Cthulhu kriptájából III.

2011.05.25. 10:00

Soron következő kalandunk a Rémálom Norvégiában (Nightmare in Norway) címet viseli, és 1985-ben adta ki önálló füzetben a Games Workshop – amely akkoriban még más játékokkal is foglalkozott a Warhammer különféle mutációin és variációin kívül. A szerző, Marcus L. Rowland a brit szerepjátékos szcéna egyik legkreatívabb és legrokonszenvesebb független személyisége, immár több mint negyedszázada, és biztosan nem tehet róla, hogy a máskülönben hangulatos borítókép a leghalványabb összefüggésben sincs az általa írt kalanddal. Az eddigiek után, gondolom, senkit sem lep meg, hogy továbbra is brit illetőségű nyomozókkal lesz dolgunk a húszas években; a helyszínváltás azonban igen éles, a napsütéses mediterrán nyárból a fogcsikorgató skandináv télbe…

Sir Edward Cleary 1925 februárjában síbaleset áldozata lesz a norvégiai Vikenbergben: magányos túrára indul, melynek során szerencsétlenül esik és a lábát töri, s mire rátalálnak, a holttestét már kikezdték a farkasok. Valódi személyazonosságára a rendőrségi vizsgálat folyamán derül fény, a vikenbergi sportszállóban ugyanis Mr. Smith néven jelentkezett be, méghozzá egy fölöttébb dekoratív Mrs. Smith társaságában, aki tényleg feleség volt, ám még véletlenül sem az övé. Ez egyúttal arra is magyarázattal szolgál, hogy Sir Edward – a délceg lovastiszt és tapasztalt alpinista – miért egy eldugott norvég falucskában töltötte téli szabadságát a népszerű és felkapott svájci síparadicsomok helyett. A hatóságok norvég és brit részről egyaránt gáláns tapintattal kezelik a kínos ügyet, melyre csakhamar a feledés leple borulna… ha Sir Edward örököse váratlanul nem kapna egy tört angolsággal írt levelet, melynek szerzője ugyan a névtelenség homályába burkolózik, ám nem mulaszt el mellékelni néhány fényképet a megboldogult hadnagyról és csinos barátnőjéről, amint felhőtlenül élvezik közös turbékolásuk utolsó napjait. A levélíró hajlandó lenne a negatívokat is megküldeni az örökösnek, amennyiben bizonyos időn belül méltányos összeg érkezik egy vikenbergi postafiók címére; ellenkező esetben, noha ezt nagyon fájlalná, kénytelen volna kapcsolatba lépni a brit társasági lapokkal.

A világháború harctereit megjárt angol arisztokratákkal azonban van egy kis bökkenő: dúsgazdagok ugyan, ám se nem hülyék, se nem gyávák. Eustace Cleary, aki bátyja tragikus halála utána megörökölte a családi birtokot és a lovagi címet, nem holmi töketlen aranyifjú, hanem köztiszteletben álló hajómágnás és alsóházi képviselő. Természetesen nem tűrheti, hogy folt essék a család jóhírén, s épp ezért nem csupán arról gondoskodik, hogy a kért summa időben megérkezzék Vikenbergbe, hanem arról is, hogy ennekutána valóban kézhez kapja a negatívokat – és az anonim levélírónak egy életre elmenjen a kedve a további pimasz csínyektől.

Mesélői megjegyzés: Nálam Sir Eustace személyesen utazott Norvégiába, természetesen inkognitóban, majd Bergenben felfogadott mindenes helyi szakértőnek egy nyugalmazott norvég őrmestert, aki korábban Amundsent kísérte sarkvidéki expedícióin. Ők ketten voltak a játékos karakterek; ám amennyiben a titoknok valami rejtélyes okból kifolyólag vonakodna egy gazdag és befolyásos brit főrendnek mesélni, élhet a kalandban javasolt tradicionális megoldással, hogy tudniillik Sir Eustace magánnyomozókat bíz meg a kényes feladattal.

Akárkik alkotják a csapatot, mindenképpen tanácsos a legnagyobb diszkrécióval eljárniuk. A legkézenfekvőbb gyanúsított értelemszerűen Mr. Olsen, a sportszálló tulajdonos-igazgatója; neki azonban semmi köze nincs a zsarolási ügyhöz, s ha értesül róla, nem csupán őszintén felháborodik rajta, hanem minden tőle telhető módon segíteni fog a felgöngyölítésében, a saját jól felfogott érdekében. Ha tehát a kellő tapintattal közelítenek hozzá, hasznos szövetségesre tehetnek szert; amennyiben viszont durva és alaptalan vádaskodással elidegenítik, nagyon megnehezítheti a dolgukat, mert egyszerűen kiutasítja őket a szállodájából. Bölcs nyomozók figyelmét azonban nem fogja elkerülni, hogy Mr. Olsen – egyedüliként a helyi lakosok közül – kifogástalanul beszél és ír angolul.

Annál inkább töri ezt a szép nyelvet Herr Otto Schmidt, aki az egész telet a sportszállóban töltötte, méghozzá egy méregdrága Leica fényképezőgéppel a nyakában, melyet állítása szerint ornitológiai megfigyelésekre használ. Őt is hiba lenne azonban túl vehemensen meggyanúsítani, mivel a zsarolásban ugyan teljesen vétlen, egyébként azonban századosi rangban szolgál a Wehrmachtban, és nem a madarakat figyeli meg, hanem a sportszálló szomszédságában téli hadgyakorlatot végző norvég hadsereget. Titkának megőrzése végett a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza, a kaland végjátékában viszont kapóra jön majd, úgyhogy érdemes baráti viszonyt kialakítani vele.

Beköltözés után a csapatnak vélhetőleg szemet szúr majd két ifjú honfitársuk – bizonyos Mr. és Mrs. James –, akiket a síelésnél szemlátomást sokkal jobban érdekel egymás társasága, így például órákat töltenek kettesben a szaunában, és egyéb botrányos bohóságok. Törvényes házasfeleknél az ilyesfajta viselkedés ha nem is teljesen kizárt, de legalábbis erősen szokatlan. A legjobb módszer a titokzatos zsaroló leleplezésére, ha a nyomozók szép nyugodtan meghúzódnak a háttérben, és feltűnés nélkül figyelik, ki gyűjt terhelő adatokat a teljesen egymásba feledkező szerelmespárról. Ebben segítségükre lehet Mr. Olsen, aki mindenképpen meg kívánja őrizni szállodája diszkrét renoméját, s akár még Herr Schmidt is, aki titkos kémtevékenysége védelmében igyekszik eloszlatni a rávetődő banális gyanút.

Miközben szorul a hurok a zsaroló körül, a szálloda fölött gyülekezni kezdenek a viharfellegek, méghozzá korántsem képletes értelemben. Ezért az egyik vendéget terheli a felelősség, aki sem zsarolási ügyekben, sem álnéven bonyolított házasságtörő légyottokban nem érdekelt, lévén dúsgazdag és hajadon. Madeleine Dupont egy francia iparbáró elkényeztetett leánya, jeles amatőr vadász, aki a nyomozók érkezése előtti napon egészen különleges zsákmányt ejtett az erdőben: egy nőstény trollt a kicsinyével.

Most nehogy a fantasy-szerepjátékokból ismert szörnyekre tessék gondolni: ezek a trollok a havasokban rejtőző primitív majomemberek, a jeti kisebb termetű skandináviai rokonai. Mademoiselle Dupont senkinek sem szólt a zsákmányáról, mert ki akarja kerekíteni – ha még egy felnőtt hímet is elejt, diadalittasan állhat az ismeretlen új állatfaj létezését bizonyító trófeákkal a nemzetközi vadászközösség és a tudományos közélet fórumai elé. A két tetemet mindenesetre helyben megnyúzta, a sóval tartósított gereznákat pedig hazavitte a szállodai szobájába, a kifőzött koponyákkal együtt. Ezt elég rosszul tette, mert a trollok – szemben az ő meggyőződésével – nem közönséges állatok, hanem többé-kevésbé értelmes lények; annyira legalábbis feltétlenül, hogy kisebb szolgafajként Tsathogguát imádják és a segítségét kérjék a bosszújukhoz. Az ambiciózus francia hölgy abban a téveszmében él, hogy ő vadászik a trollokra; valójában persze fordított a helyzet.

A mesélőnek célszerű úgy időzíteni az eseményeket, hogy a nyomozók éppen akkor azonosítsák a névtelen levélírót, amikor a hólepte vadonban cserkelő Mademoiselle Dupont végre puskavégre kap – no, nem egy hím trollt, hanem egy álcázóruhás norvég katonát, aki a napok óta folyamatosan erősődő hófúvásban a hadműveleti területről véletlenül áttévedt a civil zónába. Mikor meglátja, kit lőtt le, hisztériás rohamot kap és sikoltozva visszarohan a szállodába, félbeszakítva a zsaroló drámai leleplezését. Hogy a parti mennyit tud kihámozni összefüggéstelen gagyogásából, az rajtuk és a titoknok jóindulatán múlik. Sok idejük mindenesetre nincs a részletek összerakosgatására, mert odakint a hegyoldalban a troll sámán végre befejezi napokkal korábban megkezdett rituáléját, és eget-földet rengető hóvihart zúdít a sportszállóra, teljesen elvágva a külvilágtól. A trófeák szaga elvezette a törzs vadászait az épülethez: most vadállati haraggal törnek rá a vihar fedezékében. Haditervük meglehetősen egyszerű – annyira azért nem értelmes lények –: mindenkit szétmarcangolnak, mindent lerombolnak, aztán a hófúvás oltalma alatt visszahúzódnak a vadon menedékébe.

A kaland ezen a ponton kényelmes tempójú nyomozásból hirtelen átmegy vérengző szurvivalista horrorba, akciófilmes iramban pergő jelenetekkel. A dramaturgia úgy kívánja, hogy Mademoiselle Dupont és az egyébként szintén nőnemű zsaroló áldozatul essen a trollok képében megnyilvánuló költői igazságszolgáltatásnak; hogy a többi szereplőnek mi lesz a sorsa, az a karakterek lélekjelenlétén múlik, és komoly befolyással bír rá korábbi nyomozótevékenységük. Nincs kizárva például, hogy Herr Schmidt ekkor már egy norvég börtönben ül kémkedésért, pedig sokkal hasznosabb lenne a helyszínen, a kocsija titkos rekeszében rejtegetett géppisztolyával. Vészhelyzetben Mr. Jamesről is kiderül, hogy ugyancsak szabadságolt brit katonatiszt, a változatosság kedvéért a légierőtől, bár ő természetesen az állítólagos Mrs. James megvédelmezésére fogja összpontosítani erőfeszítéseit. Mr. Olsen hasonlóképpen viszonyul áldott állapotban lévő feleségéhez, s noha a fegyverszekrényében valóságos arzenált tart, ehhez a csapat aligha férhet hozzá, ha előzőleg gorombán viselkedtek vele. További érdekes lehetőségeket kínálnak a gépjárművek, a sportfelszerelések (különös tekintettel a hegymászó kellékekre) és a nagy hall falait díszítő hangulatos viking parafernália (kardok, bárdok, lándzsák és szarvas sisakok).

Amennyiben a nyomozók nem képesek összefogni és koordinálni a védekezést, a szállodának szinte bizonyosan vége. Erősen javallott továbbá, hogy a kalandnak ebben a fázisában a titoknok nyilvánosan végezzen el minden kockadobást, és ne csaljon dramaturgiai megfontolásból se a parti javára, se a kárára. (Ami a Call of Cthulhuban egyébként bocsánatos bűn.) Ideális esetben érzékeny veszteségek árán ugyan, de sikerül visszaverni a trollok támadását; amennyiben komoly és szervezett ellenállásba ütköznek, nem fognak az utolsó leheletükig harcolni, különösen ha visszaszerzik (netán visszakapják) a Mademoiselle Dupont szobájában őrzött trófeákat.

Hogy aztán a vihar elvonulása után a túlélők hogy rendezik egymással viselt dolgaikat és milyen magyarázatot nyújtanak a helyszínre érkező hatóságoknak, az igen érdekes kérdés. A kaland még azt a lehetőséget is nyitva hagyja, hogy a hadsereg támogatásával felvonulnak a törzs barlangjaihoz és mindenestül kifüstölik őket, ezt az erősen antiklimaktikus végjátékot azonban én nem javasolnám. (A trollok ugyanis elég okosak hozzá, hogy felfogják, semmi esélyük ekkora tűzerő ellen, ezért „nekünk-már-úgyis-mindegy” alapon megidézik Tsathoggua két formátlan ivadékát, amibe garantáltan mindenki beledöglik.) Lényegében bármiféle hajmeresztő rémhistória beválik, ha a túlélők megbeszélik egymással és összhangban adják elő: akármilyen gyenge lábakon áll, a hatóságok el fogják fogadni, mert hinni akarnak benne. Nálam például a játékosok holmi idegbeteg medvékre tolták rá a balhét, amiket a hadgyakorlat felébresztett a téli álmukból. Totális hülyeség, de még mindig jobb megnyugodni benne, mint túlságosan konokul firtatni az igazságot.

Ragaszkodni a valósághoz igen rossz ötlet, különösen ha bizonyítékokkal is megtámogatják, teszem azt az ostrom folyamán elhullott trollok tetemével. Ennek könnyen katonai büntetőexpedíció lehet a vége, a fentebb vázolt eredménnyel. Ez esetben a nyomozók még akkor is szereznek egy halálos ellenséget, ha valahogy megússzák a tömegmészárlást, például nem csatlakoznak a megtorló erőkhöz. Vikenbergben ugyanis él egy „viking Maugli”, aki nyolchónapos korában szőrén-szálán eltűnt egy erdei piknikről, aztán öt év múlva újra megtalálták, élve ugyan, de teljesen elvadultan. A közvélekedés szerint – amit az egyszerű favágók éppúgy osztanak, mint az egyetemi doktorok – farkasok nevelték fel; valójában persze a trollok között cseperedett. Már semmi kapcsolata nincs a törzzsel, ugyanolyan ellenségesen viszonyulnak hozzá, mint a többi emberhez; ő azonban nagyon jól emlékszik rájuk, és ha nyomozók tevőlegesen hozzájárulnak a kiirtásukhoz, nem fog nyugodni addig, amíg egyenként a másvilágra nem küldi őket. Ha a helyzet idáig fajul, én nem fogadnék a nyomozókra, a „viking Maugli”-nak ugyanis Lord Tyger az irodalmi előképe Philip José Farmer regényéből.

A Nightmare in Norway körültekintő játékkal és némi szerencsével túlélhető kaland, amelyben a mítosz csupán a cselekmény egyik mellékszálaként jelenik meg, hogy aztán a fináléban egy váratlan tempóváltással alapos meglepetést okozzon a játékosoknak. Mivel sokféle szakértelmet lehet használni benne, jó fejlődési lehetőségeket nyújt a résztvevőknek. Kifejezetten alkalmas olyan karakterek célirányos felépítésére, akik az átlagosnál kedvezőbb esélyekkel vághatnak neki a sarkvidéki környezetben játszódó klasszikus Call of Cthulhu-kampányoknak (Walker in the Wastes, Beyond the Mountains of Madness, The Compact Trail of Tsathoggua). Eseményalapú kaland létére prezentációja a „régi iskola” elveit követi, vagyis a hangsúly a forgatókönyv helyett az aprólékos részletességű helyszínleírásokon van. A 32 oldalas terjedelemből 10 oldal jut a füzet közepéről kiemelhető játéksegédletekre, s ebből mindössze egyetlen oldal szöveges jellegű (két fiktív újságcikk reprodukciója). Kapunk viszont egy négyzethálós beosztású harci térképet a vikenbergi sportszállóról, méretarányos kivágható papírfigurákkal. Az ilyesmit én általában teljesen fölösleges helypocsékolásnak, illetve pénzkidobásnak tartom, kivált Call of Cthulhu-kiadványoknál – konkrétan ebben az esetben azonban meg vagyok békélve vele, a cselekmény jellege miatt ugyanis a végjátékban egészen jól jöhet. (Bár jómagam, töredelmesen bevallom, nem használtam.)

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr642614675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Thirlen 2011.05.25. 12:04:00

Nem kellett volna ennek az elejére valamiféle hatalmas SPOILER felirat? Ezek után már senki nem fogja ezt végigjátszani.

Hellehild Carcosa 2011.05.25. 14:42:50

Hát, ez a cikksorozat elsősorban mesélőknek szól. Hátha akad olyan közöttük, aki a játékosainál szorgalmasabb olvasója a blognak...

-HH

Gulandro 2011.05.26. 12:26:34

Remek ismertető volt. Csak nekem nem lett világos a végére, hogy ki a zsaroló? Szerintem mindenképpen mesélek majd hasonlót más rendszerben. Cthulhu játékok nálunk sajna igencsak ritkák. :S