Irodalmi csemege VIII.

2011.05.04. 10:00

Megjegyzés: Clark Ashton Smith munkásságát nálunk nemigen ismerik. Egyetlen vékonyka novelláskötete jelent meg magyarul, A sír szava címmel, 2004-ben, a Cherubion kiadó gondozásában, és sokáig ez sem került kereskedelmi forgalomba: kis példányszámú klubkiadványnak készült. (Ma már meg lehet vásárolni, például itt; ismertető pedig emitt olvasható róla.) Ebből a kötetből választottuk ki ízelítőnek az alább következő elbeszélést.


Luc le Chaudronnier
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Clark Ashton Smith
AZ AVEROIGNE-I SZÖRNY

   Az öregkor, mint moly a foszladozó kelmét, nemsokára szét fogja rágni emlékeimet, ahogyan minden ember emlékeit. Ezért én, Luc le Chaudronnier, kit hajdan asztrológusként és varázslóként ismertek, megírom ezt a tanúságtételt az averoigne-i szörnyről, hogy honnan eredt és minemű véget ért. És munkám befejeztével írásomat ércládikóba zárom, melyet biztos helyre rejtek ximesi lakomban, hogy senki előtt föl ne táruljon a valóság, míg sok-sok év és évtized le nem pereg. Mert nem lenne sem üdvös, sem helyénvaló, ha ily gonosz eseményekre fény derülne, amíg azok közül, kik részt válalltak bennük, bárki a purgatórium innenső oldalán időzik. És ahogy a dolgok most állanak, az igazságot egyedül én ismerem, s rajtam kívül még néhányan, kik valamennyien szigorú titoktartást fogadtak.
    Amint azt mindenki tudja, a szörnyeteg eljövetele egybeesett ama vörös üstökös megjelenésével, mely az Úr 1369. évének kora nyarán emelte fejét az égre a Sárkány csillagkép mögött. Ahogy a sártekénk felé igyekvő Sátán rőt haja lobog a Gyehenna szelében, úgy lángolt ez az üstökös éjszakánként Averoigne fölött, dögvész s baljós idők vészével terhesen. És a nép körében csakhamar szóbeszéd kapott lábra valami furcsa és soha nem látott gonoszról, amelyhez hasonlót a legrégibb legendák sem emlegettek.
    Gerome testvérnek adatott meg, a perigoni bencés apátságból, hogy elsőként szembesüljön ezen gonosszal, mielőtt még mások számára is megnyilatkozott volna. Küldetésben járván Ste. Zenobie-ban, későn tért meg kolostorába, s a szabadban lepte meg a sötétség. Nem támadt hold az égen, hogy megvilágítsa útját az erdőben; ám a vénséges tölgyek göcsörtös ágai között Gerome látta az üstökös bőszen áradó lángját, mely mintha őt üldözte volna. És a szurokfekete árnyaktól körbevéve furcsa félelem kélt a szívében; és megszaporázta lépteit az apátság bástyái felé.
    Az elvénhedt fák közt botorkálva, melyek sűrűn toronylottak Perigon mögött, Gerome fényt vélt megpillantani egy messzi ablakban, minek is felettébb megörvendett. Tovább gyalogolván azonban látta, hogy a fény jóval közelebb világol, egy alacsonyra hajló ág alatt. Szeszélyesen csapongott, akár a lápi láng, színére nézve pedig változékony volt: hol sápatag, mint a kiterített holttetem, hol vörhenyes, mint a frissen kiontott vér, hol pedig zöld, mint ama mérgező kigőzölgések, melyek a hold korongját körülveszik.
    Aztán, mélyről felbuzgó iszonyattal, Gerome meglátta azt a valamit, amihez a fény pokoli nimbusz gyanánt hozzátapadt; együtt mozgott vele, s homályosan kirajzolta ama fekete fő körvonalait, amely – a hozzá kapcsolt tagokkal egyetemben – túl torz volt ahhoz, semhogy Isten bárminő teremtményéhez tartozhassék. A szörny fölegyenesedve állt, magasabbra emelkedvén egy megtermett férfinál; és roppant kígyó módjára hajladozott ide-oda, tagjai pedig úgy hullámzottak a sötétben, akár a gyertyalángtól megfolyó viasz. Lapos, fekete feje kígyónyakról meredt előre. A két apró, héjatlan szem alkimista kohóként parázslott; alacsonyan, egymáshoz közel ültek az orrtalan arcban, a fűrészvillogású fogsor fölött, mely leginkább egy óriásira fajzott denevéréhez volt hasonlatos.
    Ennyit látott Gerome, és nem többet; aztán a rém elhaladt mellette, sötét dicsfénye méregzöldről haragosvörösre váltott. Ami alkatát és tagjainak számát illeti, erről nem tudott pontos benyomásokat szerezni. Biztosra csak annyit mondhatott, hogy sebesen kígyózó futással eltűnt az agg tölgyek között, és ő nem látta többé a pokoli ragyogást.
Gerome a félelemtől holtra váltan elérte az apátság kapuját, és bebocsáttatásért folyamodott. A kapus fráter pedig, hallván történetét, hogy mivel találkozott a holdtalan rengetegben, elállott szándékától, hogy megrója őt késlekedése miatt.
    Másnap, nem sokkal nóna előtt, egy döglött szarvasra bukkantak Perigon mögött az erdőben. Igen istentelen módon múlt ki, nem farkas fogától és nem vadász nyilától. Semminemű sérelmi nyom nem mutatkozott rajta, eltekintve egy keskeny, hosszú sebtől, mely a nyakától a farkáig széthasította a gerincét. Magát a gerincet összezűzták, s az utolsó cseppig kiszívták belőle a fehér velőt; ám a tetem egyebes részeiből nem lakmároztak. Senki sem tudta megmondani, minő természetű fenevad öl és töltekezik így. A jó fráterek azonban, szívükre vévén Gerome történetét, úgy vélekedtek, hogy egy alvilági szörnyeteg szabadult el Averoigne-ban. Gerome pedig csodálta Isten kegyelmét, mely megóvta őt attól, hogy a szarvas sorsára jusson.
    És az üstökös éjről éjre növekedett, úgy lángolt az égbolton, mint valami vérből és tűzből való gonosz miazma; a csillagok elsápadtak a közelében. És a parasztoktól, papoktól, favágóktól és másoktól, akik az apátságba jöttek, a bencések napról napra új történeteket hallottak, rejtélyes és félelmetes garázdaságokról. Döglött farkasokat találtak felhasított háttal, gerincük veleje nélkül; máskor meg egy ökörrel vagy egy lóval bántak el hasonlóképpen. Majd úgy látszott, az ismeretlen szörny bátorságra kapott – vagy talán csak ráunt az alantas prédára, mellyel az erdő vadjai s a tanyák jószágai szolgálhattak neki.
    Kezdetben nem élő emberekret ragadott el, hane a holtak ellen intézett támadásokat, mint valamely ocsmány dögevő. A St. Zenobie-i temetőben két frissen elhantolt holttetemre bukkantak, ahol a rém kiásta őket sírjukból és lecsupaszította gerincüket. A fehér velőből mindkét esetben csak keveset falt föl; ám a hullákat mintegy haragjában vagy csalódottságában ízekre tépte, hogy a húscafatok elkeveredtek a halotti leplek foszlányaival. Miből is arra lehetett következtetni, hogy a szörny éhségét csak a frissen leölt élőlények veleje csillapíthatja hathatósan.
    Ennekutána a holtakat nem háborgatták többé. Ámde a sírgyalázást követő éjszakán két szénégetőt, akik Perigontól nem messze űzték mesterségüket az erdőben, kegyetlenül lemészároltak a kunyhójukban. Más szénégetők, a közelben lakván, hallották velőtrázó sikoltozásukat, mely hirtelen baljós némaságba fúlt; és midőn reszketve kikémleltek elreteszelt ajtajuk repedésein, újfent látták a csillagfényben a förtelmes ragyogást árasztó, koromfekete alak távozását, amint elhagyja gaztette színhelyét. Egészen virradatig nem mertek megbizonyosodni társaik sorsáról, akik hasonlóképpen múltak ki az árnyékvilágból, mint a szarvasok meg a farkasok, s nem sokkal több maradt belőlük, mint ama két kihantolt porhüvelyből a temetőben.
    Theophile, a perigoni apát igen elkeseredett e nagy gonoszság miatt, mely éppen az ő gyámolítására bízott vidéket szemelte ki dühöngése színteréül, s valamennyi undokságos bűnét járótávolságon belül követte el a kolostortól. A szigorú önsanyargatástól s a hosszas engesztelő virrasztásoktól sápadtan gyűlésbe hívta hát mind a szerzeteseket; és midőn szólásra emelkedett, beesett szemében harci láz izzott Asmodáj álnok szolgái ellen.
    – Való bizonyság – mondotta –, hogy veszedelmes gonoszlélek jár közöttünk, mely ama üstökösön lovagolt fel hozzánk az alvilágból. Nekünk, perigoni testvéreknek szent kötelességünk, hogy feszülettel és szenteltvízzel vonuljunk az ördög ellen, és rajtaüssünk titkos odújában, mely – ó, fájdalom! – aligha itt nem lappang kapuink előtt.
    Így hát Theophile még aznap délelőtt előmasírozott az apátságból, Gerome-mal és másokkal együtt, kik állhatatosságban és hitük szilárdságában kitűntek a többiek közül; és mérföldekre átkutatták lakhelyük körül az erdőséget. Számos mély barlangra bukkantak, fáklyával kezükben szálltak le a föld alá, s az Úr keresztjét emelték az alant honoló sötétségre; de nem találkoztak semminő teremtménnyel, mely farkasnál vagy borznál ádázabb lett volna. Átvizsgálták Faussesflames lakatlan kastélyának romba dőlt boltíveit is, hol a szóbeszéd szerint vámpírok kísértettek. A szörnynek vagy tanyájának azonban nyomát sem lelték sehol.
    Jött és elmúlt a nyárközép, a gonoszul lobogó üstökös jegyében, s minden éjszaka újabb szörnyűségeket hozott. Férfiak, nők és gyermekek, számra nézve több mint negyvenen, estek áldozatul a rém tombolásának, mely – jóllehet főként a kolostor környékén garázdálkodott – időnként oly messzire is elkalandozott, mint az Isoile folyó vagy La Frenâie és Ximes városai. Akadtak, akik megpillantották éjszakánként – fekete, csúszómászó förtelem, színejátszó derengésbe burkolózva –; de nappal soha nem látta senki. És a szörny mindig néma maradt, egyetlen hangot sem adott ki; és ha mozgott, sebesebben tette a lecsapó viperánál.
    Egy ízben látták a kolostorkertben, amint az erdő felé kígyózik a borsó- és hagymaágyások között. Aztán, midőn leszállt az est, a falakon belül csapott le. Valaminő léthei bűbájt bocsáthatott a szerzetesekre, mert senki föl nem neszelt rá, mikor elragadta közülük Gerome testvért, ki a sor végén szunnyadt derékalján a dormitóriumban. És e gaztettet észre sem vették pirkadatig, mikor is a Gerome mellett alvó fráter fölébredt, és meglátta testét, mely arcra borulva hevert a priccsen, s csuhája véres rongyait alig lehetett megkülönböztetni szertemarcangolt húsától.
   Egy hét múltán a szörny visszatért, és hasonlóképpen bánt el Augustin testvérrel. És noha a kolostorban egymást érték az ördögűzések, s minden ajtót és ablakot meghintettek szenteltvízzel, attól fogva többször is felbukkant a folyosókon barangolva; a kápolnában pedig – kimondhatatlan istenkáromlás! – egyéb módon is kézzelfogható jelét hagyta jelenlétének. Sokan úgy vélték, magát az apátot fenyegeti; mert mikor Constantin testvér, a cellárius fráter egy ízben megkésve tért vissza vyonesi látogatásáról, a csillagfényben megpillantotta őt a külső falon, amint Theophile cellájának ablaka felé mászik, mely az erdőségre nézett. És látván, hogy fölfedezték, a rém leugrott a magasból, mint valamely hatalmas majom, majd eltűnt a fák között.
    Nagy volt a fölzúdulás mindezen események miatt, és semmivel sem kisebb a szerzetesek kétségbeesése. A legsúlyosabb teher, mint mondják, az apátra nehezedett, aki cellájába vonult vissza, szakadatlan imádkozásba és virrasztásba merülve. Sápadtra és szikárra sorvadt, akár egy haldokló szent; addig sanyargatta földi porhüvelyét, mígnem már tántorgott a gyöngeségtől; szemlátomást lázkór emésztette.
    Időközben, noha nem hagyott föl a kolostor rettegésben tartásával, az iszonyat mind messzebbre terjedt, immáron nem kímélve a fallal körülvett városokat sem. Augusztus dereka táján történt, midőn az üstökös túlhaladta pályája zenitjét, hogy a pokolszülte rém valósággal cafatokra tépte Therese nővért, Theophile apát ifjú és hőn szeretett unokahúgát, méghozzá tulajdon cellája vélt biztonságában, a ximesi bencés zárdában. Ez alkalommal több kései járókelő is találkozott vele az utcákon, mások pedig megfigyelték, ahogy roppant bogár vagy pók módjára fölszalad a csupasz városfalon, menekülőben Ximesből titkos tanyája felé.
    Úgy mesélték, hogy amikor rátaláltak, a jámbor Therese bácsikája levelét szorongatta halott kezében, melyben az apát meglehetős hosszan beszámolt neki a kolostorban történt borzalmakról, s megvallotta bűntudatát és keserűségét, amiért képtelen megfékezni a sátáni szörnyeteget.
    Mindez a nyár folyamán sorra tudomásomra jutott ximesi otthonomban. Járatos lévén a titkos tanokban, s valamelyes fokon a sötétség erőivel való közösködésben is, az ismeretlen szörny kezdettől fogva aggodalmam tárgyát képezte. Tudtam, hogy nem a Föld szülötte, s nem is a földi pokloké; valóságos mibenlétét és eredetét illetően azonban éppúgy a legteljesebb bizonytalanságban voltam, mint bárki más. Hasztalan faggattam a csillagokat, hiába folyamodtam geomantikus és nekromantikus praktikákhoz; és a famulusok, akiket vallatóra fogtam, mind csak tudatlanságukat bizonygatták, mondván, hogy a szörnyeteg velejéig idegen számukra, kívül esik a szublunáris szellemek körén.
    Azután eszembe ötlött az a különös, jóserejű gyűrű, melyet atyáimtól örököltem, kik szintén varázslók voltak. A gyűrű az ősi Hyperboreából származott, s valaha Eibon, a nagy mágus viselte. Az arany, amelyből készítették, vörhenyesebb árnyalatban játszott, mint amilyet mostanság, a kései ciklusokban ád a föld méhe; a foglalatba hatalmas, bíborszín drágakövet illesztettek, zordat és zavaros fényűt, aminőnek manapság már sehol nem találni párját. Ebben a gyűrűben egy ősöreg démon raboskodott az emberi nem hajnalát megelőző korok óta, hogy megválaszolja a varázslók kérdéseit.
    Így hát elővettem a gyűrűt egy ritkán háborgatott szelencéből, és elvégeztem a művelethez szükséges előkészületeket. S midőn a bíborszín drágakövet lefelé fordítva egy forró füstölőtégely gőzébe tartottam, amiben olvasztott borostyán fortyogott, a démon válaszolt nekem, éles és pattogó hangon, mely hasonlatos volt a lángok énekéhez. Beszélt a szörny eredetéről, ki a vörös üstökösről származott, a csillagközi ördögök egy olyan fajzadékából, mely Atlantisz elsüllyedése óta nem zaklatta a Földet; beszélt a szörny attribútumairól, ki a maga igaz valójában az emberek számára láthatatlan és megfoghatatlan, s az anyagi világban csak kirívóan förtelmes módon képes megnyilvánulni. Mi több, közölte velem az egyetlen létező módszert, amellyel a szörny legyőzhető, feltéve, ha már tapintható testbe öltözött. S én, a sötétség fürkészője és barátja, borzadva és döbbenten hallgattam őt. A módszert pedig, amelyet javasolt, több okból kifolyólag is igen kétségesnek és veszedelmesnek ítéltem. Ám a démon megesküdött rá, hogy ez az egyetlen lehetőség.
    Mély tűnődésekbe merülten várakoztam könyveim és lombikjaim között; mert a csillagok megsúgták nekem, hogy hamarosan szükség lesz a közbelépésemre.
   Therese nővért utolérte a végzete; s ekkor az éj leple alatt, titokban hajlékomba jött a ximesi kormányzó, kíséretében Theophile apáttal, ki törekedett ugyan megőrizni méltóságát, ám megviselt arca és görnyeteg tartása halálos fájdalomról, félelemről és megalázottságról árulkodott. És ezek ketten, jóllehet szinte tapintható tétovasággal, tanácsomat és segítségemet kérték a szörny elpusztításához.
    – Ön, le Chaudronnier mester – szólt a kormányzó –, hír szerint fölöttébb járatos a varázslás tiltott művészetében, kivált ami a szellemeket idéző és zabolázó igéket illeti. Ennekokáért nem ésszerűtlen a föltevés, hogy eme sátánfajzattal való küzdelemben, hol eleddig mindenki más kudarcot vallott, ön diadalmaskodhatik. Nem könnyű szívvel szántuk el magunkat, hogy ez ügyben önhöz forduljunk, hisz a legkevésbé sem helyénvaló, hogy az egyház és a törvény a mágia szövetségét keresse. Ám szorongat minket a szükség, nehogy a démon újabb áldozatokat szedjen. A segítségért cserébe tetemes jutalmat ígérhetünk önnek jó vert aranyban, továbbá élethossziglani mentességet mindennemű hivatali zaklatástól, melyet tevékenykedésével máskülönben kiváltana. A ximesi püspök, s hasonlóképpen a vyonesi érsek, be van avatva ebbe az ajánlatba, s ha ön úgy kívánja, készek személyes tekintélyükkel is megtámogatni – bár természetesen elvárják öntől a legszigorúbb titoktartást.
    – Nem kérek jutalmat – feleltem –, ha hatalmamban áll megszabadítani Averoigne földjét eme sorscsapástól. Ám a feladat, amit önök kitűznek elém, nem csekély; mi több, igen furcsa veszedelmekkel terhes.
    – Szabadon rendelkezhetik mindennemű segítséggel, amit csak adhatunk – mondotta a kormányzó. – Beleértve, ha szükségesnek véli, a fegyveres kíséretet.
    Azután Theophile halk, megtört hangon biztosított róla, hogy minden ajtó nyitva fog állani előttem, a perigoni apátságot sem kivéve, s hogy bármiféle erőpróbára készek, ha ezzel előmozdíthatják a szörny pusztulását.
Rövid ideig latolgattam a lehetőségeket, majd így feleltem:
    – Menjenek most önök, de napnyugta előtt egy órával küldjenek értem két lovaskatonát, meg egy harmadik lovat fölszerszámozva. És olyan férfiakat válasszanak, akik nem csupán bátrak, hanem hallgatni is tudnak; mert még ma este fölkeresem Perigont, ahol, meglátásom szerint, e szörnyűségek központja fészkel.
    Emlékezvén a drágakőbe börtönzött démon tanácsára, nem tettem előkészületeket az utazáshoz, csupán Eibon gyűrűjét húztam a mutatóujjamra, továbbá egy kis kalapáccsal szereltem föl magam, melyet kard híján az övemre függesztettem. Aztán megvártam a kitűzött órát, mikor is a katonák és a lovak megérkeztek lakomhoz, a megbeszéltek értelmében.
    Az emberek derék, kipróbált harcosok voltak, sodronypáncélban, karddal és alabárddal fölfegyverezve. Fölszálltam a harmadik lóra, egy tüzes fekete kancára, és kilovagoltunk Ximesből Perigon felé, egy ritkán használt utat választva, mely kerülők nélkül vezetett úticélunkhoz a vérfarkas-járta erdőségen keresztül.
    Kísérőim roppant szűken mérték a szót, csak akkor beszéltek, ha kérdeztem őket, olyankor is a lehető legkurtábban. Örültem ennek; mert tudtam, hogy hallgatni fognak arról, ami virradat előtt történhetik velünk. Gyorsan lovagoltunk, miközben a nap kiömlő vérhez hasonlatos vörösségbe bukott a magas fák között; s a sötétség csakhamar ágról ágra szökkenve hálót szőtt körénk, oly puhát és fullasztót, akár a gonoszlélek ölelése. Mind mélyebbre hatoltunk a néma, zord rengetegbe; s még rajtam, a mágia mesterén is borzongás futott át, ha arra gondoltam, miféle szerzetek kóborolnak köröttünk az éjszakában.
    Végül azonban késlekedés és fennakadások nélkül értünk az apátsághoz, jóval holdkelte után; a szerzetesek, az öreg kapus frátert kivéve, mind visszavonultak már a dormitóriumukba. Az apát, ki napnyugtakor tért vissza Ximesből, szólt neki jövetelünkről, így hát békén bebocsátott volna minket; ez a lépés azonban nem képezte részét terveimnek. Okom van azt hinni, fejtettem ki, hogy a szörny még ma éjjel föl fogja keresni a kolostort; az a szándékom, magyaráztam a kapus fráternek, hogy a falakon kívül várok rá és feltartóztatom; tőle csak annyit kérek, vezessen körbe minket az épület körül, és ismertessen meg az elrendezésével. Ezt készséggel meg is cselekedte, s a sétánk során mutatott egy ablakot a második emeleten, mely, mint mondotta, Theophile cellájába nyílik. Az ablak az erdőre nézett, és tárva-nyitva álllt; meg is jegyeztem, hogy jelen körülmények között ez bizony nagy meggondolatlanságra vall az apát részéről. Régi szokása ez, közölte a kapus fráter, melyről még a kolostort sújtó démonjárás okán sem hajlandó elállani. Az ablakban gyertyafény pislákolt, mintha az apát késő éjjel virrasztana.
    Hátasainkat a kapus fráter gondjaira bíztuk. Körsétánk végeztével magunkra hagyott bennünket, mi pedig visszatértünk kiszemelt őrhelyünkre Theophile ablaka alatt, és megkezdtük hosszú vigiliánkat.
    A sápadt és fakó hold, akár egy hulla arca, mind magasabbra szállt, a komor tölgyek fölé kapaszkodott, s kísérteties ezüst ragyogásban fürösztötte a kolostor viharvert kőfalait. Nyugaton az üstökös lángolt a fényükvesztett csillagképek körében, elfátyolozva a Skorpió döfésre emelt fullánkját.
    Az órák egymás sarkába hágtak, s mi némán várakoztunk egy magas tölgyfa rövidülő árnyékában, hol rejtve voltunk az ablakokból kitekintő szempárok elől. Midőn a hold nyugatnak hajolva áthaladt fölöttünk, az árnyék hosszabbodni kezdett a fal felé. Halotti csönd ült meg mindent, semmi mozgást nem láttunk, kivévén azt a lassú, vontatott átrendeződést, ahogy az éj homályleple a hold vonulását követte. Félúton éjfél és pirkadat között a gyertya kihunyt Theophile cellájában, mintha csonkig égett volna; és ennekutána a helyiség sötét maradt.
    A katonák kérdezősködés nélkül, harcra kész fegyverekkel társultak hozzám az őrködésben. Jól tudták, minő alvilági rémséggel kerülhetnek szembe még hajnal előtt; ám tartásuk nem árulkodott félelemről. Én pedig, ki többet tudtam még náluk is, lehúztam az ujjamról Eibon gyűrűjét, s felkészültem rá, hogy kövessem a démon útmutatásait.
    Kísérőim közelebb álltak az erdőhöz, s egyetlen pillantra sem vették le róla éber tekintetüket, szigorú parancsaim szerint. Ám semmi sem mozdult a kásás félhomályban; s az éjszaka apálya lassan visszahúzódott; s az ég kisápadt fölöttünk, a virradat közeledtét jelezve. És aztán, egy órával napkelte előtt, midőn a nagy tölgy árnyéka elérte a falat, s kapaszkodni kezdett rajta Theophile ablaka felé, megérkezett a szörny.
    Nagyon hirtelen jött, a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül; vörösen lobbanó pokolfény, szélfútta sebes láng; kiszökkent az erdő sűrűjéből, s egyetlen ugrással ott termett, ahol mi várakoztunk, elgémberedett tagokkal és fáradtan egész éjszakás őrségünk után.
    Az egyik katona elzuhant, s én láttam föléje görnyedni a szörny fekete kígyóalakját, rőt ragyogásban úszva, akárha vérfelhőben lebegne. A lapos hüllőfejen nem volt sem orr, se fül; de fűrészéles fogak szaggatták a férfi páncélját, s én hallottam, ahogy csikorogva összecsattannak a sodronyszemeken. Sietve a készenlétbe igazított kőre helyeztem Eibon gyűrűjét, leoldottam övemről a kalapácsot, s egyetlen ütéssel összetörtem a sötét drágakövet.
    A szertehulló szilánkok közül füstölgő tűzcsóva képében tört elő a béklyóiból kioldott démon; kezdetben alig volt gyertyalángnyi, de szempillantásba sem telt, s máglyává lobbant. Felszisszent, mint a tűz, ha száraz taplóba kap; fellángolt, dühödten aranyló ragyogással; s ahogy ígérte nekem, előreszökkent megküzdeni a szörnyeteggel, cserébe a szabadságért, a mondhatatlan hosszú raboskodás után.
    Bosszúszomjas lobogással rontott a szörnynek, minden máglyaförgetegnél magasabbra csapva; és a szörny eleresztette a földön fekvő katonát, s vad vonaglással meghőkölt, akár a megperzselt kígyó. Egész teste undok görcsökben rángott, majd mintha cseppfolyóssá vált volna, akár az olvadó viasz; a tomboló lángok között iszonyú és hihetetlen átváltozáson ment át. Nem egyszerre történt, hanem fokról fokra, ahogy a vérfarkas vedli le irháját; a haláltusáját vívó rém lassan emberhez hasonlatos alakot öltött. A tisztátalan feketeség kavarogva örvénylett, fodrokat hányt, ruharedőkbe tűnt át; sötétbarna általvetős csuhába, amilyet a bencés fráterek viselnek. Aztán a csuklya mélyén egy arc bukkant elő; és ez az arc, bár árnyék borult rá és torz görcsök szaggatták, Theophile apát arca volt.
    E látvány tárult elém egy pillanatra; és látták a katonák is. Ám a tűzdémon tovább ostromolta az ocsmányul átalakult szörnyet, és az arc ismét viaszkos feketeségbe folyt szét, és kormot okádó füstoszlop tört az égre, melyből az égő hús nehéz szaga áradt, valami még förtelmesebb, még mocskosabb bűzzel elegyesen. És a gomolygó fellegből, a démon sziszegését túlszárnyalva, egyetlen átható sikoly harsant: Theophile hangja. De a füst megsűrűsödött, elrejtve győztest, legyőzöttet egyaránt; és azután már nem hallatszott más zaj, csak a táplálékát emésztő tűz éneke.
    Végül a fojtó pászmák oszladozni kezdtek, felszakadoztak és eltűntek a lombok között; és egy sziszegve táncoló aranygömb, lidércfényhez hasonlatos, ívelt a sötét fák csúcsán túl a csillagok felé. És én tudtam, hogy a gyűrű démona beváltotta ígéretét, s most visszatér azokba a távoli és külvilági régiókba, honnan vala rég Eibon, a nagy mágus ragadta el őt Hyperboreába, hogy fogollyá tegye egy bíborszín drágakőben.
    Az égett bűz kitisztult a levegőből, azzal a másikkal, ocsmányabbikkal együtt; és ami nemrég még a szörny volt, annak semminemű nyoma nem maradt. Az iszonyat, mely a vörös üstökösből szállt alá, végül eltávozott; nem állta a tusát a lángok démonával. A földre zuhant katona föltápászkodott, sodronyingének hála épen és sértetlenül, megállt a társa mellett, és nem szóltak egy szót sem. Én azonban tudtam, hogy látták a szörny színeváltozását, s hogy megsejtettek valamit az igazságból. Így hát, miközben a közelgő hajnal egyre szürkébbre fakította fölöttünk a holdat, rettenetes esküt vettem tőlük, hogy megőrzik a titkot, s megerősítik tanúságukkal vallomásomat, melyet a perigoni szerzeteseknek teszek majd.
    Majd ezen ügyet ilyeténképpen elrendezvén, nehogy bárminő szenny tapadjon a szentéletű Theophile jó emlékezetéhez, fölzavartuk szendergéséből a kapus frátert. A szörny meglepett minket, mondottuk neki, s mire útját állhattuk volna, betört az apát cellájába; kígyókarjaiba zárva elővonszolta onnan a jámbor szerzetest, mintha csak az lenne szándéka, hogy magával ragadja a gonosz üstökösre. Ekkor én ráolvastam igéimet a tisztátalan ördögfajzatra, kinek kénköves lángok fellegében nyoma veszett; a tűz azonban, mit sajnálni eléggé nem tudhatok, elemésztette az apátot is.
   Halála, jelentettem ki, igaz vértanúság volt, és nem esett hiába; mert a szörny nem fogja többé háborgatni a környéket, és Perigonban is békén alhatnak felőle – lévén a bűvigék, melyek által elűzetett, örök időre szólók és tévedhetetlenek.
   A szerzetesek fenntartások nélkül elfogadták e történetet, s fölöttébb nagy gyászba borultak derék apátjuk elholtán. Még csak be sem csaptam őket igazán, hiszen Theophile valóban ártatlan volt: mit sem tudott a borzadályos átváltozásról, mely éjszakánként meglepte őt a cellájában, aminthogy a szörny vérengzéseiről sem, miket az ő förtelmesen eltorzított porhüvelyében követett el. A sátánfajzat minden éjjel alászállt az üstökösről, hogy pokoli éhségét csillapítsa; s mert máskülönben anyagtalan és tehetetlen lett volna, mintegy horgonyt bocsátott az apátba, valamely tisztátalan monstrum képére formálva át a testét a csillagokon túli űrből.
    Aznap este, midőn a kolostor mögött várakoztunk rá, még megölt egy parasztlányt Ste. Zenobie-ban. Ám ennekutána a szörny soha többé nem mutatkozott Averoigne-ban; és vége szakadt éjszakai gyilkolásainak is.
    Az üstökös idővel tovább haladt más egek felé, lassan kisápadva a miénkből; és a fekete iszonyat, melyet uszályában hordozott, tarka regévé vált a nép ajkán, ahogy az már a rég letűnt események szokása. Theophile apátot szentté avatták különös mártíriumáért; és akik az eljövendő korokban olvasni fogják ezen beszámolót, hazugnak vélik majd, mondván: nincs az a démon vagy gonoszlélek, mely diadalmaskodhatott volna az ő igaz hite ellenében. S talán valóban úgy lenne jó, ha senki sem hinné el ezt a történetet; mert vékony szövésű az a fátyol, amely az embert az istentelen mélységektől elválasztja. Az egekben oly dolgok kísértenek, melyekkel senki sem ismerkedhetik meg a téboly veszedelme nélkül; s különös torzulmányok járnak-kelnek a Föld és a Hold között, ahol a tejutak egymásba mosódnak. A megnevezhetetlen dolgok gyakran hoztak ránk iszonyatot a múltban; s kétségen kívül így lesz ez a jövőben is. Mert a gonosz, ami a csillagokból jő, nem ugyanaz a gonosz, mint ami a Földön sarjadott.

Kornya Zsolt fordítása

Ω

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (4,5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr322871608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.