„Félek, fázok, egyedül vagyok… Ölelj meg!”
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A család üdvöskéje és a második nemzedék legfiatalabb tagja, Liliar két harmadfokú unokatestvér – Vanborden és Malerie Carcosa – nászából született. Ilyenformán mintegy közös hivatkozási pontot képez a famíliában: szinte minden Carcosa közeli rokonságban áll vele, kivéve az olyan különleges eseteket, mint Eibon. (Belzador viszont egyenesen a kishúgának tekinti, hiszen őt Vanborden magiszter mágikus kísérletei hívták életre.) A rokonházasság persze tagadhatatlan előnyei mellett hátrányokkal is jár. Liliar nyitott szívburokkal jött a világra, életét csupán a család odaadó segítségének köszönheti. Még újszülött korában egy sor bonyolult műtétnek vetették alá, hogy kicseréljék a szívét. Sajnos, Liliar szervezete nem fogadta be az embercsecsemőkből kioperált példányokat. Hetekig lebegett élet-halál között, apja transzfúziós gépezeteire kapcsolva, mígnem LXXV. Eibonnak mentőötlete támadt. Megidézett egy nőstény démonfiókát, annak metszette ki a szívét; és az átültetés ezúttal sikerült.

Liliar még az első életévét sem töltötte be a régi Carcosa-kastély elestekor, ahol szülei mindketten halálukat lelték. Az ostromlók az áruló Balthasar Fresenius mester jóvoltából tudtak a titkáról, s zsenge kora dacára aligha haboztak volna bölcsőjében lemészárolni, ha Evoryn unokanénje az utolsó pillanatban ki nem menekíti. Ám száműzetésben fölnevelni egy ölbéli kisdedet még akkor sem könnyű, ha a túlélők többségükben lányok és asszonyok. Liliar sokat betegeskedett, s bár a tejfogai hamar kinőttek, röviddel az elválasztása után egyszerűen abbahagyta az evést, semmiféle táplálékot nem volt hajlandó magához venni. Rohamosan gyengült, már-már úgy tűnt, halálán van; végül nem maradt más hátra, papot hívtak hozzá, hogy feladja neki az utolsó kenetet. Mikor azonban a pap föléje hajolt, a kislány hirtelen megélénkült, tagjaiba földöntúli erő költözött; két pici kezével megragadta a boldogtalant, szörnyűséges morgással átharapta a torkát, majd miután eltöltekezett a bőven ömlő vérrel, mohón tépni és marcangolni kezdte.

Rigorel bácsi sietve eltussolta a balesetet, amit a család szerencsés véletlennek könyvelt el, hiszen kitűnt belőle, hogy a kis Liliarnak időnként különleges táplálékra van szüksége. Méghozzá – ahogy a további kísérletek kiderítették – olyan emberek húsára és vérére, akik hitükben buzgók és állhatatosak, nem csupán színlelik a jámborságot. A sors merő szeszélye, hogy a halálos ágyához hívott pap megfelelt ennek a feltételnek, mivel az egyházi szolgálat egyáltalán nem garanciája az őszinte hitnek; csaknem ugyanolyan gyakran – vagyis ugyanolyan ritkán – fordul elő a világiak között is. Az szerencsére nem számít, hogy konkrétan miben hisz az illető, csak az, hogy mennyire szilárd a meggyőződése. Máskülönben igencsak bajos lett volna fölnevelni a Kicsi Szépséget; így azonban bőven találtak számára megfelelő alanyokat a különféle keresztény eretnekek, a szaracén és tatár hadifoglyok, sőt – a tébolydába zárt eszelősök között is. E körülmény mély értelmű s olykor cinikus következtetések levonására ösztönözte a filozofálásra hajlamos Carcosákat a világ természetéről; ehelyt azonban nem tisztünk ezt részletezni.

Utóétel
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A kampány kezdetén a sugárzó szépséggé serdült Liliar tizenhat éves, és az új Carcosa-kastélyban él, ahonnan időről időre kisebb kirándulásokat tesz, természetesen szigorú inkognitóban, hogy gondoskodjon a napi betevőről. Erre két-három havonta van szüksége, és meglehetős büszke rá, hogy egy ideje már önállóan intézi, nem szorul az idősebb családtagok támogatására. Rokonai igazából még nem tartják elég érettnek ehhez, a biztonság kedvéért szívesen elkísérnék csatangolásain, ám tekintettel vannak kamaszos önérzetére és nem kívánnak vele fölöslegesen veszekedni.

A Kicsi Szépség elkényeztetett teremtés, hozzá van szokva, hogy mindig megkapja, amit akar; ám ennek érdekében ő maga is kész időt s fáradságot nem kímélve munkálkodni, nem várja ölbe tett kézzel, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Ami azt illeti, lelkes sürgés-forgása annyira energizáló hatású, hogy néha még a legmegfontoltabb családtagokat is magával ragadja, holmi ellenállhatatlan örvény gyanánt.

Ha vágyai minden erőfeszítése dacára mégsem teljesülnek, a Kicsi Szépség nem szokott hisztizni. Inkább komor, dacos duzzogásba vonul vissza, mely akár hetekig is eltarthat, s közben machiavellisztikusan bonyolult bosszúterveket sző mindazok ellen, akiket kudarcáért felelősnek tekint. A tehetsége ugyan nem, ám a kitartása egyelőre hiányzik hozzá, hogy valóra is váltsa ezeket az elképzeléseket; ha majd eljut idáig, az a felnőtté válás újabb lépcsőfoka lesz az életében.

Megjegyzés: A Kicsi Szépség az ártatlanság álcájába bújó gonosz archetípusa, némi lolitás érzékiséggel színezve. Ez a típus manapság főleg a japán mangákból ismert, pedig az európai kultúrkörben is nagy hagyományai vannak; lásd például a Grimm-mesék mélyebb olvasatát.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4,7/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr692032212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Creep 2010.06.02. 14:55:01

Azt hiszem új kedvencem van:D

kriles 2010.06.02. 16:12:48

Esélyed sincs Creep... már férjezett! :D

Creep 2010.06.03. 01:52:48

Szerintem a leányzó nem a tartós kapcsolatok híve... a túl elkötelezett férj már a menün van:D

Evoryn Carcosa 2010.06.03. 12:33:12

Rosszul gondolod, Creep... A kis Liliar és az ő Damienje igazi romantikus szerelmespár. Az ízlésviláguk csodásan kiegészíti egymást, még az étkezés terén is.