Cicus Carcosa, a Gondviselő

2010.03.31. 10:00

„Mit akarsz, tán nyávogjak?”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Cicus Carcosa örökbefogadás révén vált a család tagjává; mármint olyan értelemben, hogy ő fogadta örökbe az egész családot. A Carcosák – kicsit nehéz felfogásúak lévén – ezzel még nincsenek tisztában. Néhányan ugyan már sejtik a szörnyű igazságot, de inkább nem firtatják túlságos buzgalommal, mivel valahol mélyen érzik, hogy úgysem képesek változtatni rajta. Cicusnak Aldimar Carcosa a személyes kedvence – vele ugyanis tud társalogni, sőt, olykor még az érzékszervi benyomásaikat is kicserélik –, a mindennapokban azonban kitüntető figyelmét részrehajlás nélkül kiterjeszti valamennyi családtagra.

Persze, ez nem volt mindig így. Élete első szakászát Ardent környékén töltötte, egy félreeső, ám gazdagon felszerelt udvarházban, egy tudós nemesúr birtokán, aki – Cicus számára kifürkészhetetlen okból – folyton „Gazdi” néven utalt magára, ha hozzá beszélt. Gazdi a művelt, jómódú úriemberek unalmas és eseménytelen életét élte: feleség, két gyerek, egy öreg bizalmi szolga; családi zenedélutánok, felolvasóestek, kirándulások; esténként a titkos földalatti laboratóriumban egy kis élveboncolás, nekromancia, miegymás. Kapcsolatban állt a Carcosákkal, gyakran föl is emlegette őket, ám szemlátomást tartott tőlük. Cicus ezt nem helyeselte.

Aztán elérkezett a sorsfordító nap, amikor a Carcosák valami olyasmit követeltek Gazditól, amit ő nem tudott vagy nem akart megadni nekik. Először Belzador Carcosa jelentkezett be, és meg kell hagyni, Cicus igen imponálónak találta, ahogy a kúria összes tükre egyszerre borult gonosz, hínárzöld izzásba, majd okádott a folyosókra pokoli miazmát, mely pillanatok alatt pöcezombivá aszalta a teáskannával a tálalóba igyekvő öreg szolgát. Igazán tapintatos belépő volt, színpadiasságával csupán a helyzet sürgősségét jelezte; Gazdi azonban, fájdalom, a lehető legrosszabb pillanatot választotta, hogy újra rátaláljon a gerincére. Nem nyitott kaput alázatos hajbókolással a kopogtatásra, hanem nekilátott összetörni a tükröket, ivadékait pedig ordítva felzavarta a gyerekszobába, hogy zárják magukra az ajtót, és ki se mozduljanak, amíg nem szól nekik. Cicus ezt az ő helyében nem tette volna, ugyanis tapasztalatból tudta – mivel gyakran szokott tisztálkodni előtte –, hogy a gyerekszoba ablaka igen jól tükröző üvegből készült.

Később további két Carcosa jelent meg a színen – Aldimar, a Vadak Ura és Névtelen, a Krónikás –, s tüstént tevékenykedni kezdtek; Cicus azonban, aki mancsait nyalogatva kísérte figyelemmel az események kibontakozását előbb a háztetőről, majd az emeleti karzatról, a taktikai szervezettség botrányos hiányát tapasztalta náluk. A Belzador által támasztott pöcezombi a kúria udvarán kis híján ízekre tépte a másik két Carcosát (ha esze is lett volna az ereje mellé, biztosan sikerül neki), akik ennekutána temérdek energiát fecséreltek Gazdi eltávozott lelkének felszólítására és kivallatására, jóllehet azt Belzador már rég elnyelte és elemésztette. Aldimar félájultan rogyadozott a sok hullaméregtől, ami akkor került a szervezetébe, mikor igen okosan beleharapott az élőhalottba; Névtelennek jártányi ereje alig maradt, majd’ összeroskadt az antik páncél súlya alatt, amelynek a kinti csetepatéban az életét köszönhette; Belzador pedig beszorult a törött tükrök mögé, a többiek azt se tudták róla, hogy ott van, mivel képtelen volt kapcsolatba lépni velük.

Cicus egy darabig fejcsóválva nézte, mit össze nem szerencsétlenkedik ez a három ügyefogyott, ám végül megesett rajtuk a szíve és lesétált hozzájuk a lépcsőkarfán. Megszólította Aldimart, és lassan, tagoltan, az összetett igei szerkezeteket mellőzve elmagyarázta neki, hogy mitévők legyenek, még a titkos laboratórium bejáratát is megmutatta. Odalent a Carcosák megtalálták az utolsó túlélőt – Gazdi feleségét –, s a bolthajtás árnyékában mosakodó Cicus hallotta a Vadak Ura morgolódását, miközben kitörte a hisztérikusan sikoltozó asszony nyakát: „Miért mindig nekem kell az ilyet csinálnom?...” Ez volt az a pillanat, amikor meghozta döntését, hogy adoptálja a Carcosa családot, mindenekelőtt Aldimart. Elvégre aki ennyire gyámoltalan és lassú eszű, s a tetejébe még kóros fokú lelkifurdalástól is szenved, annak csak akkor van esélye ebben a komisz világban, ha maga mellett tudhat egy tapasztalt gondviselőt.

Így hát miután a Carcosák szekérre pakolták a zsákmányt, eltüntették a hullákat, felgyújtották az épületeket és kitaláltak rá egy meggyőző históriát, hogyan varrják Gazdi és családja meggyilkolását a környékbeli ártatlanok nyakába, velük tartott Cicus Carcosa, a Gondviselő is új otthonába, a második Carcosa kastélyba. Tisztában volt vele, hogy ott már van egy kialakult hierarchia, amelybe be kell illeszkednie; bízott azonban benne, hogy holmi cselédek, vérebek, vízköpők, mindenféle rendű-rangú szolgáló szubdémonok nem jelenthetnek komoly kihívást számára, s néhány sajnálatos, ám szükségszerű tragédia után mindenki el fogja ismerni őt a kastély vitathatatlan egyeduralkodójának.

 

És várakozásaiban nem is kellett csalódnia…

  Cicus Carcosa végez a kastély egyik vadászebével

Megjegyzés: Ezzel a kissé rendhagyó frissítéssel a holnapi neves nap előtt szeretnénk leróni tiszteletünket – tessék a naptárra nézni, jobb alsó sarok! –, ami nem azt jelenti, hogy az ujjunkból szoptuk volna. „Cicus Carcosa” NJK ugyan, de valóban létező karakter; mi több, körülbelül úgy gondolkodik a családról, ahogy az föntebb olvasható. Történetünk alapját – bár időben kissé előre kellett ugranunk hozzá – egy ténylegesen lemesélt játék képezi, amely Nem tudja a jobb kéz… címen vonult be a kampányunkba; és amikor majd eljutunk odáig a publikálásban, érdemes lesz összevetni a Krónikás tollából származó „hivatalos” beszámolóval. (Mert a kétlábú Carcosák persze, a maguk javíthatatlan gyarlóságában, kissé másképpen értékelték az eseményeket.) Játéktechnikailag egyébként – amennyiben ez érdekel valakit – annyi történt, hogy a sztori végén Aldimar szintet lépett és jogosulttá vált famulus tartására, a mesélő pedig ezt egy narratív huszárvágással úgy értelmezte, hogy a kaland során elpusztult NJK famulusa pártol át hozzá.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr911865026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mr nemo 2010.03.31. 13:51:32

Ilyen fokú szervezettség mindennapos bármelyik csapatban. Azért jó olvasni, hogy mások is töketlenkednek :-)

tar 2010.03.31. 14:17:18

Az edig is érezhető volt, hogy a Carcosák velejéig romlott, pokoli teremtmények, de ez... de ez...
Ez a családtag minden eddigi gonoszságon túlmutat és az általa sugárzott nagybetűs romlottság minden eddigit felülmúl. Sokat elárul a családról, hogy képesek voltak befogadni egy ENNYIRE szörnyeteg teremtményt.

Ungurján Carcosa 2010.03.31. 15:33:41

@tar: Tar, büszkén mondthatom, ez még semmi; később befogadtuk Fluffy Carcosát is, a Világok Elpusztítóját. Kérdezd csak meg Aldimar kuzinomat:)

Furore Carcosa 2010.04.12. 12:43:42

Nono, Ungurján kuzin, azért ne vessük el a sulykot! Fluffy Carcosa és Bananus Carcosa megmaradtak a képi poénok szintjén, egyszer nevettünk rajtuk egy jót, aztán kalap. Cicus Carcosa viszont él és lélegzik és mozog, folyton itt settenkedik körülöttem, és csak néz és néz azzal a nagy, zöld, baljós szemével... A frász tör ki néha tőle, komolyan.