Irodalmi csemege V.

2010.12.18. 18:00

Megjegyzés: Egyfajta baljós sorsszerűség figyelhető meg abban a jelenségben, hogy amelyik lapban saját rovatot kapok, az hamarosan csődbe megy és beszünteti a megjelenését. Az alább következő műfordítást, a hozzá tartozó bevezetővel együtt, az Átjáró számára készítettem. Amikor Anthony Sheenard kollégámmal megállapodtunk a hosszú távú együttműködésről, még nem tudhatta, hogy a lapjának már csak egyetlen száma lesz hátra.


(Hangulatzenéért kattints ide.)

Howard Phillips Lovecraftról köztudomású, hogy írói munkássága mellett roppant széles körű levelezést is folytatott. Irodalmi témákban rendszeresen eszmét cserélt az USA legkülönfélébb szegleteiben honos szerzőtársaival; véleményt mondott az írásaikról és megküldte nekik véleményezésre a sajátjait; valamint bevonta őket a szándékosan töredékes Cthulhu-mondakör folyamatos bővítésébe és alakításába. Kiváltképpen nagy sikert aratott körükben a Necronomicon fiktív történetével, amit – az igazat megvallva – meglehetős kutyafuttában talált ki, hogy kielégítse kíváncsiságukat. A titokzatos, ártó hatalmú grimóriumok a Cthulhu-mítosz talán leghatásosabb elemének bizonyultak; úgy vonzották a pályatársakat, mint mécsvilág az éjjeli lepkéket. Lovecraft egyetértésével, sőt biztatására nekiláttak szaporítani a számukat, és szépen felosztották őket egymás között. Robert E. Howardnak például Friedrich von Junzt Unaussprechlichen Kulten című műve jutott, Clark Ashton Smithnek az Eibon Könyve, Robert Blochnak pedig a De Vermis Mysteriis, az obskurus Ludwig Prinn tollából. A Lovecraft által kreált Necronomicon nyomdokain haladva valamennyien megírták a gonosz könyvek történetét, egy-egy novellát kanyarítva köréjük keret gyanánt.*


* Howardnak ez a novellája, sajnálatos módon kissé döcögős fordításban, 1998-ban megjelent a Cherubion kiadó Ne ássatok nekem sírt! című klubkiadványában. Az elbeszélés A Fekete Kő címet viseli, és külön pikantériája, hogy Magyarországon játszódik – a hazai olvasó számára, a szerző háttérismereteinek hézagossága miatt, helyenként kissé komikusan hat.


Az 1917-es születésű Robert Bloch a levelezői kör legifjabb, ám korántsem legkevésbé tehetséges tagja volt. Csibészes kedvében úgy döntött, a novellájába belesző némi személyes incselkedést. Központi szereplőnek magát Lovecraftot tette meg, egy könnyen felismerhető anonim régiségbúvár képében, aki sápadtan, a világtól elzárkózva remetéskedik dohos fóliánsai között, New England-i remetelakában. A történet végén, híven a lovecrafti hagyományokhoz, a magányos tudós rettenetes halált hal az általa megidézett csillagközi borzalom csápjaitól.

Lovecraft – aki, bármilyen furcsának tűnhet munkássága ismeretében, rendkívül jó humorérzékkel volt megáldva – nem vette rossz néven a csínyt. Megtorlásul viszont, kölcsönkenyér visszajár alapon, hasonló fegyverrel ütött vissza. Élete egyik utolsó novelláját kifejezetten azzal a céllal írta meg, hogy kimondhatatlanul iszonyú körülmények között elpusztítson benne egy jámbor, álmodozó hajlamú egyetemi filoszt, akinek neve mögött – Robert Blake – az avatottak tüstént felismerték Robert Bloch személyét.

Ezt a Lovecraft-novellát, A sötétség lakója címmel, nekem volt szerencsém magyarra átültetni, még 1992-ben; azóta több gyűjteményes kötetben is napvilágot látott. A háttérsztorijával azonban mindmáig adós vagyok a nagyközönségnek, pedig már annak idején is igen jót mulattam rajta. Ezt a tartozásomat rovom le most, mellékelve a sajátos írói pengeváltás első etapját: Robert Bloch mindeddig lefordítatlan elbeszélését.


(Hangulatzenéért kattints ide.)

Robert Bloch
A CSILLAGVÁMPÍR

1.

   Az vagyok, aminek vallom magam – rémtörténetíró. Kora gyermekkorom óta lenyűgöz az ismeretlen és kifürkészhetetlen dolgok rejtelmes csábereje. A névtelen félelmek, a groteszk álmok, a tudatunk eldugott zugaiban kísértő félsejtelmes furcsaságok mindig is megmagyarázhatatlan, túláradó gyönyörrel töltöttek el.
    Az irodalomban az éjféli ösvényeket jártam Poe-val vagy az árnyak közt lopakodtam Machennel; a félelmetes csillagok régióiban kóboroltam Baudelaire-rel vagy alábuktam a földmély őrületébe az ősi tanokat rejtő regékben. Csekélyke tehetségem a szén- és pasztellrajzok terén arra biztatott, hogy megkíséreljem nehézkes ábrázolatokba foglalni az éjködös elmémet benépesítő idegenszerű fogalmakat. Ugyanaz a sötét intellektuális hajlam, mely képzőművészeti próbálkozásokra sarkallt, fölkeltette érdeklődésemet a zene különös-komor válfajai iránt; a Bolygószvit szimfonikus tételei és más hasonlók voltak a kedvenceim. Lelki életem csakhamar a kéjes borzadállyal csábító szörnyűségek lidérclakomája lett.
    Külső létezésem ehhez képest szürkén és unalmasan alakult. Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy igazi remete vált belőlem, hozzá még az aszkéták fajtájából, ha nem is szándék, de szükség szerint; napjaim magányos, filozofikus ínségben peregtek a könyvek és az álmok világában.
    Az embernek persze élnie kell valamiből. A kétkezi munkára mind alkatilag, mind lelkileg természettől fogva alkamatlan lévén, eleinte nagy gondot jelentett nekem, hogy milyen hivatást válasszak. A gazdasági válság már-már tűrhetetlen fokig bonyolította a dolgokat, s egy ideig közel jártam a teljes pénzügyi összeomláshoz. Ekkor döntöttem úgy, hogy írni fogok.
   Beszereztem egy ütött-kopott írógépet, egy rizsma olcsó papírt és pár lap indigót. A témaválasztás problémája nem aggasztott. Mi gazdagabb forrásra lenne szükségem, mint színes fantáziám határtalan birodalma? Az iszonyatról és a félelemről fogok írni, meg az ős talányról, ami a Halál. Legalábbis így terveztem naiv elbizakodottságomban.
Első próbálkozásaim csakhamar meggyőztek róla, mennyire ostoba és öntelt módon vágtam neki a feladatnak. Szomorú és szánalmas kudarcot vallottam. Elevenen lüktető álmaim a papíron üresen pöffeszkedő jelzők érthetetlen halmazává silányultak, és nem találtam köznapi szavakat, melyekkel ki tudtam volna fejezni azt a fajta csodás-bizsergető iszonyodást, amit az ismeretlen dolgok keltenek az emberben. Első kézirataim nyomorúságos, haszontalan firkálmányok voltak; az a néhány magazin, amely ilyesféle anyagok publikálásával foglalkozott, egyöntetűen elutasította őket.
   Valamiből élnem kellett. Lassan, de biztosan nekiláttam, hogy stílusomat az elképzeléseimhez igazítsam. Fáradságos kísérletezésekbe merültem szavakkal, szókapcsolatokkal, mondatsruktúrákkal. Munka volt ez, méghozzá nehéz. Megtanultam izzadni. Végül azonban az egyik történetem kedvező fogadtatásra lelt; aztán a második, a harmadik, a negyedik. Rövidesen kezdtem elsajátítani a mesterség alapfogásait, s a jövő végre rózsásabban festett. Már könnyebb szívvel tértem vissza álmaim és szeretett könyveim közé. Írásaim rendszeres, bár meglehetősen szűkös jövedelmet biztosítottak számomra, s ez egyelőre elegendő volt. De nem sokáig. A nagyratörés – az örök incselkedő délibáb – okozta vesztemet.
   Egy igazi történetet akartam írni; nem olyasfajta sablonos, felszínes rémmesét, amit tucatszám gyártottam a magazinoknak, hanem egy valódi műremeket. A mestermű megalkotása szinte rögeszmémmé vált. Nem voltam jó író, ám nem kizárólag stílusbéli hiányosságaim miatt. A hiba – úgy éreztem – a témáimban rejlett. Vámpírok, vérfarkasok, ghulok, mitikus szörnyek – nem az alapanyag, amiből valami egyedit és különlegeset lehetne teremteni. A közhelyes képzeletvilág, a sematikus leíró szerkezet és a prózaian antropocentrikus nézőpont volt az a három fő buktató, amely megakadályozott egy igazán jó rémtörténet megalkotásában.
   Formabontóan új témára van szükségem, teljesen rendhagyó alapanyagra. Bárcsak ki tudnék találni valamit, ami teratológiailag hihetetlen!
Azokat a dalokat vágytam hallani, amiket a démonok énekelnek a hideg csillagok között szárnyalva; az ó istenek hangját, amint a visszhangos űrbe suttogják titkaikat. Azért epedeztem, hogy megismerhessem a sír iszonyatát; a férgek csókját a nyelvemen, a rothadó szemfedő hideg simogatását. A tudás után szomjaztam, mely a szárazra aszott szemgödrökben honol, a bölcsesség után, mely csak a férgek sajátja. Akkor igazán tudnék írni, s reményeim mind valóra válnának.

* * *

   Kerestem a módját. Csöndes levelezésbe kezdtem az elszigetelt gondolkodókkal és álmodozókkal szerte az országban. Volt egy remete a nyugati hegyekben; egy bölcs az északi vadonban; egy misztikus álmodozó New Englandben. Ez utóbbi hívta föl a figyelmemet némely ősrégi könyvekre, különös tanok rejtekhelyeire. Óvatosan idézett a legendás Necronomiconból, s félve célozgatott egy bizonyos Eibon Könyvére, mely hír szerint még amazt is fölülmúlta istenkáromlásának végletes vadságában. Ő maga ezen ősiszonnyal terhes fóliánsok tudósa volt, de eltanácsolt tőle, hogy túl messzire merészkedjek tanulmányaimban. Gyermekkorában sok furcsa dolgot látott a boszorkányjárta Arkhamben, ahol a régi árnyak még ma is leselkednek és lopakodnak, s azóta bölcsen megtartóztatta magát a sötétebb régiók tiltott tudományától.
   Végül, miután hosszan és kitartón noszogattam, vonakodva rendelkezésemre bocsátott egy listát bizonyos személyekről, akik megítélése szerint további támpontokkal szolgálhatnának kutatásaimhoz. Ragyogóan nevezetes író volt, igen jó hírnévnek örvendett a kifinomult kevesek körében, s tudtam róla, hogy élénk érdeklődést tanúsít az egész ügy kimenetele iránt.
   Amint kincset érő listája a birtokomba került, nyomban széles körű postai műveletekbe fogtam, hogy beszerezhessem a hőn óhajtott műveket. Leveleimet egyetemekhez és magánkönyvtárakhoz intéztem, látnok hírében álló egyénekhez és ködös hitelveket valló, rejtett kultuszok elöljáróihoz. Csupa csalódás várt rám.
   A válaszok, amiket kaptam, határozottan barátságtalanok voltak, szinte már ellenségesek. A tiltott tanok állítólagos beavatottjait szemlátomást dühítette, hogy egy pimasz idegen szaglászik a titkaik körül. Gyors egymásutánban több névtelen fenyegető levelet kaptam, továbbá egy igen zavarbaejtő telefonhívást. Ez azonban közel sem zaklatott föl annyira, mint a kiábrándító fölismerés, hogy vállalkozásom kudarcot vallott. Tagadások, kibúvók, elutasítások, fenyegetések – ezekkel nem megyek semmire. Máshol kell folytatnom kutatásaimat.
   A könyvesboltok! Talán valamely poros, elfeledett polcon megtalálhatom, amit keresek.
   Végeérhetetlen keresztes hadjáratba kezdtem. Megtanultam higgadtan, arcizomrándulás nélkül elviselni az ismételt csalódásokat. Úgy tűnt, a szokványos könyvkereskedelemben soha senki nem hallott a rettentő Necronomiconról, a gonosz Eibon Könyvéről vagy a nyugtalanító Cultes des Goules-ről.
   A türelem rózsát terem. Egy ódon kis üzletben a South Dearborn Streeten, a porlepte polcok között, melyek mintha kihullottak volna az idő emlékezetének rostáján, temérdek fáradozásom végre gyümölcsözőre fordult. Itt, szilárdan beékelve két századéves Shakespeare-kiadás közé, egy hatalmas, fekete, vasveretes könyvre bukkantam. Fedőlapján kézműves vésettel a De Vermis Mysteriis felirat állt: A féreg misztériumai.
   A boltos nem tudta megmondani, hogyan került a tulajdonába. Talán évekkel korábban szerezte be egy másodkézi lomtalanításból. Nyilvánvalóan nem ismerte az értékét, mert csupán egy dollárbankót fizettem érte. Becsomagolta nekem a roppant könyvmonstrumot, igen örülve a váratlan üzletnek, és szerfölött elégedetten vett búcsút tőlem.
   Sietve távoztam, hónom alatt kincset érő szerzeményemmel. Micsoda lelet! Már hallottam egyet s mást erről a könyvről. Ludwig Prinn volt a szerzője, aki egy brüsszeli máglyán végezte a boszorkányüldözések tetőfokán. Ez a furcsa figura – alkimista, halottidéző, veszedelmesnek vélt varázsló – hihetetlen életkorával kérkedett, midőn tűzhalált halt az inkvizíció világi karjának rendeletére. Állítólag a balsorsú kilencedik keresztes hadjárat egyetlen túlélőjének vallotta magát, bizonyíték gyanánt különféle dohos okiratokat citálva. Tény, hogy a régi krónikák valóban megemlékeznek Montserrat márki kíséretében egy bizonyos Ludwig Prinnről; a tamáskodók azonban buggyant agyú szélhámosnak bélyegezték a brüsszeli Prinnt, bár nem tartották kizártnak, hogy esetleg az eredeti lovag egyenes ági leszármazottja.
   Boszorkányos tudományáról Prinn úgy nyilatkozott, hogy fogsága éveiben tanulta a szíriai varázslóktól és csodatévőktől, s gördülékenyen beszélt találkozásairól az ősi keleti mítoszokból való dzsinnekkel és ifritekkel. Köztudomású volt róla, hogy hosszasan időzött Egyiptomban, s a líbiai dervisek körében legendák keringtek a vén látnok alexandriai tetteiről.
   Akárhogy is legyen, élemedett éveit szülőhazájában, a flamand alföldön töltötte, ahol – nem cáfolva rá hírnevére – egy ódon sírbolt romjai közt ütötte fel a tanyáját, még a rómaiak előtti korból, valahol a Brüsszel környéki erdőségekben. Itt állítólag háziszellemek és az alvilágból megidézett förtelmek rajzották körül. A fennmaradt kéziratok igen elővigyázatosan beszélnek róla, mint akit “láthatatlan társak” és “csillagszülött szolgálók” kísérnek. A parasztok kerülték az erdőt éjszakánként, mert nem tetszettek nekik a hold felé szálló zajok, és még véletlenül sem kívánták látni, hogy miféle társaság gyűlik össze imádságra a régi pogány oltárköveknél, melyek egynémely sötétebb tisztásokon omladoztak.
   Bármiféle szörnyeknek parancsolt is Prinn, ezek soha többé nem mutatkoztak, miután az inkvizíció küldöttei fogságba hurcolták. A sírboltot az átkutatásával megbízott katonák teljesen kihaltnak találták, bár lerombolása előtt minden mozdíthatót elszállítottak belőle. A természetfölötti lények, a laboratóriumi berendezés, a titokzatos alkimista balzsamok és főzetek – mindennek furcsa módon nyoma veszett. Sem a zord erdőség átfésülése, sem a különös oltárkövek óvatos vizsgálata nem hozott további eredményeket. Az oltárokon friss vérnyomokra bukkantak; és friss vérnyomok borították a kínpadot is, mire Prinn kihallgatása befejeződött. A konok némaságba burkolózó varázslóból a leghajmeresztőbb tortúrák sorozatával sem sikerült bővebb felvilágosításokat kicsikarni, így hát a kimerült vallatók végül felhagytak erőfeszítéseikkel, és tömlöcbe vetették agg foglyukat.
   A börtönben, ítéletére várva írta azt a morbid, borzadályos művet, a De Vermis Mysteriist, mely manapság A féreg misztériumai címen ismeretes. Hogyan tudta kicsempészni az éber őrök gyűrűjéből, önmagában is rejtély; ám egy évvel a halála után kinyomtatták Kölnben. Azonnal tilalmi listára tették, a kész példányokat elhamvasztották, de néhány darab időközben már magánkézre került. Ezek azután kézírásos másolatokban tovább terjedtek, és bár később megjelent egy cenzúrázott, erősen rövidített kiadás, ma csak a latin eredetit fogadják el hitelesnek. A kiválasztott kevesek évszázadokon keresztül tanulmányozták és latolgatták a benne foglalt tanokat. A vén varázsló titkait napjainkban csak a beavatottak szűk köre ismeri, kik a tőlük telhető minden módon elzárkóznak a nyilvánosságtól, bizonyos nagyon is életbevágó okokból kifolyólag.
   Ennyi hát dióhéjban, amit a mű történetéről tudtam, mikor a tulajdonomba jutott. Mint gyűjtői példány, a könyv szenzációs lelet volt, tartalmáról azonban nem alkothattam ítéletet. Latinul írták. Mivel ismereteim e tudós nyelv terén néhány iskolában bemagolt közmondásra szorítkoznak, áthághatatlan akadállyal szembesültem, amint felütöttem a dohszagú oldalakat. Őrjítő volt a sötét tudományok e kincsesházát birtokolni, a kulcs nélkül, amely megnyithatná előttem rejtekajtaját.
   Egy pillanatra kétségbeestem, mert tudtam jól, hogy ilyen szörnyű és istenkáromló szöveggel a hagyományos klasszika-filológia egyetlen tekintélyes tudorát sem kereshetem meg. Aztán jött az isteni szikra. Miért ne utaznék vele a keleti partra, öreg barátom segítségét kérni? Ő jeles búvárlója volt az antik tudományoknak, s valószínűleg kevésbé fogják megrendíteni Prinn baljós kinyilatkoztatásai. Így hát sürgetős levelet intéztem hozzá, s rövidesen megkaptam rá a választ. Örömmel áll a rendelkezésemre – feltétlenül induljak, amilyen hamar csak tehetem.

2.

   Providence kedves kis városka. Barátom egy igen régi házban lakott, mely nyomokban még őrizte a György-kor stílusát. A földszint a koloniál atmoszféra valóságos gyöngyszeme volt. Az emelet, a roppant ablakot beárnyékoló oromtető alatt, házigazdám dolgozószobájaként szolgált.
   Itt töltöttük azt a zord, eseménydús éjszakát késő áprilisban; itt, a nyitott ablak alatt, mely az azúrkék tengerre nézett. Holdtalan éjszaka volt; a hamuszín, foszlatag köd denevérként cikázó árnyékokkal töltötte meg a sötétséget. Lelki szemem előtt ma is tisztán látom az apró, lámpafényes szobát a nagy asztallal és a magas hátú székekkel; a falat szegélyező könyvespolcokat; a dossziékba rendezett kéziratokat.
   Az asztalnál ültünk barátommal, előttünk a rejtélyes kötet. Szikár profilja zavaró árnyékot vetett a falra, viaszszín arcára alattomos kifejezést lopott a sápadt megvilágítás. A levegőben a kinyilatkoztatás megmagyarázhatatlan, baljós előérzete lógott – oly erőteljesen, hogy az embernek a bőre bizsergett tőle; szinte ki tudtam volna tapintani a feltárulkozásra váró titkok jelenlétét.
   Társam is fölfigyelt rá. A hosszú évek okkult tapasztalatai hátborzongatóan kiélesítették az intuícióját. Nem a hidegtől reszketett karosszékében ülve; nem a láz lobbantott olyan lángot a szemében, akár a drágakőben izzó tűz. Tudta, mielőtt kinyitotta volna az az átkozott könyvet, hogy gonosz. A vén lapokból felszálló dohszag a sír bűzével keveredett. Férgek rágták körbe a kifakult oldalak szegélyét, patkányok a bőrkötést; férgek és patkányok, melyek tán máskülönben sokkal förtelmesebb táplálékkal éltek.
Aznap délután beszámoltam barátomnak a könyv történetéről, és kicsomagoltam a jelenlétében. Akkor igencsak készségesnek és buzgónak mutatkozott, hogy nyomban nekilásson a fordításnak. Most tétovázott.
   Nem lenne bölcs dolog, makacskodott. Ez a tudás gonosz – ki a megmondhatója, milyen démoni tanokat rejthetnek ezek a lapok, s miféle vész sújthatja az avatatlanokat, ha ilyesmibe ártják magukat? Nem jó túl sokat tudni; emberek haltak meg már azért, mert megpróbáltak hasznot húzni e könyv rothatag bölcsességéből. Könyörgött nekem, hagyjak fel rögeszmémmel, míg a kötet kinyitatlanul hever az asztalon, s keressek ihletet más, egészségesebb forrásokban.
   Bolond voltam. Könnyelműn félresöpörtem ellenvetéseit, hiú és üres szavakkal. Nem féltem. Legalább egy pillantást vessünk kincsünk tartalmára! Mielőtt a csuklóm után kaphatott volna, belelapoztam a vén könyvbe.
   Az eredmény csalódást hozott. Végső soron teljesen közönséges külsejű könyv volt – sárguló, mállatag oldalak nagy fekete betűkkel szedett latin szöveggel. Ennyi volt az egész; sem illusztrációk, sem riasztó ábrák, semmi különös.
   Barátom nem bírt tovább ellenállni egy ilyen ritka bibliofil csemege csábításának. Pár pillanat múlva már izgatottan kukucskált a vállam fölött, időnként latin mondatfoszlányokat mormolva. Végre úrrá lett rajta a lelkesedés. A könyvet két kézre ragadva leült az ablak közelében, és vaktában olvasgatni kezdte a cikkelyeket, olykor angolra fordítva őket.
   Szeme szilaj fénnyel parázslott; sápadt, szikár arcéle összpontosításba feszült, ahogy a málladozó írásjegyeket betűzgette. Mondatok dübörögtek az ajkáról félelmetes litániaként, majd csöndesedtek épp csak hallható suttogássá, ahogy a hangja viperasziszegéssé halkult. Most már csak néhány kósza szót tudtam elcsípni, mert a szövegbe merülve mintha megfeledkezett volna rólam. Varázslatokat és igézéseket olvasott. Emlékszem, olyan jósistenségeket említett közben, mint Yig atya, a sötét Han és a kígyószakállú Byatis. Összeborzadtam, mert ezen ősi nevek nem voltak ismeretlenek előttem; de még jobban borzadtam volna, ha tudom, mi vár még ránk.
   Hamar elérkezett az ideje. Barátom hirtelen egészen feldúltan fordult felém, hangja élessé és metszővé vált a nagy izgalomtól. Azt kérdezte, emlékszem-e a Prinn varázsművészetéről szóló legendákra, és a történetekre a láthatatlan szolgálókról, akiket a csillagokból szólított alá. Megerősítettem sejtéseit, nemigen tudván mire vélni ezt a hirtelen felindulást.
   Aztán elmondta nekem. Itt, a háziszellemeket tárgyaló fejezetben, talált egy imádságot vagy varázsigét, talán ugyanazt, amellyel Prinn idézte meg láthatatlan famulusait a csillagokon túli űrből! Hallgassam meg, felolvassa.
   Tompán meredtem rá, akár egy ostoba, értetlen bolond. Miért nem sikoltottam, miért nem próbáltam menekülni, miért nem téptem ki azt a szörnyeteg irományt a kezéből? Ehelyett csak ültem ott – csak ültem, míg a barátom természetellenes láztól reszkető hangon nekifogott egy hosszadalmas, zord zengésű latin invokációnak.
   – Tibi Magnum Innominandum, signa stellarum nigrarum et bufaniformis Sadoquae sigillum…
   A rituális szöveg recsegve folytatódott, magasba szállt az iszonyat éjleples szárnyain. A szavak mintha lángnyelvként vonaglottak volna a levegőben, beleégtek az agytekervényeimbe. A mennydörgő igék visszhangot vertek a végtelenben, túl a legmesszibb csillagokon. Úgy tetszett, ősi és dimenziótlan szakadékokban tűnnek el, keresnek valamit a mélyükön, hogy a földre szólítsák. Káprázat lett volna csupán? Nem volt időm a mérlegelésére.
   Mert a szándékolatlan hívásra válasz érkezett. Alig halt el társam hangja a könyvespolcokkal borított falak között, ránk tört az iszonyat. A szoba kihűlt. Hirtelen szél süvöltött be a nyitott ablakon; és ez a szél nem a földi egek szülötte volt. Távoli, gonosz, mekegő kacajt sodort magával, s e zaj hallatán barátom arca a félelem fakófehér maszkjává fagyott. Aztán valami ropogás támadt a falakban, s az ablakpárkány guvadó szemem láttára középen behajlott, mintha nagy súly nehezedne rá. A kinti éjszakából gurgulázó, eszeveszett nevetés robbant be hozzánk – hisztérikus vihorászás a téboly legsötétebb örvényeiből. Úgy harsogott a fülünkbe, mint a borzalom vigyorgó kvintesszenciája – ám az ajkat, amelyről fakadt, nem láttuk sehol.
   A többi mind döbbenetes gyorsasággal történt. Az ablaknál álló barátom egyszerre csak sikoltozni kezdett; közben vadul csapkodta az üres levegőt. A lámpafényben láttam, ahogy vonásai az őrült kínszenvedés leírhatatlan grimaszába torzulnak. Egy pillanattal később a teste fölemelkedett a padlóról, és gerinctörő ívben hátrahajlott. Még egy másodperc, és émelyítőt csikordultak az elroppanó csigolyák. Társam most a levegőben rúgkapált, szeme üvegesen meredt előre, keze görcsösen markolászott valami láthatatlant. És újra felcsendült a mániákus kacarászás – ezúttal azonban a szobában!
   A csillagok rőt kavalkádban örvénylettek a fejem fölött; hideg szél nyüszített a fülembe. Összekuporodtam a karosszékemben; tekintetemet képtelen voltam letépni a borzadályos látványról a sarokban.
   Barátom most már üvöltött; kiáltásai egybemosódtak azzal a kárörvendő, tébolyult vihogással, mely az üres levegőből harsogott. Megroskadó teste a semmiben kalimpálva ismét hátrahajlott, s a felszakított nyakból rubinvörös szökőkút gyanánt fröcskölt elő a vér.
   A padlót azonban sohasem érte el. Cseppfolyós ívelése félúton megszakadt, ahogy a nevetés hirtelen abbamaradt, s helyét förtelmes szürcsölő zaj vette át. Újult, inakat-idegeket morzsoló iszonyattal döbbentem rá, hogy a vért a külső régiókból idehívott szörnyeteg szívja fel! Minő űrbéli rémalakot idéztünk meg ily váratlanul s önkéntelenül? Miféle csillagok vajúdta vámpír oltja itt a szomját a szemem láttára s mégis láthatatlanul?
Ahogy hűdött tagokkal figyeltem, hátborzongató átalakulás vette kezdetét. Társam teste összeaszott, megzsugorodott, petyhüdtté és élettelenné vált. Végül a padlóra hullott, s úgy hevert ott mozdulatlanul, akár egy ráncos, megtöppedt bőrtömlő. A levegőben azonban egy másik, még ocsmányabb változás ment végbe.
   Vörhenyes derengés töltötte be az ablak felé eső szobasarkot – véres derengés. Lassan, de biztosan, ahogy fokról fokra elteltek vérrel, halványan kirajzolódtak valaminek a körvonalai. Lucskos volt és rőtvörös; undokul pulzáló kocsonyakolonc; skarlátszín massza ezernyi csápos tapogatóval, melyek egyre csak lengtek és hajladoztak. A nyúlványok hegyén ülő szívókorongok éhesen tátogtak, nyíltak és csukódtak… A csillagvámpír püffedt, obszcén ocsmányság volt: fej és arc nélküli massza, mohó ragadozótorokkal és titáni karmokkal. Az embervér, amelyből táplálékát nyerte, rövid időre föltárta testének kontúrjait; ám a látvány nem volt józan szemeknek való.
   Ép elmém szerencséjére a szörnyeteg nem időzött soká. A padlón heverő kiszipolyozott héjra ügyet sem vetve, céltudatosan megragadta az ablaknyílás széleit. Aztán beleveszett az éjszakába; csak távolodó gúnykacaját hallottam még egy darabig a szél hátán szárnyalni, ahogy visszavonult a hideg mélységekbe, ahonnan érkezett.
   Ez minden. Magamra maradtam a szobában, lábamnál az összeaszott, élettelen tetemmel. A könyv eltűnt; ám a padlót és a falakat, amerre csak pillantásom fordult, mindenütt friss vérfoltok borították; szegény barátom arca pedig véres halálfőként meredt a csillagokra.
   Hosszú ideig szótlanul, magányosan ültem a karosszékben; aztán felgyújtottam a szobát és mindent, ami benne volt. Nevetve távoztam, mert tudtam, hogy a tűzvész minden mégoly apró nyomot el fog pusztítani. Csak aznap délután érkeztem, nem ismertem senkit a városban, és elmenni sem látott senki, mert mire a magasba csapó lángokat észrevették, én már messze jártam. Órákig botorkáltam körbe-körbe a kanyargós utcákon, s újra meg újra idióta röhögőgörcs vonaglott végig rajtam, valahányszor felnéztem a kárörvendőn izzó csillagokra, melyek sunyin pislogtak le rám a kísérteties ködfoszlányokon keresztül.
   Beletelt némi időbe, míg eléggé lecsillapodtam, hogy felszálljak egy vonatra. Hazafelé úton végig megőriztem nyugalmamat, aminthogy e beszámoló megírása alatt is. Még akkor sem zökkentem ki belőle, amikor a lapokban olvastam barátom tragikus haláláról, aki bennégett az egész házát elemésztő tűzben.
   Csak éjszakánként, amikor felsziporkáznak a csillagok és visszatérnek az álmok, csak olyankor hagy cserben az önuralmam, s zuhanok sikoltozva az eszeveszett rettegés útvesztőibe. Drogokat szedek, abban a hiú reményben, hátha ki tudják rekeszteni álmaimból az emlékképeket. De igazából nem érdekel a dolog, hisz úgysincs sok időm hátra.
Az a különös gyanú gyötör, hogy hamarosan viszontlátom majd a csillagvámpírt. Azt hiszem, hívás nélkül is vissza fog térni, és tudom, hogy ha eljön, megkeres és magával visz a sötétségbe, amely örökre elnyelte a barátomat. Néha szinte türelmetlenül várom már ezt a napot, mert akkor, egyszer és mindenkorra, végre meg fogom ismerni a féreg misztériumait.

Kornya Zsolt fordítása

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr152519209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.