Az alkonytündék országában
(Hangulatzeneéért kattints ide.)

Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Remélem, mindannyian jól vagytok és élvezitek az élet örömeit. Remélem, tanulságos kísérleteket folytattok a laboratóriumi preparátumokkal, csendes nyugalommal művelitek a kertecskéiteket, jóízűen falatoztok a friss préda húsából, versenyt vágtattok az üvöltő szelekkel, órákig tartó előadásokkal kápráztatjátok el önmagatokat, békésen számlálgatjátok az aranyaitokat, kedvetekre gyújtogattok és intrikáltok, vagy újabb adalékokat fűztök a családunk történetét feldolgozó évkönyvekhez. Szóval remélem, mindenki elégedett és remekül érzi magát – csak mert én nem!

Jelenleg az ágyat nyomom magas lázzal, mézes teát iszogatok, és próbálok kigyógyulni ebből a fránya meghűlésből, csak hát nem megy olyan könnyen, mint egyeseknek. Mellesleg igen megköszönném, ha valaki közületek valami gyógyfőzettel kedveskedne, mert ha így haladok, hetekig fogok még kornyadozni, és ez a szerencsétlen orvos semmihez sem ért az érvágáson és a piócákon kívül. Ráadásul a piócákból jó időre elegem van, meg a pókokból, meg a vízidisznókból, meg a tündérekből, meg úgy általában az egész istenverte erdő összes gyülevész lakójából.

Hogy miért? Csak.

Mi? Hogy ezek szépek és aranyosak? Egy fenét! Undorító kis dögök egytől egyig, büdösek, nyálkásak és idióták. Na jó, a tündérek között elvétve akad egy-két kivétel, azok viszont ritka nagy patkányok – akkor lássam őket még egyszer, amikor a hátam közepét.

Én voltam a hülye, hogy vállaltam ezt az újabb khunti küldetést. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, inkább Vonik szekerével tarolok végig az egész erdőn. Igaz, nem voltam egyedül, velem jött Humungus is, ám ő számomra felfoghatatlan módon élvezte a mi kis sétánkat. Én ezt már sohasem fogom megérteni.

Először is ott volt ez a Seranthur nevű tündérkirály, aki találkozót kuncsorgott ki tőlünk; mármint eredetileg csak Humungustól, ő meg szólt nekem, hogy volna itt egy diplomáciai ügy. Komolyan, elsőre még örültem is neki, én hülye. Na szóval, azt meg kell hagyni, hogy Seranthur ért a külsőségekhez, a belépője már-már királyi volt: villámok, szél, marcona testőrök, udvari varázsló, minden. Az egyik testőrének rojtosra volt szabdalva az ábrázata, és az egész testét angolnaként vonagló tetoválások borították, amit igen jól meg lehetett figyelni, mert egy szál semmiben jelent meg. Nem mondom, szép fogalmaik vannak a diplomáciai tárgyalások illemtanáról! Maga a király legalább rendesen fel volt öltözve, viszont egyfolytában vérzett, mivel tüskék nőttek a bőre alól. (No de mit várjon az ember egy olyan ország uralkodójától, amit Töviskirályságnak hívnak?) Először attól tartottam, ez valami veleszületett rendellenesség lehet, de hamar átláttam rajta, hogy az egész porhintés csak nekünk szól: így akarja kimutatni, hogy ő mennyi fájdalmat bír el és a népéért mindenre hajlandó. No persze…

Mindenesetre Seranthur szóra sem méltatott minket, végig a varázslója beszélt helyette, akinek viszont mindkét szeme be volt varrva. (Említettem már, hogy ezek idióták?) Rettentő dagályosan fogalmazott, csak úgy pufogtak jobbra-balra a frázisok, de én még így is ösztönösen éreztem, hogy a történetük valahol sántít, csak akkor még nem jöttem rá, hol a probléma. Mondjuk arra legalább jó volt ez a találka, hogy Seranthur a követjárás fejében igen előnyös szerződést kötött a családunkkal. (Krónikás testvérem, a szerződés szövegét mellékelten küldöm iktatásra!) Talán túlságosan is könnyen ment a dolog; már ekkor látnom kellett volna, hogy a fickó nagyon kétségbe van esve, csak hát nehéz úgy olvasni valakinek az arcából, ha teli van tövisekkel és vérben úszik.

No mindegy, végül belementünk, hogy elugrunk a szomszédjához, aki mellesleg az ősi ellensége, de már kétszáz éve rá se néznek egymásra, valami ósdi békeszerződés értelmében. Legalábbis így volt egészen a legutóbbi időkig, mert most mindenféle nyüves pókok özönlöttek át a határon a Töviskirályságba, feltehetőleg ugyanabból a fajtából, amit a Fekete Banda kétbalkezes vajákosa szabadított rá a világra. (Ezt persze Seranthur nem tudta, mi pedig nem kötöttük az orrára, elvégre az ominózus esethez nekünk is volt némi közünk.) A pókok óriási felfordulást csinálnak, mindent és mindenkit felzabálnak maguk körül, mivel azonban kétségkívül nem alkonytündék, a tevékenységük nem sérti a békeszerződés betűjét; az viszont sértené, ha Seranthur a saját alattvalói közül menesztene követséget a szomszédba, a helyzetet tisztázandó. Ezért volt szüksége ránk, amennyire ki tudtam hámozni a varázsló fellengzős szónoklatából.

Nem mintha neheztelnék érte, hiszen ez alapvetően az én feladatom volt, de nem titkolhatom el, hogy Humungus vajmi kevés segítséget jelentett a tárgyalások lebonyolításában. Csak állt a rózsabokrai között és meg se mukkant, mintha Seranthur zord némaságát akarná utánozni, és az egész beszélgetést végigszemezte a király másik testőrével, egy szintén degenerált külsejű nőszeméllyel, akinek fű sarjadt a fején, tüskék a fogai helyén, meg még voltak rajta valamiféle kinövések, de ami engem illet, kifejezetten laposnak találtam. Nem tudom, mi tetszett neki benne, de hát az ízlés nem vitatéma, különösen családtagok esetében.

Száz szónak is egy a vége, voltunk olyan balgák, hogy nekivágtunk az útnak. Dögöljek meg, ha még egyszer egy Vonik-féle taliga nélkül beteszem a lábamat Khuntba. Kezdem úgy érezni, hogy ez az erdő engem kifejezetten utál; mondjuk az érzés kölcsönös, de nem én kezdtem. A gyalogtúra a végtelenbe nyúlt, közben alig pihentünk, és a Voniktól vásárolt tündérszárny-gyűjtemény - amit baráti ajándéknak szántunk az alkonytünde király számára - veszettül nehéz volt; a hátizsák szíja a vállamat törte fel, a nyavalyás tárlódoboz pereme pedig a derekamat. (Itt jelzem, hogy erre is kérnék valami kenőcsöt, ha nem gond.) Az erdő itt igazából még elég barátságosnak tűnt, csak egy kisebb ármádiára való pókot láttunk, de nem a xaarxi fajtából, illetve a hálóikba akadt áldozatokat, a bomlás különböző stádiumaiban - ezek feltehetőleg óvatlan helybéliek lehettek, némelyikükből színpompás pillangók táplálkoztak. Időnként fura zajokat is hallottunk, és egy smaragdzöld kígyó megmarta Humungust, de valószínűleg nem volt mérges, mert nem lett rosszul tőle. Aztán következett a mocsaras régió. Hát drága testvéreim, az szó szerint szar hely, és most nem csak a szagáról beszélek. Mert a bűzt még valahogy ki lehet bírni, de minden fa mögött röfög valami dög, annyi a szúnyog, mint égen a csillag, és az összes pióca a te csizmádba fészkeli be magát. (Még jó hogy voltak nálam ellenszerek, amik véletlenül a málhámban maradtak.) Persze Humungus fel se vette az egészet, sőt egy helyen könyékig beletúrt az iszapba - na, ami onnan kifordult, az se volt szívderítő! Aztán megálltunk egy jókora zsombékos buckánál, amit Humungus hosszasan fürkészett, majd közölte velem, hogy ez valami élőlény, aminek tendrikulos a neve, és kell neki egy ilyen. Na mondom, nagyszerű, pont erre van még szükségünk, egy eleven szigetre, ami minden útjába kerülő vackot befal. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy egyelőre más dolgunk is van, mint az ő állatseregletét bővíteni, mire kioktatott, hogy ez nem állat, hanem növény. Tőlem!

Tendrikulos
(Hangulatzenéért kattints ide)

Aztán újabb különös hangokat hallottunk, és végre találkoztunk valakivel, aki legalább tudott beszélni, bár ésszel nem lehetett túl jól eleresztve, mert egy pókhálóba gabalyodott vízidisznót kínzott éppen, jókat kacarászva a szenvedésén. Pufók kisfiúnak nézett ki, élveteg vigyorral és pirospozsgás pofikával, de leginkább az tűnt fel rajta, hogy szárnyai voltak. No gondoltam, itt az ideje, hogy bevágódjunk a bennszülötteknél; rövid eszmecsere után beszálltam a mókába, és a pisztolyommal farba durrantottam a vízidisznót. Ez fenemód tetszett a kis puttónak, és miután az általa támasztott tüzet jégkockával oltottam el, végképp megkedvelt. (Ezt a varázslatot egyébként rendszerint sartrőz és fehérbor lehűtésére használom.) Mindesetre ráállt, hogy elkísérjen minket az alkonytündérek vezéréhez, Volonturhoz. Ekkor éreztem először, hogy a szerencse mellénk szegődött. Hát, tévedtem…

Nemsokára egy magányos fűzfához értünk, akivel a puttó szerint gondok lehetnek, mert kedvenc szórakozása az ágaira aggatni az arra járókat. Erősen győzködött, hogy lőjem le, de nem sok kedvet éreztem hozzá. (Még szép, nem volt nálam ágyú.) Én nem tudtam beszélni a fával, Humungus viszont igen, és tolmácsolta nekem a kérését, hogy lőjek egyet a levegőbe. Hihetetlen - egy fűzfa, amelyik abban gyönyörködik, hogy mellette durrogtatnak. Mindenesetre elkönyveltem, hogy ez is beteg, agyára vagy gyökerére vagy mit tudom én mijére ment a sok akasztás. Végül meg kellett ígérnem neki, hogy ha legközelebb találkozok a kis puttóval - aki időközben valamiért elsietett - késlekedés nélkül lepuffantom. Belementem én mindenbe, egy nyavalyás fa úgyse tudja ellenőrizni, hogy állom-e a szavamat. 


Volontur nagy fekete tölgye
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Cserébe legalább útba igazított bennünket: Humungus innentől valami rettentő nagy fekete tölgyet kezdett keresni. Eltartott egy darabig, de aztán megláttuk. Tényleg nem volt kis darab, egy egész hadigálya kitelne belőle, talán még kettőhöz is, ha kiméricskéljük. Éppen azon morfondíroztam, melyik törzságából lesz a fővitorla, amikor megláttuk Volonturt. Nos, ha Seranthur nem volt semmi, akkor Volontur háromszorosan túltett rajta. Ebbe a nyavalyásba meg szögek voltak verve, de nem ám a hegyükkel kifelé, mintha valami tüskés páncélt alkotnának, hanem fordítva, hogy az egész testét elborították a szögfejek. Na, mondom magamban, még egy beteg állat… aztán igen kellemes meglepetéssel szolgált. Igazi jó házigazdaként azonnal megkínált a fekete tölgy gyökerei közül fakadó forrás vizével. Hát drága testvéreim, ittam én már derék pálinkákat, erős párlatokat, de ez valamennyit fölülmúlta. Egy korty és kész voltam, mintha két álló napig vedeltem volna.

Utána valamilyen tárgyalás is volt, de ez a rész nem egészen tiszta, mert ordas részeg voltam, és ilyenkor kiesnek dolgok. Azért emlékszem egy vízimanóra, illetve a szárnyára, meg mintha az ismét előkerülő kis puttót is lelőtte volna valaki a pisztolyommal, talán éppen Volontur. De azt ne kérdezzétek, hogy ez most hogy jön ide, mert fogalmam sincs. A tárgyalásról érdeklődjetek Humungustól, de szerintem nem sok érdekes történt. Másnap mondta Humungus (húúú, nagyon gyötörta mcskajaj!), hogy Volonturnak semmi köze a pókokhoz, valami renegát varázsló küldözgeti őket a tövistündék ellen, megyünk megkeresni és jól elkenni a száját. Hát rajtam nem múlik, úgy felbőszítem majd, hogy megfeledkezik a mágiájáról és puszta kézzel esik nekünk dühében; és akkor aztán... Mielőtt felkerekedtünk volna, hálából a útbaigazításért meg a jó pálinkáért (na jó, forrásvíz volt - de bivalyerős!) Volonturnak ajándékoztam a pisztolyomat. Megérdemli, nagy uralkodó, meg hát rémlett nekem, hogy tegnap részegen megígértem neki.

 ...folytatása következik

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

Szólj hozzá!

Címkék: kaland william humungus

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr312254671

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.