A planetáris románc

2010.09.29. 12:00

Megjegyzés: A Carcosa-blogban kezdettől fogva törekedtünk rá, hogy a szerepjátékon kívül a fantasy-irodalommal is foglalkozzunk. Ezúttal, afféle kitérő gyanánt, rövid időre elhagyjuk a szerepjáték világát, hogy Raoul Renier elméleti írásának közreadásával kitekintsünk a kampányunkat inspiráló irodaloméra. Az alább következő cikk ezen a felületen válik először publikussá.

A fantasztikus irodalomnak van egy válfaja, amely a SF és a fantasy között húzódó bizonytalan határzónában vert gyökeret: a planetáris románc. A kifejezés viszonylag újkeletű – Russell Letson SF-teoretikus alkotta meg 1978-ban –, maga az irányzat azonban sokkal régibb múltra tekinthet vissza, már jóval azelőtt virágzott, hogy nevet kapott volna. (Ez egyébként cseppet sem meglepő: a kritikai gettóba zárt népszerű műfajoknál az elmélet mindig több évtizedes késéssel követi a gyakorlatot.)

Ezeknek a történeteknek a legfőbb jellemzője, hogy egyedi és egzotikus közegben játszódnak, amely burjánzóan gazdag ecsetvonásokkal van ábrázolva. A folyamatosságot nem a karakterek biztosítják, hanem a környezetük. A planetáris románcok hajlamosak hosszú ciklusokká bokrosodni, ám az első kalandok szereplői csakhamar letűnnek a színről, helyükbe mások lépnek, majd megint mások. Az összekötő kapocs a háttérvilág: maga a ciklus is ennek a nevét viseli, nem valamely meghatározó hősalakét.

Ugyanakkor a narratív közeg térben szigorúan behatárolt: egyetlen világról van szó, pontosabban egyetlen bolygóról. A cselekmény sohasem lépi túl ennek a kereteit; így is bőségesen van tere kibontakozni, mivel a világ tágas és sokszínű, tele ismeretlen, fölfedezésre váró régiókkal. Mi sem áll tőle távolabb, mint az űroperák bolygóinak homogenitása: több furcsa, félhumán kultúrának ad otthont, melyek változatos konfliktusokba bonyolódnak egymással. Bár a technológiájuk alacsony szintű, ismernek valami titokzatos erőt, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel őket. Egyes szerzők ezt parapszichológiai alapon racionalizálják; mások nem fáradnak a kvázi-tudományos magyarázattal, és maradnak a jó öreg mágiánál.

A planetáris románcok hősei kívülállók: vagy egy idegen világról érkeznek (többnyire a Földről), vagy valamilyen módon kiszakadnak otthoni közegükből (például amnéziásak lesznek, hosszú távollét után térnek haza, vagy átkerülnek egyik őshonos civilizációból a másikba). A szerzőnek így alkalma nyílik ismételt felfedezés- és kultúrsokk-élményekkel bombázni őket, fordulatos kalandokkal tarkított utazások során. A szerelmi szál elmaradhatatlan, és mindig keresztezi a kulturális válaszvonalakat: a hősnek küzdenie kell a beteljesedésért, érzelmileg és fizikailag egyaránt. A végkifejlet pozitív, de nem klasszikus értelemben vett hepiend; óhatatlanul vegyül bele némi borongós, bizonytalan, keserédes íz.

Nagyjából láttuk tehát, mit nevezünk planetáris románcnak; most nézzük meg azt is, hogy mit nem.

Kezdjük azzal, hogy a planetáris románc világképe alapvetően természettudományos, a környezeti jelenségeket is ilyen összefüggésben értelmezi. Ha a szereplők felnéznek a napra, egy égitestet látnak benne, nem pedig – teszem azt – egy istenség megnyilatkozását (még ha fűződnek is hozzá bizonyos régi legendák). Nem véletlenül hangsúlyoztuk az imént, hogy mindig egy bolygó szolgál a történet helyszínéül. Az aprólékosan kimunkált, egzotikumokban dúskáló háttér a fantasyben is gyakori követelmény, még az is megesik, hogy ez tart össze kovász gyanánt egy komplett sorozatot; Raymond E. Feist Midkemia-ciklusa mégsem planetáris románc, mivel a cselekmény mitikus tájakon folyik, mitikus paradigma szerint.

Ugyanakkor viszont a természettudományos gondolkodásmód egyáltalán nem jellemző a planetáris románcra, az ökológiai vetületet kivéve. A modern technológiától igyekszik minél gyorsabban megszabadulni, hogy behelyettesítse a titokzatos erőkkel, és ha a cselekmény sodra megkívánja, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül emelkedik fölül alapvető természeti törvényeken – ami a kemény SF értékrendjében valóságos eretnekség. Hal Clement Az elveszett rakéta című regénye egy kalandos utazást beszél el a Meszklin bolygón, amelynek során az embereknek együtt kell működniük az őshonos idegenekkel; mégsem hívhatjuk planetáris románcnak, mivel a történet lényegében arról szól, hogyan oldják meg közös erővel az útközben felmerülő műszaki-tudományos problémákat.

Hasonlóképpen távol áll a planetáris románcoktól a mélylélektani elemzés, illetve a belső folyamatok externalizálása: karakter és környezete viszonyában mindig a környezet a domináns, a karakter csupán reaktív szerepet játszik. (Félreértés ne essék, ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy felületesen vagy sablonosan van ábrázolva.) John Varley Titán c. műve egy különösképpen bizarr idegen bolygó felderítéséről szól, hátborzongató fantáziával ecsetelve; mégsem sorolhatjuk ebbe a kategóriába, mivel a bolygó a hősnő személyiségét tükrözi vissza, a benne zajló folyamatok kivetítésével. Amennyiben egy planetáris románcnak elméleti ihletése van, az legfeljebb ökológiai vagy kultúrantropológiai jellegű lehet; más diszciplínák, legyenek bár kemények vagy puhák, nemigen tudnak kibontakozni a keretében.

A planetáris románc gyors, pergő iramot diktál, ritkán hagy időt belső monológokra, részletező leírásokra vagy tudós exkurzusokra. Hősei folyamatos mozgásban vannak az adott világon belül, ám az egyes világok között legfeljebb a történet elején és végén, puszta dramaturgiai kényszerből; a szerző általában mellékesnek tekinti ezt a tényezőt, sietősen napirendre tér fölötte, és nem fárad a beható magyarázatával. Az űr- és időutazás ugyanolyan központi témája a SF-nek, mint a létsík- vagy dimenzióváltás a fantasynek; a planetáris románcban azonban másodlagos elem csupán, amely segítséget nyújt a cselekmény elindításához, illetve keretbe foglalásához. Az atlantiszi táncosnő Poul Andersontól éppúgy nem planetáris románc, mint Harry Harrison könyve, A technicolor időgép, mivel hőseik nem egy világon belül, hanem a világok között kalandoznak.

Részben a fentiekből következik, hogy a planetáris románc mindig partikuláris jellegű. Lehetnek ugyan epikus vonásai, de csak helyi szinten, az adott világra vonatkozólag. Nem él univerzális igényekkel, és hiányzik belőle a sorsszerűség, az elhivatás, a prófétikus messianizmus motívuma is. Frank Herbert klasszikusa, a Dűne, a planetáris románc valamennyi ismérvével rendelkezik, mégsem minősül annak, mert távlataiban túlmutat rajta, cselekménye nagyobb ívű koncepcióra épít.

Végezetül, mivel a planetáris románc nem mai találmány, száz év alatt bizonyos stilisztikai tradíció is kialakult körülötte. Hagyományos nyelvezete meglehetősen emelkedett, gyéren mért humorral és némelyes archaizálással; a dialógus aránya eltolódik a narráció javára. Steven Brust Vlad Taltos-ciklusa szinte valamennyi fönt felsorolt kritériumnak megfelel, mégsem tarthatjuk planetáris románcnak, mivel sokkal nyersebb és fanyarabb stílusban íródott; erősen tagolt, párbeszédközpontú prózája inkább az „életszagú” mély fantasyvel rokonítja.

Az irodalomban persze nincsenek abszolút érvényű definíciók, és a planetáris románc zsánerképe a fent vázolt kereteken belül is nagy változatosságot mutat. Ha például a stílust kissé föllazítjuk, a cselekmény fókuszába pedig egy olyan hősalakot állítunk, aki minden elbeszélésben más és más közegbe kerül, az eredmény az űroperához fog hasonlítani. Ha következetesen racionalizáljuk vagy visszaszorítjuk a természetfölötti elemeket, netán teljesen lemondunk róluk, a puha SF-hez közelítünk, már amennyiben a technológiai körítés megmarad; ha ezt is minimalizáljuk, egy pszeudo-történelmi kalandregényt kapunk. Ugyanez értelemszerűen fordítva is áll: ha a misztikus tényezőkre helyezünk nagyobb hangsúlyt, a természettudományos háttér fog elhalványulni, és szép lassan eljutunk a fantasy tőszomszédságába. A hosszabb ciklusokba fűződő planetáris románcoknál gyakran előfordul, hogy az eredeti premisszáktól eltávolodva más irányba fejlődnek tovább; általában SF-alapokról tendálnak a fantasy felé. Ez részben a szerzők egyéni preferenciáit tükrözi, részben az olvasóközönség igényeinek változását.

Mint már utaltunk rá, a planetáris románc mostanság ünnepli a századik születésnapját. Korai képviselői, amelyek a múlt század első évtizedében láttak napvilágot, azóta kihullottak a köztudatból; az áttörés 1912-ben következett be. Ekkor kezdte publikálni Edgar Rice Burroughs az All-Story Magazine-ban a Barsoom-ciklusát, egyelőre még álnév alatt. A kalandos történetek a Mars bolygón játszódnak, melyet az őslakosai Barsoomnak hívnak. A ciklus hatalmas sikert aratott, és definitív archetípusává vált a planetáris románcnak. Első darabjai már a két világháború között megjelentek magyarul, később aztán a kilencvenes évek elején újra kiadták őket; ám aki mind a tizenegy kötetre kíváncsi, annak ma is szüksége van az angol nyelvtudásra. (Ami elég nagy kár, mert általában az ötödiket és a nyolcadikat tartják a legsikerültebbnek.)

A siker nyomán Burroughs-nak számos imitátora támadt, kezdve mindjárt önmagával; húsz évvel később ugyanis megfejelte a teljesítményét egy Vénusz-tetralógiával. Ezek az epigonok a klasszikus Barsoom-sablonokat ismételgették, nem túl eredeti, de többnyire szórakoztató módon. Eleinte nyilván nem akartak eltérni a jól bevált recepttől; később már inkább az a szándék vezette őket, hogy leróják tiszteletüket a nagy előd előtt. Ez a homázs-tényező magyarázza, hogy olyan szerzők is írtak imitatív planetáris románcokat, mint Michael Moorcock vagy Mike Resnick, akik az írói kvalitások terén messze fölülmúlták Burroughs-t.

A két világháború között az irányzat hallatlan népszerűségnek örvendett az amerikai pulp-magazinok lapjain. Még a SF-elemektől erősen idegenkedő Robert E. Howard is kivette belőle a részét Almuric című regényével, amelyet csak halála után adtak ki a hagyatékából. Folytak bizarr kísérletezések is: Brian Lumley például a H. P. Lovecraft által alkotott Álomvilágba helyezte saját planetáris románcait, a furcsa párosítás azonban nem bizonyult túl sikeresnek.

Az utánzók közül említendő még John Norman, huszonhat kötetes Gor-ciklusával, melynek igen rossz sajtója van. A kritika – így Sam J. Lundwall magyarra is lefordított SF-történeti áttekintése – pornográfnak és szexistának bélyegzi, megítélésünk szerint méltánytalanul. Az még távolról sem pornográfia, ha valaki egy hagyományosan prűd műfaji közegben témaként kezeli a nemiséget; ami pedig a szexizmus vádját illeti, a Gor-ciklus e téren cseppet sem rosszabb, mint a fantasyben sokkal gyakoribb jelenségnek számító agresszívan feminista regények, amelyeket érdekes módon senkinek nem jut eszébe elmarasztalni. Olaszországban – ahol a hetvenes-nyolcvanas években tömegével jelentek meg a planetáris románcok, fordításban és eredetiben egyaránt – még filmet is forgattak belőle, az alacsony büdzséjú kard-és-szandál mozi tradíciójában; bár ne tették volna…

A Burroughs-féle hagyomány kétségtelenül visel macho jegyeket, legtehetségesebb folytatói a második világháború után mégis hölgyszerzők voltak. Leigh Brackett munkássága hazánkban sem ismeretlen, planetáris románcai közül a két legjelentősebbet lefordították magyarra: A rőt csillag könyv alakban jelent meg, a Rhiannon kardját pedig a Galaktika közölte folytatásokban. C. L. Moore eredetileg magazinokban publikálta horrorba hajló Mars-novelláit, majd 1954-ben önálló kötetben gyűjtötte össze őket, Northwest of Earth címmel. A Dark World című regény ugyan a férje, Henry Kuttner neve alatt látott napvilágot, cselekményvezetési és stilisztikai sajátosságai azonban inkább az ő kezére vallanak. (Mindketten írók lévén, folyamatosan összedolgoztak, s az utánuk maradt szöveganyagban szinte lehetetlen elkülöníteni, mi melyikük műve. Egyébként hasonló a helyzet Leigh Brackettel és az ő férjével, Edmond Hamiltonnal is.)

Ezekben az írásokban teljesedett ki a klasszikus, burroughsi értelemben vett planetáris románc. Képviselői később is szép számmal akadtak – Lin Carter, Alan Burt Akers és mások –, de alacsonyabb irodalmi színvonalon. A hatvanas évekre az irányzat kifutotta magát és elmerült az önismétlésben; a megújuláshoz át kellett alakulnia. Erről ismét két női szerző gondoskodott: Marion Zimmer Bradley és Andre Norton. Műveikben – a Darkover- és a Boszorkányvilág-ciklusban – számos párhuzam és közös vonás figyelhető meg, ezért érdemesnek véljük egyszerre tárgyalni őket.

Mindkét ciklust közvetlenül a Brackett-Moore–féle tradíció ihlette; az első proto-Darkover novellát például Bradley egyenesen a Dark World világára írta. A stílusuk ugyanakkor kevésbé sarkos, csiszoltabb és kerekebb, kissé elégikus jellegű; a burroughsi sémákhoz képest mintegy felpuhul, finomítja a karakterábrázolást és visszavesz az agresszivitásból. Irodalmi elődeikhez hasonlóan Bradley és Norton hősei is a tettek emberei, közben azonban folyamatosan kételkednek önmagukban, ami a barsoomi John Carternek eszébe sem jutna. Az obligát, ponyvaízű szerelmi bonyodalmak itt valódi érzelmi konfliktusokká mélyülnek; a cselekmény irama némileg mérséklődik, időbeosztása arányosabb lesz. A kezdeti SF-alapokról a hangsúly fokozatosan eltolódik a fantasy irányába, Nortonnál szinte azonnal, Bradleynél valamivel lassabban.

Az évek során ez a két planetáris románc rekordhosszúságúra nyúlt, és mi tagadás, elég nehéz eligazodni rajtuk – részben a gyakori helyszín- és szereplőváltások miatt, de leginkább azért, mert az egyes kötetek nem a belső kronológia rendjében jelentek meg. Életük vége felé az írók osztott világgá alakították át a kreációjukat, hogy a haláluk után is eleven maradjon – bár ezt a szerzői jogok idejétmúlt szabályozása elég ostoba módon hátráltatja. Közös sajátsága továbbá a két sorozatnak, hogy magyarul csak az első kötetük jelent meg, illetve itt-ott még pár kései Darkover-novella. (Amelyeket kissé körülményes összekapcsolni a nyitóregénnyel, mivel húsz könyv és több ezer év választja el őket egymástól.) Anne McCaffrey hasonló premisszákra építő Pern-ciklusának, amelyet mostanában kezdtek el kiadni magyar nyelven, remélhetőleg nem ez lesz a sorsa.

Bradley, Norton és McCaffrey tehát azt az irányvonalat képviselik, amely a planetáris románcot a fantasy felé közelíti; ez azonban távolról sem általános, ha kicsit körülnézünk a könyvespolcon, számos más variációt találunk. Hogy csak a magyarul is hozzáférhető repertoárból szemezgessünk: Harry Harrison az űroperával ötvözi a planetáris románcot (Halálvilág-trilógia); David Bischoff a horrorral (Éjszakai világ); Jack Vance a pikareszk regénnyel (Folyóvilág); Poul Anderson és H. Beam Piper a SF ökológiai-kultúrantropológiai vonulatával (Tűzkorszak, illetve Bundás népség). Irodalmilag az egyik legigényesebb példa Ursula K. Le Guin regénye, A sötétség balkeze, amely több ponton is szakít a hagyományos konvenciókkal: az érzelmi konfliktusok és a szexuális identitás szerepét boncolgatja egy rendkívül realisztikusan ábrázolt nemváltó (gender-changing) kultúrában, és nem riad vissza tőle, hogy a cselekményt tragikus befejezéssel zárja le.

A megújult planetáris románc két monumentális, mélységében és gazdagságában egyaránt lenyűgöző reprezentánsa a Majipoor-ciklus Robert Silverbergtől és a Helliconia-trilógia Brian W. Aldisstól. Előbbinek a nyitókötete, a Lord Valentine kastélya két kiadást is megért magyar nyelven; az Aldiss-trilógia közreadása sajnos zátonyra futott az első könyv minősíthetetlen színvonalú fordításán. Mint láthatjuk, az irányzat a mai napig él és virul, amiről még jobban meggyőződhetünk, ha egy pillanatra áttelepszünk az olvasószobából a mozivászon elé. A tavalyi év nagy filmsikere, az Avatár ugyanis tőrőlmetszett planetáris románc.

(Angolul értő olvasóinknak kommentár nélkül szeretnénk a figyelmébe ajánlani néhány nívós planetáris románcot azok közül, amelyeket nem ültettek át magyarra, hátha kedvük támad kibővíteni velük a könyvtárukat. Eleanor Arnason: A Woman of the Iron People; Philip José Farmer: The Green Odyssey; M. A. Foster: The Day of the Klesh; Mary Gentle: Golden Witchbreed; Richard Grant: Saraband of Lost Time; M. John Harrison: The Pastel City; Sterling E. Lanier: Hiero’s Journey; Judith Moffett: Pennterra.)

A planetáris románcnak van egy olyan változata – Grant, Harrison és Lanier regénye is ide tartozik a zárójelben említettek közül –, amelyben a cselekmény színteréül szolgáló idegen bolygó nem más, mint a mi jó öreg Földünk. Természetesen nem a jelenlegi állapotában, de nem is a SF-sémák szerint prognosztizált jövőben, vagy valamely felismerhető történelmi korszakban: műfajunk különleges és egzotikus környezetet igényel, alacsony technológiai színvonalon. Ezek a történetek tehát egy nukleáris vagy ökológiai katasztrófa után játszódnak, vagy az egészen távoli jövőben, egy gyökeresen megváltozott világban, amelyben alig lehet ráismerni a miénkre. (Az idősíknak a földtörténeti múltba helyezése ritkább, mert óhatatlanul fölveti az időparadoxon problémáját, amivel a planetáris románc – szemben a SF-vel – nem szeret vesződni; de azért erre is van példa, méghozzá remekbe szabott: Julian May Pleisztocén-tetralógiája.)

A poszt-holokauszt planetáris románcnak több reprezentánsa is olvasható magyarul, így A csillagember fia Andre Norton tollából, vagy a Majd ha az Orion fölszáll Poul Andersonéból. Ezek jobbára közelebb állnak a SF-hez, mint a fantasyhez, és ha megpróbáljuk a fantasy irányába eltolni őket, az eredmény a kard-és-boszorkányság zsánerképére fog hajazni – lásd Philip José Farmer The Stone God Awakens című regényét, vagy Robert Adams Horseclans-ciklusát, mely utóbbinak fő jellemzői a militáns légkör és az erőszak grafikus ábrázolása. A poszt-holokauszt közegnek van egyfajta eredendően nyers keménysége, amely nemigen tűri az elégikus hangvételt vagy a barokkosan cifrázott egzotikumokat.

Annál inkább illenek ezek az elemek a planetáris románc „haldokló Föld” variánsába, amely eredetében Clark Ashton Smith Zothique-novelláira megy vissza. A hazai olvasó ezeket nemigen ismerheti, mindössze egy jelent meg belőlük A sír szava című alacsony példányszámú klubkiadványban. A következő fázisban azonban már van mire hivatkoznunk: a Zothique-novellák ihlették ugyanis Jack Vance Haldokló Föld című elbeszélésfüzérét, majd Ravasz Cugel kalandjait A Túlvilág Szeme és a Démonpikkelyek két kötetében. A planetáris románcnak ez a cizelláltan dekadens és bűbájosan cinikus változata egyértelműen fantasy, olyan messze az eredeti burroughsi mintától, amennyire csak elképzelhető. Vance művei a maguk részéről Gene Wolfe-nak szolgáltak ihletésül az Új Nap- és Hosszú Nap-ciklusához, amelynek első kötetei szintén megjelentek magyarul. Wolfe interpretációjában a planetáris románc mit sem veszít érdekességéből és egzotikumából, ugyanakkor mély gondolati tartalommal telítődik; nem mellesleg pedig a magyar fordítás olyan gondos és alapos munka, amit szemináriumon kellene tanítani.

Végezetül hadd jegyezzük meg, hogy a planetáris románc a látszat dacára nem kizárólagosan angolszász műfaj. Említettük már például, hogy az olaszok módfelett kedvelik, aminek egy példája a magyar olvasók kezébe is eljutott, Gianluigi Zuddas Az utolsó istenek című műve képében. De ide tartozik a Sztrugackij testvérek Nehéz istennek lenni című könyve is, a főszerepben a kardforgató Don Rumatával; és nekünk is megvan a magunk reprezentatív planetáris románca – Zsoldos Péter Viking-trilógiája. Az első kötetben, A Viking visszatérben a gyakori flashbackek révén még elég hangsúlyosak a SF-elemek, a másodikban, a Távoli tűzben már teljesen háttérbe szorulnak, lapozgatás közben olyan érzésünk támad, hogy egy fiktív történelmi regényt olvasunk; a harmadikat, Az utolsó kísértést felejtsük el csendben, nem méltó az előző kettőhöz. A magyar SF valaha élt legnagyobb mesterének azonban még ezt az időskori botlást is megbocsátjuk.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr532331832

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Lord Valentine kastélya 2010.12.18. 18:17:20

Ezt a könyvet is a téli utazásom során vettem, mint a Hajszőnyegszövőket.Sok szempontból hasonlít is ahhoz a könyvhöz. Leginkább abban, hogy noha mindkettő elvileg sci-fi lenne (egy másik bolygón, a távoli jövőben játszódik), mégis erősen a fantasy irá...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.