A zarándokok menete
(Hangulatzenéért karttints ide.)

Üdvözletem és hálás köszönetem mindenkinek!

Nagyon szégyellem magam, amiért ilyen nagy bajba kerültem és ennyi vesződségetekbe került kiszabadítani. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a botlásommal csak újabb érvet szolgáltattam közületek azoknak, akik még túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartanak, hogy egyedül, gardedám nélkül merészkedjek ki a világba. Csupán arra kérlek benneteket, vegyétek figyelembe az én szempontjaimat is, mielőtt szobafogságra kárhoztattok vagy állandó kísérőt ültettek a nyakamba! Tudom, hogy a történtek után adósa vagyok a családnak, különösen Aldimarnak, Eibonnak, Humungusnak, Williamnek meg Santiagónak; és biztosak lehettek benne, hogy nem fogok megfeledkezni erről. Másfelől viszont, ha folyton csak pátyolgattok és nem adtok rá lehetőséget, hogy megtanuljam önállóan intézni a saját ügyeimet, akkor legföljebb egy elkényeztetett úri kisasszony lesz belőlem, sohasem tudom majd törleszteni a tartozásomat, és a család semmi hasznomat nem veszi, hacsak nem egy házassági alku tárgyaként. A közönséges nemesi famíliáknál persze ez a bevett szokás; de ha a Carcosák is így nevelték volna a lányaikat, akkor aligha tudtunk volna talpra állni tizenöt éve, a családunkat ért szörnyű csapás után.

Különben is, a tervem jó volt, csak az az Olenard nevű fanatikus tehet róla, hogy félresiklott. Én szegény, ártatlan leányzónak álcáztam magam, akinek a hozzátartozóival banditák végeztek, és a rajtaütés egyetlen túlélőjeként sokkos állapotban bolyong a rengetegben, míg a jótét zarándokok rá nem bukkannak. Előzőleg kerestem Béjarsban egy parasztcsaládot egy velem egykorú lánnyal, némi mágiával bezavartam őket az erdő legsűrűbb részébe, én pedig csak akkor indultam el, mikor megszűntek életjeleket sugározni. Szóval a mesém bombabiztos volt, és természetesen arra is ügyeltem, hogy ne merészkedjek túl mélyen Khuntba, a megmentőimre várakozva végig a peremvidékén maradtam.

Eleinte minden a terv szerint ment: a zarándokok megtaláltak, adtak enni-inni, felruháztak és a védőszárnyaik alá vettek. De az a nyomorult Olenard kezdettől fogva gyanakodott rám, láttam a szúrós szemén. Bűbájjal nem mertem kísérletezni rajta, mert ha nem sikerül, csak még bizalmatlanabbá vált volna, és én azért nem értek az ilyesmihez annyira, mint William. Így hát inkább egy Anette nevű szipirtyót bájoltam el, aki igen nagy tekintélynek örvendett a zarándokcsapatban, mert jórészt ő finanszírozta az egész utazásukat. Na, ez be is jött, a vénasszony oroszlánként kelt a védelmemre, és csúnyán lehordta Olenard-t, amiért ilyen fogyatékosnak mutatkozik a keresztényi szeretet területén. A rohadék erre visszakozott, nyilván nem akart nyílt színi botrányt a többiek előtt; de mint később kiderült, Anette viselkedése nemhogy elaltatta volna a gyanúját, hanem még jobban felszította.

Én úgy gondoltam, szép csendben fogyasztom majd el a zarándokokat, minden éjjel egyet-kettőt, a rejtélyes haláleseteket az erdőben kóborló gonoszlelkekre fogva. Mivel a vezetőjük gyanakodott rám, az első napon inkább türtőztettem magam; a másodikon pedig ránk köszönt a Fekete Banda, alaposan beleköpve a levesembe. A varázslójuk lábon elaltatta a fél csapatot, aztán körös-körül előjöttek a bozótosból, és udvariasan felhívták rá a figyelmünket, hogy az ellenállás teljesen értelmetlen, de ha okosak leszünk, senkinek nem esik bántódása. Erre – képzeljétek el! – az a nyavalyás Olenard odarántott maga elé, kést szegezett a torkomnak, és megfenyegette őket, hogy ha nem takarodnak el, üt az utolsó órám. Nyilván azt hitte, hogy az ő cinkosuk vagyok, akit álruhában előreküldtek kémnek. Anette meg, továbbra is a bűbájom hatása alatt – ami gyengébb a tiédnél, William, de sokkal tovább tart – visított egy fülrepesztőt, és tíz körömmel esett neki Olenard-nak. A Fekete Banda köpni-nyelni nem tudott, csak bámultak nagy zavartan: nem értették, mi a fene folyik itt.

Aztán persze gyorsan észhez tértek, és nekiláttak lecsitítani a kedélyeket, mielőtt az értékes túszok kárt tennének magukban. Az a szemét Olenard közben félig elnyiszálta a torkomat, de valahogy kicibáltak a markából, utána meg szétválasztották őket Anette-tel. Mindenki kapott egyet a kobakjára, a biztonság kedvéért én is; ez aztán végleg betette nálam az ajtót, elájultam. Pedig ha békén hagynak és tovább játszhatom a szegény eltévedt kisleányt, tudtam volna kezelni a helyzetet, több kézenfekvő megoldás is kínálkozott. Így viszont már csak arra eszméltem föl, hogy kiszedtek abból az undorító ragacsból, és Humungus megetet a szörnyű ízű bogyóival. A félresikerült idézésról meg az anyapókról már csak a ti elmondásotokból értesültem, én végig önkívületben voltam, nem láttam és nem hallottam semmit.

Egy szó mint száz, itt óriási kavarodás volt, mindenki eltolta a dolgát és önkéntelenül keresztbe tett a másiknak. Szörnyű kutyaszorítóba kerültem, nagyon hálás vagyok, hogy nem csekély veszedelmek árán kimentettek belőle. Éhen maradtam ugyan, de ez a legkevesebb, hiszen élek és gyógyulófélben vagyok. Külön köszönettel tartozom azért a méltányos szigorért, ahogy a zarándokokkal meg a rablókkal elbántatok: nem érdemeltek mást nyomorultak.

Csókol titeket hálás húgotok:
 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

Szólj hozzá!

Címkék: epistolarium liliar

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr202120434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.