Cthulhu kriptájából IV.

2011.07.06. 10:00

Az alább tárgyalt kaland 1992-ben jelent meg az Ijesztő utazások (Fearful Passages) című Chaosium-antológiában. A címe Páncélos angyalok (Armored Angels), a szerzője Gustaf Bjørksten – és mit ad Isten, ez is elsősorban brit nyomozókra van hangszerelve.

A történelem meglepően gyakran ismétli önmagát. Az 1920-as években Irakban kísértetiesen hasonló volt a helyzet, mint manapság, csak éppen az amerikaiak helyett az angolok tartották megszállva, az áldemokratikus helyi bábrezsim pedig – amely az ő fegyveres támogatásuk nélkül pillanatok alatt összeomlott volna – nem köztársaság volt, hanem királyság. Akadtak persze különbségek is – például a brit hadsereg nem lőtte szét a régészeti lelőhelyeket, hanem tevékeny segítséget nyújtott a feltárásukhoz, amit angol archeológusok végeztek Őfelsége kormányának finanszírozásával. Az ország területén ebben az időben öt nagy volumenű ásatás folyt ilyen konstrukcióban, biztonságukat és ellátásukat a katonaság garantálta. Ez eddig a prózai valóság, most áttérünk a fikcióra.

A hatodik ásatás egy ősi sumer szentélyközpontra összpontosít Kirkuk közelében, amit a hódító akkádok annak idején a földdel tettek egyenlővé, korántsem véletlenül. A munkálatok vezetőjének, Lawrence Powell professzornak, ezzel kapcsolatban megvan a maga meglehetősen formabontó elmélete, melyet a gyakorlatban is szeretne ellenőrizni. Sajnos sikerül neki, mivel rendkívül nagyravágyó és befolyásos ember; itt jönnek a képbe a nyomozók, akiknek okkult szakértőként kéri segítségét, természetesen busás díjazás fejében, és a királyi légierő gépével hozatja őket Kirkukba.

A városban azonban a partit Powell helyett egy ideges alezredes fogadja, akinek már nagyon elege van a gondjaira bízott civilek hülyeségeiből. A professzorral ugyanis néhány napja megszakadt a kapcsolat, s a légi felderítés alapján úgy tűnik, a régészek táborát gerillák foglalták el. Legalábbis ez a legésszerűbb feltevés; ha a pilótákat kikérdezik, nem teljesen biztosak a dolgukban, összevissza beszélnek holmi hatalmas legyekről meg fura pálmafákról. Az alezredesnek szándékában áll fegyveres felmentő csapatot küldeni a helyszínre, amelybe eredetileg esze ágában sincs bevenni a nyomozókat, ám feltételezhető róluk, hogy valahogy mégis bekönyörgik magukat. Elvégre különleges szakértőnek fogadták fel őket, márpedig odaát gyaníthatólag igencsak különleges dolgok történtek.

Ez valóban így van, Powell professzor ugyanis a szentélyközpont mélyén talált egy Yuggothra nyíló kaput, és sikeresen működésbe hozta. A mi-gók érdeklődve ajtót nyitottak a kopogtatásra, begyűjtötték a tálcán kínált agyakat, majd kísérletezni kezdtek velük: afféle távvezérlő egységekké alakították át őket, amelyekkel gépi berendezéseket lehet irányítani. Közben, hogy otthonosabban érezzék magukat a kapu innenső oldalán, beültették a sivatagot Shub-Niggurath ivadékaival.

Ebbe a csinos kis kelepcébe hajt bele a felmentő sereg, remélhetőleg azért nem teljesen gyanútlanul. (A felderítő pilótákon kívül egy magányos túlélő beszámolójára is alapozhatnak, akivel a tábor felé félúton futnak össze.) Ám a tradicionális Call of Cthulhu-kalandokkal ellentétben ezúttal páncélozott gépjárművekben ülnek, valóságos arzenállal fölszerelve, egy csapat hivatásos katona kíséretében, és még légi támogatásra is számíthatnak. Szóval nagy a kísértés, hogy uccu neki, csapjunk a lecsóba!

Az összecsapás nyitófázisában a nyomozók kiélvezhetik azt a ritka elégtételt, hogy leszednek az égről néhány mi-gót és megpörkölik a fekete ivadékok seggét. E nagyszerű pillanatok emlékét nyilván életük végéig dédelgetni fogják, ami talán nem is olyan távoli időpont, mert viszonzásul tüzet nyitnak rájuk a tábort gerillatámadás ellen biztosító brit géppuskák és aknavetők. Elhallgattatásuk kemény dió lesz, ugyanis a mi-gók által megbütykölt agyak működtetik őket telekinetikusan, a szentélyközpont mélyén lapuló tartályaikból. Még vidámabb móka veszi kezdetét, mikor a fölös számú agyak nekilátnak átvenni az irányítást a felmentő csapat páncélkocsijai, repülőgépei, nehézgéppuskái stb. fölött. Eredeti személyazonosságának roncsait csupán Powell professzor bírta megőrizni közülük, ő néha a műszerfalon villogó morzejelzésekkel próbál üzenni; kérdés, mennyire tudnak erre figyelni a nyomozók, akik a saját fegyvere által kivégzett sofőr helyén birkóznak az öntevékennyé vált volánnal. Elméletileg elképzelhető, hogy valaki eljut a szentélyközpontig, átverekszi magát a bent megbúvó mi-gókon, és egy Ősi Jellel lezárja a Yuggothra nyíló kaput. A gyakorlatban inkább a dicsőséges halál tűnik valószínűnek, a bátor nyomozóktól azonban senki sem veheti el azt a felemelő tudatot, hogy a keserű végig megingás nélkül kitartottak az ellenség túlerejével szemben, a brit hősiesség klasszikus hagyományainak szellemében.

Ez a kis kaland nem túlzottan bonyolult vagy nagy igényű, a Call of Cthulhu-hangulathoz azonban a bő kézzel mért emberirtó hardver dacára is hű marad, s formabontó hozzáállása miatt annyit mindenképpen megérdemel, hogy néhány sorban megemlékezzünk róla.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr122614723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.