Górkow: Titkok a felszín alatt
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Tébolyodott istenek táncolnak a hóban, vérre-húsra éhesen. Minták, színek, árnyak örvénylenek, majd egy szökkenéssel eltűnnek a mennyboltozat határán túl. Elégedettek mind, hisz a legocsmányabb bűn dacos hirdetője, családunk ellensége halott. A konc szabad préda, az istenek megkapták jussukat. Most mi következünk.

Hetekbe telt, míg a hólepte hegyek ember nem látta zergecsapásain célba értünk, de végre itt vagyunk Górkow közelében. A térkép egy meglepően nagy települést mutat Zygmunt lakótornyának tövében. Ránk esteledett. Úgy döntöttünk, tábort verünk. Kimegyek a többiekhez.

Épp vacsorához ültünk, mikor Aldimar megszimatolta, hogy valami furcsa ragadozóféle próbál becserkészni minket, amelynek a szaga nagyon nem tetszett neki. Humungus nyomban felajánlotta segítségét eleven tövisliánokból szőtt hálójával, amely magától megtámadja és foglyul ejti a zsákmányt, aztán – ha utasítást kap rá – darabokra szaggatja. Kettejüknek együtt gyerekjáték volt csapdába csalni a táborunk körül ólálkodó lényt. Tehetetlenül nyáladzott és kapálózott az indahálóban, mikor bevonszolták közelebbi tanulmányozásra.

Valaha ember lehetett, de már jó úton járt felé, hogy vadonlakó bestiává alakuljon át. Az a fajta metamorfózis, ami Aldimarnál oly előkelő és esztétikus, itt a legalantasabb és legundokabb formában mutatkozott meg. Humungus tüzetesen megvizsgálta a foglyot. Úgy találta, valami fertőzésnek eshetett áldozatul, nem túl régen, legfeljebb tizenkét órája. Azóta méregzsákjai fejlődtek, és a harapása tovább terjeszti a fertőzést. Ellenmérget nem tudunk készíteni; hiányzik hozzá a laboratóriumi felszerelésünk.

Ekkor én vettem át a fogoly vallatását. Az eszét ugyan rég elveszítette, beszélni már nem tudott, ez azonban számomra nem akadály. A sors felfedte róla, hogy a neve Joszip Makar, és egy fogadós harmadik fia, akinek mind a szülei, mind a testvérei élnek még. Semmiféle áldás nem szállt a vérére és biztos halál várt rá a közeli jövőben. Nyilván Górkowból származott, más nagyobb település nem lévén a környéken. Többet aligha tudhattunk volna meg tőle, így hát nem késlekedtünk beteljesíteni a sors rendelését.

Miközben véreim a biztonság kedvéért elégették a tetemet, jómagam kifaggattam a hegyek szellemeit. Igen dühösek voltak, mert emberkéz emelte daganat nőtt a birodalmukban. Középpontját egy gennyes góc, egy fertőző tüsző alkotta, amely nem pusztult el Zygmunt Górka halálával, csak nekrotizálódott, mint az üszkösödő seb. A havasi szellemek már életében is fekélyként tekintettek Zygmuntra, holta után pedig úgy tűnik, még rosszabb lett a helyzet.

Górkowba két út vezet, az egyik Zygmunt lakótornyához, a másik közvetlenül a faluba, amit befagyott patak választ el a földesúr lakóhelyétől. A települést tanyák veszik körül. Úgy döntöttünk, nem vesztegetjük az időt fölösleges óvatoskodással, hanem egyenest bemasírozunk a faluba. Fölvettem a vértezetemet, hogy a havasokban vadászgató polyák nemesnek álcázhassam magam, két marcona csatlós kíséretében. Tolmácsköveim segítségével könnyen szót értünk majd a helybéliekkel.


Górkow
(Nagyobb felbontású képért kattints ide!)

Az út széles és jól járható, sok rajta a régi keréknyom, a falu közelében le is van gerendázva: jobb időkben nagy lehet rajta a forgalom, bár most hó takar mindent. Kelet felől Górkowot földsánc védi, félkör alakban a befagyott patakra támaszkodva. A masszív gerendakaput nyitva találtuk, teljesen őrizetlenül, csak néhány kereszt és elnagyolt szentkép lógott rajta, békés egyetértésben egy csomó pogány fétissel. Ezt kissé furcsállottam, hiszen a falunak szép saját temploma van – fatornya kikandikál a sánc mögül –, és az ortodox egyház nemigen tűri az óhitből visszamaradt babonaságokat.

Elszigetelt fekvéséhez képest Górkow meglepően jómódú és prosperáló látványt nyújtott: csupa tekintélyes boronaház, az ablakokban hólyag helyett igazi üveg, a főtéren még egy vadonatúj bronzszobor is áll. Ugyanakkor az egész település elhanyagoltnak tűnik, és rendkívül furcsa hangulata van. Senki sincs az utcán, bár minden házban ég a tűz. Patkányok szaladgálnak a csűrök között, a kertekben a hó alól kilátszik a betakarítatlanul rothadó vetemény.

Közelebb érve láttuk, hogy a főtéri szobor magát Zygmunt Górkát ábrázolja, kinyújtott kezében egy világoskék kristálygömbbel. A talapzaton felirat:

 Zygmunt Górka
mindenki barátja
Górkow jótevője

a bátorság gömbje
a béke gömbje
a bőség gömbje

 Zygmunt Górka utolsó ajándéka hűséges jobbágyainak

nyugodjék békében
emléke velünk marad

No, ez igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és már másztam is volna föl a szoborra, közelebbről szemügyre venni az ominózus kristálygömböt, amikor nyílt mellettünk a fogadó ajtaja, és két paraszt lépett ki rajta, kellő tisztelettel beljebb tessékelve minket, azazhogy leginkább engem. Nemesi álcámhoz nem illett volna, ha eleresztem a fülem mellett az invitálásukat, inkább különös tornamutatványokat végzek a földesuruk szobrán; így hát későbbre hagytam a kristálygömböt és bevonultam a kissé dohszagú, ám meglepően jól fűtött és bútorozott fogadóba.

A gazda tisztelettudóan köszöntött, és rögtön a lovaink után érdeklődött, elég kínos helyzetbe hozva ezzel, hiszen nem hazudhattam neki. Azzal vágtam ki magam, hogy ráförmedtem: tán bizony bandita-e, hogy ennyire érdekli, hol hagytuk őket. Sikerült is megfélemlítenem, riadtan mentegetőzött, szavaimnak azonban nem várt következménye lett. Hátul, a kármentő mellett pipázott egy fiatal, szakállas polyák, akinek hirtelen vérbe borult az arca. Eltette a csibukját, felállt, pimaszul a lábam elé köpött, aztán se szó, se beszéd, megindult kifelé.

Aldimar természetesen nyomban az útjába állt, ám közben valahogy elbotlott a saját lábában, fejjel zuhant az egyik kocsmaasztalnak, és a rajta lévő füstölt pisztrángokkal együtt magára borította. Az ajtóban álló Humungust a pimasz polyák mellbe bökte a pipája szárával, hogy táguljon onnét; kuzinom e példátlan orcátlanságtól úgy meglepődött, hogy önkéntelenül hátralépett, egyenest egy ott felejtett vödörbe, amibe bele is szorult a lába. Miközben a másik lábán ugrálva leráncigálta magáról, a pipázó legény átsétált a téren, a patak és a rajta átívelő híd felé, szóra sem méltatva minket.


Aldimar pórul jár
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Hogy mentsem a menthetőt, sietve a gazda felé fordultam, név szerint köszöntve őt és családtagjait. Gondoltam, egy ekkora faluban csak nem lehet két fogadó, akármekkora jómódban élnek a népek; és sejtésem nem csalt, valóban a megboldogult Joszip Makar családjával volt dolgunk. A gazda álla leesett, én pedig tovább ütöttem a vasat. Borús képpel közöltem, hogy tudok a fia eltűnéséről, és megjósoltam neki, hogy soha többé nem fogja viszontlátni. Erre a fél família könnyekben tört ki, ám ami fontosabb, meggyőztem róla őket, hogy látó vagyok. Ráadásul a bemutatkozást is sikerült elkerülnöm: én ugye már tudtam az ő nevüket, ők meg nem merték firtatni az enyémet, amit – jóllehet fogadalmam tiltja a hazugságot – semmiképpen nem óhajtottam volna fölfedni előttük.

Egy legényke elfutott szétkürtölni a helybéliek közt, hogy látó érkezett Górkowba, méghozzá nem is holmi közönséges szerzet, hanem valami titokzatos nemesi sarj. Nem volt ellenemre a felhajtás; míg a népek összecsődültek a főtéren, étel-italt hozattam és vallatóra fogtam a gazdát, a háznépét meg a vendégeket. Csak úgy ömlött belőlük a szó: a megmentőjüket látták bennem, aki majd kisegíti őket a rájuk szakadt balsorsból. (Boldogult atyám igen gyakran emlegette nekem zsenge gyermekkoromban, hogy terveink megvalósításában a legnagyobb szövetségesünk az emberi ostobaság…)

Először is megtudtam, hogy Zygmunt Górka a nyáron halt meg, alig egy holdfordulóval azután, hogy szobrot állított magának a főtéren és a kristálygömböt a falunak ajándékozta. Életének utolsó hónapja meglehetős zaklatottan telt: először valami undok bőrbetegséget kapott; aztán leesett a tornya lépcsőjén és öt helyen eltörte a lábát; aztán a kulcsárnője, aki huszonöt éve szolgálta hűségesen, megszökött tőle a családi ékszereivel; aztán a toronyba belecsapott a villám és teljesen leégett, úgyhogy Zygmunt fedél nélkül maradt és át kellett hurcolkodnia egy Obed Peruk nevű kereskedő házába, aki merő jószívűségből fogadta be, hisz – nem lévén a jobbágya – nem tartozott neki szállásadással; végül pedig kivitette magát a patakhoz horgászni, de véletlenül kiborult a hordszékéből, és mire a cselédei ki tudták húzni, vízbe fulladt. Nagyon sajnálták, mert mindenki jó úrnak tartotta, az egész falu összegyűlt a búcsúztató szertartására, amikor – kívánsága szerint – végső nyugovóra helyezték a szobra alatt, az üreges talapzatban, amely egyszemélyes kriptának van kiképezve. Szolgái és csatlósai magukhoz vették a végrendeletileg rájuk hagyományozott kisebb összegeket és értéktárgyakat, s még a tél beállta előtt szétszéledtek, egy sem maradt közülük a faluban.

Csakhogy Zygmunt Górka halálával vége szakadt Górkow nyugalmának és jólétének is. Olyan rossz termést takarítottak be, mint még soha; a kereskedők, akik minden ősszel felkeresték őket, rendre elmaradtak; a kutak vize megkeseredett, a várandós asszonyok elvetéltek, a csűrökben és kamarákban eltett élelem megromlott és megpenészedett. Betegség és éhség sújtotta a falu népét, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, összefogás helyett inkább egymással marakodtak. Igazán rosszra azonban akkor fordult a helyzet, amikor a pópa – akit Desiderius atyának hívtak – egy éjszaka titkon kutakodni kezdett az imába foglalt emlékezetű Górka uraság szobra körül. Állítólag a falut sorvasztó átkot akarta valamimód eltávoztatni, de a fogadós szerint inkább az urasággal eltemetett drága könyvekre fájt a foga, hogy kereket oldjon velük és gondtalanul éljen az értük kapott aranyakból, valahol jó messze innen. Akármit akart, nem az történt, amire számított: aznap éjjel valami széttépte az utcán Obed Peruk kisebbik lányát. Azóta egyre-másra tünedeznek el az emberek, egyszerűen nyomuk vész, mint a fogadós fiának. A pópa minden este a templomába csődíti a maradék lakosságot, hogy közösen könyörögjenek az Úrhoz szabadulásért. Nem mindenki ért azonban egyet vele, sokan éppen az ő éji latorkodásában látják a bajok fő okát, ima helyett inkább bízva a pogány varázsszerekben. Ezeknek a vezetője Obed Peruk, aki nem törzsökös górkowi, az uraság hívására telepedett ide néhány esztendeje; és bár korábban nem örvendett túlzott népszerűségnek, ha ezen a télen nem oszt szét néhány szekér saját pénzén hozatott gabonát az emberek között, már a fél falu éhen pusztult volna. Obed sohasem kedvelte túlzottan Desiderius atyát – aki többször is kiprédikálta kapzsisága és istentelen szokásai miatt –, kisebbik lányának rejtélye halála óta azonban egyenesen gyűlöli, mivel őt tartja érte felelősnek.

Természetesen rákérdeztem a szakállas fickóra is, aki oly minősíthetetlenül viselkedett velünk az előbb. Kiderült róla, hogy Karol Jemiznek hívják, és azért pimaszkodott, mert azt hitte, hogy sértegetjük. Perukék mellett ugyanis az övék a másik jövevény család Górkowban: valaha hírhedt banditák voltak, ő meg az apja, Zygmunt úr járta ki nekik a kegyelmet és telepítette le őket a saját szolgálatában. Meglehetősen gazdagok, ám a múltjuk miatt a nép még kevésbé bízik bennük, mint Obed Perukban vagy Desiderius atyában (aki egyébként szintén nem helybéli, még a nyelvet is rosszul beszéli, az uraság valahonnan a messzi Moróziából hívta meg a régi pap halála után). A Jemiz család – apa és fiú – köszöni szépen és viszonozza az ellenszenvet, nem közösködnek senkivel, kivált Obed Perukkal nem, akivel kifejezetten utálják egymást; a fiatal Karol viszont az utóbbi időben nagy templomjáró lett, Desiderius atyának alig van olyan istentisztelete, amiről hiányozna.


Karol Jemiz, a jó útra tért bandita
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A látszat kedvéért szobát vettem ki a fogadóban, de csak azért mentünk fel, hogy rögtön vissza is vonuljunk a könyvtárba, ahol senki sem hallgathatta ki, amint meghányjuk-vetjük a hallottakat. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a forrás, ahonnan Zygmunt Górka kiapadhatatlannak tetsző szerencséje táplálkozott, alighanem egy talizmán lehet; nincs kizárva ugyanakkor, hogy a kiszámíthatatlan adomány valamiféleképpen örökölhető; végül pedig számolni kell a lehetőséggel, hogy Górka testet cserélt. Akárhogy is legyen, a titokzatos kristálygömb itt mindenképpen kulcsszerepet játszik. Így hát, amikor ezek után levonultunk a főtérre – ahol már szép számmal gyűltek össze a falusiak, bávatag reménykedéssel mustrálva minket –, tétovázás nélkül felmásztam a szoborra, s rejtett érzékeimet munkára fogva megérintettem a golyóbist. Kissé meglepett, amit megtudtam, az összkép azonban tüstént kitisztult tőle.

A szobor kezében lévő kristálygömb nem lehetett azonos azzal, amit Zygmunt a falunak ajándékozott – ugyanis Karol Jemiz készítette hetvenkilenc nappal ezelőtt, nagyjából Górka halála körül. A temetés után nyilván ellopta az eredetit és kicserélte a hamisítványra!

Elérkezettnek véltem a pillanatot, hogy feltörjük a gazember kriptáját, s elhatározásomat dörgő hangon közöltem is a parasztokkal. Ők erre éktelen óbégatásban törtek ki, ám ennél hathatósabban ellenkezni nem mertek, mikor Aldimar és Humungus feszegetni kezdték a márványlapokat. 

Névtelen Carcosa

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4,3/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr51918637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.