„Nehéz munkázatokat végeztünk ma, szabadtársak. Azt hiszem, ráérdemeltünk egy kis pihenésre. Simmons – jöhet az orgia!”

Képzeljünk el egy olyan fantasztikus jövőt, amelyben az értelmes lények meghódítják a világűrt – de nem politikai keretek közt, hanem kíméletlen kapitalista szabadversenyben. A helyi kormányzatok, ideológiai színezetüktől függetlenül, a saját bolygójukat is alig képesek ellenőrzésük alatt tartani; az űrbirodalmak alapítására irányuló kísérletek sorra csődöt mondanak. A robbanásszerű terjeszkedés motorját a társadalom legmozgékonyabb elemei adják: a kalandorok és elégedetlenkedők, a forradalmárok és álmodozók. A gombamód szaporodó telepesbolygók között csak a kölcsönös árucsere igénye biztosítja az intézményes kapcsolatot. A szociális ranglétra csúcsán nem az elnökök és uralkodók állnak, hanem a nagy mesterkereskedők, a könyörtelen lassez-faire gazdaság legveszedelmesebb ragadozói. A pionírkorszak koronázatlan fejedelmei ők: hajmeresztő kockázatokat vállalnak a hajmeresztő haszon reményében; a sugárpisztoly éppoly biztosan áll a kezükben, mint a logarléc; bármennyi pénzük van, nem elégednek meg vele, folyton új kalandokra törnek, új látóhatárok felé. Két istenük van, a Piac és a Profit, meg két gyűlölt ellenségük, a Kormány és a Szakszervezet; ennél jobban csak egymást utálják, örök vetélytársak lévén. Amíg a nagy kirajzás tart, a finánctőke nem tudja megfojtani őket; a bankok és trösztök, amelyeknek stabil civilizációs közegre van szükségük a működéshez, reménytelenül lemaradva kullognak utánuk.

Eddig megvan a kép? Köszönöm.

Most képzeljünk el ebben a világban egy olyan hőst, aki öreg, kövér, lusta, önző és kapzsi. Nagyszájú hőbörgő, aki folyton siránkozik és sajnáltatja magát; hiú piperkőc, aki vagyont érő ékszerekkel hivalkodik, de ritkán fárad a mosakodással; iszákos vén kéjenc, aki ijesztő módon töri kerékbe a világűrben beszélt nyelveket, jobbára csak azért, hogy káromkodjon rajtuk. Üres óráiban hatalmasakat zabál, aláfestés gyanánt Mozartot hallgat, és kenetteljes szemforgatással emlegeti a szenteket.

Ez a személy Nicholas van Rijn, mesterkereskedő, a Solar Spice & Liquors cég tulajdonosa és vezetője – ahogyan megalkotója, Poul Anderson lefesti őt nekünk írásaiban.

Az alábbi jelenetben például az egyik alkalmazottját fogadja, aki panasszal járul elé a Szövetséges Űrhajósok Testvérisége nevében:

Van Rijn felhorkant. Hatalmas ember volt, két méter magas és ehhez mérten széles. Tripla tokája és roppant sörpocakja dacára sem tűnt puhánynak. Gyűrűk csillogtak szőrös ujjain, és karperecek vaskos csuklóján, a tubákfoltos csipkekézelő alatt. Kicsi, fekete szemei, melyek közel fészkeltek a lapos homlok alól kiugró horgas orrhoz, olyan szúrósan néztek, akár a lézersugár. Tovább tömte a pipáját, és nem szólt semmit, míg fojtó füstfelhőbe nem burkolózott.
– Úgy – morogta aztán mély basszushangon, olyan vastag akcentussal, mint ő maga. – Reménylem, az egész reménytelen szagszervezet nevében beszélsz. Nők is vannak benne? Akkor mért nem hívjátok nővériségnek? – Viasszal kikent bajusz és hosszú kecskeszakáll lengett a gazdagon hímzett mellény fölött. A derekán csak egy szárongot viselt, amely szabadon hagyta csupasz lúdtalpakban végződő cölöplábait.

Van Rijn mester itt a nyájas udvariasság eleven szobra, hiszen a látogatója tapasztalt űrpilóta, és bármit is gondoljanak róla, ő tiszteli a szakértelmet. De ha kihozzák a sodrából, tud másképpen is beszélni, különösen amikor holmi mihaszna uralkodók kerülnek szóba:

– …alá fogja írni a szerződést, különben tiltólistára vágjuk, ja, még egy kis blokádot is elrendezhetünk neki. Mi a Sátán pöcegödrét képzelnek ezek a szaros császárok, hogy majd hasra esek előttük, csak mert van egy vacak bolygójuk? Egymillió katonát tart fegyverben, na és? Megmondhatod neki, hogy fogja a hadseregét és dugja fel a seggébe, bakanccsal-szuronnyal!...

Bizony, bizony, a sors gyakran összeesküszik Van Rijn ellen, hogy kizökkentse őt jól megérdemelt nyugalmából – főleg mivel az alárendeltjei egytől egyig lusták, buták és tehetetlenek, egyszerűen képtelenek boldogulni az ő segítsége nélkül. Van Rijn persze filozofikusan beletörődik ebbe, és ha szükségük van rá, minden tőle telhetőt megtesz az érdekükben; bár ez egyre inkább nehezére esik, az ő korában…

– Ahhh! – Van Rijn az asztalra csapta az üres kancsót, és letörölte a sörhabot a bajszáról. – Hályog és himlő, milyen jólesik, az első sör máma! Van benne valami hűdítő és… és… a fenébe, mit akarok mondani? Nem jut eszembe! – Szőrös öklével alacsony homlokára vágott. – Hétről hétre felejtékenyebb vagyok. Ó, Torrance, ha egyszer te is szegény, kövér, magányos vénember leszel, és minden erő elszáll belőled, akkor majd visszanézel és megemlékezel rám és sajnálni fogod, hogy nem bántál jobban velem. De akkor már késő lesz. – Kisóhajtott egy kisebbfajta tornádót, és megvakarta a mellén burjánzó bundát. A trópusi hőségben, amelyre a lakosztálya termosztátját beállította, csak egy szárongot kellett elefántnyi testére csavarnia. – Na, mi az a halandzsás butaság, ami miatt kirángatsz a sok fontos munkázatomból, hogy megoldjam helyetted?

Az emberei természetesen önzők és hálátlanok, nem ismerik el a fáradozásait, nem tisztelik küzdelmes munkáját; Van Rijn azonban, sztoikus öreg bölcs, már rég belenyugodott, hogy úgysem tud változtatni a nyegleségükön – és megtanult jó képet vágni hozzá.

– Vagy úgy – nézett fel. – Mi újság?
– Most tesztelik az egyik gorilloidot. – Torrance belezuhant a székbe. Mivel a vadbefogó csapatba a pincért is besorozták, Jeri ment a pulthoz italokat keverni. A hangja dacosan szállt vissza hozzájuk:
– Az a dög kis híján megölte Torrance kapitányt. Igazán lejöhettél volna, Nick, legalább végignézni.
– Mi értelme lett volna, ha ott meresztem a szemem, mint valami trappista? – borult el a kereskedő ábrázata. – Nem csinálok én csontvázat belőle: túl öreg és kövér vagyok hozzá, hogy nagy volumenű majmokat hajkurásszak. És a technikalitásom se elég szakszerű, hogy olyan okosan nyomogassam a gombokat, mint Yamamura. – Pöfékelt egyet a szivarjából, és békítőleg hozzátette: – Azonkívül nem ez a dolgom. Én nem értek mindenféle szakot, nincs egyetemi degradációm, a pofonok iskolájában tanultam. Viszont rá tudom venni a népeket, hogy csináljanak meg nekem ezt-azt, aztán szépen kiagyalom, hogyan vonjak hasznot belőle.

Ám hiába magyaráz meg mindent ilyen kristálytisztán és logikusan, az alkalmazottak mégis folyton értetlenkednek; nem fér a fejükbe például, mennyire életbevágó, hogy miközben ők dolgoznak, a főnökük lelkiismeretesen, erőt és energiát nem kímélve ápolja a kapcsolatokat a helybéli bennszülöttekkel.

A kereskedő felnézett, kissé ingerülten. Egy asztalnál ült a paticsfalú ház előtt, amit a falu határában húztak föl számára – mert se létrákat mászni, se nyirkos barlangokban aludni nem volt hajlandó –, és Srygen rajvezérrel kockázott a berrill-szerű drágakövekben, amelyek a pénz szerepét töltötték be errefelé. Az értelmes fajok száma, amelyek egymástól függetlenül feltalálták az ördög bibliájának valamely változatát, minden statisztikai becslést meghalad a galaxisban.

Pedig Van Rijn mesterről igazán nem állíthatja senki, hogy lekezeli az embereit vagy nem osztozik velük fáradozásaikban. Épp ellenkezőleg, minden tőle telhetőt elkövet, hogy szorult helyzetben lelket öntsön beléjük és kitartásra buzdítsa őket.

– Hogy halad a munka, fiacskám? – dörögte Van Rijn. Egy nitrocsomagolású hagymát rágcsált; ellentétben Wace-szel, de még Sandrával is, ő egy dekát sem fogyott az utóbbi napokban. Nem is csoda, gondolta Wace keserűen; a vén hájtömeg egy szalamaszálat sem tett keresztbe. Semmit nem csinált, csak sétálgatott és beszélgetett a helyi főnökökkel, folyton panaszkodva, hogy nem mennek elég gyorsan a dolgok.
– Lassan, uram. – Wace visszanyelte, ami a nyelvére kívánkozott. Te dagadt pióca, elvárod tőlem, hogy a munkám meg az eszem hazajuttasson innen, aztán meg elrekkentesz céges képviselőnek egy másik ugyanilyen pokolbolygón?
– Akkor rá kell verni, fiacskám, rá kell verni egy kicsit – mondta Van Rijn. – Nem henyélhetünk itt sokáig, te meg én.

A fentiekből kitűnik, hogy a derék öreg kereskedő valóságos tárháza az erényeknek: bölcs, belátó és barátságos; éles eszű, ékes szavú, és a legnehezebb helyzetben sem veszíti el a fejét. Nem is beszélve a galantériájáról. A szépnem nagy rajongója lévén, Van Rijn mindig tudja, milyen hangot üssön meg a hölgyekkel szemben.

– Jól van na, értem én, nem kell így belepüfölni szegény kobakomba, ami nyilvánvaló. De nézze, Davisson szabadhölgy… szólíthatom Joyce-nak? – Van Rijn bevajazta a hangszálait. – Egy csónakban ülünk, együtt úszunk vagy süllyedünk, csak persze vizünk nincs hozzá egy csepp se, szóval mért ne legyünk barátok? – Közelebb nyomult hozzá, ormótlanul, mint egy medve. – Hívjál Nickynek!
Joyce félrehúzódott. – Nem gátolhatom meg benne, Van Rijn szabadtárs, hogy úgy szólítson, ahogy a kedve tartja – mondta a legfagyosabb hangján.
– Hej, bár újra fiatal lehetnék, nem ilyen gömbölyded, mint vénkoromra! Hiába, egy magányos öregembernek le kell nyelnie a keserveit. – Van Rijn hatalmasat sóhajtott, akár egy siránkozó tornádó. – Apropó nyelés, nincs véletlenül egy üveg söröcske a fedélzeten? Csak egy pohár, pár kortyintás, hogy lecsapadékosítsa ezt a homokvihart itt a gigámban; olyan sokat kérek, Joyce szabaddrága, őszintén?

És mit kap jutalmul a jószívűségéért, a pártfogásáért, az iparkodásáért? Csupa-csupa ellenszenvet, meg nem értést, sőt – nyílt árulást. Az egész galaxis igazságtalan Van Rijn mesterrel. De ő nem bánja. Hozzászokott már – és fel van készülve rá.

Van Rijn kicsi, fekete szeme áthatón meredt rá egy pillanatig. – Vagy úgy – robajlotta a kereskedő –, szóval visszabeszél. Visszabeszél a taknyos. Tán azt hiszed, hogy csak mert öreg vagyok és gyenge, és nem bírom már úgy a tűrődést, mint fiatalkoromban… tán azt hiszed, hogy a te munkádból élek, nie? Mostan nincs idő, hogy értelmet verjek a fejedbe. Tán rájössz magadtól. – Csettintett az ujjával. – Ugorj!
És Wace ment, néma átkokat szórva magára, amiért nem vágta hasba a vén disznót. Eljön még az ideje! De nem most… Sajnos, Van Rijn valahogy olyan pozícióba fészkelte magát, hogy a bennszülöttek mind őrá néztek föl… nem pedig Wace-re, aki ténylegesen elvégezte az összes munkát. Állj! Nem túl paranoid ez a gondolat?
Wace attól tartott, hogy nem.

Persze a morgolódó alkalmazottak nem mindig mérik föl ilyen találóan a helyzetet; előfordul, hogy az a kevéske józan eszük is elmegy a nagy felindulásban, és vérlázító túlkapásokra ragadtatják magukat. Ilyenkor Van Rijn mester, áldott jó természete dacára, maga is kijön a béketűrésből.

– Úgy! – harsogta teli torokból a kereskedő. A hajófalak beleremegtek a bömbölésébe. – A tetűrágta fészkes fenébe, ez aztán a nagyszerű! Sátán farka az egérfogóban! Órák hosszat sanyarékolom magam, csontig izzasztom szegény agyamat, hogy megmentsem a mihaszna irhádat, közben meg te, rühes kígyók és sajtkukacok tisztátalan fattya, itt cicerészel a saját titkárnőmmel, akit a saját verítékesen megkeresett pénzemen vettem magamnak! Galandféreg és Götterdämmerung! Térdre, és könyörögj a bocsánatomért, különben összetörlek és eladlak kutyatápnak!
Torrance megállt, néhány centire Van Rijntől. Kicsit magasabb volt nála, bár nem olyan nagydarab, és legalább harminc évvel fiatalabb. – Kifelé! – mondta fojtott hangon.
Van Rijn bíborszínűre vált, és fuldokló hangokat hallatott.
– Kifelé – ismételte Torrance. – Ennek a hajónak én vagyok a kapitánya. Azt csinálok a fedélzetén, amit akarok, és nem tűröm, hogy egy nagyszájú parazita belepofázzon. Takarodj a hídról, különben a hájas seggeden fogsz kiszánkázni!

Hősünk azonban nemhiába jó keresztény, aki időnként még gyertyákat és oltárterítőket is fel szokott ajánlani kedvenc szentjeinek, Szent Dismasnak és Szent Mikulásnak. (Bár tartozunk az igazságnak azzal, hogy e kegytárgyak vonatkozásában óvakodik komolyabb költségekbe verni magát.) Híven rendes üzleti gyakorlatához, nem táplál haragot a szívében és megbocsát az ellene vétkezőknek.

Mikor Torrance újra eszméletre tért, Van Rijn az ölében dajkálta a fejét, és konyakkal kínálta egy pohárból, amit a könnyes szemű Jeri hozott neki. – Nesze, fiacskám. Szépen, lassan… Egy derék kortyocskát, úgy! Jót tesz. Csak egy fogad esett ki, a Freyán majd megcsináltatjuk. Tudod mit? Felírhatod a költségszámládra. Tessék, ettől mindjárt jobban érzed magad, nie? Kislány, Jarry, Jelly, hogyishívnak, ide avval a stimtablettával! Leöblítjük a nyeldeklőn, így ni, fiacskám. Utána meg, hipp-hopp, fel a rózsás kis talpacskádra. Kár lenne elszalasztani a mókát, ugye?

Van Rijn mesternek nem kenyere az agresszivitás. Időnként ugyan elkerülhetetlen – például ha egy szegény öreg kereskedő teljesen ártatlanul belekeveredik a Diomédész bolygó szárnyas őslakóinak belháborújába –, ám ilyen esetekben is célszerű a legminimálisabb szintre szorítani; egyrészt ugyanis káros lehet az egészségre, másrészt pedig üzletileg nem kifizetődő.

– Nem bizony! – zihálta Van Rijn, közelebb cammogva hozzájuk. A másik két emberhez hasonlóan ő is laminált bőrből készült mellvértet és sisakot viselt a bőre szabott, orrfacsaró szagot árasztó bennszülött öltözék fölött. Ő azonban két réteg páncélt erőltetett magára, pajzsot húzott a bal karjára, és két fiatal harcost bízott meg azzal, hogy egy másik pajzsot tartsanak a feje fölé, mint valami baldachint. Jobbjában kőbaltát szorongatott, az övén pedig valóságos arzenál lógott különféle méretű pattintott késekből. – Én ugyan nem, ha ki tudok belőle maradni! Ti csak eredjetek előre és harcoljatok! Ott leszek mögöttetek – amilyen messze csak a jóságos szentek engedik.
Wace rátalált a nyelvére, és rosszmájúan azt mondta: – Gyakran megfordult a fejemben, hogy a civilizált fajok kevesebbet háborúznának, ha visszatérnének az itteni primitív szokáshoz, hogy a generálisok is részt vesznek a csatákban.
– Bah! Nevetséges! Ugyanannyi háború lenne, csak olyan generalitásokkal, akiknek több a lecsapolni való vérük, mint a sütnivalójuk. Szerintem a gyávákból lesznek a legjobb stratégák, így ésszerű, a fészkes fenébe. Ami engem illik, én maradok a hadikocsimban. – Van Rijn motyogva elcsörtetett.

Ebből a viselkedésből sokan téves következtetéseket vonnak le hősünk személyes elszántságával kapcsolatban. Pedig nem hiányzik belőle a virtus, csupán – józan fejű kereskedő lévén – alapos okra van szüksége, hogy kimutassa. Ilyen alapos oknak minősül például egy bajba jutott hölgy – az imént már szó esett róla, hogy Nicholas van Rijn kiváltképpen jeleskedik a hősi galantériában.

Van Rijn kopott oldalfegyvere a markába ugrott. Fekvő helyzetből tüzelt. A szőrbundás alak hanyatt bukott a hasadékban. A mögötte rajzó árnyékok visszahúzódtak. A lárma és az üvöltözés azonban folytatódott.
Ammóniabűz facsart Joyce orrába. – Hályog és himlő! – morogta Van Rijn. – Csak nem akarod ezt a sárkányfingot szagolni? – Föltérdepelt, és lecsukta a nő sisaklemezét. Hunyorogva méregette kicsi, fekete, közel ülő szemével. – Vagy úgy, sokkot kaptál? Rendben, csinos portéka vagy, szép domborzattal meg miegymással, bár a hajadat nem kéne ilyen rövidre vágni. Ami nem muszáj, ne menjen pocsékba. Megmentelek, jó?
A vállára vetette Joyce-ot, felállt vele, és szuszogva végighátrált a folyosón, sugárpisztolyát a berobbantott hasadékra szegezve. – Uh, uh – motyogta –, ez nem egy szegény kövér öregembernek való munka, akinek otthon kéne kuksolnia a meleg földi irodájában, egy jó szivarral meg egy pohárka konyakkal. Annál is inkább, mert közben a töpörtyűfejű léhűtők, akiket kénytelen fizetésért alkalmazni, mindenéből kifurdalják. Ja, még a szemét is kilopják a zsiványok, abban a pillanatban, ahogy leveszi róluk. De mivel az összes ügynöknek agycsuszamlása van az összes állomáson, szegény Nicholas van Rijnnek saját személyűleg kell idejönnie, száz fényévvel az Orion segge lyuka alá, hogy megkötözze az üzleteit. Különben a veszett-farkas konkurencia cafatokra markecolja az egész Solar Spice & Liquors társaságot, ő meg vénségére itt marad teljes nyomorékságban… Á, megérkeztünk. Hupp a földre, angyalkám, meg ne üssed a csinos fenekedet…

Természetesen senki sem lehet hibátlan, még a Solar Spice & Liquors érdemes tulajdonosa sem. Nicholas van Rijn arcizomrándulás nélkül néz szembe a lázongó bennszülöttekkel éppúgy, mint az elemek haragjával; ám adódhat olyan szituáció, amikor még az ő szívét is jeges marokra kapja a félelem.

A kávéillat felébresztette Van Rijnt. – Ahhh… – Mint valami bálna, hemperedett ki alvórekeszéből az átizzadt overallban, amelynek lehámozásával nem fáradt lefekvés előtt, és felmarkolta az egyik bögrét. – Jó kislány. – Gyanakodva beleszimatolt. – Nincs benne konyak? A tegnapi viszonosságok után szükségünk van konyakra!
– Itt nem tartunk szeszt! – csattant föl Joyce.
– Micsoda? – A kereskedő hosszú pillanatokig csak bámulni tudott rá, guvadó szemekkel. Az arca kivörösödött. A bajsza reszketett. – Nincs semmi innivaló? – kapott levegő után. – Ez… ez… ez fölháborgató! Ki a felelős? Gondom lesz rá, hogy a Sarkcsillagig repüljön, úgy éljek!
– Van kávénk, teánk, tejporunk és gyümölcslevünk – mondta Joyce. – Vizet tudunk a kinti jégből olvasztani. A vegytisztítónk eltávolítja belőle az ammóniát meg a többi szennyeződést. Az ember nem pocsékolja a rakteret alkoholra, ha terepmunkára készül, Van Rijn szabadtárs.
– A civilizált ember igen. Hadd lássam az ennivalót. – Turkálni kezdett a legközelebbi szekrényben. – Szárított hús, szárított zöldség, szárított… Pusztulat és pokol! – jajdult föl. – Még kaviár sincs? Azt akarja, hogy elsorvadjak?

Ismételten hangsúlyozzuk, nehogy olvasóinkban téves kép rögzüljön: a puszta tény, hogy Van Rijn mester ragaszkodik bizonyos fokú alapvető személyes komforthoz, távolról sem jelenti azt, hogy veszély esetén visszarettenne a kihívásoktól.

– Mondd meg nekik – bólintott Van Rijn –, hogy puszta kézzel megverekszem a legerősebb harcosukkal. Mivel a védőruhámat nem vehetem le, azon meg csúnyán elvásna a foga, ő használhat fegyvert. Ezek a szurkapiszkák ugye átviszik a fabrikordot?
– Meg fog ölni! – tiltakozott Joyce.
Van Rijn végiglegeltette rajta a szemét. – Ez esetben az egész bolygó legcsodálkozósabb leányzójáért halok meg. – Bizalmasan lehalkította a hangját. – Akkor talán majd sajnálni fogod, hogy nem voltál kedvesebb egy szegény öregemberhez, amíg megtehetted volna.

Van Rijn mester az elvek embere. Végszükségben ugyan nem riad vissza egy kis bunyótól, a háborút azonban akkor is mélységesen elítéli, ha ő maga kénytelen kirobbantani, magasabb üzleti érdekből kifolyólag.

– Egymásra uszítod őket! Én ebben nem veszek részt! Inkább a halál…
– Nézd, kicsi édesburgonyám, egyelőre senki se halt meg. Talán nem is fog. Később majd összemagyarázom. Most viszont addig üssük a fejüket, míg meleg. Csodálkozósan be vannak gőzölve. Ne hagyjunk nekik időt, hogy lehűljenek, csak ha már azon kapták magukat, hogy hadba vonultak. – A kereskedő a szívére tette a kezét. – Gondolod, hogy az öreg, gyáva, szuszogós Nicky van Rijn háborúzni akar? Akkor gondold meg újra. Nem vágyik ő másra, csak egy kényelmes fotelre, egy hideg italra, egy vénuszi szivarra, a háttérben a Kis éji zenével, miközben a jachtjával átvitorlázik a Szunda-szoroson, egyes-egyedül, csak a legénységgel meg a személyzettel meg a táncosnőkkel. Olyan sok ez talán, olyan nagy kérés? Most legyél olyan drága, bájos báránybimbóm, és segíts nekem őrjöngésbe kergetni őket.

És szó sincs róla, hogy Van Rijn mester hosszú távon kitérne magatartásának személyes következményei elől! Térjünk vissza a Diomédészre, ahol a döntő tengeri ütközetben ékes bizonyságot ad róla, hogy méltó utódja Ruyter admirálisnak és a dicső németalföldi ősöknek:

– Úgy! – dübörögte Van Rijn. – Szóval mégis lesz móka, kacagás. Mindjárt meglátjuk!
Elefántszerű ügetésbe lendült, a kétkezes kőbaltát a feje fölött forgatva. Parittyakő pattant le bőrvértes pocakjáról, nyílvessző szántotta végig az arcát, fúvócsőlövedékek tüskézték ki dupla páncélzatát. Két szárnyas szövetséges a hóna alá nyúlt, és fölsegítették az orrbástya meredek, lépcsőtlen magaslatára. Aztán a védők közt termett.
– Je maintiendrai! – bőgte, és ripityára zúzta a legközelebbi ellenfél koponyáját. – God sent the right! – harsogta, és letiport egy feléje sújtó alabárdot. – Fram, fram, Kristmenn, Krossmenn, Kongsmenn! – bömbölte, és három harcos bordáit szakította be egyetlern csapással. – Heineken Bier! – trombitálta, és birokra kelt egy hátára csimpaszkodó szárnyas alakkal, kitekerve a nyakát.
Odalent egy nőstény szaladt ki a fedélzetre. – A férjeinket gyilkolják! – rikoltotta. – Öljük meg őket!
Van Rijn leugrott az orrbástyáról, három méter magasból. Deszkák nyögtek és recsegtek a súlya alatt. Zihálva, karját lengetve állta útját a hisztérikus teremtésnek. – Vissza! – förmedt rá a bennszülöttek nyelvén. – Befelé! Hess! Sicc! Védtelenül hagyod a kölykeidet? Porontyokat vacsorálok! Friss retekkel!
A nőstény sikoltozva iszkolt vissza a fedélközbe.

Nicholas van Rijn született vezető, a Piszkos Fred-típusból. Általános közutálat övezi, mégis mindenki azt csinálja, amit ő akar, emberek és idegenek egyaránt.

Leszállás után betelepedett a kormányzó palotájába Redsun Cityben, és kisajátította a borospincéjét meg az ágyasait. Két orgia között felmérte a helyi piacot, és grammonként egy millikredittel megemelte a bors árát. A telepesek morogni fogjak, de kibírják. Azonkívül ha ő nem lenne, most ehetnék az ebédjüket fűszer nélkül, vagy szintetizálhatnák helyben kétszer annyiért – talán nem érdemli meg a tisztes profitot?
Három nap múlva úgy döntött, ideje hívatni Rentharik kapitányt. A kormányzó trónszékén terpeszkedett az oszlopos fogadócsarnokban, jobb kezében pipával, a balban borosüveggel; kigöndörített hajába apró csengettyűket fonatott, egyébként azonban csak egy koszos fürdőköpeny takarta sörpocakját. Egy lány rezgőhárfán játszott, egy másik pávatollakkal legyezte, egy harmadik kuncogva ült a trónus karfáján, és hűtött szőlőszemekkel etette a kezéből. Pillanatnyilag elégedett volt az univerzummal.

A hagyományos űroperákban másfajta hősök viszik a főszerepet. Szögletes állú, simára borotvált, acélos tekintetű fiatalemberek, akik nem csupán jóképűek, bátrak és becsületesek, hanem a szavak értelmével meg a nyelvtani szabályokkal is tisztában vannak. Nem öregek, nem kövérek, nem lusták, és még véletlenül sem siránkoznak. Igazán rokonszenves fickók; szerencsére ezekben a történetekben sem kell nélkülöznünk őket.

Ők a Solar Spice & Liquors alkalmazottai. Eric Wace mérnök, Torrance Bahadur kapitány, Emil Dalmady ügynök meg a többiek.

Van Rijn mester elnézően bánik velük, egyfajta atyai jóindulattal, hiszen megérdemlik. Bár a felfogásuk kicsit nehéz, azért alapjában véve tehetséges fiúk; ha igyekeznek, tíz-húsz év múlva még vihetik valamire. Nem hánytorgatja föl nekik a hibáikat, a tiszteletlenségüket, a hálátlanságukat. Egy-egy kaland után általában joviális vállveregetéssel és szép zsíros bónusszal búcsúztatja őket.

Egyvalamiben azonban nem enged; elvégre az embernek elvei is vannak.

A nőt mindig ő viszi el a történet végén.

– Hát, a terepjáróban lesz időnk vitatkozni róla, meg sok minden másról is – mondta Van Rijn. – Azt hiszem, össze tudok drótolni egy kis lepárlót, a szesz diszkvalifikálására a kungu-bogyóból. Aztán gyümölcslevet teszünk bele, és lesz borunk az ételhez, mint a civilizált emberi lényeknek, a fészkes fenébe!
– Ezt… ezt nem szabadna, Nicky… hogy mi így ketten, együtt…
– Egyszer vagy fiatal. Egy magamfajta szegény öregember mutassa meg neked, hogyan kell fiatalnak lenni? – Van Rijn olyan pillantással mérte végig, mint egy szatír. – Jó, felőlem mehet.
Joyce pirulva nézett félre. Szigorúan kordában kell tartania, míg a hajó meg nem érkezik, gondolta. És ami azt illeti, saját magát is.
Persze ha közben mégis úgy adódna, hogy lazít egy icipicit…
…elvégre, Nicky tényleg nagyon érdekes ember.

BIBLIOGRÁFIA: POUL ANDERSON NICHOLAS VAN RIJN-SOROZATA
(belső kronológia szerint rendezve)

1) Tűréshatár (Margin of Profit, novella; eredeti változat 1956; javítva 1978)
2) Az ember, aki számít (The Man Who Counts, regény; eredeti változat 1958; javítva 1978; aka War of the Wing-Men)
3) Ézsau (Esau, novella, 1970; aka Birthright)
4) Búvóhely (Hiding Place, novella, 1961)
5) Territórium (Territory, novella, 1963)
6) A helyzet kulcsa (The Master Key, novella, 1971)
7) Sátánbolygó (Satan’s World, regény, 1968)
8) Sarkcsillag (Lodestar, novella, 1973)
9) Mirkheim (Mirkheim, regény, 1977)

Angol nyelvű függelék

Angol nyelvű függelék

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr132435712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.