Az első Kapuőr története

2010.05.05. 10:00

Portyázó Kar Kosha lovasok
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Krisztus születése előtt a kilencedik században az eurázsiai barbarikum urai a kimmer-szkíta lovasnépek voltak. Nem állván egységes vezetés alatt, sohasem alkottak birodalmat, ám Turkesztántól egészen Itáliáig szabadon raboltak és fosztogattak, mindenki rettegte a nevüket. Az egyik legfélelmetesebb kimmer törzset, amely a Kaukázus előterében szállásolt, a féktelen vérszomjáról elhírhedett Kar Kosha nemzetség vezette.

Történt egyszer, hogy egy portyázó csapatuk rosszkor és rossz helyen ütött tábort az előhegyek között: az éjszaka során váratlan földrengés lepte meg őket, számos áldozatot követelve. Mikor reggelre virradva a túlélők rendezték soraikat, különös látvány tárult elébük. A megcsuszamlott hegyoldal alól egy ősréginek tűnő sírbolt bejárata bukkant elő, küklopszi falazással egymásra rakott kövek, furcsa és hátborzongató feliratokkal. A lovasok vezetője – egy vakmerő és becsvágyó ifjú a Kar Kosha nemzetségből – habozás nélkül parancsot adott a behatolásra, személyesen járva elöl jó példával; elvégre köztudomású, hogy a régi nagy vezéreket mindig temérdek kincs kíséretében helyezték örök nyugalomra.

A kincseket meg is találták a kripta mélyén, bár előtte néhány ravasz csapda tovább ritkította soraikat. A legalsó sírboltban annyi arany és alabástrom várta őket, hogy a szemük káprázott belé; és közöttük, zordan és méltóságteljesen, egy álló helyzetű kőszarkofág, fedelén különös jelekkel. A lovasok babonásan összesúgtak, a Kar Kosha főnök azonban baltát ragadott és fölfeszítette.

A szarkofágban egy múmiává aszalódott tetem szunnyadt dús díszruhában. Az állkapcsa leesett, s barlangként ásító szájüregéből egyetlen fog meredt elő, horgas és hüvelykujjnyi, inkább ragadozó vadállatéhoz, mint emberéhez hasonlatos. A lovasok csupán egy pillanatra vehették szemügyre, mert ahogy vezérük feltörte a koporsóját, a tetem hatalmas porfelleg kíséretében a karjába roskadt, s azon nyomban hamuvá esett szét. Semmi nem maradt belőle, csak a foga, ami a főnök védekezésül fölemelt tenyerébe fúródott; aztán – ó, borzadály! – egyre mélyebbre vájta magát a sebbe, a verőerek mentén túrva utat magának a szív felé. Kar Kosha a fájdalomtól félőrülten fetrengett a sírbolt kőpadlóján, miközben az emberei késsel próbálták kimetszeni a húsából a gonosz fogat. Végül – más lehetőséget nem látván – könyékből levágták a bal karját és kiégették a csonkot, de elkéstek vele: a fog gyorsabb volt náluk, átrágta magát egész a szívig. Hab verte ki az ifjú főnök ajkát, egész testében reszketni kezdett, borzalmas zajok szakadtak ki a tüdejéből – aztán vonaglott egy utolsót, és elhallgatott. Az emberei azt hitték, vége; félrehúzták a holttestét, hogy később majd kellő tiszteletadással búcsúzhassanak tőle, és nekiláttak a zsákmány kihordásának.

Nagy volt a meglepetésük, amikor Kar Kosha egyszerre csak felült, hirtelen mozdulattal, mintha kötélen rángatták volna. Az arca ijesztően elváltozott, véres nyál folyt a szájából, és amikor kinyitotta, csupa tűhegyes ragadozófog meredezett benne. A harcosok többsége fejvesztve futásnak eredt a szörnyű jelenés elől; néhányan azonban szablyát rántottak, hogy lekaszabolják.

Kar Kosha ekkor olyan iszonyút rikoltott, hogy még odakint, a sírbolt előtt is megbokrosodtak tőle a lovak, az emberek pedig kezüket a fülükre tapasztva terültek el kínjukban. A szemüregében meg a tenyerén vicsorgó fogsorú szájak nyíltak, s alvilági lángokat okádtak a menekülő harcosokra, nyomban elemésztve mindet. Aztán azokhoz fordult, akik fegyverrel támadtak rá, és csikorgó obszidiánhangon megnyugtatta őket. Nem kell félniük, mondta; a halott varázsló megpróbált beköltözni a testébe, ő azonban ellenállt és szőröstül-bőröstül bekebelezte. Csupán azt őrizte meg belőle, aminek jó hasznát vehetik – a nevét és a tudását. Meglátják majd, milyen gazdag zsákmányhoz juttatja őket.

Egy holdfordulóval később az ifjú Kar Kosha főnök népes portyát vezetett az Elburz egyik sziklás völgyébe, ahol kátrányt izzadt a talaj és füstöt böfögtek a hasadékok. Valóban a halott varázsló súghatta meg neki, hová menjen, mert korábban egyetlen kimmer harcosnak sem jutott eszébe, hogy érdemes volna körülnézni ezen az elátkozott vidéken. Nagy meglepetésükre a völgyet lakottnak találták: fura szerzetek éltek benne, félig emberek, félig kutyák, akik tüzet köpködtek és lángoló kindzsálokkal harcoltak. Elég rémisztő látványt nyújtottak, de ha kopját döftek beléjük vagy lecsapták a fejüket, annak rendje-módja szerint véreztek és meghaltak; lávakőbe kapart vackaikon pedig sokféle kincset őriztek, például vérvörös rubintokat meg valami durva szálú szövetet, amiből a ruhájukat fércelték és nem fogott rajta a tűz.

A portyázók tehát elégedettek voltak, és megköszönték a félkarú főnöknek, hogy ilyen dús helyre hozta őket fosztogatni. Mire Kar Kosha azt felelte, hogy vannak még bőven ilyen kutyaféle jószágok; ami azt illeti, sokkal többen, mint gondolnák; és érdemes lenne kiirtani őket, mielőtt annyira felszaporodnak, hogy előjönnek a kátrányos völgyekből és elveszik a törzsektől a legelőiket. Ezt nagy tűzzel és igen hevesen mondta, a harcosok pedig egyetértettek vele, mert a bőreváltó kutyaszerzetek nemcsak gazdagok voltak, hanem szívósan védték is a javaikat, tehát dicsőség telt a legyőzésükben. Így vette kezdetét a kaukázusi törzsek nagy háborúja a kutyafejűek ellen.

 A tatár nép ősei
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ez a történet az évszázadok során elmerült a feledés ködében, ahonnan egy különös véletlen hívta újra elő. A harmadik keresztes háborúban – amikor Oroszlánszívű Richárd frank király diadalmasan visszafoglalta a szaracénoktól Jeruzsálemet – LVIII. Eibon Carcosa egy összetűzésben elvesztette a bal karját, s felgyógyulása előtt sokáig élet-halál között lebegett. Közben regressziós sokk lépett föl nála, felidézvén az első Kapuőr emlékeit, aki szintén csaknem belepusztult egy hasonló sérülésbe. Seblázában delirálva többször is előadta vízióit, persze zavarosan és összefüggéstelenül, a betegágyánál jegyzetelő Krónikás azonban türelmesen kibogozta és újrafűzte a történet gubancos szálait.

Kommentárjaiban a Krónikás megjegyzi, hogy a különös kutyaszerű népben minden bizonnyal a tatárok őseit kell látnunk, akik ezek szerint nem erről a világról származnak, különben I. Eibon aligha hirdetett volna ellenük ilyen vehemenciával háborút. Erre a vállalkozásra már nem terjedtek ki távoli utódjának látomásai, de aligha járhatott sikerrel, hiszen a történetet megörökítő Krónikás korában már a tatárok uralkodtak a messzi Kitájtól egészen a Rifei-hegyekig (bár a keresztény országokat és a muszlim kalifátust csak néhány évtizeddel később rohanták le). Az első Kapuőrnek azonban így is igen sokat köszönhet az utókor, hiszen a mai tatárok közül már csak kevesen képesek alakot váltani, tüzet okádni pedig szinte senki; ki tudja, meddig terjedne ma a hatalmuk, ha annak idején, amikor először kezdték kóstolgatni a földi világ ízét, a régi Kar Koshák nem szállnak szembe velük.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr201975793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mr nemo 2010.05.05. 20:33:26

Eddig a pillanatig nekem nagyon bántotta a szemem a Carcosa család multi-kulti háttere. De ez a családi eredettörténeti részként is felfogható kis írás, helyrerakta a képet.

Már a kezdetektől megvolt a történelem előtti koncepció vagy a játékosok gyarapodásával és az egyre betegebb karakterekkel alakult ki folyamatosan?

Ungurján Carcosa 2010.05.05. 22:11:19

@mr nemo: Szerintem a középkori - amikor nemzetállamok még nem léteztek – nemesi famíliák közti királyságokon átívelő házassági kapcsolatokat ne nagyon keverjük össze a XX-XXI. századi multi-kultúrával.

Ungurján Carcosa 2010.05.05. 22:12:05

És jut eszembe, valamilyen szinten az elejétől megvolt ez a koncepció.

mr nemo 2010.05.06. 08:16:25

@Ungurján Carcosa: egyfelől igazad van. Másfelől meg a nemesi házasságok szövedéke azért közel sem volt ilyen széles. A vallás elég jól behatárolta.
A Carcosa-k Szent Földtől, az Újvilágig terjedő családja elsőre túlzásnak tűnt.
Ám ez egy fantasy játék, és ott bő nyállal elmegy a dolog. Ezzel a mostani kis adalékkal meg már teljesen rendben van.
Kicsit olyan a Carcosa család, mint egy klán, frakció, törzs az egyik WoD játékban.

Ungurján Carcosa 2010.05.06. 19:37:47

@mr nemo: Ebben viszont teljesen egyetértek veled, igazad van.