Szerepjáték régészet I.

2011.03.02. 10:00

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

F’deckFo’s Tomb
by Scott Fulton
Judges Guild, 1981.

Ez a kiadvány egy remekbe szabott miniszetting, abból a fajtából, amit nemrégiben a hagyományos D&D-ről írt cikkemben emlegettem. A központi helyszín egy indián falu (1), amelynek lakói nemrégiben tértek át a vadászó-gyűjtögető életmódról a bányászatra meg a kifejtett kőszénnel való kereskedésre. A váltás persze nem ment egészen simán, s ennek a kultúrsokknak lett áldozata a címben hivatkozott F’deckFo, aki a törzs régi sámánjaként nem gördített akadályokat a gazdasági fejlődés elé. (A természeti hatalmak, amelyeknek hódolt, nem igazán díjazták haladó nézeteit.) A falun kívül szerepel még a kiadványban egy kisebb erődítmény, amit egy messze földre vetődött vándor emelt a követőivel, néhány érdekesség a környező őserdőből, és persze F’deckFo sírboltja, egy dicséretesen mértékletes minilabirintus, összesen öt helyiséggel.


(1) A modul szövegében ugyan egyetlenegyszer sem fordul elő az „indián” kifejezés, de teljesen egyértelmű, hogy Mr. Fulton számára a dél-amerikai őserdei törzsek kultúrája szolgált inspiráció gyanánt.


A kulturális háttér ábrázolása és az NJK-k egyénítése igen jól sikerült: a szettingnek van múltja és hangulata, nem nélkülözi a tágabb környezetre való kitekintést, és a titokzatos egzotikum sem hiányzik belőle. Ezt főként az Utigetcho nevű dzsungelisten képviseli, akinek talán lehet valami köze a faluban dúló diftériajárványhoz; a babonás bennszülöttek legalábbis így gondolják, bár a betegséget valójában a kereskedőik hurcolták be. Utigetcho állítólag nemrégiben földre szállt az őserdőben, hogy megbüntesse a híveit, esetleg megjutalmazza őket; e vonatkozásban egyelőre eltérnek a vélemények. Ebben a történetben legkevésbé a falu sámánja hisz, és igaza van: a háttérben egy errefelé kószáló vérjaguár garázdálkodása húzódik meg.

A közösség jellemképe igen józanul van ábrázolva, a fárasztóan unalmas sarkítások mellőzésével. A falusiak zöme a semlegesség különféle árnyalataiban játszik, de akad köztük pár jó és gonosz egyén is. Ez utóbbiak – minő csoda! – nem megalomán őrültek, hanem teljesen egyszerű, normális emberek, legfeljebb nem túl népszerűek; ugyanez áll a jókra is, akiket a többiek kissé hibbantnak tartanak. A közösségi erővonalak korántsem a jó-gonosz tengely mentén szerveződnek, inkább a praktikus tudás és a normától való eltérések határozzák meg őket. A falu egyetlen mágusát például nem a varázsereje miatt becsülik, hanem mert ért a szénbányászathoz; a kék szeműeket Utigetcho kegyeltjeinek hiszik, a balkezesekről viszont azt tartják, hogy rontás ül rajtuk. Nagyon tetszik a szöveget át- meg átszövő finom humor, amely mindvégig szórakoztató marad, de sohasem lépi át az idétlenség határait. („A Futhlelcha családot oroszlánölő családnak is hívják, mert a vadászaik hagyományosan csapdákat ásnak a nagymacskáknak, aztán ha foglyul ejtenek egyet, leugranak a verembe, hogy kézitusában végezzenek vele. Ez az oka annak, hogy a Futhlelcha család feltűnően kevés tagot számlál.” Ezen akkorát nevettem, hogy még az őserdőbe apportírozott oroszlánokat is hajlandó voltam megbocsátani a szerzőnek.)

Üdítő eltérés a hagyományos gygaxi sémától, hogy a közösség gyanakvó elzárkózással fogadja a kívülállókat, és a legkisebb provokációra agresszív egységbe tömörülve lép föl ellenük. Mivel ilyen esetben a vándor és követői habozás nélkül a falu segítségére sietnek a szomszédos erődből, a klasszikus amorális-anarchista kalandozóknak főhet ám a fejük rendesen. Mi több, a faluban fogadó, templom és vegyesbolt sincsen, úgyhogy a parti nem kezelheti szimpla utánpótlási depóként, ahová két kaland közt garantált biztonságban visszavonulhatnak gyógyulni és varázslatokat memorizálni. Rá vannak kényszerítve a szerepjátékra, a barátságos kapcsolatok kiépítésére a bennszülöttekkel – ami korántsem egyszerű feladat! –, különben jeltelen sír vár rájuk az őserdő mélyén.

Az a megközelítés se működik, hogy „mi vagyunk a hősök, jöttünk megszabadítani titeket a gonosztól”, mert a falusiak nagyon jól megvannak a bőrükben, és cseppet sem érzik magukat fenyegetve. Legföljebb egy gyógyító érkezésének örülnének, aki segítene nekik a járvány leküzdésében; abszolúte nem tolerálják viszont, ha a parti ukmukfukk nekilát levadászni a földre szállt istenségüket (2), vagy feltöri a szentként tisztelt sámánős sírboltját (3). A tradicionális kalandozói tevékenységet itt csak hosszas előkészületek után lehet megkezdeni, aminek elengedhetetlen feltétele, hogy a JK-k teljes jogú személyiségekként kezeljék az NJK-kat.


(2) Ez egyébként nem biztos, hogy jó ötlet, legalábbis alapos előzetes tájékozódás híján. A modul a vérjaguár játékértékein kívül az igazi Utigetcho profilját is tartalmazza.

(3) Ez pedig egészen biztosan rossz ötlet; bővebben ld. alább.


A megboldogult F’deckFóból egyébként egyfajta druida-lícs lett, aki szakadatlan gyűlöletben emészti magát sírboltja legbelső traktusában. Kijönni nem tud egy mágikus zárófal miatt, ezt azonban a kincsekre vadászó parti szinte biztosan eltakarítja majd az útjából. (Nem rosszindulatból, csak merő tudatlanságból: kívülről nagyon könnyű lerombolni, és semmi árulkodó jel nem utal a funkciójára.) Ennekutána viszont hiába hentelik le F’deckFót – akár ismételten is –, vajmi keveset érnek vele, mert tizenkét órán belül újra meg újra föltámad, mindig ereje teljében (4). A különbség csupán annyi, hogy most már nem lesz bezárva, szabadon garázdálkodhat mindenfelé. Végső nyugalomra helyezni csak úgy lehet, ha megtörik az átkot, ami élőhalottá tette; ez viszont kizárólag szerepjátékos eszközökkel oldható meg, a kardos-mágiás erőszak nem segít.


(4) Az első visszatérése kétségkívül roppant váratlanul fogja érinteni az önelégülten regenerálódó partit. (…gonosz kacaj…)


A klasszikus labirintus-rutin szerint eljáró kalandozók tehát jelen esetben nemhogy megszabadítanák az indián falut valami sötét veszedelemtől, hanem éppen ellenkezőleg, kiszolgáltatják neki, alighanem sok ártatlan ember halálát okozva. Utána ugyancsak össze kell kapniuk magukat, ha jóvá akarják tenni a bűnüket. Persze az is egy alternatíva, hogy az összeharácsolt kincsekkel megrakodva odébbállnak, sorsukra hagyva a szerencsétlen bennszülötteket… ez azonban köteteket beszél az erkölcseikről (5). (Ilyen esetekre kézenfekvő megoldásként kínálkozik Ninax, a vándor, aki elég kemény legény hozzá, hogy átvészelje F’deckFo őrjöngését és bosszút álljon a karaktereken.)


(5) Szerintem a vérpistikék többsége, akik máskülönben konzekvensen Jó karakterekkel játszanak, föl sem fogná ezt a dilemmát. Elvégre a szörnyet legyőztük, a kincs megvan, hol itt a probléma?


A kincsekről még annyit, hogy dicséretes összhangban vannak a szetting alacsony civilizációs szintjével. Javarészt díszes használati tárgyak, értékes prémek, ékszerek, műalkotások és csiszolatlan drágakövek; ez a megoldás már a Hidden Shrine of Tamoachanban is nagyon tetszett. Egy hangulatjátékos parti számára nincs annál illúziórombolóbb, mint amikor egy ősi romvárosban vagy eldugott bennszülött településen lépten-nyomon a Gygax-féle egyetemes valuta katasztrofálisan inflálódott aranypénzeibe botlanak.

Számomra az egyetlen negatívum a kiadványban a fiktív nevek problematikája. A szerző mindenféle koncepció nélkül dobálja egymásra a különféle egzotikus hangzókat, nagyvonalúan megfeledkezve a nyelvek inherens logikájáról, ami rendkívül hangulatromboló hatással van a szimulációs közegre. A leghajmeresztőbb példa az illusztris F’deckFo, de korántsem áll egyedül. A bennszülöttek olyan neveket viselnek, mint Pengchif, Utmathuj, Zexoviac, Vanpi, Jewy és Goshbuck. Ez a minden nyelvi koherenciát nélkülöző névadási gyakorlat azt a benyomást kelti, mintha Mr. Fulton találomra húzgálta volna elő a betűket egy kalapból, és szándéka ellenére komolytalanná teszi az ábrázolt közösséget. Ha egy igényesebb mesélő fel akarja használni a modult, az összes szereplőt át kell neveznie valami fiktív nyelvi séma szerint, különben a kaland a harmadik bemutatkozásnál röhögésbe fullad.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4,5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr252559778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2011.04.04. 09:44:48

Ha a szerző annyira ad a nyelvi igényességre, leszokhatna az ilyenekről, hogy "szetting" meg "lícs", és asszem a "speaks volumes" is csak angolban létezik, magyarul nem.

Ungurján Carcosa 2011.04.04. 12:02:00

@Keresztény szellemiségű luxuskurva: Bizonyos idegen nyelvű kifejezéseknek, és a magyartól idegen mitológiai eredetű fogalmaknak nem igazán van pontos magyar megfelelője; példának okáért hogy is lehetne lefordítani magyarra a banshee (bean-shide), vagy a fairy (fear-shide)szavakat? Nos, konkrétan sehogy, mert eme kelta mitológiai fogalmaknak nincs pontos megfelelője a magyar mitológiában. A dragon=sárkány sokkal egyszerűbb, de van ahol kicsit bonyolultabb a probléma.

A nyelvi igényesség egyik fő ismérve mellesleg szerintem az, hogy valaki a hétköznapi beszédben a magyar nyelv 3000 szavát használja, vagy esetleg ennek a többszörösét.

Hellehild Carcosa 2011.04.11. 11:06:49

@Keresztény szellemiségű luxuskurva: A "szetting" és a "lícs" a szerepjátékos szakzsargon szavai, ez pedig egy szerepjátékos blog. A "szetting" helyett éppen lehetne mindig "háttérvilágot" írni, ha lubickolni akarunk a szóismétlésekben. Amit pedig a szerepjátékosok értenek a "lícs" alatt, arra egyáltalán nincs magyar kifejezés. (Ha jól emlékszem, a Cherubionnál egy darabig kísérleteztek a "hullamágus"-sal, de annyit kaptak érte a nyakukba az olvasóktól, hogy visszatértek a fonetikusan írt "lícs"-hez.)

Ugye a szerinted a "SEE YOU" köszönés is csak angolban létezik, magyarul nem? Na, akkor SZIA!

Üdvözlettel:
egy pogány szellemiségű luxuskurva