A Carcosa családról

2011.08.10. 10:00

A nevem Rigorel Carcosa. Átokmesternek is hívnak, nem ok nélkül. De most nem magamról akarok beszélni, hanem a családomról.
   Az emberiség birkanyáj. Vakon és céltalanul tolong a történelemben, amerre az ösztönei csábítják, vagy a kolomp szava a vezérkos nyakában. Rég szakadékba botorkált volna, ha nincs, aki vezesse: megmutassa neki a kövér füvű legelőt, szárnyékot állítson a vihar ellen, lenyírja a gyapját, levágja a betegeket, a rossz vérűeket, a fölös számúakat. Pásztorokra van szüksége; és mi vagyunk ezek a pásztorok.

Rigorel, a pap, az inkvizítor, az átokmester

Uralkodni születtünk. Nem viselünk koronát, nem markolunk jogart, nem ülünk trónuson: bolondok lennénk ilyen béklyókat venni magunkra. Nem akasztunk a nyakunkba kolompot, de mi választjuk ki a vezérkosokat. És ha rossz irányba tévednének, a mi kezünkben van a bot, a mi füttyszavunkra ugranak a nyájőrző kutyák.
   Nem az istenek választottak ki minket erre a feladatra. Egyesek közülünk másképpen gondolják, de nekem az öregkor meghozta a bölcsességet, és tudom, hogy ellenségei vagyunk az isteneknek. Ők túl távol vannak az emberektől: nem értik, de nem is érthetik meg őket, ahhoz kevés bennük a közös vonás. Mi még épp eléggé emberiek vagyunk, hogy átérezzük a gondjaikat, a szenvedéseiket, döbbent rácsodálkozásukat a sötét ürességre, amely a világ tarka paravánja mögött lappang; de annyira már nem, hogy ez eltántorítson minket a kötelességünktől és lehúzzon az ösztönök langymeleg iszapjába.
   Prométheuszok és Luciferek és Lokik vagyunk, csábító kígyók és ős sárkányok. Mi hoztuk el az emberiségnek a tüzet és a fényt; mi vettük rá őket, hogy harapjanak bele a tudás almájába; mi őrizzük számukra a Heszperidák kertjét, túl a Nyugat Oszlopain. És mivel hatalmunk nem vetekedhet az istenekével, jótéteményeinkért minden korban és időben elnyerjük a büntetésünket. Prométheuszt leláncolták; Lucifert letaszították; Lokit a föld alá börtönözték. Én pedig a saját szememmel láttam vérbe és üszökbe hanyatlani a családomnak egy teljes nemzedékét.
   Mégis itt vagyok és kitartok a nyáj mellett, mert ez a létezésem értelme, s mert ismerem a teremtés legféltettebb titkát: az istenek is halandók. A Nagy Pán volt a legvénebb és a leghatalmasabb mind közül, ám az egyik ősöm Pelágia erdőiben kóborolva hallotta, ahogy a gyermekei a siratóénekét zengik. A Nagy Pán halott; mi azonban élünk, és tovább tereljük a nyájat.
   A katolikus anyaszentegyház főpapi palástját viselem; Aeterna városában szabad bejárásom van a pápához, ehhez a szánalmas kreatúrához, aki rettegve riad föl éjszakánként, ha eszébe jutnak az átkaim; és ha nem is parancsolok az egész Szent Inkvizíciónak, ez csupán azért van, mert nem egyedül viseljük gondját a nyájnak, vannak más pásztorok is rajtunk kívül. Nap mint nap kiszolgáltatom a szentségeket és véghezviszem az átváltoztatás csodáját. Balgaság lenne tőlem, ha kétségbe vonnám a Golgota hatalmát; de tudom jól, hogy éppúgy el fog múlni, mint előtte a Valhalláé, az Olümposzé és oly sok más istentanyáé. A gazdák féltékenykednek, marakodnak, cserélődnek; csak mi, pásztorok maradunk meg a nyáj mellett.
   Ki emlékszik már azokra a vérrel kimázolt rajzokra, amiket a barlanglakó törzsek véstek a sziklafalra, mikor az első Kar Koshák kutyát neveltek a farkasból és betörték a puszta szilaj vadlovait? Vagy azokra a lógó mellű, csüngő hasú bálványokra, amik előtt a vályogfalvak kopasz népe hódolt, mikor az első Dæwaghák megtanították őket vetni és aratni? Még az ősi nyelveket is elnyelte a feledés homálya, amiken könyörgő imákat és hálaadó énekeket költöttek a tiszteletükre. De mi, Carcosák most is itt vagyunk; ahogyan a Di Vegák is.

Kar Kosha főnök kíséretével

A rossz pásztor és a jó pásztor. A sötétség és a világosság. A delejtű két átellenes pólusa. Örök vetélytársak, megbonthatatlan szövetségben a közös ellenséggel szemben.
   A mi emlékezetünk messzebbre nyúlik vissza, mint a nyájé. Mindkét családnak voltak krónikásai; s ha ez nem lenne elég, nekünk kapu-, nekik börtönőreik. Persze az ő képességeik is végesek, s a múlt egy bizonyos határon túl a mondák ködébe vész. De vannak róla legendáink, hogyan találkoztunk először. Prédára éhes hordák özönlöttek elő a vad vidékről, onager-vontatta harci szekerek nyomában, amelyeken varkocsba eresztett hajú Kar Kosha főnökök rázták a lándzsájukat. Az első városok falán pedig olajozott szakállú Dæwagha vezérek várták őket, sisakosan és páncélosan, bronzbaltával a kezükben.
   Hosszú idő telt el azóta. Birodalmak emelkedtek föl és buktak el; királyaik emlékét szélmarta feliratok őrzik a sivatagban, zord kőoszlopok a láp hideg ködében. A nyáj gyarapodott, terjeszkedett, okosodott. A fejlődés persze nem volt egyenletes, bővelkedett a zökkenőkben és visszaesésekben. Az emberjószágok olykor tunyaságba és tespedésbe hanyatlottak; máskor féktelen veszettség tört ki rajtuk és habzó szájjal egymásnak estek; megint máskor a pásztoraik ellen fordultak, hiú reményeiket a távoli gazdába vetve.
   Tizenöt éve sincs, hogy ez utoljára megesett. A baljós előjelekre éppúgy nem figyeltem föl, mint a családunk többi tagja, de hibámért keményebben lakoltam náluk: életben maradtam, hogy emlékezzek.
   Miféle kárhozatos ostobaság homályosította el az elménket? Könnyű lenne a vaksorsot vagy az isteni elrendelést emlegetni – olcsó kibúvó, mely előbb-utóbb ugyanebbe a kelepcébe vezetne minket. Szembe kell néznünk a hibáinkkal, mert ha nem tanulunk belőlük, újra és újra el fogjuk követni őket. Ahogyan a nyáj is teszi, ha irányítás nélkül marad; de mi nem tartozunk a nyájhoz, és nincs pásztorunk, aki gondot viselne ránk. A hatalommal kéz a kézben jár a felelősség.
   Mi pedig hatalmasok voltunk; ó, de még mennyire! Nem akadt olyan ország az egész keresztény Európában, ahol keresztül ne tudtuk volna vinni az akaratunkat, ha nem személyesen, hát csatlósaink és lekötelezettjeink révén. A szavunk még a pogány végeken és a sztambuli kalifátusban is nagy súllyal esett latba; csak a tatár puszták estek kívül a befolyási körünkön, végeredményben érthetően, hiszen a tatárok nem emberek. Mi pedig annyira megingathatatlanul biztosak voltuk a hatalmunkban, hogy az elemi elővigyázatosságról is megfeledkeztünk, s energiáinkat a nyáj pásztorlása helyett kicsinyes viszálykodásokra fecséreltük a családon belül. Szeretném azt mondani, hogy legalább beértük a politikus intrikákkal, ám ez az igazság szemérmetlen kendőzése volna.
   Szörnyűség, de az ezredforduló óta eltelt évszázadokban egyre gyakrabban esett meg az a szégyen, hogy Carcosa vont Carcosára kardot a harcmezőn – vagy tőrt az éjszaka sötétjében.
   Vak gőgünkben és elbizakodottságunkban ügyet sem vetettünk az intő ómenekre – pedig ott voltak a szemünk előtt, napnál is világosabban. Előbb az antioxiai hercegséget veszítettük el, amely a keresztes háborúk óta állt a mi irányításunk alatt; azután szláv rokonaink kényszerültek a birtokaik feladására, hogy a tatár nyomás elől Európába húzódjanak vissza; végül a khemita oldalágunkra sújtott le valami titokzatos csapás, egyetlen apró leánygyermeket hagyva magnak.


 Az antioxiai udvar

A zászlósurunkat aggasztották ezek a fejlemények, s mivel a szentbirodalmi ágban a szeniora voltam, több ízben kikérte róluk a véleményemet. Én úgy ítéltem meg, a legfontosabb most a családon belüli egyenetlenkedések elsimítása, lehetőleg oly módon, hogy minél nagyobb hatalmat összpontosítsunk a mi águnkban a többi rovására. A tanácsaimat is ennek megfelelően fogalmaztam meg. Antioxia elvesztése csak azt bizonyítja – mondtam –, hogy ostobaság nyíltan felvállalni az uralkodói szerepkört, még egy tengerentúli hercegségben is; továbbá jó lecke a kevély normann kuzinoknak. A szláv Carcosák visszavonulása a tatárok elől, ha hosszú távon nézzük, a család szempontjából csupán az erők átcsoportosítása; az pedig sosem árt, ha közben kissé meggyengülnek és rászorulnak a mi támogatásunkra. Ami a khemita rokonokat illeti, ők mindig is furcsák és kiszámíthatatlanok voltak; talán nem is baj, hogy az outrémeri ág vezetése átkerült tőlük az izraelitákhoz, az ő mozgatórugóik sokkal nyilvánvalóbbak.
   Pap vagyok. Most úgy illenék, hogy imára kulcsolt kézzel kérleljem Istent, bocsássa meg bűneimet. Ám őszintén szólva nem hiszem, hogy a hatalmában állna; ha pedig mégis, én ugyan nem fogok könyörögni érte. Carcosa vagyok. Amit mondtam és tettem, azzal nekem kell elszámolnom a családnak és a magam lelkiismeretének.
   Mialatt mi ilyen szövevényes áskálódásokkal csapoltuk a saját erőnket, ellenségeink között lassan, de biztosan alakult az összefogás. Nem a Di Vegákra gondolok: ők ahol csak tudnak, gáncsolnak bennünket, de soha eszükbe nem jutna a kipusztításunkra törni, ahogyan nekünk sem az övékre. Ám a nyáj gyakran berzenkedik a pásztor ellen; és bizony, ha a figyelme elkalandozik, csúf meglepetést okozhat neki.
   Mindig is kemény kézzel vezettük őket, mióta azonban időnk javát a belső torzsalkodás kötötte le, egyre kevesebb türelmünk jutott rájuk: elhanyagoltuk a méltányos engedékenységet és túlzásba vittük a fegyelmező szigort. Ráadásul – mivel a nyájból már hosszú ideje senki nem mert nyíltan szembeszegülni velünk – eluralkodott rajtunk a sebezhetetlenség tévképzete. Mivel különbek voltunk náluk, lenéztük őket és nem törődtünk velük.
   Szem elől tévesztettük a kötelességünket. A pásztoroknak nem az a dolguk, hogy egymással vetélkedjenek.
   Ellenségeink egyre szaporodtak, mi pedig észre sem vettük vagy súlyosan alábecsültük őket. Egy önérzetében sértett tudós; egy hivatali előlépéstől elütött inkvizítor; egy megunt és kigúnyolt szerető. Egy boszorkányvadász, akiből csúfot űztek; egy zsoldosvezér, akit gyávának neveztek; egy bizalmi csatlós, aki mellőzöttnek érezte magát.
   Néhány kivétellel tudtunk róluk, de külön-külön nem sok veszélyt jelentettek ránk, azt pedig biztosra vettük, hogy nem fognak össze: ahhoz túl sok ellentét és régi gyűlölség választotta el őket. Ez volt a legnagyobb tévedésünk, mely kis híján végzetesnek bizonyult.
   Akkor csaptak le ránk, mikor családi nagygyűlést hívtunk össze a központi kastélyunkba, hogy tárgyalásos úton rendezzük a leginkább elmérgedt belviszályainkat. Csaknem teljes számban jelen voltunk, a világ minden tájáról; nem is álmodtuk volna, hogy bárkinek mersze volna ránk támadni.
  Mondtam már, hogy hatalmasok vagyunk; és nem csupán a származásunkat, a vagyonunkat vagy a politikai befolyásunkat értettem alatta. Egyszer tanúja voltam, ahogy apám és a húga egy óra leforgása alatt a földdel tett egyenlővé egy fallal körülvett várost. Ez a fajta hatalom nagyon veszélyes: túlzott önbizalmat ad nekünk. Egy idő után legyőzhetetlennek hisszük magunkat.
   Nos, nem vagyunk azok.

 

Carcosa bajnok az ellenség gyűrűjében

Nincs lelkierőm felidézni annak a szörnyű napnak az eseményeit: a tüzet, a vért, a halálsikolyokat. A bajnokunk utolsó lovaglását, a zászlósúr elestét a falakon, a nők és a gyermekek lemészárlását. A tehetetlen kétségbeesést, a kiszolgáltatottság keserű érzését, a megalázó tudatot, hogy többé nem mi határozunk a sorsunk felől.
   Megtettem a magamét a kastély védelmében; nem eleget. Élve fogtak el, és némi vita után úgy döntöttek, nem végeznek ki, mivel fölszentelt pap vagyok. Helyette félholtra vertek, meghempergettek trágyában, meztelenül kikötöztek egy cölöphöz, aztán magamra hagytak a füstölgő romok között. Amint a bosszúszomjuk lelohadt, rögtön összekaptak a zsákmányon, velem nem foglalkoztak többet. Úgyse húzom ki reggelig, gondolták; hiszen öregember voltam már, a hatvanötödik évemben.
   Itt viszont ők követtek el végzetes hibát. Miközben a veszekedésük marakodássá fajult és ingatag szövetségükön a közös ellenség habarcsa híján mutatkozni kezdtek az első repedések, valaki az éj leple alatt visszaosont a felperzselt kastélyba, elvágta a kötelékeimet és magával vitt. Nem számítottam rá, hogy megmentenek, arra pedig végképp nem, hogy éppen ő. Feleannyi idős sem volt, mint én, ráadásul asszony, és a vérfürdő óta annak a Carcosa ágnak a feje, amelyik ellen a családi nagygyűlésben teljes tehetségemmel intrikáltam.
   Az ostromlott várból csak kevesen menekültünk meg, jobbára mások önfeláldozása árán. A gyűlésen azonban nem mindenki vett részt, kivált a fiatalok közül, akiknek a véleménye amúgy sem sokat számított. Egyesek túl messze jártak, hogy időben ideérjenek; másokat valami kötelesség tartóztatott; megint mások merő szeszélyből maradtak távol, vagy meg se invitáltuk őket, mert a jelenlétük bonyodalmakat okozott volna. A család rettentes vérveszteséget szenvedett, nagyobbat, mint ezer éve bármikor – de nem tudtak kiirtani minket.
  Szerencséjükre, mondhatnám; hiszen ha a Carcosák elbuknának, az emberiség védtelenül állna a magasabb hatalmak szeszélye és rosszindulata előtt. Mégsem mondom, mert azoknak, akik balsorsba döntöttek bennünket, nem vált szerencséjükre, hogy félmunkát végeztek. Egy megcsúfolt és megalázott papot életben hagyni több, mint bűn: hiba. Isten nem áll bosszút érte, erre számtalan példával szolgált a történelem… maga a pap viszont igen.

 

A Carcosa kastély ostroma

Nem azonnal, persze: a bosszúnak még várnia kellett. A legsürgetősebb feladat az volt, hogy mentsük, ami menthető, és próbáljuk meg újra felépíteni a család hatalmát a romokból. Siralmasan kevesen éltük túl a vészt, nagyjaink és vezéreink mind elhullottak az ellenséggel csatázva. Rajtam és néhány távollevő rokonomon kívül csak az ifjak maradtak.    Ám talán jobb is volt ez így: a fiatal elme könnyebben tanul, mint a vén. Márpedig a keserű leckét, amit kaptunk, át kell örökíteni az új Carcosa nemzedékekre.
   A családon belüli rivalizálás egészséges, egy bizonyos fokig: frissen tartja a vért és megóv a tespedéstől. De soha többé nem csaphat át abba az önsorsrontó gőgbe, amikor vakságunkban már egymást pusztítjuk és megfeledkezünk a külső fenyegetésről. Egy vérünkből való gyermek, aki jóserővel van megáldva, akkor nyilatkoztatta ki az első jövendölését, amikor anyja kimenekítette őt a lángoló kastélyból s apja a falakon az életét áldozta védelmükben. „Ha nem okulunk a szüleink példáján, mi is ugyanúgy fogunk odaveszni.” Ma ez a gyermek, immár férfivá serdülve, az új zászlósurunk.
   Bajban ismerszik meg az igaz barát, tartja a mondás. Amíg hatalmasok és gazdagok voltunk, körülrajzottak minket a hívek és a talpnyalók, fennen hivalkodtak a barátságunkkal, hízelkedve dicsőítettek bennünket a királyi udvarokban. Bukásunk után ezek varázslatos gyorsasággal pártoltak el tőlünk, s nem győztek szidalmakat és gyalázkodásokat szórni ránk, hátha sikerül feledtetniük, hogyan dörgölőztek hozzánk korábban. Európában egyszerre igen kockázatos lett a Carcosa nevet emlegetni, hacsak nem azért, hogy a legocsmányabb rágalmakkal illessék.
  Mégis voltak, akik kitartottak mellettünk. Néhány szövetséges család, amellyel rokonságban álltunk, fölébe helyezte a vér szavát a pillanatnyi érdekeknek; és akadt egy-két tántoríthatatlanul becsületes személy is, aki nem feledte el, mivel tartozik nekünk a régi pártfogásért. Ők egyengették nekünk a talajt, hogy száműzöttként gyökeret verhessünk a keresztény világ legfényesebb királyságában: Frankhonban.
  Ám mit sem értünk volna a segítségükkel, ha ott folytatjuk, ahol ellenségeink orvtámadása megakasztott minket: a belviszályokkal, a torzsalkodással, a merényletekkel, egymás hatalmának ármányos aláásásával. Össze kellett fognunk, hogy fennmaradjunk, és közös erővel munkálkodni jövőnk alapvetésén. Végre megértettünk egy nagyon fontos dolgot, amely kezdettől fogva részét képezte örökségünknek, ám a hatalomban töltött évszázadok elfeledtették velünk.
   Normannok és szlávok, outrémeriek és levanteiek, felföldiek és szentbirodalmiak, ibériaiak és árvák: Carcosák vagyunk valamennyien. Egy család.
   Az újrakezdés nem volt könnyű: a nyájat, ha egyszer szétszaladt, küzdelmes munka egybeterelni. Mi azonban, száműzöttek és földönfutók, megtaláltuk magunkban az erőt, hogy fölemelkedjünk a feladathoz. Evoryn nagyasszony okos beosztással fogyasztotta a rangbéli férjeket, hogy súlyunkat és befolyásunkat gyarapítsa, míg unokahúga, Hellehild kérői kecsegtetésével és kijátszásával munkálkodott ugyanezen cél érdekében.  Kapuőrünket, Eibont elpusztították az ellenségeink, hogy földi maradványaival förtelmes mágiát űzzenek a romlásunkra; ő azonban új életre támadt egy grönlandi kriptában, s viszontagságos úton visszatért hozzánk, hogy dacoljon velük. Holtnak hitt unokatestvérem, Hasdrubal előkerült az alpesi erdőségekből, ahol éveken át bomlott elmével kóborolt, és elfoglalta a család bajnokának posztját, a nátháneus lovagrend nagymestereként. Látnokunk és jósunk, az ifjú Névtelen férfikorba lépvén kivégezte az anyját (akinek, nem lévén vérbeli Carcosa, semmiféle jogcíme nem volt a vezetésünkre), és mint új zászlósúr, átvette a család fölött az irányítást.
   Az én hajamat már belepte a dér, és tudom, hogy nincs sok hátra az életemből. De büszkén és emelt fővel fogok távozni, mert a családunkat ért szörnyű csapás utána még tanúja és cselekvő részese lehettem annak, hogy a földre sújtott Carcosák újra talpra állnak és kihívón néznek az istenek szemébe.
   Megtettük a kötelességünket: mikor már-már kicsavarták a kezünkből, visszaragadtuk a pásztorbotot.

 

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

5 komment

Címkék: háttéranyag rigorel

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr543138027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Creep 2011.08.10. 13:55:15

Gratuláció, utóbbi idők legizgalmasabb és legszebb bejegyzése!

kriles 2011.08.10. 16:36:46

OFF.

Ezzel én is teljesen egyetértek. Amikor tegnap megkaptam, igen nagy élvezettel olvastam. Valóban le a kalappal az szerző előtt.

Jeff

Orkogo 2011.08.22. 09:12:00

Hát igen, nagyon magas színvonalat képvisel egyfajta játékstílusban a blog, illetve a Carcosa-család. Gratulálok és irigykedem, meg igyekszem tanulni is belőle.
A John Wick-féle Houses of Blooded szerepjátékot ismeritek? Ha igen, használtok fel belőle valamit? (Abban is nemes (vérű) karakterek vannak, és narratív a játék.)

Leonor Carcosa 2011.08.22. 16:04:51

@Orkogo: A mesélőnk szokta olvasgatni a HoB-t, és nyilván ihletet is merít belőle, de hogy pontosan mennyit és milyen vonalon, azt nem köti az orrunkra. (Sajnos...)

Hellehild Carcosa 2011.08.23. 21:27:28

@Orkogo: Leonor már csak ilyen lényegretörő bunkó, úgyhogy ezúton köszönöm az ő nevében is elismerő szavaidat. :)

-HH