A káoszivadékok: a skorpióemberek és testvéreik

Mint láthattuk, a mezopotámiai istenek nagy előszeretettel hadakoztak családjukon belül. Maga Anu sem volt öröktől fogva az ég királya: uralkodói posztjához véres belháború útján jutott. Nem mintha személyesen részt vett volna benne – az eddigiekből is kitűnik, hogy harci erényekkel nem igazán jeleskedett, jobban szerette másokkal megvívatni a csatáit. Így történt ez az ősidőkben is, a világ teremtésekor, amit az istenek szörnyű viszálykodása előzött meg. Anu azon az alapon lépett elő uralkodóvá, hogy az általános vérengzés berekesztésekor ő volt a legidősebb az életben maradt istenek közül, és agyafúrtan kijátszotta egymás ellen a többieket.

Elődeit inkább ősszörnyeknek nevezhetjük, mint isteneknek, hiszen uralkodásuk idején nem éltek még emberek, akik imával és áldozatokkal hódoltak volna nekik. (Sőt, nem léteztek az ég, a föld és a csillagok sem.) A hímnemű istenős a sötét és formátlan Apszu volt, az édesvizek ura. Párját, a sós vizek úrnőjét, Tiámatnak hívták, és roppant sárkányszörny alakját viselte. Ezek ketten nyakló nélkül szaporodtak a nedves, hideg homályban, számtalan ivadékkal népesítve be a káoszt. Anu, a majdani égisten, a dédunokák nenzedékébe tartozott.

Nem tudni, milyen tágas lehetett az őskáosz, de biztosan nem volt végtelen, egy idő után ugyanis a túlnépesedés jelei mutatkoztak. Apszu morgolódni kezdett, hogy nem tud aludni a fiatal istenek szüntelen zsivajától. A nyugalmat radikális intézkedéssel kívánta helyreállítani: elhatározta, hogy egytől egyig kiirtja őket. Tiámat – hiába, az érző anyai szív! – nem helyeselte az elképzelést, de mikor látta, hogy haragvó férjét nem lehet jobb belátásra bírni, szabad utat engedett neki.

Apszu terve kezdetben jó úton haladt a megvalósulás felé, amennyiben százával falta fel sivalkodó istensarjait. A siker azonban elbizakodottá tette, s amikor szembekerült egy vakarcs ükunokájával, megfeledkezett a kötelező óvatosságról. A pimasz kis poronty, akit Éának hívtak, vakmerően álomvarázst bűvölt rá, és Apszu lesüllyedt a világóceán fenekére, ahol mind a mai napig békésen szundikál, immáron semmiféle zajtól nem zavartatva, noha azóta a föld lényegesen lármásabb lett.

Ezt már Tiámat sem tűrhette, különösen mert a fiatal istenek vérszemet kaptak: szeleket és áramlatokat kavartak a káoszban, így zaklatták a nyugalmát. (Ezért az akcióért Anu volt a felelős, akinek ennyivel ki is merült a részvétele a nagy háborúban.) Elhatározta, hogy bosszút áll hitveséért. Ám Apszu esetéből okulva ő már körültekintőbben látott munkához.

Először is hadseregről gondoskodott, azzal a sajátos módszerrel, hogy szült néhány légiónyi démont. Vezérként kedvenc gyermekét, a félelmetes Kingut állította az élükre. Kingu tizenegy csapatba szervezte a harcosait; mindegyikben más-másfajta démonok voltak, s összességükben határozottan félelmetes látványt nyújtottak.

A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett… Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten –
az ijedségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő
orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak – szám szerint tizenegyet
e furcsa szörny-nemekből létrehívott.

Nem róhatjuk föl a fiatal isteneknek, hogy Kingu hadai láttán inukba szállt a bátorságuk. Anu – bevett szokása szerint – megpróbált tárgyalásos úton megegyezésre jutni, ám fáradozásai ezúttal kudarcot vallottak.

Így hát kezdetét vette a háború második felvonása, amelynek során istenek és démonok irtották egymást jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Az első két istennemzedék – amelynek egyes képviselői Tiámat pártjára álltak – teljesen kipusztult, és a harmadikból is csak hírmondók maradtak. A küzdelmet végül a hagyományos csodafegyver döntötte el az ifjabb istenek javára: harcba vetették Mardukot, aki magát Tiámatot is lebírta, bár közben kis híján sikerült romba döntenie az egész őskáoszt.

A legyőzött démonoknak volt annyi sütnivalójuk, hogy minden felelősséget vezérükre, Kingura kenjenek, akit aztán Marduk rövid úton fel is koncolt. (Egyébiránt az ő véréből teremtették az embert.) A többi foglyot az istenek nem végezték ki, hanem előrelátó módon a zsoldjukba fogadták. A pikkelyes haldémonok például Éa szolgálatába álltak, aki nagy haszunkat vette később, amikor feltámadt az érdeklődése a halandók iránt: őket küldte a szárazföldre, hogy megtanítsák a gyámoltalan emberiséget a városépítésre, a csatornatervezésre, a csillagjóslásra, a fekete mágiára és a civilizáció egyéb nélkülözhetetlen vívmányaira.

Érdekes szerep jutott a skorpióembereknek, akik deréktól lefelé skorpiók voltak, onnan fölfelé emberek, és puszta tekintetükkel sújtották halálra ellenfeleiket. Rájuk bízták azoknak az átjáróknak az őrzését, amelyek a halandók világából a halhatatlanokéba – vagy az élőkéből a holtakéba – vezettek. Ilyen minőségükben a közönséges utazók ritkán találkoztak velük, és ha mégis, utána többnyire nem nyílt alkalmuk élménybeszámolót tartani. A szabályt erősítő kivétel volt a legendás hős, Gilgames, aki akkor kötött velük ismeretséget, amikor ősatyját, az özönvizet túlélő Um-napistit kereste.

Azokután Masu hegyéhez érkezett el, hol ég a földdel
egybeszakad, világvégére, az alvilág bejáratához…
Látta a hegyet, mely öröktől a Nap támadatát s lenyugtát
őrzi a föld meredek partján. Az ég íve vállain nyugszik,
törzse az alvilágba ér le… Két skorpió-ember vigyázza
a zárt kaput, melyen halandó mindeddig nem jutott keresztül.
Arcuk kínzó rettenetesség, szörnyethalás szemük nézése,
tekintetükből rémítő fény esik a hegyek oldalára.
Gilgames megpillantja őket s arca félelemtől sötétül.
Összeszedi erejét mégis – remegve térdet hajt előttük.

A kaput strázsáló házaspár (az egyikükről ugyanis közelebbről kiderül, hogy igazából skorpióasszony) valóban párját ritkítóan félelmetes jelenség lehetett, ha Gilgames ennyire megrémült tőlük. Várakozásunkkal ellentétben nem kellett megküzdenie velük az átkelés jogáért; a szöveg azt sugallja, hogy ez esetben – hősiesség ide vagy oda – bizony alulmaradt volna. (Ne feledjük, hogy ezek a démonok hajdan a világot uraló istenekkel hadakoztak!) A skorpióemberek rövid beszélgetés után azért engedik tovább Gilgamest, mert egyszerűen… megsajnálják.

A káoszivadékokról, a mezopotámiai démonok első nemzedékéről alapjában véve megállapíthatjuk tehát, hogy sokkal nagyobb megértéssel fordultak az egyszerű halandók felé, mint később született osztályos társaik – vagy akár maguk az istenek. Időnként még az is megesett, hogy merő szánalomból segítettek nekik.

Lehet, hogy ha annak idején másként dől el a háború Tiámat és utódai között, sokkal jobb világ köszöntött volna a Folyóköz népeire…

folytatása következik…
(A démoni hősszerelmes: Pazuzu)

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr512559280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.