Irodalmi csemege VII.

2011.02.26. 10:00

Megjegyzés: Amikor a Carcosa-kampányról beszélünk az érdeklődőknek, általában Humungus karakterét kell a legtöbbet magyaráznunk. Nemigen szokták érteni, mi félelmetes lehet egy Kertészben. Pedig a növényvilágnak igen nagy hagyományai vannak a horrorszerzők megihletésében! Bizonyság rá az alább következő elbeszélés, a fantasztikus irodalom egyik oszlopos klasszikusától. (Ami persze legalább annyira szatíra, mint rémtörténet – ám élvezeti értékéből ez mit sem von le, sőt!)

(Hangulatzenéért kattints ide.)

H. G. Wells
A KÜLÖNÖS ORCHIDEA VIRÁGZÁSA

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna, összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül. Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is, hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de lehet az is – hiszen nem egyszer megesett már –, hogy a szerencsés vevő szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a finom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!” Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.
Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta Winter-Wedderburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkózott, pipogya ember volt, akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen magának, pedig bélyeget gyűjthetett volna, vagy régi pénzt, Horatiust fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét, de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.
– Az az előérzetem – jelentette ki reggelizés közben –, hogy valami történik ma velem.
Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!
– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.
– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre... Bár magam sem tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.
– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman-szigetekről és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg is vásárolok egyet-kettőt, ha nagyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt súgja az előérzetem.
– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza, akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahúga, miközben újból megtöltötte kávéscsészéjét.
– Igen – válaszolta Wedderburn, és elmerengett egy darabka pirított kenyér fölött.
– Velem soha nem történik semmi – jegyezte meg egyszerre, egészen váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más emberrel mennyi minden megesik! Ott van például Harvey esete. Ami csak a múlt héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az utcán, szerdán a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!
– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is – jegyezte meg szárazon házvezetőnője –, de azt hiszem, neked se tennének túlságosan jót.
– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset. Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg… Kíváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös dolgok történnek az emberrel.
– Az az orchideagyűjtő csak harminchat éves volt – húsz évvel fiatal, mint jómagam –, amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg. Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…
– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a házvezetőnő határozottan.
– Talán nem... – azzal Wedderburn kihúzta óráját. – Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyed tizenkettős vonattal indulok, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég meleg van arra –, és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd ki hozzá. Azt hiszem…
Kinézett az ablakon a derűs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd idegesen rokonára pillantott.
– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy – felelte a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.
Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg, hogy elég gyorsan el tudta határozni magát arra, hogy vásároljon valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.
Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát estebédjén, csak ezekről beszélt unokahúgának. Régi szokás volt, hogy minden londoni látogatását, este unokahúga és saját maga szórakoztatására, még egyszer átélte hangos szóval.
– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egész különösen fog viselkedni!
– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni. Lehet, hogy csak egy Paleonophis, de az sincs kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És ez volt az utolsó, amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek volna vele.
– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahúga. – Olyan csúf a külseje.
– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.
– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta Wedderburn házvezetőnője. – Éjszakára cserépbe fogom tenni.
Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.
– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!
– Szegény Batten holttestét egy mangrovemocsárban találták meg – folytatta kis szünet után Wedderburn –, és a teste alatt éppen egy ilyen orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem érezte jól magát, bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott. Ezek a mangrovemocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták a dzsungel kúszónövényeinek vérszopó indái. Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.
– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki unokahúga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és kinint szedni. Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman-szigetek lakói a legutálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak. És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak legyen mivel szórakozniuk.
– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Batten expedíciójának bennszülöttei elég civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak a gyűjteményére, míg társa, aki ornitológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak még érdekesebbé teszi a dolgot.
– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá unokahúga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a torkomon.
– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon feküsznek.
A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az orchideagyűjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.
Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy örömmámorában kiszaladt a konyhába, és unokahúgát a lekvárfőzés kellős közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen nagyszerű felfedezésre jutott.
– Az ott egy bimbó – magyarázta –, és hamarosan egész csomó levél bújik majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi gyökérszálak.
– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának – jelentette ki a házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.
– Miért nem?
– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.
– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de nem hiszem, hogy ismernék olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod, végeik felé egy kicsit ellaposodnak.
– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahúga, hirtelen egész testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon sajnálom, hogy így van, kivált, miután te így szereted ezt a borzalmas növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut eszembe róla.
– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán csak találomra mondtam.
Unokahúga vállat vont.
– Akárhogy is van: ki nem állhatom!
Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan. de ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és erről az orchideáról különösképpen.
– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap minden átmenet nélkül Wedderburn –, és olyan különös meglepetésekre lehetünk elkészülve! Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos, hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én orchideám is egészen különös valami e tekintetben, és ha valóban így volna, hát alaposan hozzákezdenék a tanulmányozásához. Úgyis már sokszor gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott benne. Tudod, a levelek most bújnak lassan elő, és nagyon szeretném, ha egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!
De unokahúga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már vagy fél méter hosszúak voltak, és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki, mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba akarják keríteni az embert.
Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta, hogy soha többé rá sem néz a növényre, és Wedderburn kénytelen volt egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy alacsony padon közvetlenül a termométer mellett állott. Egyszerű szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.
Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének tanulmányozására fordította.
Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt, gőzölgő, kis melegházban. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három óriási, nyílott virág pompázott; ezek árasztották a mindent elnyomó, édes illatot. A bámulat eksztázisában már szinte gyökeret vertek lábai a földben.
A virágok fehérek voltak, csak a szélükön húzódott sötétarany sáv, száruk pedig kékesvörös színben pompázott. Menten látta, hogy egészen új fajtával áll szemközt.
És ez az elviselhetetlen illat!
Milyen meleg is egy ilyen üvegház.
A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.
Meg akarta nézni a hőmérőt, nincs-e túlságosan meleg az üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani kezdett volna…

* * *

Fél ötkor unokahúga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak nem akart sehogysem előkerülni.
– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában, és még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.
Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította. Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott heverni a földön, a fűtőtest csövei között…
Egy percig ott állott mozdulatlanul.
Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű légi gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei köré tekergőztek.
Wedderburn unokahúga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.
Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt ki belőlük.
Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta is.
Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhöz!
Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a következő pillanatban elájul, és tudta, hogy nem szabad elájulnia. Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában. Gyorsan fölkapott egy virágcserepet, és betörte vele az ablakokat a melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből; közben a különös orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az orchideával együtt a szabadba vonszolni.
Odakünn aztán hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként szaggatta el őket, és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos ölelésükből kiszabadítani.
A férfi halottsápadt volt, és tucatnyi körkörös sebből vérzett.
A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak csörömpölését, értetlenül bámulta, amint véráztatta kezével Wedderburn testét vonszolva maga után, feltűnt az üvegház ajtajában. Egy pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.
– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre, és parancsoló hangja egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahúga ölében nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.
– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra kinyitva szemeit, hogy a következő másodpercben ismét lehunyja őket.
– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és azután rögtön rohanjon dr. Haddonért! – parancsolt rá a napszámosra. Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha visszajön.
Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit, és unokahúga, amikor látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni kezdte:
– Elájultál az üvegházban.
– És az orchidea?
– Majd utánanézek – válaszolta unokahúga kitérően.
Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nemigen történt. Az orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahúga elmondta az orchidea egész történetét dr. Haddonnak.
– De különben jöjjön velem az üvegházba, és győződjék meg mindenről a saját szemével! – tette hozzá a végén.
A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltűnt már. A kettétépett légi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi gyökérszál még mindig lázasan remeg, és erre habozva megállt szemlélődésében.
Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már fekete volt és rothadásnak indult. A hajnali szellő minduntalan ki-be csapdosta az ajtót, és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a hidegben.
De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában, különös kalandja dicsfényében.

Lovik Károly fordítása

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr902609254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.