A legmagasabb fokú szaktudás sem ér semmit, ha nem párosul erkölcsi elkötelezettséggel.”
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Monsieur Krafft az egyik legnagyobb tekintélynek örvendő magánzó Frankhonban; oly sokan tartanak igényt a szolgálataira, hogy nem is áll módjában valamennyi felkérésnek eleget tenni. Kedvére válogathat a legmagasabb szintű állami, egyházi és privát kontraktusok között, amelyeket pedig nem tud személyesen vállalni, azokat szerény jutalék fejében közvetíti az általa alapított és elnökölt szakmai kamara tagjainak. Respektusával arányban áll az ismertsége is: igazi közéleti személyiség, aki gyakran adakozik jótékony célokra és mindig kész felkarolni az elesetteket és a szükséget szenvedőket. Hogy mégsem tett szert nagyobb népszerűségre, mi több, az emberek kifejezetten tartózkodóak vele szemben, annak okát alighanem abban kell keresni, hogy ő a királyság leghíresebb hivatásos hóhéra és kínzómestere.

Georges Krafft elzászi hugenotta családban született; első lépéseit az ítéletvégrehajtói pályán atyja védőszárnyai alatt tette meg, aki főporkoláb volt Épinal városában. A derék atya előbb foglár-, majd hóhérsegédként vette maga mellé a fiát, ám közben nem feledkezett meg a taníttatásáról sem, s amikor betöltötte tizenötödik esztendejét, abban a reményben küldte el őt egy szigoráról híres reformált hitű líceumba, hogy élni fog a lehetőséggel és többre viszi nála. Nem kellett csalódnia.

Otthonról az ifjú Georges vallásos neveltetést, az igazságba és az igazságszolgáltatásba vetett hitet kapott útravalóul, amit a maga részéről lankadatlan szorgalommal és emberfeletti – sőt, néha már embertelennek tűnő – fegyelemmel tetézett meg. Tehetségére tanárai is felfigyeltek, s a második év végén sikeresen letett vizsgái után ösztöndíjjal beajánlották a baziliszkai univerzitásra. Atyja – akinek szerény vagyonkájából nem telt volna Georges további taníttatására – büszkén fogadta az örömhírt: már látta is fiát a lelkipásztorok fekete öltözetében, s titkon olykor hozzáképzelte a szuperintendensi palástot is. Isten azonban más utat jelölt ki az ifjú Krafftnak.

Az egyetemen szorgalmasan megtanult mindent, amire kötelezték, ám az érdeklődését igazán csak a Szentírás azon passzusai kötötték le, amelyek a bűnnel, bűnbánattal és büntetéssel, az isteni igazsággal és igazságszolgáltatással voltak kapcsolatosak. Ekkoriban kezdte vezetni jegyzeteit, amelyekben nem jogi, hanem teológiai és morálfilozófiai oldalról közelítette meg a témát; vezérelvének a predestináció tanát tekintette, amelynek értelmében az ember sorsa már születésétől fogva eleve elrendeltetett. Ám mélyenszántó elmélkedései mellett nem hanyagolta el a gyakorlati stúdiumokat sem. Szabadidejében rendszeresen eljárt a nyilvános ítélkezésekre, majd engedélyt szerzett a várost kormányzó presbitériumtól, hogy a zárt körben lefolytatott kivégzéseken és vallatásokon is jelen legyen. Másodéves korában professzorai általános megrökönyödésére segédi hivatalt vállalt a baziliszkai főhóhér mellett. Ez nem állt kifejezett ellentétben az egyetemi szabályzattal, sokan mégis megütköztek rajta, hogy egy reménybeli lelkész nem restelli ilyesmivel beszennyezni a kezét.

A kenyértörést végül az idézte elő, hogy az ifjú Krafft egy krisztiániai nyomdásszal kiadatta összegyűjtött jegyzeteit, Világi bűn, világi bűnhődés címen. Művét ugyan álnéven, Georg Starkként jegyezte, ám ennek megfejtéséhez nem volt szükség nagy képzelőerőre; témaválasztása és sajátos megközelítésmódja pedig alighanem enélkül is elárulta volna. A könyvben a leggondosabb igyekezettel sem sikerült semmi tételes elhajlást kimutatni a szigorú reformált hitelvektől, Krafftot mégis azonnali hatállyal eltanácsolták az univerzitásról; a felháborodott professzorok úgy vélték, megbocsáthatatlan módon profanizálta a Szentírást, amikor a belőle leszűrt következtetéseket az ítéletvégrehajtás gyakorlati módszertanára alkalmazta.

Ám a Világi bűn, világi bűnhödés ugyanakkor egy hatalmas pártfogót is szerzett a fiatalembernek Rigorel Carcosa személyében; ő ekkoriban Baziliszkában élt, az utolsó katolikus papi személyként, akit a reformált hitű város megtűrt a területén. Az Átokmester igen figyelemre méltónak és nyitott szelleműnek találta a könyvet, s minden befolyását latba vetette az igazságtalanul meghurcolt szerző érdekében. Baziliszkában nem segíthetett neki – a szava itt nem sokat ért a presbitérium és a professzori kar ellenében –, viszont kieszközölte számára, hogy Julius Sanson, a paradysi főhóhér maga mellé fogadja első segédként. Paradysben a királyi ítéletvégrehajtókat hagyományosan a hugenották közül toborozzák, nehogy igaz hitű katolikusok mocskolják be magukat ezzel a munkával; Sanson mester pedig örömmel alkalmazta az ígéretes ifjút, kivált mivel baziliszkai kollégája – dacolva a városi kormányzat rosszallásával – nagy elismeréssel méltatta és ajánlólevelet adott neki.

Édesapja először keserű megrendüléssel fogadta kicsapatása hírét, utóbb azonban megbékélt vele, s halálos ágyán magához hívatta, hogy áldását adja rá. Az örökség ráeső részét Georges elosztotta testvérei és unokaöccsei között, és később sem szűnt meg áldozatosan támogatni népes elzászi rokonságát.

Közel az igazság ünnepi pillanata
(Hangulatzenéért kattint ide.)

Ennekutána Monsieur Krafft pályafutása töretlenül ívelt fölfelé. Az idős Sanson mester halála után magától értetődő módon lépett az örökébe; a vallatásban alkalmazott új metodikájával olyan átütő eredményeket ért el, hogy egyetlen munkatársa sem vállalta vele szemben a megmérettetést. Forradalmi újításaival és szelíd, komoly, ám rendíthetetlen személyiségével osztatlan tisztelet vívott ki magának szakmai körökben: negyven éves korára már tucatnál is több tanítvány dolgozott a keze alatt. Persze a rendszer, amelyben tevékenységüket kifejtették, távolról sem volt tökéletes: gyakran felütötte benne a fejét a korrupció és a hatalmaskodás, ezen a leghatásosabb új módszerek sem változtathattak. Monsieur Krafft azonban pragmatikus magatartást tanúsított: amennyire elhivatottsága engedte, alkalmazkodott a helyzethez, és ha kellett, tűrt szó nélkül.

Élete akkor vett újabb fordulatot, amikor egy Jarbin Mord nevű kedves tanítványát gyilkossággal vádolták meg és felakasztották. Monsieur Krafft, aki hitt Mord ártatlanságában, ezt a gyalázatot már nem volt hajlandó eltűrni. Az ítélet végrehajtása után beadta a felmondását, s összegyűjtött pénzéből vásárolt egy kis vidéki kúriát, amelynek a Montjoie nevet adta. Vele együtt számos tanítványa is távozott az állami igazságszolgáltatásból, méghozzá a puszta szolidaritáson túlmutató indítékból: Monsieur Krafft ugyanis szakmai érdekvédő kamarába szervezte őket az Igazság Ligája néven. Annak idején, királyi hóhér korában rengeteg privát üzleti ajánlatot kapott, amit köztisztviselőként természetesen mind vissza kellett utasítania; most levélben megkereste ezeket az ajánlattevőket, és tisztes javadalmazásért cserébe felkínálta nekik a Liga szolgálatait. A megbízók táborába hamarosan kénytelen-kelletlen besorolt a frank állam is, mivel a Krafft és tanítványai távozásával megürült posztokra fölvett új hóhérok – többnyire félszerzetek és egyéb műkedvelők – szánalmas teljesítményt nyújtottak hozzájuk képest. A királyságnak így drága pénzen magánzóktól kellett megvásárolnia azokat a szolgáltatásokat, amelyekhez korábban sokkal olcsóbban jutott; ezért az udvarban sokan megorroltak az Igazság Ligájára, többek között Armando DiVega, a nagy hatalmú Vörös Eminenciás.

Monsiuer Krafft azonban még az ő neheztelését is megengedheti magának, mert nem kevésbé hatalmas támogatók állnak mögötte: a Carcosa család. Idestova huszonöt éve élvezi már a pártfogásukat, s amikor alpesi várkastélyuk bukásával a hatalmuk egy időre lehanyatlott, viszonzásul ő is a segítségükre sietett, minden tőle telhető módon egyengetve az útjukat Frankhonban, olykor komoly személyes kockázatvállalással. A Carcosák között sokan vannak, akiket elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkoztat a bűn és a büntetés, az igazság és az igazságszolgáltatás, az isteni akarat és az emberi szabadság problematikája: ilyen például Rigorel Carcosa, az Átokmester; Emmanuel Carcosa, a Szürke Eminenciás; Nichien Carcosa, a Bűnösök Ostora; sőt, a maga egyéni módján még Santiago Carcosa, a Komposztáló is. Ők valamennyien nagyra értékelik Monsieur Krafft társaságát; a legbizalmasabb baráti viszony azonban Névtelen Carcosához, a Krónikáshoz és a család zászlósurához fűzi.

Monsieur Krafft nagyra becsüli a Krónikást széles körű műveltsége és gyémántkemény jelleme miatt (hiszen köztudomású róla, hogy hazug szó még soha életében nem hagyta el a száját). Rendszeres levelezést folytatnak etikai és filozófiai témákról, és amikor megnősült, Krafft őt is meginvitálta az esküvőre. A Carcosa zászlósúr sokak meglepetésére elfogadta a meghívást, mi több, nászajándék gyanánt féltucat bibliofil könyvritkasággal kedveskedett az ifjú párnak a család legendás hírű könyvtárából. Mivel Montjoie közel esik az új Carcosa kastélyhoz, a két barát gyakran meglátogatja egymást; ilyenkor mindenféléről diskurálnak, magvas filozofémákról éppúgy, mint a hétköznapi élet apró-cseprő dolgairól. Közös érdeklődésük az igazság keresésében és a vallatás módszertanában teljesedik ki; amikor erre a témára terelődik a szó, Madame Krafft és két bájos gyermeke tapintatosan magukra hagyja őket. Nemegyszer annyira belemelegednek a beszélgetésbe, néhány butélia nemes bor társaságában, hogy csupán a virradat vet véget élénk eszmecseréjüknek.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr42164949

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Captain XXX 2010.12.26. 00:58:16

visszakalandoztam a blogon a régebbi Carcosa események, személyek hozzájuk kapcsolódó dolgok felfrissítése miatt. eszembe jutott hogy anno nem jegyeztem meg ezt, most pótolom: ez a Krafft bemutatás egy remekbe szabott írás! le a kalappal (Krafft úr)! xD