relativizmus korában. Az ő humanizmusa nem a tilalomfákkal körülbástyázott liberális változat, hanem a szenvedés és a halál humanizmusa: a kényszerítő szükségből hozott áldozatoké, melyek nem feltétlenül önkéntesek, s hősiességüket még a fatális tévedések árnyéka sem homályosítja el. Ender nagysága abban áll, hogy megérti, mit jelent kioltani az életet; csak így válhat képessé rá, hogy később emlékezzen rá, megőrizze és továbbvigye. A második fázis az első nélkül puszta póz maradna, nem különb egy karneváli maskaránál.

Orson Scott Card az a fajta író, aki tudatosan utasítja el a politikailag korrekt frazeológiát. Például ismételten hangot ad meggyőződésének, hogy biológiai felépítésünket tekintve a homoszexualitás nem természetes viselkedés. Bár emellett mindig egyértelműen elhatárolódik a homoszexuálisokkal szembeni erőszaktól, természetesen megkapta a nyakába a „gyűlölködő homofób” bélyeget, amikor a Hamlet’s Father c. könyvében volt mersze árnyaltan ábrázolni az ilyen kapcsolatokat, kritikátlan elfogadásuk helyett a lehetséges negatívumaikra is rámutatva. A Végjátékban ez a tényező nem jut szerephez, a polkorrekt számonkérés alól azonban ez a mű sem mentesült. John Kessel SF-író terjedelmes elemzésnek álcázott pamfletben intézett ellene támadást, hiányolva Ender lelkifurdalását a cselekmény különböző pontjain, és végül gyakorlatilag oda lyukadt ki, hogy a regény fasiszta propaganda. Ami engem illet, a nekibőszült paszkvillus tagadhatatlanul megtette rám a hatását: mióta alkalmam nyílt elmélyedni benne, semmit nem olvasok, amit Mr. Kessel ír.

A Végjáték eredetileg 1991-ben jelent meg magyarul, F. Nagy Piroska átültetésében, amit egyesek „klasszikusnak” minősítenek. Ezzel a magam részéről vitatkoznék. Másutt is leírtam már, hogy F. Nagy Piroska a Kuczka-korszak talán leggyakrabban foglalkoztatott fordítója volt, de távolról sem a legjobb: az eredeti szövegekkel egybevetve ez egyértelműen kiderül. Egyrészt szép számú szótári hibát vét, de ami még ennél is nagyobb baj, képtelen tolmácsolni az adott mű hangulatát: mindent egy kaptafára fordít, rutinból kivágott fordulatokkal és mondatszerkezetekkel, teljesen elkenve az egyes szerzőket fémjelező egyéni megoldásokat és jellegzetességeket. Későbbi munkásságában Card stílusa összetettebbé vált, de a Végjátékot – kétségkívül szándékosan – száraz, kurtára tördelt, érzelemmentes prózában írta. Az első magyar fordításban ez kevésbé érzékelhető, gyakran botlunk fölösleges értelmező betoldásokba, különálló mondatok összevonásába. Számomra azonban a legfájóbb a következetes finomítás: a káromkodások és a trágár kifejezések szalonképessé simogatása. Ez teljesen meghamisítja a katonai űrbázis atmoszféráját, olyan oda nem illő hangulatot teremt, amelyben jól fésült tanár bácsik intik joviálisan rendre a csintalankodó nebulókat.

Az új, keményfedeles Végjátékot gondozó Dáin kiadó az újrafordítás mellett döntött, a komoly rutinnal bíró Bihari Györgyöt bízta meg vele. Ő – véleményem szerint igen helyesen – vajmi kevés tekintettel volt a régi magyar változatra, munkája során az eredeti angol szövegből indult ki. Még attól sem riadt vissza, hogy az idegenek elnevezését „hangy”-ról lecserélje „csótány”-ra, ami némi háborgást váltott egyes olvasókból, szakmailag nehezen indokolhatóan, amolyan „járt utat járatlanért el ne hagyj!” alapon. A hangya ugyanis tényleg nem bolyalkotó rovar, de a magyar nyelvben nem is tapadnak hozzá olyan undort és viszolygást keltő képzettársítások, mint a csótányhoz; az eredetiben pedig az idegeneket „bugger”-nek hívják, ami ugyan automatikus asszociációt vált ki a „bogár” jelentésű „bug”-gal, szó szerint viszont annyit tesz, hogy „seggbebaszó”. Ezt az erőteljes pejoratív árnyalatot a „csótány” kétségkívül kifejezőbben adja vissza, mint a köztudatunkban szorgos és ártalmatlan állatka képében élő „hangy(a)”.

A Végjáték új kiadása nem olcsó darab, de én akkor is beszereztem volna, ha a kiadó nem küld belőle nekem referenciapéldányt, mivel minden szempontból igényesebb az előzőnél. A szerkesztés, a tördelés, a tipográfia profi munka, a borítóra pedig nekem nagyon nem hiányzott volna egy űrcsata forgataga, netán holmi véres közelharc az emberek és a csótányok között. Ez a regény nem erről szól, hanem Andrew Wiggin rendhagyó felnőtté éréséről. Bízzunk benne, hogy van elég olyan SF-olvasó hazánkban, akit nem csupán a zsáner harsogó multimédiás paneljei vonzanak, hanem az irodalmi élményt is értékeli. Az ő karácsonyfájuk alól nem hiányozhat ez a könyv; és amennyiben kedvet kapnak hozzá, itt tudják a legkönnyebben megrendelni.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (1/5)

Publikáló: kriles

12 komment

Sárgaház

2011.12.14. 10:00

Megjegyzés: Másodjára Nibela egy igazán remekül kidolgozott háttértanulmányt küldött nekünk, amiből egyaránt lehet novellát vagy kalandot kreálni. Író és szerepjátékos lévén, csak rajta múlik, melyiket választja…


A lelki panaszokkal az egyház foglalkozik

Julian atya

   Hinni: szentség vagy bolondság? Hol húzódik a határ közöttük? Elválaszthatók egyáltalán?
   Julian Ongle gyakorta eltöpreng ezen a kérdésen. Papként úgy véli, az egyház tiszte foglalkozni a kérdéssel, minden más spekuláció egyben eretnekség is. A papok a közvetítők menny és föld között, avatatlan halandó fel nem érhet odáig, hogy belelásson embertársai lelkébe.
   Szeret elmélkedni, idősebb paptársait hallgatni, akik mélységesen hiszik, hogy a bűnös gondolatok megkapják büntetésüket. Ékes példái ennek a lélek betegségei. Nem véletlen, hogy a filozófusok elméje gyakran megbomlik, ahogyan az olyan asszonyoké is, akik a nemüknek nem való tudásban mélyednek el.
   – Éva hozta fajunkra az őrületet, s nekünk, új Ádámoknak kell őriznünk a szentséget!… – súgja rekedten a főesperes, Julian patrónusa és egyházi elöljárója, hogy aztán hurutos köhögésbe fulladjon a folytatás.
   A főesperes régi vágású egyházfi. Hangoztatja, a férges húst ki kell vájni, messzire hajítani az ép részektől, nehogy a fertőzés tovaterjedjen, a nyugalmat megzavaró beszédek bogarat ültessenek a jó bárányok fülébe és olyan ösvényre tereljék értelmüket, ahova imádságos lélek önszántából sosem merészkedik.
   A purgálást a zavart keltő egyének eltávolításával véli megvalósíthatónak. Julian buzgón helyesel, és álmodozva idézi fel olvasmányaiból azokat a letűnt korokat, amikor a világi hatóságok akadékoskodása nélkül vethették máglyára a bűnösöket. Akár barbár gyakorlat volt, akár nem, manapság be kell érni a kínpaddal, vagy a legmegátalkodottabbak esetében a kivégzés tűzhalál nélküli módozataival.
   Az elmebetegek évről évre megoldatlan problémát jelentenek. A legegyszerűbb lélek is tisztában van vele, hogy muszáj ellenük védekezni. Julian nagy hangsúlyt fektet az egyház aktív részvételére és arra a dogmára, miszerint a kóros tünetek hátterében a gonoszlélek aknamunkája lappang. Ha a legcsekélyebb esély is mutatkozik rá, hogy az áldozat elkerülheti a halált és vissza lehet vezetni az épek világába, nem hagy fel a megmentésére irányuló kísérletezéssel.


Az ördög nem alszik

   A harmincöt éves pap nagy álma, hogy egy nap előterjesszék ördögűzőnek. Az exorcizmus az egyedüli biztos módszer arra, hogy kiragadják a Sátán karmai közül a prédájául esett lelkeket, vagy kinyomozzák a rontást szerző boszorkányt, és a szigorú büntetés előtt rábírják a téboly feloldására.
   Lobogó szenvedéllyel, már-már rajongással emeli tekintetét az Úr ördögűzésre kiképzett papjaira, akik időt és energiát nem kímélve küzdenek a megszállottak lelkéért. Ám az álma alighanem végképp álom marad, nem sok reménye van rá, hogy maguk közé fogadják. Mikor rákérdez a miértekre, csak ködös választ kap:
   – Nem látjuk a szemedben a szentlelket.
   Arculcsapásként érik ezek a szavak. Hitét nem vonják kétségbe, de mégis leminősítik. Abban a tudatban élt, hogy minden kívánalomnak megfelel, és csalódottságát főesperese elé önti. A harákoló, zsebkendőjébe köhögő elöljáró a fejét ingatja:
   – Nyitva volt a füled, de nem hallottál: így akarták értésedre adni, hogy nincs rangos ajánlód. Az egyház berkeiben befolyásos pártfogók kellenek, ha vinni akarod valamire. Én csekélység vagyok. Legalább egy püspökkel vagy érsekkel kellene jóban lenned, hogy újra fontolóra vegyék a folyamodványodat.


Julian Ongle plébános

Julian elkomorodik. Először ütközik bele az egyház gyarló íratlan szabályaiba, naiv hite fájó sebeket szerez. Kedvetlenül, a prelátusok játszmái iránt érzett undorral vonul el a Mirdeaux melletti Marmande plébániájára, hogy ott teljesítse be hivatását.
   Ekkoriban nyílnak meg az első olyan intézmények, melyek azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy megvédjék a társadalmat – elsősorban az urak érzékenységét – a szegények, rokkantak, betegek látványától. A tehermentesítésben a nagyobb városok – Paradys, Aeterna, Maderado, Serenissima, Miston, Amszterdam, Edlenburg – járnak az élen, ám csakhamar követi példájukat a vidék is, használatba véve a célnak megfelelő régi épületeket.
   Ez történik Marmande elhagyott erődjével is, mely a hugenotta háború befejeződése óta üresen áll. Megnyitja kapuját a vérbajosok, csavargók, leprások, gyengeelméjűek, lezüllött koldusok, törvény elől bujkáló bűnözők előtt. Isten a megmondhatója, a lakók közül ki melyik kategóriába tartozik. A kezdeményezést üdvösnek is lehetne mondani, ha Julian atya nem kifogásolná az erődből lett sárgaház vezetőségének már-már hitetlenségbe hajló, kétes törekvéseit.

A Bolondok Csillaga

Isaïe Massenger ki nem állhatja a katonaságot. Épp elég számára, hogy apja és két bátyja karddal az oldalán űz gúnyt az ő érzékenyebb intellektusából. Habár felmenői között minden férfi katonáskodott, a gyenge fizikumú, művészetek és tudományok iránt rajongó fiatalember kiharcolja magának apja engedélyét, hogy ne kelljen követnie testvéreit a sorban. A családfőnek elég egy pillantást vetnie legkisebb fiára, hogy belássa: Isaïe-t sajnos inkább néznék markotányosnőnek, mint katonacimborának.


Isaïe Massenger, a Csillag tulajdonos-igazgatója

A Frankhont feldúló vallásháború viharaiban előbb két bátyja, majd apja is jobblétre szenderül, ám a korona előbb még gazdag adományokkal honorálja a hugenotta lázadók ellen tanúsított hadi érdemeiket. Még a síron túlról is megtréfálják Isaïe-t. A szépreményű ifjú arca alaposan megnyúlik, amikor a végrendelet értelmében büszke tulajdonosává válik a marmande-i Győzelem Csillagának.
   Baljós érzésekkel utazik el szemrevételezni örökségét, s magában már azt fontolgatja, mennyiért adhatna túl rajta. Esze ágában sincs egyenruhás tisztekkel vitatkozni, akiknek nyilván kiforrott elképzelésük van róla, mit szabad és mit nem egy stratégiailag fontos helyszínen. El sem tud képzelni rosszabbat a mosdatlan katonáknál, a trágár beszédnél, a fegyvercsörgésnél, a lőporbűznél és a begyepesedett hadi reglamánál.
   Siralmas látvány fogadja: a hugenották hajdani büszkesége szörnyű állapotban van. A Garonne jobb partján álló erőd csúnyán megsínylette a királyi seregek ostromát, de nem ez tette igazán tönkre, hanem a folyó áradása egy évvel az ütközet után. A katolikus diadal emlékezetére Győzelem Csillagának átkeresztelt erősség a lázadás leverése után minden hadi jelentőségét elveszítette, a Massenger családnak pedig, akik szolgálataik jutalmaképpen adománybirtokul kapták a királytól, nem volt pénzük a karbantartására. A lepusztult romok között már csak csavargók és szélnek eresztett katonák tanyáznak, akik a környékbeli pletykák szerint a rablástól és az útonállástól sem riadnak vissza.
   Isaïe kétségbeesetten írja meg albioni barátjának, Nolan Butchlernek, milyen örökség szakadt a nyakába. Az orvostudomány iránt érdeklődő Butchler nem levélben válaszol, hanem személyesen kerekedik fel, hogy megossza ötleteit Isaïe-jal. Lelket önt mélységesen csalódott barátjába, és felcsillant előtte egy másik lehetőséget is.
   – Rengeteget olvastam az őrültekről. Ott rontják a levegőt Mirdeaux utcáin, zaklatják a tisztes járókelőket. A város létrehozott ugyan valami tömlöcfélét, de azt inkább állatkertnek nevezném, a szaga után meg dögkútnak Követhetnéd a paradysi példát: egyre nagyobb az igény a magántébolydákra. Az őrület, Isaïe, nem csupán a szegényeket sújtja. Biztosra veszem, hogy az urak sok pénzt megadnának érte, ha nem nekik kellene otthon bajlódniuk a bomlott agyú rokonaikkal. Igen szerencsés fickó vagy, hiszen most lettél büszke tulajdonosa egy kiszolgált erődnek! Ki kéne dobni a benne henyélő söpredéket, kicsit felújítani, és máris fogadhatod a betegeket. Sőt, mondok jobbat: közösen is belevághatnánk! Forog némi tőkém a mistoni gyapjúbörzén, és egyébként is szükségem lenne egy nyugodt helyre a kutatásaimhoz.

A Bolondok Csillaga

Isaïe hallgat rá. Első dolga kiadni az útját a jöttmenteknek, a banditákat viszont ott tartja: ők leszek az első lakói a Győzelem Csillagának – vagy ahogy hamarosan elhíresül, a Bolondok Csillagának. Nolan eléri, hogy Mirdeaux városa támogassa az intézményt, hiszen jócskán tehermentesíti a város amúgy is zsúfolt börtöneit.
   A teljes épületegyüttes felújítására nincs elegendő pénzük, ám elegendő azokat a részeit rendbe tenni, amiket ténylegesen használni akarnak. A munkálatok közben jobban megismerik a Győzelem Csillaga történetét.
   Az erőd helyén először földvár állt; romos, beomlott, sehová sem vezető alagutak maradtak nyomában. Később téglafallal vették körül, és csak többször tulajdonosváltás után emeltek a helyén igazi kővárat. Ezzel egy időben erősítették meg sokszögű koronaműből, ellenfalakból, harántsáncokból, árkokból, lesfolyosókból, helyenként akár nyolc méter vastag mellvédből álló védművekkel. A hajdani katonai létesítményt szárazárok övezi, állítólag régen víz is volt benne.
   A korszerűsítés során átépítésre kerül az igen jó akusztikájú északi bástya. (Isaïe ennek külön örül, hiszen szívesen énekel kellemes tenorján és imád fuvolázni.) A belső falán kopott freskó: aranyozott kalitka lóg egy tóparti fűzfáról, de foglya, egy kecses énekesmadár csak a víz tükrében látható.


A Csillag elitszárnya belülről

A régi legénységi traktust jelölik ki a közönséges félkegyelműeknek, míg a boltozatos mennyezetű tiszti szárnyból alakítják ki az előkelőbb bentlakók szállását. Nolan javaslatára renoválják a tüzérbástyát, ahová az agresszíven viselkedő ápoltakat zárják el a többiektől; a déli bástyát maguknak és a személyük körüli cselédségnek tartják fenn, itt fogadnak vendégeket is. Nolan igényt tart az északról délre futó sánc kazamatáira a kísérleteihez.
   A Bolondok Csillagának hamar híre terjed, tárt kapukkal várja a rászorulókat. Az érkezőket kizárólag a nemük szerint válogatják szét, azt csak a legkirívóbb esetekben vizsgálják, hogy bűnözők-e vagy elmeháborodottak. A kettő gyakorta ugyanazt jelenti. Nolannek igaza lesz, az úri családok is felfigyelnek az intézményre, szolgáltatásai egyre sokoldalúbbá válnak, mondhatni divatba jön.
   Olykor engedetlen lányok is kerülnek ide, akik a szülői felügyelet vagy a kijelölt házastárs ellen lázadnak. Immár választhatnak a zárda és a Bolondok Csillaga között. Nagy részük idővel magába száll és beadja a derekát; a többi a sárgaházban marad örökre. Vagy eleve nincs minden rendben a fejükben, vagy itt csapja meg őket az őrület szele, esetleg önszántukból választják menedékül. Ez utóbbiak közül kerül ki Isaïe Massenger jegyese, később felesége, Ozanne.

Ozanne, a Bolondkirálynő

Ez a világ dolgai iránt teljesen közömbös, fiúsan vékony hajadon, aki igen jól viseli a bezártságot – sőt, mintha szívesen is venné – a társasélet iránt tanúsított passzív ellenállásával vívja ki szülei rosszallását. Álmukban sem jutna eszükbe, hogy a nevelő célzatú elrekkentésnek leánykérés lesz a gyümölcse. Az ifjú Massengernek elnyeri tetszését a máskülönben kezes, csöndes leányzó. Ozanne-t a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy az erődben bolondok is élnek. Kétheti ismeretség után megtörténik a gyűrűváltás, rá két hónapra megülik a lakodalmat. A környékbeliek azóta Bolondkirálynőnek hívják Ozanne-t. Neki köszönhető, hogy a déli bástya zárt udvarában csinos kis kertet alakítanak ki.
   Isaïe Massenger művelt embernek tartja magát, és osztja Nolan véleményét, hogy az ő lakóik beteg emberek, a Sátánnak semmi köze a panaszaikhoz. Ezt persze csak szőrmentén hangoztatja, hiszen a Győzelem Csillaga minden héten megnyitja kapuit Julian Ongle-nak, aki szívügyének tekinti, hogy elevenen tartsa a hitet a zavarodott lelkekben. Nolan, a sárgaház orvosa nem ennyire tapintatos, bármikor kész vitába bonyolódni a jó atyával.
   Nolant módfölött foglalkoztatja az erődlakók fegyelmezés általi nevelése. Elvégre rendszabályok nélkül fönn sem lehetne tartani a Győzelem Csillagát. Hallgat Isaïe-ra, és értelmesebb, talpraesettebb, erősebb betegeket – akik általában a bűnözők közül kerülnek ki – megteszi ápolónak. Ők bottal, esetenként korbáccsal tartják féken a többieket; ennél drákóibb intézkedésekre ritkán van szükség. Az igazán veszélyes bentlakókat amúgy is a tüzérbástyába viszik és kiláncolják a falhoz.
   Az ápolók közül kiemelkedik a markos, szálas termetű Zéphyrine. Nem tudni, honnét való. Ha frankul szólnak hozzá, megérti, de beszélni nem beszél, pedig a nyelve nem hiányzik. Mivel írástudatlan, nevet is Ozanne ad neki.
   Zéphyrine katatón állapotban kerül a tébolydába, úgy szedik össze az út széléről. Csupán egyszer tanúsít agresszív magatartást, amikor az egyik ápoló molesztálni próbálja; ez nemcsak a katatóniájának vet véget, hanem a balszerencsés férfi életének is. A halálesetet könnyű eltussolni, egy dezertőrből lett brigantit senki sem hiányol a külvilágban. Zéphyrine azóta kiszámíthatóan és összeszedetten viselkedik. A fegyelmezéshez elég, ha megjelenik és mélyen a rendetlenkedő szemébe néz: ettől a leghepciásabb beteg is tüstént megjuhászodik.

Dr. Butchler találmányai

Nolan Butchler valósággal megtáltosodik a Bolondok Csillagában. A bentlakókat kísérleti alanyként használja. Rajtuk próbálja ki saját tervezésű kényszerszékeit, őket fűzi be különleges kialakítású kényszerzubbonyába. Nagy érdeklődéssel tanulmányozza, hogyan viselik magukat a különféle hálós ágyakban, emberi mókuskerekekben. Igazi grafománként éjt nappallá téve ír, tervez, kalkulál; sokan azt sugdossák, csak idő kérdése, mikor lesz szüksége neki magának is a saját találmányaira. Hogy a bevételt gyarapítsa, belépti díj ellenében bárkit körbevezet a tébolydában. A látogatók mindig kaphatók némi jóleső borzongásra és viszolygásra, s egyúttal használat közben is megcsodálhatják Dr. Butchler szerkezeteit.
   Nolan és Isaïe egyetértenek benne, hogy a fegyelmezést külön kell választani a megnyugtatástól, főleg az olyan ápoltaknál, akiket gazdag rokonaik küldenek az intézménybe, makacs leányok esetében inkább nevelő, mint gyógyító célzattal. Bevezetik a hidegvizes locsolást, a beöntéseket és borogatásokat, olykor leforrázott mákgubó levével itatják a betegeket. Még így is előfordul néha, hogy valaki nem hajlandó lecsillapodni, akár nappal van, akár éjszaka. Ez igen veszélyes, mivel könnyen felzaklathatja a többi beteget, így ilyenkor hathatós eredménnyel alkalmazzák a szájkörtét.

Ettől minden szó elakad

Isaïe helyesli barátja legtöbb módszerét, ám nem mindegyiket. Kétségei vannak például, hogy hasznos-e hánytatás céljából romlott étellel etetni az ápoltakat. Ettől egy idő múlva valóban kevesebbet tombolnak, de inkább csak azért, mert legyengülnek. Nem hozza meg a kívánt eredményt az sem, ha szándékosan betegséggel fertőzik meg őket, legfeljebb belehalnak a magasra szökő lázba.
   Nolanban az is fölmerül, hogy az agy túlságos vérbősége okozhatja a panaszokat, ezért Zéphyrine bevonásával sűrűn eret vág a bentlakókon. Olykor túlzásba viszi, és elveszíti a páciensét. Isaïe nem kedveli ezt a kezelést, undorodik a vér vasas szagától, ezen gyakran veszekednek is.
   Noha felvilágosult emberek lévén mindketten természetes okokra vezetik vissza az elmebajt, nem pedig a démoni erők befolyására, arra még nem találtak racionális magyarázatot, miért kerül a Csillagba annyi szektás eszelős, vallási tébolyba esett személy és világvégét hirdető álpróféta. Nolan hajlamos ironikusan kijelenteni, hogy a szentséget és a bolondságot csak egy paraszthajszál választja el egymástól, no meg a közvélekedés…
   A Győzelem Csillaga jelenleg három jó családból való kisasszonynak ad otthont, és a napokban várnak egy negyediket. A legrégebbi lakó közülük Fanny Lachaise, szobáját nem hagyhatja el. Viselkedése agresszív, piromániára hajlamos, Nolan jelenlétében egyenesen obszcén.
   Delphine Vose együtt étkezik a Massenger házaspárral és a doktor úrral; ő teljesen épelméjű, a zárda helyett választotta a sárgaházat. Ahogy ő szokott fogalmazni:
   – Inkább hordom az ételt szegény Fannynak, mint hogy egy izzadó, hatvanas úr megmásszon, mint bika a tehenet!
   Delphine nagyon vallásos, mindig örül Julian atya érkezésének.

A titokzatos Palma Giontella

Palma Giontella a legkülönösebb hármójuk közül. Bőre talján származása ellenére igen világos, haja nemkülönben, már-már éteri benyomást kelt. Állapota ingadozó, normális periódusai a kiszámíthatatlan visszaesésekkel váltakoznak. Őt még Nolan is kerüli, jelenlétében erős fejfájás, émelygés telepszik rá. Eleinte hagyták Ozanne kertjében sétálgatni, de két cselédlánnyal is fura dolog történt a közelében: a nap végére megháborodtak, s kikaparták a saját szemüket.
   Palmát még Zéphyrine sem tudja megnyugtatni, sőt – tőle különösen retteg. Azt állítja, ha meglátja, bogarak kezdenek nyüzsögni a bőre alatt és láthatatlan szú perceg a fülében. A percegésből időnként valami érthető, trágár beszédet vél kihallani. Hogy elhallgattassa, egy ízben véresre vakarta a saját fülét.
   Julian atya igyekszik kapcsolatot kiépíteni Palmával, de a lányon a puszta látványától dührohamok törnek ki. A pap szerint nem hidegvizes fürdőre van szüksége, hanem ördögűzésre.


A bolondok gyakran végzik így…

Megjegyzés: Ebben a korban az abnormális viselkedést még nem kapcsolják össze az agy működésével, csak fokozatosan ébrednek rá, hogy valójában betegségről van szó, nem démoni megszállottságról. Mai értelemben vett pszichiátria és gyógyítás még nem létezik, az őrültekkel csak elvétve bánnak emberségesen. Nem sok figyelmet szentelnek neki, hogy kiválogassák őket a bűnözők, testi fogyatékosok, gyengeelméjűek közül. Nem ritka, hogy egy zavarodottnak vélt személynél, akivel képtelenek kommunikálni, végül süketséget állapítanak meg. A sárgaházakban számos olyan bentlakó sínylődik, aki – amíg a hosszas elzárás és a nem megfelelő közösség nem hagy rajta nyomot – pszichésen tulajdonképpen épnek mondható. Bevett szokás a kezesebb, irányíthatóbb betegek kiemelése ápolónak. Virágzik az ördögűzés, aranykorukat élik a különféle, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb fegyelmezési eszközök. Erről bővebben Benedek István Aranyketrec című művében lehet olvasni.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (3,7/5)

Publikáló: kriles

11 komment

Címkék: háttéranyag

Szerepjáték régészet XIII.

2011.12.11. 04:10

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Adventures in Blackmoor
by Dave Arneson and David J. Ritchie
TSR, 1986.

Ebből a koncepcióból igen jó kis kalandot lehetett volna kifőzni. Sajnos, ezúttal ez nagyon nem jött össze. Lássuk szép sorjában, hogy miért!

Az elpusztíthatatlan Örök Fogadó, amely túléli a népek és birodalmak bukását, és időkapuként funkcionál létezésének különböző fázisai között, önmagában rendkívül termékeny alapötlet. Moorcock és Gaiman – hogy csak a legnagyobbakat említsem – csodálatos sztorikat tudott kreálni ilyesfajta motívumokból. Csakhogy ők igen bölcsen óvakodtak a racionalizálástól: balladai homályba burkolták titokzatos struktúrájuk eredetét, és nem bocsátkoztak aprólékos fejtegetésekbe a működési mechanizmusáról. Itt a szerzők mindkét hibát elkövetik, azzal a forradalmian eredeti háttérrel megtetézve, hogy a fogadót egy nyugalomba vonult kalandozó építtette a pályafutása során szerzett zsákmányból, amiből bőven telt neki a legjobb varázslók fölbérelésére. Könyörgöm, ha már mindenáron muszáj valami magyarázatot előcibálni, nem kaparhatnánk össze hozzá legalább egy kicsike adag fantáziát? Ez a kiábrándító bénázás mindjárt a legelején agyoncsapja az ígéretes alapötletet.

Egyelőre persze még csupán a mesélő szája íze savanyodik meg, hiszen a háttértörténet őneki szól: a játékosok csak később következnek. A kaland első etapjában a suttogva terjedő híresztelések nyomán fölkerekednek a legendás fogadó felkutatására. (Bár hogy honnan a fenéből veszik, hogy tömve van arannyal és drágakövekkel, mélységes rejtély – a magam részéről kissé logikusabb és emelkedettebb motivációt is el tudnék képzelni számukra.) Meg is találják – és csapdába esnek benne.

Ebből a szakaszból nagyon hangulatos játékülést lehetne sikeríteni, ahogy a parti egyre idegesebben próbál menekülni az ürességtől kongó épületből a néptelen pusztaság kellős közepén. A fogadó felderítése közben rengeteg hasznos utalásra bukkanhatnak, ami részben megvilágítja szorongatott helyzetüket, részben fogódzót nyújt nekik a kaland későbbi fázisaiban. A baljós-kísérteties hangulatot azonban csírájában megöli az ostoba gygaxi konvenció, miszerint a labirintusban szörnyeknek kell lenniük. A fogadóban tehát hirtelen tömegelni kezdenek a kockadobással generált szörnyetegek, akiknek amúgy a világon semmi keresnivalójuk nem volna itt. A magyarázat: a létsíkok együttállásának tér-idő anomáliái. Ismét dühöng a képzelőerő, köszönjük szépen a tapsot.

Némi értelmetlen gyilkolászat után (ami minden valószínűség szerint teljesen elvonja a figyelmüket a fogadóban lappangó fontos információktól) a parti feltehetőleg ráun a randomizált hirigre, és átsétálnak a pincében található időkapun. A túloldalon a virágkorát élő Blackmoor várja őket, a saját idősíkjukhoz viszonyítva négyezer évvel korábban, méghozzá felbolydult hangyabolyhoz hasonló állapotban. A karakaterek egy szövevényes politikai összeesküvés kellős közepébe csöppennek: röviddel azelőtt ugyanis Blackmoor királya szőrén-szálán eltűnt a fogadóból, amit azóta szigorú vesztegzár alatt tartanak. A puszta tény, hogy átjöttek a kapun, valamennyi érdekelt fél szemében kulcsfontosságú szereplővé avatja őket.

Itt most megint egy izgalmas szakasz következhetne, ahogy a mit sem sejtő parti belepottyan a darázsfészekbe, és futtában kell kibogozniuk maguk körül az ismeretlen intrikák szálait, miközben mindenki gyanakszik rájuk és manipulálni próbálja őket. Sajnálatos módon ez is totálisan el van cseszve. A szerzők ugyanis, egyfajta magamutogatási vágytól hajtva, feltétlen szükségét érzik, hogy NJK-ként fölvonultassák Mr. Arneson Blackmoor-kampányának komplett stáblistáját. Ezek közül talán egynek-kettőnek volna helye a sztoriban, az összes többi abszolút fölösleges függelék. A valóban fontos NJK-k (többek között a király elrablói) teljesen elsikkadnak hozzájuk képest; de a nagyobbik baj az, hogy a játékosok is. A kalandnak ez az etapja inkább egy „ki kicsoda?”-forráskönyv jellegét ölti az Arneson-kampányhoz. RPG-történetileg kétségkívül értékes adalék, aligha boldogítja azonban szegény játékosokat, akik epizódszereplővé degradálódnak az illusztris históriai figurák árnyékában.

A harmadik etap a távoli jövőben játszódik, a fogadó egy kései változatában, ahol a királyt fogva tartják az elrablói. Ide a parti sokféle úton-módon kilyukadhat. Alapértelmezésben az uralkodó kiszabadítására érkeznek, miután titkos megállapodásra léptek a blackmoori hatóságokkal; alkut azonban a királyrablók helyszínen rekedt cinkosaival is köthetnek, akiknek kezd egyre forróbbá válni a talaj a talpuk alatt. A legvalószínűbb az, hogy egyszerűen menekülni szeretnének ebből a bolondokházából, és mivel a fogadóból nincs esélyük kijutni, inkább az időkapuval próbálkoznak. Így vagy úgy, a végeredmény mindenképpen parázs leszámolás lesz; az összeesküvők ugyanis nem kívánják gyanús idegenekkel megosztani a titkaikat, függetlenül attól, hogy mit ígértek nekik szorult helyzetükben.

Harcközpontúsága ellenére még ez a szakasz a legnormálisabb – feltéve persze, hogy a mesélő acélosan ellenáll a szerzők sugalmazásának, és nem küld át a kapun a partival néhány segítőkész NJK-t is, akik a túloldalon mindent elintéznek helyettük. Lényegében véve egy csihipuhi rajtaütés, sok-sok taktikai opcióval; az ellenfelek ugyan „hazai terepen” mozognak, de mire idáig jutnak, már a karakterek is úgy ismerik a fogadót, mint a tenyerüket. (És minden bizonnyal rohadtul elegük van belőle.) Persze az (A)D&D ostoba premisszái itt is élét veszik pár drámai helyzetnek. Ha például az összeesküvők szénája kezd rosszul állni, a vezetőjük elrohan, hogy megölje a fogva tartott királyt. Ideális esetben valamelyik JK megpróbálja megakadályozni benne; ez roppant hatásos csúcsjelenet… lehetne, ha volna neki tétje. Sajnos azonban nincsen. Ha nem jön össze a dolog, semmi vész: az időkapun átlép az NJK püspök, és hipp-hopp feltámasztja az elhunyt uralkodót.

A végkifejlet nyitott, bár a szerzők azért utalgatnak a legcélszerűbb megoldásra: a parti lépjen szövetségre a blackmoori vezetéssel, és a történet innen a Temple of the Froggal folytatódhat. Ehhez szerintem kötélidegzetű karakterek kellenek, vagy inkább nagy adag metajátékos gondolkodás. Az adott körülmények között a legésszerűbb lépés az volna tőlük, ha mindenekelőtt haza szeretnének jutni, és soha a büdös életben nem kívánkoznának vissza Blackmoorba.

A modul összességében profi színvonalon van megírva – ez kétségkívül Mr. Ritchie érdeme –, ám iszonyatos mennyiségű fölösleges információt tartalmaz. A bevezetőben például hosszan és részletesen olvashatunk az afridhi törzsek monumentális hódító hadjáratairól. Nem mondom, érdekes, csak épp a világon semmi köze nincsen a kalandhoz, és még Blackmoor történetéhez is elég kevés. Dramaturgiailag ez azzal analóg jelenség, mintha én egy olyan személy alapos bemutatásával indítanám a regényemet, akinek később minden szerepe kimerül abban, hogy időnként rágyújt a háttérben. Itt – akárcsak a teljesen funkciótlan NJK-áradatnál vagy a First Fantasy Campaign címet viselő kaotikus egyvelegnél – ismét egyfajta öntetszelgés érhető tetten: Mr. Arneson mindenáron meg kívánta osztani a nagyközönséggel sokesztendős csatajátékos kampányainak eseménymenetét. Lelke rajta; de akik a modult megvásárolták, nem ezért fizettek.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (1/5)

Publikáló: kriles

1 komment

„Utánam soha többé nem fogsz más nőre vágyni…”

A Carcosák szláv ága emberemlékezet óta a női természetben szunnyadó páros őserők letéteményese: a buja, életadó termékenységé és a szeszélyesen pusztító entrópiáé. Hogy kiben melyik nyilvánul meg a kettő közül, az változó; ám míg az első aspektus hordozói ritkán hoznak a világra emberi lénynek minősülő utódokat, az ellenpárjaik gyakran magtalannak bizonyulnak. A szláv vérvonal így hát általában nem túl népes, sok zsákutcát produkál és néhány nemzedékenként kettéágazik. Az előző generációban egyetlen testvérpár képviselte őket, Koshubey és Rhodope. Koshubey oldalágán a termékenység hatalma öröklődött tovább – az ő ágyékából fakadt Leonor és Humungus –, Rhodopéén pedig az entrópia. Ám a Jégkirálynő nem volt meddő, csupán a szexuális érdeklődés hiányzott belőle. Amikor a bátyja szeniori döntéssel az árva ágra küldte, moróziai száműzetésében azt a tervet eszelte ki, hogy sorra szüli a Carcosa sarjakat, és rajtuk keresztül kísérli meg visszaszerezni befolyását a családban. Ennek az elképzelésnek a legidősebb gyümölcse Vorvara.

A Jégkirálynő első férjét Szkorvatnak hívták: Csernobog szellemvitéze volt, az egyik legkisebb, ám legveszettebb hírű moróziai hegyi törzs bajnoka. Elbizakodottságában nem vette észre, hogy Rhodope nem az ölelésére, csupán a magjára vágyik, amely a sötét isten áldását hordozza, ám egyszerre csak egy kiválasztottban teljesedhet ki, az előző halála után. Vorvara születését követően Szkorvat hamarosan részesült a rettegett jégcsókban, és csatlakozott a többi szoboralakhoz a Jégpalota kertjében, hogy szabaddá tegye az utat a lánya előtt. A törzs magának követelte a kisdedet, Rhodope pedig engedett nekik, de nem gyöngeségből, hanem számításból – és nem is kellett csalódnia. Vorvarának számos idősebb féltestvére volt apai részről, ám ahogy közéjük került neveltetésre, alig egy esztendő leforgása alatt mind elsorvadtak különféle kórságokban. Csernobog választása a legerősebb porontyra esett, és egészen más – pusztítóbb és alattomosabb – adományban részesítette, mint korábban a férfi szellemvitézeket. A lány két lábon járó ragályfészekké vált: ő maga immúnis volt minden betegségre, ám eleven fertőzőgócként sugározta ki őket maga körül.

Vorvara pár éven belül egész Moróziában kultikus rettegés tárgya lett, ugyanolyan természeti csapásként tartották számon, mint az anyját. A parasztok azért áldoztak hol a pogány szellemeknek, hol az ortodox szenteknek, hogy távol tartsák az otthonuktól, és a legvadabb martalóctörzsek is inkább sarcot fizettek neki, semhogy harcba szálljanak vele. Hiszen mit ér a penge és a mordály az alattomban terjedő döghalál ellen?

A Ragályfészek nem igazán váltotta be Rhodope Carcosa hozzá fűzött reményeit: nem alakult ki közöttük szoros érzelmi kötődés, hiszen gyermekkorát Szkorvat népének körében töltötte, és az e téren teljesen tapasztalatlan Jégkirálynő egyébként sem jeleskedett a szerető anya szerepében. Vorvara vonzódás helyett inkább neheztel rá, amiért kitagadtatta magát, utána meg volna képe őt felhasználni a visszatéréséhez. Ő maga természetesen a szláv ág teljes jogú tagja, ifjabb féltestvéreivel együtt; a Carcosák nem marasztalják el az anyák bűneiben a lányokat, hiszen ezzel teljes vérvonalakat idegenítenének el maguktól. Mióta felnőtté érett, okosan és hűségesen szolgálja a család ügyét, nagyon is tudatában annak, hogy – a kiszámíthatatlan Deodata mellett – ő az egyik leghatékonyabb tömegpusztító fegyverük.

Legkedveltebb modus operandija, hogy álruhában belopózik az ellenséges táborba vagy településre, ott tölt néhány napot, majd odébbáll. Ily módon egész törzseket képes kiirtani. Később Leonorral együttműködve Ruszföldön is bevetette képességeit a tatárok ellen, a felperzselt föld taktikáját követve: elnéptelenítette az előnyomulásuk útjába eső vidékeket, hogy a lakossággal együtt a közéjük beépült ügynökeiket is elpusztítsa, illetve megfossza őket a felvonulásukhoz és az utánpótlásuk biztosításához szükséges rabszolgamunkaerőtől. Ám akkor sem vallott szégyent, ha nyílt csatározásokban kellett szembeszállnia velük: elvégre Csernobog szellemvitézeinek a vére folyik az ereiben. Amikor harci jeleket fest magára és fehér agyaggal tapasztja hátra a haját, kevés fegyverbíró férfi képes megállni a kardja ellenében.

Vorvara harcba száll

Vorvara személyiségének egyik legmarkánsabb jegye, hogy szereti, ha szenvedés veszi körül. Nem szadista, inkább csak úgy általában találja szórakoztatónak mások kínlódását és gyötrelmeit. Törzsi neveltetése miatt a klasszikus műveltség vagy a kifinomultság nem igazán jellemző rá, viszont megvan a magához való, józan paraszti esze. Fontos vonása még a kíváncsiság és egyfajta nyers, cinikus humor.

A Ragályfészek egész eddigi életét Kelet-Európa sivár vidékein töltötte, nemrégiben hagyta el őket először, a zászlósúri választás alkalmából. Igazából ez az új helyzet nagyon tetszik neki. Megismerkedhet sosem látott rokonokkal, idegen országokkal, fura dolgokból készített piákkal – ez remek mulatság! Ugyanakkor most szembesül először Csernobog áldásának hátulütőivel: puszta jelenlétével fenyegeti a család központi hatalmi bázisát képező, sűrűn lakott frank tartományokat. Mivel képessége folyamatosan működik és nem tudja felfüggeszteni, a civilizáció örök tabu marad számára.

Ezt mondjuk annyira nem sajnálja, mert a paradysi udvarról szóló történeteket inkább furcsálkodó éretlenséggel hallgatja, mintsem parázsló érdeklődéssel. Ellenben úgy érzi, hogy házassági tervek ide vagy oda, nincs kedve még bölcsőt ringatni a tűzhely mellett; kifejezetten felhorgadt benne a kalandvágy. Morózia már unalmas volt, és azt a kilátást sem tartja túl izgalmasnak, hogy átköltözzön a Tolsztov-birtokon düledező leprafészekbe, Leonor által kiszemelt jövendőbelije mellé, akinek egyetlen vonzó tulajdonsága, hogy immúnis az ő fertőző kisugárzására. Ezért is ostromolja mindenféle kérdésekkel a családtagokat, ismerkedik lelkesen a többi nőrokonnal, és mondogatja Hellehildnek meg Furorénak, hogy egyszer már igazán csaphatnának ők is valami jó kis lánymurit.

Megjegyzés: Vorvara alakját a ragályterjesztő vámpírokról szóló balkáni mondák ihlették, posztunk pedig első darabja a szláv ág eddig az ismeretlenség homályában rejtőző tagjait bemutató sorozatnak. 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Megjegyzés: Ezen a héten újabb oldalát csillantjuk meg az ork költészet műfaji sokszínűségének: egy hősi balladát ajánlunk a nagyközönség értő figyelmébe.


GAUR VITÉZ ÉS A SZELLEM

Vihar dühöng a bérceken,
Kopár sziklák, amerre néz;
„Gonosz vidék ez, úgy hiszem” –
Így tűnődik Gaur vitéz.
„Magam maradtam, egyedül,
Győztes csatában, száz közül,
És hosszú még az út itt
A törzsem táboráig.”

Süvölt a szél, eső zuhog;
„Gaur vitéz, figyelmezz!
A szirtlakó szellem vagyok,
S nem ismerek kegyelmet.
Csitítsd el gyötrő szomjamat,
Add át nekem zsákmányodat,
Ezüst- s aranymarhádat,
Akkor tán elbocsátlak.”

„Arany s ezüst? Ez kell neked?
Beh furcsa szomj, mit oltanak!
Ha préda kell, fogjad, vigyed,
Fullaszd be véle torkodat!”
S kacagva szórja szerteszét
Ezüst kincsét, arany becsét;
Ahonnan ezt szerezte,
Van még elég helyette.

Orkán rikolt, záporverés;
„Gaur vitéz, még szomjazom!
Az összes kincsed mind kevés;
Így nincsen tőlem irgalom!
Négy asszony várja jöttödet
Szállásodon, s csapat gyerek:
Legyenek ők a zálog,
Min éltedet kiváltod.”

„Asszonyt mindig rabolhatok,
S ha véle hálok, lesz poronty.
Jó alku, annyit mondhatok;
Mi elvész, azt pótolhatom.”
Az éjbe vetve két szemét
Ekként beszél Gaur vitéz;
S a törzs fő táborában
Meghaltak mind az ágyban.

Villám vakít, kőszikla reng;
„Gaur vitéz, hazudtam!
Az átkom úgy rendelte el,
Hogy szomjam vassal oltsam.
Egy vén sámán olvasta rám
Idők mélyének hajnalán;
Add át hát harci bárdod,
Leghívebb jóbarátod!”

„Acélt eszel? Jöjj, megkapod!
Csak győzzed nyeldekelni!
Bárdom nélkül halott vagyok,
Meg nem foszt tőle senki!”
S hogy éjt a nap oszlatta szét,
Ott lelték meg Gaur vitézt:
Holtan hevert a mélyben,
Hű bárdjával kezében.

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)
süti beállítások módosítása