A Mars hercegnője

2010.10.02. 10:00

1912-ben a Munsey-féle sajtóbirodalom vezető pulp-magazinja, az All-Story, folytatásokban közölni kezdett egy kalandos románcot, Under the Moons of Mars címmel. A történet hőse John Carter, konföderációs veterán és „virginiai úriember”, aki a polgárháború után aranyásóként próbál boldogulni, ám az arizonai hegyekben vad apacsokkal keveredik összetűzésbe, és csapdába esik egy kísérteties barlangban. Itt megmagyarázhatatlan testen kívüli élménye támad, és minden átmenet nélkül a Mars bolygón találja magát, amit a bennszülöttek Barsoomnak hívnak. Először a zöld marslakókkal ismerkedik meg: e négykarú óriások barbár társadalma az erőszakon és a harcos-becsületen alapszik, a nemesebb érzelmeket nem ismerik. A humanoid vörös marslakók kultúrája sokkal fejlettebb, ők civilizált városállamokban élnek a nagy csatornák mellett, amelyek lehetővé teszik az élet fennmaradását a természeti erőforrásokban szegény, hanyatló Barsoomon. Közülük való Dejah Thoris, Hélium hercegnője, akibe Carter beleszeret, és együtt szöknek meg a zöld marslakók fogságából, ám közben balszerencsés módon elszakadnak egymástól. Szerelmük beteljesedését a kulturális szakadékon kívül számos más tényező is hátráltatja, a szövevényes intrikáktól a nyílt háborúig; Carter azonban fordulatos kalandjai során minden akadályt legyőz, s végül nemcsak a hercegnő kezét nyeri el, hanem barátokra is talál mind a zöld, mind a vörös marslakók között.

Az elbeszélés Norman Bean álnév alatt jelent meg, valószínűleg azért, nehogy zavart keltsen az olvasók körében: az All-Story ugyanis ebben az évben egy teljesen másfajta történetet is közölt a szerzőtől, Tarzan of the Apes címmel. Nem mintha Edgar Rice Burroughs neve ekkoriban márkajelzés lett volna a közönség szemében. Harminchetedik évében járt, de csak most kezdte írói pályafutását; megélhetését abból fedezte, hogy ceruzahegyező gépekkel ügynökösködött. Ezzel nemsokára módjában állt felhagyni, mivel mind a Barsoom-, mind a Tarzan-sorozat átütő sikert hozott. Burroughs szorgalmasan szállította az All-Storynak a párhuzamosan írt folytatásokat, egy időben heti gyakorisággal, s közben a fölöslegessé vált álnévtől is megszabadult. Az első Barsoom-könyv, A Princess of Mars címmel, csak 1917-ben jelent meg, miután a magazin lapjain kibontakozó kalandfolyam a negyedik szériával lezárulni látszott. Ez persze nem következett be, a rajongók nagy örömére: a húszas években Burroughs újra fölvette az elejtett fonalat, és tovább gyártotta a Barsoom-történeteket, immár könyv alakban és John Carter nélkül, egészen élete végéig. (Az utolsó novellát – amelyben John Carter ismét visszatér – a fia írta, az ő útmutatásával és szerkesztői segítségével.)

A Barsoom-ciklus rendkívül nagy befolyást gyakorolt a nem sokkal később kibontakozó SF-mozgalomra; a Gernsback-Campbell–irányvonal hangadói (noha közben a maguk részéről azon sopánkodtak, hogy a „hivatalos” irodalom gettóba zárja őket) mégsem vállaltak közösséget vele. Éles kritikával illették és „rossz” SF-nek bélyegezték, azon az alapon, hogy nem elég tudományos. („Burrough írásainak sosem lett volna szabad nyomdafestéket látniuk, és minden olyan könyvtárból ki kellene tiltani őket, amelynek tizenöt évesnél fiatalabb látogatói vannak” – írja Sam J. Lundwall.) Ebben kétségkívül igazuk van, visszatekintésben nézve azonban érveik súlytalannak bizonyulnak. Mai ismereteink fényében ugyanis a klasszikus kemény SF motorjául szolgáló műszaki-tudományos ötletek – Godwin rideg egyenleteitől az Asimov-féle pozitronagyig – cseppet sem realisztikusabbak a barsoomi léghajóknál. Remek narratív elemek, amelyekből igen hatásos történeteket lehet építeni, de a megírásuk óta kiszaladt alóluk a tudományos alapozás. Be kell látnunk, hogy az aranykori SF-mesterek lényegesen rosszabb jósnak bizonyultak nagy elődjüknél, Verne Gyulánál.

A Mars hercegnőjével nem az a bökkenő, hogy tudománytalan, hanem az, hogy saját keretein belül inkonzisztens. Lépten-nyomon tele van olyan ellentmondásokkal, amelyeket meg sem próbál feloldani. John Carter például sajátosan megkettőződik a történet elején: a teste egyrészt az arizonai barlangban marad, másrészt átkerül Barsoomra. Ott állítólag azért sokkal erősebb és akrobatikusabb a hatalmas termetű zöld marslakóknál, mert velük ellentétben a földi gravitációhoz van szokva; ez esetben viszont fölmerül a kérdés, hogy a csudába fejlődhettek ki a tökéletes emberi arányokkal rendelkező vörös marslakók. Akik mellesleg tojással szaporodnak, jóllehet nőnemű egyedeik, ahogy azt Dejah Thoris példája bizonyítja, kézzelfoghatóan emlősök…

Folytathatnánk még a felsorolást, de nem érdemes: a probléma ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, nem létezik. Burroughs nem azzal a céllal írta a regényét, hogy valamiféle nagyívű evolúciós elméletet illusztráljon vele (mint Olaf Stapledon Az utolsó és első emberekben); de még csak nem is azzal, hogy eljátszadozzon egy fiktív kozmológia következetes végiggondolásával (mint Abbott professzor a klasszikus Síkföldben). Ő szórakoztatni akart, és közben nem mellesleg pénzt keresni, amit csak úgy valósíthatott meg, ha nagyon jól csinálja. Ez pedig, mint az eredmény mutatja, sikerült neki.

Az inkonzisztenciák első olvasásra azért nem szembetűnők, mert a cselekmény élénk irama és az egzotikus környezet feledteti őket. Gyakran abból adódnak, hogy Burroughs egyszerűen nem veszi a fáradságot bizonyos tényezők magyarázatára. John Carter például valamiféle szuperember, természetes élettartama messze meghaladja a közönséges halandókét – ám ezt csupán egy hanyagul odavetett megjegyzésből tudjuk meg a nyitófejezetben, a részletes kifejtés elmarad. Utóbb a Marson ugyanilyen mellékesen tesz szert telepatikus képességeire, amelyeket aztán hol használ, hol nem – annak függvényében, hogy a szerzőnek éppen eszébe jutnak-e. Carternek kétségkívül könnyebb dolga volna, ha gyakrabban venné igénybe őket, mondjuk a Dejah Thoris körüli félreértések tisztázására; más kérdés, hogy a történet így sokkal izgalmasabb.

Ami a belső logikai összefüggéseket illeti, A Mars hercegnője inkább szénakazalra emlékeztet, mint precíziós gépezetre; ez azonban mit sem von le élvezeti értékéből. Kilátástalan vállalkozás lenne utánaszámolni, hány kiadásban nyomták újra 1912 óta; annyi bizonyos, hogy napjainkban is lelkes rajongótábora van, és most dolgoznak a megfilmesítésén. Ezzel szemben a proto-SF kemény irányzatának egykorú képviselői – így például Hugo Gernsback híres írása, a Ralph 124C41+ – ma már gyakorlatilag olvashatatlanok.

Egyébként, bár természetesen nem ez a központi fókusza, némi tudományos ihletést A Mars hercegnőjétől sem lehet elvitatni. Schiaparelli 1877-ben jelentette be a Mars-csatornák fölfedezését, s a századelőn ennek nyomán olyannak képzelték a bolygót, amilyennek Percival Lowell csillagász festette le népszerűsítő műveiben: ritka levegőjű, hideg, vörös pusztaságnak, mely zord és barátságtalan ugyan, de képes a földi típusú élet fenntartására. Ezt az elképzelést – amelynek Barsoom teljes mértékben megfelel – csak a Viking űrszondák adatai cáfolták meg; elmondhatjuk tehát, hogy Burroughs 1912-ben legalább annyira összhangban volt az uralkodó tudományos nézetekkel, mint Asimov 1955-ben (amikor Lucky Starr az örök éjszakai és örök nappali féltekére tagolt Merkuron kalandozott) vagy Pohl 1977-ben (amikor a fekete lyukba zuhanó Gelle-Klara Moynlin spagettizálódás helyett beleragadt az eseményhorizontba).

Térjünk át a regénynek egy másik gyakran kritizált aspektusára, és szögezzük le, hogy Burroughs nem volt nagy jellemábrázoló. John Cartert készen kapjuk a történet elején, és ugyanilyen akkor is, amikor elbúcsúzunk tőle; érzelmi csetlés-botlása a folyton megmentésre váró Dejah Thoris körül semmit sem alakít rajta, inkább kissé komikusan és erőltetetten hat. A Barsoom-könyvek hatására ez a szerelmi idétlenkedés éppúgy topikus elemmé vált a planetáris románcban, mint a vad bennszülöttek már-már irracionálisan barbár kultúrája, a viselkedésüket szabályozó szigorú erkölcskódexszel. Az érdekes az, hogy a hős értékrendje ezzel többé-kevésbé összhangban van; a „virginiai úriember” hasonlóan gondolkodik becsületről és tisztességről, mint a zöld marslakók. (Akikben egyébként nem nehéz fölfedezni a nyitófejezet apacs brávóinak analógiáját.) Nem is esik nehezére beilleszkedni közéjük, kivált mivel agresszivitásban és brutalitásban még őket is fölülmúlja. A legcsekélyebb provokációra is kész ölni; Zodangában az árulástól és a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza; és közben egyetlen pillanatra sem merül föl benne, hogy talán helytelenül cselekszik. Más szóval, John Carter tőrőlmetszett szociopata egy szociopata vonásokkal árnyalt társadalomban – a kimmériai Conan hozzá képest a béke jámbor apostola.

Ezen a ponton illenék dörgedelmes hangon elítélni a regény morális alapállását, ahogy a kritikusok általában meg is teszik. Én azonban – engedtessék meg ennyi személyesség – kicsit más szemszögből nézem a dolgokat. Magam is fantasy-író lévén, tisztában vagyok vele, hogy az olvasók szeretik az ilyen hősöket. Persze közben megszólal bennem az iparosember, és azt sugdossa, hogy azért nem ártana kissé elmélyíteni a jellemüket, külső-belső kontrasztot kölcsönözni nekik, némi humorral lágyítani rajtuk a zord vonásokat… mindez azonban nem változtat a lényegen. A recept jó; a recept működik.

Hogy miért? Nevezzük eszképizmusnak, képzeletbeli önkiteljesítésnek, kamaszos hatalmi ábrándozásnak, kapuzárás kori krízisnek, a frusztrációs élmények elaborálásának… nem kenyerem az amatőr pszichologizálás, és nem szeretem kritizálni vagy pláne leminősíteni az olvasókat. Annyi kétségtelen – milliós példányszámok bizonyítják –, hogy a Barsoom-történetek olyan húrt pendítettek meg a közönség lelkében, amely nemzedékről nemzedékre változatlan intenzitással rezonál.

Amikor A Mars hercegnője először látott napvilágot, még nem voltak véres akciófilmek és hentelős számítógépes játékok; az emberek olvastak helyettük. Most már vannak, és az emberek továbbra is olvasnak, bár szabadidejük egy részét – igen helyesen – a mozivászon és a monitor előtt töltik.

Szívből kívánom, hogy a jövőben is tartsanak ki e jó szokásuk mellett, mindenféle lelkifurdalás és moralizálás nélkül. Nem John Carter rontotta el a világot, amiben élünk.

Angol nyelvű függelék

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (2/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr502337468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Izmos Jake 2010.10.04. 13:09:56

"A Carcosa-blogban kezdettől fogva törekedtünk rá, hogy a szerepjátékon kívül a fantasy-irodalommal is foglalkozzunk."

Örömmel olvastam a bejegyzést az előzővel együtt, hiszen magam is jóleső nosztalgiával gondolok vissza John Carter marsbeli kalandjaira. Nekem jobban tetszettek az író tarzanos történeteinél,elolvasásukat mindenkinek javasolni tudom. Antikváriumokban nevetséges- pár száz forintos- áron be lehet szerezni a könyveket, szóval egy próbát mindenképpen megér...

Thirlen 2010.10.08. 15:17:36

Ez a cikk meghozta a kedvem feleleveníteni barsoomi élményeimet, úgyhogy már túl vagyok a Mars hercegnőjének és a Mars urának elolvasásán. Érdekes, hogy mennyire másként jön le ugyanaz a könyv most, mint gyerekkoromban. A logika és következetesség csakugyan gyakran bukdácsol a könyvekben, de ettől még fenemód szórakoztatóak!

Vylhva Carcosa 2011.07.19. 14:15:26

@Joó Ádám:
Ó, de nagyszerű!!!
Köszönjük a tudósítást!

Creep 2011.07.19. 14:20:23

@Joó Ádám: @Vylhva Carcosa: Walt Disney.... nincs több kérdésem....

Vylhva Carcosa 2011.07.19. 19:08:31

Creep, roppant egyszerű: ha neked töri a szépérzékedet Volt Dizni, akkor ne nézd meg a filmet!
No meg, nincs más választás, csak ez van.
Megjegyzem csendesen, vannak jó Volt Dizni produkciók.

És itt az iróniám:
"Neked meg azt üzente a Walt Disney
Hogy neked már szabad randizni velem
És hogy teljesen tiszta, mert majd a Buena Vista
Rajzoltatja vissza, ha elvesztem a fejem
Ha az özönvíz előtti kölnivíz
Amivel csábítgatsz, mielőtt ölni hívsz
Túlságosan is hatna majd rám
És az óvatosságomat abbahagynám"