Cthulhu kriptájából II.

2011.04.09. 10:00

A ma górcső alá vett Call of Cthulhu-kaland Günther Dambachmair műve, és eredetileg német nyelven íródott, én azonban csak az angol fordítását olvastam, amely 2004. augusztusában jelent meg a Worlds of Cthulhu magazin első számában, A knósszoszi titok (The Secret of Knossos) címmel. Továbbra is az 1920-as években vagyunk, nyomozóink továbbra is britek, a helyszín azonban változik: az egyik szigetországról átköltözünk a másikra, a ködös-borongósról a napfényesre…

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Hőseinket újfent menyegzői vendégségben találjuk, ezúttal azonban Kréta szigetén, egy igazi tüzes görög lagziban, ahol tikkasztó a hőség, forró a hangulat és szépek a szirtakit járó leányok. Közös atyai jóbarátuk invitálta meg ide őket, Alexander Powell régészprofesszor, a brit Királyi Földrajzi Társaság oszlopos tagja, aki már évek óta Krétán dolgozik, a nagyhírű Sir Arthur Evans mellett, a knósszoszi palota feltárásán. Állomáshelyére legénykorú fia is elkísérte, itt megismerkedett egy gazdag helybéli borász lányával, és ahogy az már ilyenkor történni szokott, házasság lett a dologból. Nos, minden jó, ha a vége jó, sok boldogságot az ifjú párnak, és… hopp, de azért ne siessünk annyira!

Most újabb gratuláló járul a díszruhás menyasszony elé, egy izzó szemű görög fiatalember. Nyilván régi ismerőse, mert nem kell bemutatkoznia, a lány azonban szemlátomást meghökken, kissé meg el is húzódik tőle. És miféle furcsa szerencsekívánatok ezek?

– Téged nekem ígértek! Hozzám tartozol! – kiáltja a dúlt képű ifjú, majd hirtelen sarkon fordul, s lángoló tekintettel néz a násznépre. – Őt nekem ígérték! Visszaveszem őt! Mindnyájunkat visszavesznek – tűz, jöjj velem!

Az utolsó szavaknál egészen elváltozik a hangja – és hirtelen lángokban tör ki. Nincs nála se robbanószer, se gyúlékony anyag, egyszerűen átalakul emberi tűzbombává.

A lángtenger elsöpri a lakodalmat. A nyomozóknak nem esik komolyabb bajuk – rossz modorra vallana mindjárt a kaland elején megölni vagy megnyomorítani őket –, ám néhány csúnya égés azért kinéz nekik, kivált ha meggondolatlanul viselkednek – például nem csupán a maguk bőrével törődnek, hanem másokat is menteni próbálnak. Igyekezetük, fájdalom, hiábavaló. Az ifjú pár a lángok martaléka lesz, Powell professzorral és a násznép nagy részével együtt.

Khm. Ezt nevezzük, kérem szépen, személyes motivációnak. Különösen, ha a titoknok nem intézi el a lakodalmi jelenetet pár odavetett mondattal, hanem veszi a fáradságot és részletesen lemeséli. Kicsit hatásosabb a szokványos bevezetésnél („levélben értesítést kapsz távoli rokonod / régi barátod titokzatos elhalálozásáról…”). Minél jobban megismerik a nyomozók az áldozatokat, annál sokkszerűbben fog hatni rájuk hirtelen pusztulásuk, arról nem is beszélve, hogy ők maguk is közvetlen életveszélyben voltak. Ha fölgyógyulnak sérüléseikből, aligha lesz szükségük külön ösztönzésre, hogy nyomozni kezdjenek az öngyilkos merénylő után.

Az valószínűleg nem fogja meglepni őket, hogy a fiatalember a menyasszony korábbi udvarlója volt, egy vékonypénzű helybéli görög, aki igen hamar lapátra került a gazdag angol hódoló felbukkanása után. Sofőrként dolgozott a knósszoszi ásatásokon, csendes és szorgalmas ifjúnak ismerték. Egy eldugott halászfaluból jött, amelyről mindenféle furcsa pletyka járja, mert a lakói alig-alig érintkeznek a külvilággal – most mégis tucatnyinál többen vállaltak munkát a palota feltárásánál. És ha a nyomozók érdeklődni kezdenek utánuk, azonnal kámforrá válnak mindannyian. Talán érdemes lenne személyesen felkeresni a falut; aligha lesz épületes élmény, ám Őfelsége alattvalóinak nyilván nincs mitől tartaniuk egy ilyen szánalmas sárfészekben…

(Hangulatzenéért kattints ide.)

A következőkben a metajátékos gondolkodás kap egy ravasz pofont: a parti óhatatlanul arra számít, hogy egy tengerparti faluban az obligát mélységlakókkal találkozik majd, ehhez képest azzal lesz kénytelen szembesülni, hogy a degenerált halászok errefelé nem Dagonnak, hanem Cthughának adóznak hódolattal. Az „Innsmouth-érzés” azonban így is tökéletesen megvalósul, beleértve az árkon-bokron át történő menekülést, amelybe további izgalmakat visz, hogy egy tűzimádó szektának kissé hathatósabb eszközei vannak az éjszakai üldözésre, mint a kétéltű hibrideknek. Csak reménykedni lehet, hogy mielőtt menekülésre kényszerülnek, a nyomozók jól kihasználják a rendelkezésükre álló időt, mert az itt beszerzehető információk nélkül nemigen boldogulnak a továbbiakban, ismételt látogatásra pedig aligha nyílik alkalmuk egyhamar.

A falu csomóponti elem a kalandban, egyébként azonban a cselekmény nem túlságosan kötött, a látogatás előtt és után a parti bejárhatja Kréta egész szigetét, az iraklioni múzeumtól a belső fennsíkon meghúzódó ortodox kolostorokig. A szálak – nem meglepő módon – a knóssszoszi ásatáson futnak össze. Sir Arthur Evans ugyanis tudtán kívül bár, de közel jár hozzá, hogy megtalálja az eredeti labirintus bejáratát, amely körül egész mondakör szökkent szárba az ókorban. És a tűzimádó szekta – amely hosszú-hosszú múltra tekinthet vissza, s ma már csupán szánalmas árnyéka hajdani dicsőséges önmagának – tud valamiről odalent, ami egykor az ő tulajdonukat képezte, s ha újra sikerülne megkaparintaniuk, visszasegíthetné őket a hatalom magasába. Legalábbis így véli vezetőjük, a vénségesen vén pátriárka, akinek a tervei a legjobb úton haladtak a megvalósulás felé, míg egy megalázott szerelmes privát bosszúja rést nem ütött rajtuk.

(Hangulatzenéért kattints ide.)

A végpoénokat nem lövöm le, de a finálé meglehetősen lenyűgöző, a szektával való leszámolás csupán fölvezetésként szolgál hozzá. A labirintus fénytelen mélyén a nyomozók rádöbbennek, miféle szörnyűséges titok rejlik a Minótaurosz ártatlan, csacsogó kisdedeknek való meséje mögött; aztán sorra egymás után mind rettenetes halált halnak az örök sötétségben. Illetve ha a titoknok kényeztetni akarja a partit, egy magányos túlélőt deus ex machina jelleggel visszajuttathat a felszínre, hogy hátralévő éveit kényszerzubbonyban töltse egy tébolydába zárva, Kasszandraként hajtogatva baljós figyelmeztetéseit, melyeket minden épeszű hallgatója elereszt a füle mellett…

A rendkívül alaposan kidolgozott kaland nagyszerű érzékkel ülteti át a lovecrafti hangulatot mediterrán közegbe, ami cseppet sem könnyű feladat, hiszen ez a miliő még utalások szintjén sincs reprezentálva a klasszikus lovecrafti korpuszban. A korhű helyszínábrázolás éppolyan lelkiismeretes, mint a valóságos történelmi-mitológiai elemek finom átitatása a Cthulhu-mítosz fikcióival. A kaland korabeli fényképekkel van illusztrálva, s a szöveget gyakran tarkítják kisebb kultúrtörténeti eszmefuttatások, részben hangulatfestő, részben háttérmagyarázó funkcióval. Mindent összevetve, a prezentáció a német alaposság diadala.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr712614649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.