Hogyan kezdődött a híres Mars-sorozat?
(Fantasy Review #12, 1948 december–1949 január)

Megjegyzés: Nem kívánunk a szép emlékezetű Atlantisz magazin nyomdokaiba lépni, amelyik hanyatló időszakában fiktív interjúkat közölt rég halott fantasy-írókkal, humorosnak szánt ízlésficamokkal súlyosbítva. Az alább közreadott beszámoló hatvankét éve készült, és a Fantasy Review című brit semiprozine-ban jelent meg. A szerző, Forrest J. Ackerman a SF-fandom meghatározó egyénisége volt; bár sohasem kalandozott az irodalom területére, impozánsabb örökséget hagyott hátra, mint nem egy olyan író, akinek a munkásságát ügynökként és rajongóként népszerűsítette.

Életem nagy részében csupán egy órányira laktam a fantasy-irodalom egyik leghíresebb alakjától, akinek kalandos bolygóközi történetei milliókat tartottak izgalomban; mégsem találkoztam vele személyesen. Miután a fél világot beutaztam, hogy kezet rázhassak Wellsszel, Merritt-tel, Hugo Gernsbackkel, Frank R. Paullal, Austin Hallal és a science fiction sok más nagyságával, úgy döntöttem, legfőbb ideje lerónom tiszteletemet a Majmok Tarzanja, a marsi John Carter és a vénuszi Carson megalkotója előtt, aki a rég letűnt években bevezetett Barsoom, Opar és Pellucidar egzotikus vidékeire.

Talán azért elégedtem meg a gondolattal, hogy bármikor felkereshetem, mert ilyen közel lakik hozzám, szintén Kaliforniában. De bár a karaktereik halhatatlanná válhatnak, a híres írók nem élnek örökké – még a fantasy-írók sem. És Burroughs öregszik – egészen pontosan 73 éves, bár jóval fiatalabbat mutat. Mert végül rászántam magam a látogatásra, és három órán át beszélgettem vele a munkásságáról; szavai sok mindent megerősítettek abból, amit olvastam róla, és megcáfoltak abból, ami csupán legenda.

Ahogyan minden rajongója tudja, Burroughs a San Fernando-völgyben él, egy kisvárosban, amit korábban Resedának hívtak, míg a hírneve be nem árnyékolta, és át nem keresztelték Tarzanának. Ámbátor mi (három másik tisztelője is velem tartott) nem találtuk meg őt egykönnyen. A benzinkutas éppúgy nem tudott útba igazítani bennünket, mint a vegyesbolt tulajdonosa, akinek a kölcsönkönyvtárában egyetlen Burroughs-kötet sem volt. A tarzanai buszmegállóban várakozó helybéliek közül senki sem tudta, hol lakik a nagy író. El is tűnődtem rajta, milyen viszonylagos dolog a hírnév.

Aztán rájöttünk, hogy eltévesztettük az utcanevet, és egy jó mérfölddel túlhajtottunk a célunkon, így hát megfordultunk és elindultunk visszafelé. Végül elértünk egy jókora postaládához, a vidéken használatos fajtából, amin a Burroughs név díszelgett; ám a palotányi rezidencia, amelyre számítottam, sehogy se akart materializálódni. A képzeletemben élő hatalmas birtok egy szerény, hatszobás házra mérséklődött, kerttel és dúsan zöldellő pázsittal körülvéve, amelyhez hátul egy gyümölcsös csatlakozott. A háznak beépített verandája van, ahová a gazda gyakran telepszik le olvasgatni.

Maga Burroughs nyitott nekünk ajtót. Mindannyian első pillantásra megkedveltük. Persze öregedett, mióta a könyvei borítójáról ismerős fénykép készült róla, de egyikünk sem találta volna ki a valódi korát. Középmagas, zömök alkatú férfi, gyér hajába csak néhány szürke tincs vegyül. Két fia, egy lánya és négy unokája van; a legidősebb 16 évesen már nagy Burroughs-rajongó. És megérte, hogy a tudomány utolérje és lehagyja a régi műveiben szereplő vad képzelgések némelyikét. „Néhány korai Mars-történetemben” – idézte föl nekünk – „elkövettem azt a hibát, hogy ’lenyűgöző léghajókról’ írtam, amelyek ’hihetetlen sebességgel’ száguldanak: óránként 200 mérfölddel.”

Átkísért minket a nappalin – amelynek padlóján egy nagyszerű fekete-fehér zebrabőr ékeskedett – a hátsó verandára. Helyett foglalt egy karosszékben, ami mellett a vasárnapi újság szétszórt lapjai hevertek; a közelben egy asztalon papírkötéses könyvek gyűltek halomba. Az egyik falon egy indián főnök díszpalástja lógott, meg egy ólálkodó tigrist ábrázoló japán selyemfestmény. Kétoldalt két egyforma asztalon keleti lovasszobrok álltak, a gyümölcsöskertre nyíló ajtónál pedig egy hatalmas cinóbervörös váza, fekete elefántokkal, majmokkal és más dzsungellakókkal díszítve.

TARZAN ÖRÖKSÉGE

Ebben a színes környezetben ültünk le beszélgetni. Megkérdeztem Burroughs-tól, hogy az első történeteit tényleg használt borítékok hátlapjára írta-e, ahogy valahol olvastam. Ez nem így volt, mondta, bár van benne valami; ő régi fejléces papírokra írt, amiket évekkel azelőtt nyomtatott magának, még vállalkozó korában, és miután elképzelései sorra csődöt mondtak, semmi hasznukat nem vette. Ugyanis évekig volt kudarcot kudarcra halmozó üzletember, mielőtt megpróbálkozott volna az írással, ami aztán meghozta neki a sikert. Olyannyira, hogy a Tarzan-történetei 30 millió példányban keltek el, mindenféle nyelvre lefordítva, a hindutól egy turkesztáni dialektusig (ne feledjük az eszperantót!); és képzelete még gazdagabban gyümölcsözött, mikor a könyveiből egy sor egész estés filmet forgattak. Ezenkívül kisebb vagyont keresett az univerzális hírű majomember képregény-adaptációin, újságokban és önálló füzetekben. Még rádiójátékot is csináltak belőle, amelyben Burroughs veje játszotta a címszerepet, Joan lányával együtt. Kevés fantáziagyermek hozott annyit alkotója konyhájára, mint a 36 éve született Tarzan, aki mind a mai napig él és virul.

Burroghs cáfolta a legendát, hogy azért kezdett írni, mert nem tudott aludni. „Az éhséggel volt bajom, nem az álmatlansággal” – mondta nekünk. „Feleségem és két gyerekem volt, akiket el kellett tartanom, és nem kerestem sokat. Viszont temérdek furcsa álmom volt, ébren és alva egyaránt. Úgy gondoltam, papírra vetem őket, és meglátom, el tudom-e adni.”

35 éves volt ekkor, és több változatos munka után – egyebek mellett volt tehenészlegény, rendőr, vasúti járőr és kereskedelmi ügynök – egy gyógyszerszabadalmi cégnek dolgozott. Az volt a feladata, hogy ellenőrizze a hirdetéseiket a korabeli pulp-magazinokban, és közben bele-beleolvasott az ott publikált sztorikba. Úgy érezte, ilyet ő is tudna csinálni, ha ugyan nem jobbat; és írni kezdett, méghozzá gyorsan. Ekkoriban még, ha egyszer nekifogott, egy-két hónap alatt elkészült egy regénnyel.

Az első elbeszélése, Under the Moons of Mars címmel, sorozatos lebontásban jött ki az All-Story Magazine-ban (1912 február-július), amely előzőleg hét éven át biztosított fórumot Garrett P. Servissnek, George Allen Englandnek és más fantasy-íróknak. Szavanként fél centet kapott érte. Van belőle egy eredeti példányom, amit dedikáltattam vele; egy napon majd a Fantasy Alapítvány kezelésébe fog kerülni, amiről nagy vonalakban beszéltem neki (1). Ezt a történetet Normal Bean álnéven írta, amit szóviccnek szánt („normal being” = „normális lény”), a szerkesztő azonban kijavította Norman Beanre. Öt év múlva, miután a New York Evening World újra leközölte, könyv formátumban is megjelent A Princess of Mars címen (McClurg, Chicago), és hamarosan követte a Mars-sorozat többi darabja, amelyek eredetileg az All-Storyban, az Argosyban, az Amazing Storiesban és a Blue Bookban láttak napvilágot.


(1) Pontosan így történt. Az alapítvány mindmáig létezik: gyűjteményes anyagának alapját a több mint háromszázezer tételes Ackerman-hagyaték képezi, amely könyvekből, folyóiratokból, irodalomtörténeti dokumentumokból és memorabíliákból áll. [A fordító jegyzete.]


Mielőtt azonban John Carter folytatta volna kóborlásait Barsoomon, megtörtént „a Majmok Tarzanja” debütálása, az All-Story 1912 októberi számában. Két év múlva önálló regényként is megjelent, akkora sikerrel, hogy az All-Story és az Argosy évtizedeken át közölte további kalandjait, míg aztán a hívek könyv alakban is kézbe vehették őket. De a Munsey-cég lapjai ezen kívül is számos emlékezetes Burroghs-elbeszélést publikáltak: At the Earth’s Core (All-Story, 1914 április), The Moon Maid (Argosy, 1923 május-június) és The Moon Men (Argosy, 1925 február-március), Pirates of Venus (Argosy, 1932 szeptember-október), és mások. Híres írásai közül The Land That Time Forgot – az Amazing Stories korai olvasóinak nagy kedvence, amelynek a szerző eredetileg The Lost U-Boat címet adta – először 1918-ban jelent meg a Blue Bookban.

NEM FANTASY-RAJONGÓ

Megkérdeztem tőle, hogy fiatal korában szerette-e a fantasy-irodalmat – például Vernét, Wellst vagy Rider Haggardot –, de nemmel válaszolt. A második regény, amit életében írt, a New Storyban jelent meg (1914 január-május), The Outlaw of Thorn címmel; komoly műnek szánta, és rengeteg kutatómunkát fektett bele. Erőfeszítése azonban nem veszett kárba, mivel ebből az anyagból merített a Tarzan, Lord of the Jungle (McClurg, 1928) megírásakor. Eddig ötven-egynéhány könyvét adták ki, több mint felük a leghíresebb hőséről szól; tíz tartozik a Mars-sorozatba (2), négynek a helyszíne pedig Amtor ősvilági bolygója, vagyis a Vénusz (3).


(2) A Mars-sorozat sorrendje: A Princess of Mars (1917), The Gods of Mars (1918), The Warlord of Mars (1919), Thuvia, Maid of Mars (1920), The Chessmen of Mars (1922), The Master Mind of Mars (1928), A Fighting Man of Mars (1931), Swords of Mars (1936), Synthetic Men of Mars (1940), Llana of Gathol (1948). A dátumok az első könyv alakban való megjelenés időpontját adják meg az USÁ-ban. [Eredeti jegyzet.]

(3) Pirates of Venus (1934), Lost on Venus (1935), Carson on Venus (1939), Escape on Venus (1946). [Eredeti jegyzet.]


Az első Tarzan- és John Carter-történetek kéziratát féltő gonddal őrzi, közölte velünk. Az eredeti Tarzan mindmáig a kedvence. „Néhány hónapja olvastam el megint. A memóriám sohasem volt valami jó, ezért időnként előveszem a régi írásaimat, és újraolvasom őket.”

Ezenkívül dedikálta nekem a legritkább művét, a Beyond Thirty című kisregényt, amely a XXII. században játszódik, „Grabitten” barbár földjén („Great Britain”, azaz Nagy-Britannia), tele vademberekkel és vérszomjas fenevadakkal. A Street & Smith gondozásában jelent meg, az All-Around (korábban New Story) Magazine 1916 februári számában, és soha nem adták ki könyv alakban. Egyik rajongótársam a Princino de Marsoból nyújtott át neki egy példányt, amit 1938-ban publikáltak Angliában, és rávette, hogy eszperantóul írja bele a nevét – Edgaro Rajs Buroz. Ezen kuncogott egy kicsit, és megkérdezte, hány eszperantista van a világon. Közöltem vele a háború előtti becslést – 12 millió –; úgy láttam, nagy hatást tett rá.

Aztán a szó az űrutazásra terelődött. „Mi a véleménye a valódi Mars- vagy Vénusz-utazásról?” – kérdeztem tőle.

Elgondolkodott. „Nos, nem hiszem, hogy a mi életünkben megvalósul, bár egyes tudósok talán így vélekednek. Kíváncsi lennék, mit találnak odaát, de nem volna kedvem velük tartani.”

Egyikünk, aki nemrég olvasta el The Moon Maidet, rámutatott, hogy Burroughs 1926-ban gyakorlatilag megjósolta az 1940-ben feltalált radart, amikor egy olyan műszerről írt, amelyik „pontosan jelzi minden radioaktív sugárzás forrásának irányát és távolságát, amelyre behangolják.”

Megkérdeztem, sokat gondolkodott-e az általa teremtett álomvilágok nevén – mint Barsoom, Gathol és Pellucidar. „Ó, rengeteget” – biztosított róla minket. „És a szereplőim nevén is. Egy csomó szótagkombinációt vetettem el, míg rátaláltam a ’Tarzan’-ra. A hősök nevének sok köze van a sikerhez, nem gondolják? És nem hiszek benne, hogy túl akkurátusan kéne bemutatni a külsejüket; én sohasem írtam meg, milyen magas Tarzan. Igyekszek minél többet az olvasó képzelőerejére bízni.”

Tarzan mozihőssé válásával azonban nem volt elégedett. Ő elég zord személyiségnek képzelte el, mondta, és a filmek túl humorosan ábrázolják, legalábbis az ő ízléséhez képest. Van saját vetítőgépe, kópiákkal The New Adventures of Tarzanból és néhány más filmből, de nem látta az elbeszéléseiből készült összes hollywoodi feldolgozást. A kilenc különböző színész közül, akik a főszerepet játszották Elmo Lincoln némafilmes napjai óta, Herman Brixet kedveli a legjobban. „Abszolút rettenthetetlen volt!”

Hangot adtam a véleményemnek, hogy The Monster Menből remek filmet lehetne csinálni. Azt mondta, már tíz éve fel-felvetődik az ötlet, de még nem lett belőle semmi komoly. Visszatérve a könyvekre, javasoltam neki, hogy gyűjtse össze egy kötetbe a legjobb novelláit, mint például The Scientists Revolt (Fantastic Adventures, 1939 július) vagy Beyond the Farthest Star (Blue Book, 1942 január). A fő gond a papírszűke, felelte; szeretne évi két könyvet kihozni a saját imprintje alatt, de az új kiadások példányszámát kénytelen 10.000 darabra korlátozni.

Az általa írtakon kívül egyetlen fantasy-könyvet láttunk az otthonában: Otis Adelbert Kline The Planet of Peril című művét. (Az Argosy állítólag azért utasította vissza Kline Buccaneers of Venusát – ami aztán a Weird Talesben jelent meg –, mert inkább Burroughs első Vénusz-regényét akarták lehozni helyette.) Ennek a szobának a padlóját egy hatalmas tigrisbőr borította, körös-körül pedig számos különös holmi díszelgett, például egy kőteknős, amit Burroughs saját kezűleg ásott ki. Az előszobában egy igazi zsugorított emberfej lógott, vissza is hőköltünk tőle; házigazdánk bevallotta, őt sem viszi rá a lélek, hogy megérintse. De volt ott egy csodálatos, bronzba mintázott kardfogú tigris is; a fia műve, John Coleman Burroughsé, aki a legutóbbi könyveit illusztrálta. John emellett science fiction-szerző, testvérével, Hulberttel együtt: írásaik a Thrilling Wonder Storiesban és a Startling Storiesban jelentek meg.

Maga Burroughs mostanában keveset ír, de volt idő, amikor naponta kétezer szót vetett papírra. Sohasem írta át egyetlen elbeszélését sem, és sohasem vitte olyan helyzetbe a hősét, amiből ne tudta volna kimanőverezni (bár gyakran fogalma sincs róla, hogyan fog végződni a történet, amin éppen dolgozik). Egyszer próbát tett a diktafonnal, de nem talált olyan gyorsírót, aki tudott volna helyesen írni és központozni, úgyhogy továbbra is maga gépeli a kéziratait. Bár semmilyen nyelvi iskolázottsága nincsen, egy brit tankönyv tőle idéz példát az angol nyelv helyes használatára.

Alkalmam nyílt egy pillantást vetni a személyes könyvjelzőjére. Tarzan képe van rajta, a filmesítés előtti felfogásban: a csillagos égen ragyogó teliholdat nézi, a lábánál egy nagy, fekete majom kuporog.

Távozásunk előtt házigazdánk elővette a véndégkönyvét, és megkért minket, hogy írjuk alá. A vendégkönyv igen divatossá vált az utóbbi években; ő már a negyedik kötetnél tartott. Búcsúzóul mindannyiunkkal kezet rázott; azt mondta, megtiszteltük a látogatásunkkal és a munkásságáról kifejtett véleményünkkel. „Nem mindenki teljesen őszinte” – fűzte hozzá –, „de úgy érzem, maguk azok voltak. Köszönöm a látogatást, és ha történetesen úgy esne, hogy legközelebb nem ismerem fel önöket, kérem, ne gondoljanak rosszat rólam. Borzalmas a memóriám.”

Kornya Zsolt fordítása

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr472609071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Chelloveck · http://chelloveck.sfblogs.net 2011.12.07. 00:48:54

Nagyon jó cikk! Ilyet bármikor!
Forry Ackerman különben a példaképem. De én úgy tudom, hogy azért ő is írt, tudomásom szerint ő rejtőzik pl. a Laurajean Ermayne álnév mögött. De majd utánanézek azért.
Készülő könyvem Ackerman-vonatkozású részletét olvastad?

Chelloveck · http://chelloveck.sfblogs.net 2011.12.07. 00:52:33

(Most hirtelen ezek jöttek ki: Weaver Wright, Spencer Strong, Walter Chinwell, Allis Villette, Alus Kerlay, Laurajean Ermayne, Alden Lorraine, J. Forrester Eckman, Fisher Trentworth, SF Balboa, Hubert G. Wells, Jacues De Forest Erman, Jone Lee Heard, Sgt. Ack-Ack, Dr. Acula.)

Rigorel Carcosa 2011.12.07. 01:04:05

@Chelloveck: Igazad van, Ackerman valóban írt, bár a művei - gyűjtői-szervezői munkásságával ellentétben - nem állták ki az idő próbáját. Köszi a helyreigazítást! A könyved hivatkozott részletét nem olvastam; hol férhetnék hozzá?

Chelloveck · http://chelloveck.sfblogs.net 2011.12.07. 01:10:15

Itten:
chelloveck.sfblogs.net/2011/06/05/rovid-reszlet-a-babjatekosbol/

(Igazából ennél a sztorinál csak mellékszereplő, de több helyütt is elő fog fordulni a neve a könyvben - a közzétett részlet inkább Bradburyről és Harryhausenről szól az ackermanes bevezető után.)

Ha érdekel, menj rá a Forry Ackerman címkére, vannak még róla bejegyzéseim. Amire nagyon büszke vagyok, hogy a gyűjteményéből hozzám is került valami:
chelloveck.sfblogs.net/2011/10/14/egy-darabka-dinobor/

Rigorel Carcosa 2011.12.07. 01:18:42

Idézet a Galaktika második számából, az első Euroconról (1972, Trieszt) Kuczka Péter által készített beszámolóból:

----------------------------------------
A boszorkány-, vámpír- és rémfilmeknek tiszta szívből talán csak Forrest J. Ackerman örült, de hát neki, Dracula barátjának, a Famous Monsters of Filmland című lap szerkesztőjének legalább annyira kedves a rémtörténet, mint a tudományos fantasztikum. Különös személyiségében és híres gyűjteményében szépen összebékíti az ellentmondásokat. Gyermekien tiszta, kék szemmel tekint a világba, s közben ujján azt a gyűrűt hordja, melyet Lugosi Béla viselt a Dracula-filmekben. Annyira szereti Lugosi filmjeit, hogy szeretetét minden magyarra kiterjesztette, és barátja lett Peter Lorre-nek, Georges [sic!] Palnak és az amerikai "Superman"-t megszemélyesítő, magyar származású Kirk Alynnak is.

Ackerman, akit a science fiction "világában" mindenki ismer, és "első számú rajongó"-nak tart, felépített Los Angelesben egy igazi, régimódi kísértetházat, és a ház 13 szobájába belezsúfolta hatalmas könyv-, kép-, film-, hanglemez- stb. gyűjteményét. A kongresszuson, programon kívül, több alkalommal is bemutatta erről a fantasztikus "múzeumról" készített diasorozatát, és közölte azt az elhatározását, hogy egy üvegkoporsóban szeretne nyugodni kedves gyűjteménye közepén...
---------------------------------------

@Chelloveck: Nagyszerű példaképet választottál magadnak! :D

Rigorel Carcosa 2011.12.07. 01:21:16

@Chelloveck: Kösz a linket, máris megyek utána! Tényleg sikerült szerezned valamit a gyűjteményéből? Na látod, ettől rögtön feltámadt bennem a sárga irigység! :D