Hajótörés Darkoveren

2010.10.13. 10:00

Ha a belső kronológiát tekintjük, a Hajótörés Darkoveren a Darkover-ciklus nyitókötete – a helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A sorozat felépítése tudniillik meglehetősen bonyolult, külön tanulmányt lehetne róla írni (aminthogy írtak is). Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a története Marion Zimmer Bradley egész életét végigkísérte, középiskolás korától a halálos ágyáig. Bár a szerző mindig hangsúlyozta, hogy a Darkover-regények nem függenek egymástól, mindegyik élvezhető önmagában is, összességükben mégiscsak egy szerteágazó roman fleuve-öt alkotnak, és ebben a kontextusban célszerű értelmezni őket.

A korai Darkover-történetek fókuszában a földi és a darkoveri kultúra konfliktusa áll: innen táplálkozik a cselekmény dinamikája. Bradleynek ehhez természetesen egy kiforrott és virágjában lévő civilizációra volt szüksége; az eredet kérdését másodlagosnak vélte, és nem sok értelmét látta, hogy a bolygó régmúltjáról írjon, a földi birodalommal való kapcsolatfelvétel előtt. Ez az felfogása csak később, fokozatosan módosult, párhuzamosan azzal a változással, ahogy a sorozat jellege lassan eltolódott a SF-től a fantasy felé. A Hajótörés Darkoveren – amely a ciklus hetedik köteteként jelent meg 1972-ben, tíz évvel az első után – fordulópontot képez e folyamatban: a korábbi könyvek inkább SF-nek minősülnek, a későbbiek pedig fantasynek.

A regény lényegében csillagközi robinzonád. Egy földi telepeshajó kényszerleszállást végez egy zord és barátságtalan, de lakhatónak tűnő bolygón; a túlélők újjászervezik magukat, földerítik a környezetüket, kapcsolatba lépnek az őshonos bennszülöttekkel; majd sorra megbirkóznak a felmerülő nehézségekkel, és a készen kapott körülményekhez alkalmazkodva kialakítják az új életükhöz szükséges kereteket. A történetben eddig nincs semmi formabontó: tisztes múltra visszatekintő irodalmi mintát követ. Az érdekesség nem az egyes cselekményelemekben rejlik, hanem a szerző ideológiai attitűdjében.

A SF azért tudta könnyűszerrel adaptálni a robinzonádot, mert közös az eszmei tartalmuk: a racionálisan gondolkodó, pragmatikus ember győzelme a természet fölött. A klasszikus SF-robinzonádok arról szólnak, hogy a katasztrófa túlélői fölmérik maguk körül az idegen környezetet, majd a helyi erőforrások és a rendelkezésükre álló technológia összehangolt, tervszerű kihasználásával kiszabadulnak szorult helyzetükből, és visszatérnek a csillagok közé. Hogy ennek az alapsémának hányféle izgalmas variációja van, arra magyar nyelven is számos példát hozhatunk, Stanisław Lem Édenétől kezdve a Barry B. Longyear által jegyzett Kedves ellenségemen keresztül Zsoldos Péter művéig, A feladatig.

Bradley azonban gyökeresen szakít ezzel a hagyománnyal. Nála a természet győzi le az embert, a szellemszélben megnyilvánuló irracionalitás a tudományos-technikai civilizációt. A hajótöröttek közössége alkalmazkodik és életben marad – de csak azon az áron, hogy feladja modern erkölcseit, magas szintű technológiáját, és visszasüllyed a barbarizmusba. Irányadó hősalakjuk nem a régi értékekért kilátástalan harcot folytató Leicester kapitány, hanem az őrültnek hitt Lovat doktornő, aki nem keres magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, inkább átengedi magát a szerelmi eksztázisnak a titokzatos, tündérszerű idegennel. A regény végén a kapitány is rádöbben, hogy küzdelme hiábavaló, és ő maga semmisíti meg a számítógépes adatbázist, amely a fölemelkedést biztosíthatná az eljövendő generációk számára. Nehéz lenne olyan történetet kitalálni, amely ennél sarkalatosabban és programszerűbben mondana ellent a klasszikus SF eszmeiségének.

Ami a sorozatban betöltött funkcióját illeti, a könyv a technofób darkoveri kultúra genezisét beszéli el – szerkezeti értelemben véve tehát prekvel, utólag írt háttér a többi kötethez. A tizenötödik fejezetben, egy skót telepescsoport hagyományőrző összejövetelén, az egyik rezonőr karaktert kísérteties, prekognitív vízió szállja meg az utódaikra váró jövőről:

Camilla meglepve tapasztalta magában az irigység nyilait, ahogy beléptek a gyertyákkal és fáklyákkal fényesen kivilágított terembe. A lányok színpompás, skótmintás szoknyában és vállkendőben, a férfiak szoknyában, karddal és a vállukra terített és csattal összefogott gyapjúkendőkben díszelegtek. Sok fényes vörös hajú volt közöttük. Színes hagyomány. Ők továbbadják, a mieink meg eltűnnek. Ó, a fenébe is, hát miféle hagyományok azok? Az Űrhajózási Akadémia évenkénti parádéja? Az övék legalább illik ehhez az idegen világhoz.

Két férfi, Moray és a magas, vörös hajú Alastair, kardtáncot lejtett: a duda hangjára fürgén szökdeltek át a fényes pengéken. Camillának hirtelen különös látomása támadt csillogó kardokról, de ez nem játék volt, hanem halálosan komoly... aztán elillant a látomás, és ő is csatlakozott a táncosokat tapssal jutalmazókhoz.

Ahogy a fenti idézetben is, a narratívát gyakran egyfajta álomszerűség színezi át, mintha elmosódna a határvonal jelen és jövő, valóság és képzelet között, s a szereplők gondolat- és érzelemvilága átszivárogna a környezetükbe. És lényegében tényleg erről van szó: a szellemszél befolyása, miközben feloldja gátlásaikat és lerombolja a racionális énjüket, egyúttal felébreszti bennük a mélyen szunnyadó érzékfölötti erőket. Többé nem akarnak civilizált ember módjára erőszakot tenni Darkoveren; megtanulják olyannak elfogadni, amilyen, és rányílik a szemük a szépségére.

A regény valóban megáll önmagában, mégis érdemes a többi Darkover-történettel összevetve olvasni, mert az embernek közben olyan érzése támad, mintha egy kaleidoszkóp tarka forgataga hirtelen perspektivikus mozaikká kristályosodna. Fény derül például a minduntalan fontos szerepet játszó mátrixkövek eredetére; de új megvilágításba kerül Hastur és Cassilda mitikus násza is, amelyből a nagy nemesi házak kvázi-mágikus laran-képességeiket levezetik. Egyes telepesek nevének összecsengése a darkoveri uralkodócsaládokéval homályba vesző leszármazásvonalakat sejtet; a hányatott sorsú Valentine atyát pedig, aki megrázó lelki válságban veszti el, majd szerzi vissza hitét, szentként tisztelt vallásalapító képében látjuk viszont.

A kapcsolatok e hajszálfinom hálójában jelzésértékű, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó neve nem marad fenn, sőt – a szerző még a prekvelben sem említi. Darkover történelme a telepesek hajótörésével kezdődik; földi gyökereik nem fakadtak meg az idegen talajban. Bradley túl jó író ahhoz, hogy valamiféle utópisztikus idillnek fesse le a darkoveri kultúrát – ám a földivel való összevetésben egy percig sem rejti véka alá, melyik oldalt tünteti ki a rokonszenvével.

Bár a Hajótörés Darkoveren, kissé egyszerűsített címmel, magyarul is megjelent, mégis azt tanácsoljuk, hogy aki teheti, olvassa eredetiben. A magyar változatot fellapozva ugyanis már a második bekezdésben egy olyan bődületes félrefordítás vág orrba minket, hogy a szemünk is könnybe lábad tőle – és a helyzet a továbbiakban sem javul. A szöveg hemzseg a tételes, szótárilag kimutatható hibáktól, és ami ennél is rosszabb, elkeserítő fantáziátlansággal vasalja laposra Marion Zimmer Bradley elégikus szépségű, helyenként látomásos prózáját. (Amin őszintén szólva meglátszik – de a legkevésbé sem hátrányára! –, hogy életének abban a szakaszában írta, amikor szívesen hódolt az LSD örömeinek.) Az átültetést F. Nagy Piroska végezte el, aki a Kuczka-korszakban az egyik leggyakrabban foglalkoztatott hazai SF-fordító volt. Kár, hogy messze nem a legjobb.

Angol nyelvű melléklet

 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr732362201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Thirlen 2010.10.13. 21:39:46

"Prekvel"? Jujj. Esetleg előzmény.

Furore Carcosa 2010.10.19. 07:43:41

Szakszó, nem egészen ugyanazt jelenti. Ha precízek akarunk lenni, "utólag megírt előzmény", ez pedig így kicsit nehézkes. Pontos és tömör magyar megfelelője tehát nincsen. Marad az eredeti (latin) szóalak, magyar fonetikával. Lásd még szekvencia.