Megjegyzés: A kampánykrónikánk legutóbbi installációja olyan régen volt már, hogy érdemes véljük emlékeztetni rá az olvasót: itt találja. Elnézést kérünk a hosszú kihagyásért; reméljük azonban, hogy családunk történetének újabb fejezete nem fog csalódást okozni. Elvégre a hölgyrokon, akinek szavakba öntötte, már eddig is számos hívet szerzett magának összetéveszthetetlen stílusával…

Leonor mókás kedvében

Kezdjük azzal, rokonok, hogy ami engem illet, kurvára nem vagyok a szavak embere, vagyis tőlem nem fogtok csiszolt irodalmi remekművet kapni, a franc fárad avval, hogy metaforákat meg mifenéket csikorgasson nektek a palatáblára. Akinek ilyen igényei vannak, forduljon Névtelenhez vagy valamelyik másik könyvmoly kuzinhoz, ezennel ünnepélyes engedélyt adok rá, hogy ha nem tetszik nekik, átfogalmazzák a beszámolómat, és a trágárságaimat kiszerkesztve helyezzék el a könyvtárban, az eljövendő Carcosa nemzedékek okulására. Bár szerintem pár baszdmegen ők se akadnak majd fenn. Ha meg mégis, a mi hibánk lesz, minek neveltünk belőlük finomkodó puhapöcsűeket.

Szóval, miközben az öcskös meg a többiek jól elkenték Öreg Üszög száját, mi Hellehilddel meg az öreg Rigorellel minden jóból kimaradtunk: diplomáciai küldetésbe indultunk a Töviskirályságba, amit csak az édesített meg kissé, hogy a végén tök diplomatikusan kinyírtuk azt a bevarrt szemű vén ganét, a tündérkirály főtanácsadóját. Úgy csináltuk a dolgot, mintha én volnék az egész küldöttség, mármint Carcosa részről, csak két nevenincs sameszt hurcolásznék magammal a fényem emelése végett. Humungus tesó ugye megkért rá, hogy vigyek mindenféle ékszereket a leányzónak, akit kiszemelt magának szaporodási célra. Ez marha jól jött, mert felaggattuk őket Hellehildre: ő lett a próbababa, selyemben-bársonyban, hogy bemutassuk rajta Borostyánnak, milyen frankón fest az a csomó cicoma. Rigorel bá meg a bizalmi csatlós szerepét játszotta, beöltözött talpig feketébe, feldíszítette magát késekkel meg hurkokkal meg minden gyilkolószerszámmal, és olyan marconán ráncolta hozzá a szemöldökét, hogy tisztára holmi sokat tapasztalt, vén orgyilkosnak nézett ki. Ez is volt a cél, ugye.

Falkát nem vittem magammal, mert egyrészt úgy okoskodtam, csak összekapnának a tövistündék házőrzőivel, másrészt meg ha kirándulni megyek, jobban szeretem a tele tarisznyánál az üreset, azt tudniillik helyben meg lehet tölteni. A khunti erdő egész fajin hely, nekem bejött. A többieknek kevésbé: Hellehild összevissza szaggatta a csinos kis ruháit, Rigorel meg folyton pofára esett a gyökerekben. Egy idő múlva inkább koszosnak tűnt, mint marconának, de a szerepét abszolút hitelesen vitte – egy félelmetes hírű paradysi orgyilkos itt hajszálra ugyanígy töketlenkedett volna. Terelgettem őket, nehogy belegyalogoljanak a gyilokliánokba meg az emésztőkutakba. A határövezet tényleg rendben van, kiváló terep rá, hogy egy közepes kompánia pár óra alatt nullára küzdje le magát, anélkül persze, hogy egyetlen árva ellenséget látna.

Mikor kiderült, hogy minket ez baromira nem fog hátráltatni, legalábbis amíg én vezetem a brigádot, jöttek a házőrzők. Messziről kiszúrtam őket, és közöltem velük, hogy én vagyok anyuka. Ettől fenemód kétségbe estek szegények, mert ellentétben volt a neveltetésükkel, úgyhogy leültek a seggükre és elkezdtek nyüszíteni, amitől Hellehild majd’ kiugrott a cifra bugyogójából. Mondtam neki, hogy nyugi, csak ugatnak, nem harapnak.

A pecéreknek nem tetszett a dolog, úgyhogy most már ők is elődugták az orrukat, látványosnak szánt figyelmeztető nyíllövésekkel meg a tündeszerzetektől megszokott sunnyogással, aminek a hatásfokát kicsit lerontotta, hogy fél mérföldről kiszagoltam őket. Azért nem akartam megsérteni az önérzetüket, bekiabáltam a nagy világba, ki vagyok és mi járatban. Visszakérdeztek, hogy mit műveltem az ölebeikkel; én meg válaszoltam, hogy egyelőre semmit, de ha adnak pacsit, kaphatnak tőlem jutifalatot is. Nem annyira tetszett nekik, de azért előjöttek, nyilván nem akarták kenyértörésre vinni a dolgot. Fogalmuk sem volt róla, hogy ha kitör a balhé, kinek a pártjára állnak a házőrzőik. A legszebb az egészben az volt, hogy nekem sem.

Tövistünde határvadász

Na itt most valami hablaty következett, ami nagyjából arra lyukadt ki, hogy ha tovább szeretnénk menni, meg kell küzdenem a bajnokukkal, mert az nem úgy van ám, hogy itt mindenféle külvilágiak ki-be mászkálhatnak, Carcosa zászló ide vagy oda. És elém toltak egy méretes tetovált barmot. Semmi vész, mondtam, birkózzunk meg. Kicsit meglepődött, de aztán beleegyezett; ledobtuk a gönceinket és összeakaszkodtunk. Imádok férfiakkal birkózni, sose tudnak ilyenkor arra koncentrálni, amire kéne. Ez a szerencsétlen is inkább taperolt, mint verekedett; jól rá is baszott a drága, párszor lefejeltem és kifingott. Ebből lett egy kis fintorgás, hogy hát minek nyírtam ki, ez barátságos mérkőzés volt. Ja kérem szépen, én ilyen egyszerű elme vagyok, tetszettek volna előre szólni.

Ruci vissza, tárgyalás folytat. Közölték, hogy Seranthur őfelsége nem fogad bejelentés nélkül érkező küldöttségeket, előbb a tanácsadójával kell beszélnünk. Úgy tettem, mintha berzenkednék, de végül persze beadtam a derekamat, hiszen pont ez volt a célom. Meg el akarták szedni a fegyvereinket is, én meg közöltem velük, hogy ha attól tartanak, hogy egy szál Carcosa két kísérővel lerohanja a Töviskirályságot, felőlem akár pucéron is odakísérhetnek a drága főtanácsosuk elé; ha nagyon haza akarom vágni, akadályt ez sem fog jelenteni, láthatták az előbb. Erre elkussoltak, nagyon mogorva képpel, és Hellehild az ujjaival jelezte, hogy valamit forralnak. Hát, gondoltam, akkor már ketten vagyunk.

Ezután elkísértek minket valami szent tölgyligetbe, ami engem inkább tímárműhelyre emlékeztetett, mert tele volt aggatva lenyúzott bőrökkel és pokolian bűzlött. Útközben láttunk mindenféle szépet és jót, nyilván azzal a szándékkal, hogy érezzük magunkat megtisztelve és lenyűgözve, de engem inkább untatott a nagy fene pozőrködés. Szivárványszín szentjánosbogarak meg dünnyögő fák meg ezeréves csaták képét visszatükröző források – ki a faszt érdekel ez a sok a marhaság?

Mindegy, eltértem a tárgytól, vissza a tölgyfák közé. Ott várt minket ez a Veneldil nevű idióta, bevarrott szemmel, két tucat helyi keményfiúval meg egy kisebb menazsériával. Nagyon bebiztosította magát, nyilván sejtette, hogy hiba van a kréta körül, elvégre az Evoryn budoárjában folytatott leselkedése miatt már kapott a nyakába Rigorel bától egy kiadós átkot. Hogy pontosan mifélét, azt mi nem tudtuk, ő meg azt nem, hogy honnan jött és miért; de szemlátomást fenemód óvatossá tette. És nyilván forgatott valamit abban a ráncos tökfejében, hogyan tudná kihasználni az érkezésünket.

William itt biztos mindenféle ravasz tárgyalásokba bocsátkozott volna. Nekem ehhez nincs türelmem, úgyhogy beindítottam a direkt diplomáciát, az egyezményes „meghalsz, geci!” jelszóval. Ez azért is jött jól, mert alighanem a vén balfasz is át akart vágni minket, így viszont elragadtuk tőle a kezdeményezést, és sohasem derült ki, hogy ő tulajdonképpen mi a francot tervezett.

Volt egy kis kavarodás. Én először is ráripakodtam a helyi véderők állatkerti részlegére: ők ezzel mindjárt ki is estek a buliból, mert sem anyucit nem merték bántani, sem a gazdit. Azután nagyon el lettem foglalva a pecérekkel, akik idáig kísértek minket. Ezúttal nem vették tréfára a dolgot, elvégre az előbb látták, hogy rendeztem le a párviadalban a cimborájukat. Egész szép mocorgás kerekedett belőle.

Rigorel bácsi álruhában

Veneldil testőrei közben rárongyoltak az öreg Rigorelre, aki rettentő veszedelmesnek tűnt a fekete gúnyájában meg az orgyilkos miskulanciáival, de valójában persze azt se tudta, melyik végükön kell megfogni őket. Lássuk be, a legkomolyabb ellenfél, akivel késsel a kezében farkasszemet nézett, az utóbbi tizenöt évben Ben bácsi aszalt szilvával töltött csirkéje volt. Pillanatok alatt leverték a lábáról, az életét csak a fekete cucc alatt viselt sodronyingének köszönhette, meg valami vajákolásnak, amit jó előre magára olvasott. Aztán panaszos hangon felkiáltott, hogy micsoda méltatlanság így bánni egy kiszolgáltatott, törékeny öregemberrel, és Istent hívta tanúul, hogy soha nem akarta vérét ontani Veneldilnek. (És tényleg: ő valóban nem.) Jó szöveg lehetett, mert a tisztáson az összes testőr kezét-lábát törte, vinnyogva hemperegtek körülötte.

A főtanácsadó közben persze levette, hogy szart vág a kerék, és megpróbált elillanni az egyik tölgyfán keresztül, de csak nagy koppanás lett belőle, mert működésbe lépett a fejére szórt átok és szépen odakozmált a mágiája. Úgy szédelgett ott jobbra-balra, mint az őszi légy, és mire összeszedhette volna magát, a mi ártatlan őzike Hellehildünk – akire senki sem figyelt a csipkés-habos selyemrucijában – tarkón szúrta az egyik hajtűjével.

Ezután volt egy kis szünet, mert a maradék pecérek visszavonulót fújtak, az meg időbe telt, míg felvonult körülöttünk a fél tövistünde hadsereg. Mi közben szusszantunk egyet és rendbe szedtük magunkat. A tündéket Borostyán vezette; végre egy tökös legény ebben a bagázsban, még ha leány is. Felszólított minket, hogy adjuk meg magunkat. Mondtam, lófaszt. Megkérdezte, komolyan gondoljuk-e, hogy ha itt balhé lesz, élve megússzuk. Mondtam, dehogyis. Ha balhé lesz, akkor mi hárman, Carcosák itt fogunk megdögleni, kurva sok tövistündével együtt. Holnap meg húsz másik Carcosa lépi majd át a határt, de ők már nem egyezkedni akarnak, hanem vérbosszút állni. Jó lesz ez nekik, úgy őszintén? Mert mi a magunk részéről beszüntettük a hentelést, csak némi mondanivalónk volna még a királynak.

Átadtam a szót Rigorel bának, aki elővette a kémtündérke fejét meg a bizonyítékként lefoglalt falevelet, és ékes szónoklatban elmagyarázta, hogyan szőtt aljas ármányt Seranthur háta mögött a gonosz főtanácsadója a tövistündék és a Carcosák testvéri barátságának aláásására és megrontására. A további tárgyalásokat ő intézte Borostyánnal, Seranthur végig nem mutatkozott, nyilván tele volt a gatyája. Komoly király lehet, az ércesebb fajtából; ha akar valaki fogadni, én Volonturra teszek a páros mérkőzésükben. A diplomáciai egyezményt mindenesetre megerősítettük vele, a részletekről kérdezzétek Rigorelt, én már a felénél elveszítettem a fonalat. Annyi biztos, hogy engesztelésül megkaptuk Veneldil fejét, jól fog majd mutatni Humngus feketetölgyén.

Utána Borostyán még félrevonult egy kis magánbeszélgetésre Hellehilddel, és a kölcsönös bizalom jeléül nem gyilkolták le egymást. Tesó: ezt a csajt szerintem nem lesz nehéz befűznöd. Mérgező a lehelete, de még az érintése is – számodra ez nem jelent problémát, de kötve hiszem, hogy az utóbbi időben sok férfi fordult volna meg az ágyában. Elfogadta az ajándékaidat, és cserébe küldött egy fürtöt a hajából, bár nekem inkább valami fűfélének tűnik. Hellehild meg üzeni, hogy menj a picsába. Nem szóltál neki, hogy azok a vacak ékszerek belegyökereznek a viselőjük húsába: alig bírta leszaggatni őket magáról, még mindig duzzog miatta.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr863279471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orkogo 2011.10.06. 22:43:28

Hol a szavazás? Ötös. :-)

kriles 2011.10.06. 22:48:05

@Orkogo: Kösz, hogy szóltál. Egy címke kimaradt! Pótoltam.

Jeff

2011.10.10. 18:02:05

OFF:Végre egy újabb történet.
ON:Isten őrizzen, hogy én - szegény, egyszerű ember - beleszóljak a család dolgaiba, de nem volt kicsit elhamarkodott dolog a tanácsadó megölése, ha tényleg ő volt a Töviskirály mögött álló hatalom? Az erőviszonyok így - egy kívülálló számára úgy tűnik - nagyon a trónkövetelő felé mozdultak el. Érdemesebb lett volna csak a hatalma egy részétől megfosztani, vagy valami bűbájjal a Carcosák bábjává változtatni.
Más: Borostyán nem áll valamilyen rokonságban a királyi családdal?
Ebben az esetben ha az örökösödési sorban előtte lévők valamilyen úton-módon elhaláloznának, Humungus Carcosa feleségül vehetné. Így nemcsak a Töviskirályság egésze esne a család ölébe, hanem akár az alkonytündék ellen is jogos háború indulna: biztos kihasználnák a háborút területeik kiterjesztésére.
Ha Erin szigetén a királyok feleségül vehetnek tündérkirálynőket, egy Carcosa miért ne?

kriles 2011.10.11. 09:19:46

@Piere de La Croix:
OFF
Jó megérzéseid vannak, de ne szaladjunk előre ennyire. A Carcosa család több ágon is kapcsolódni fog a Töviskirályság tündéihez. - Na, ennyi spolier elég is volt!

Evoryn Carcosa 2011.10.12. 07:18:58

Piere, drágám, rossz a kérdésfelvetésed! Helyesen: a Carcosák miért ne vehetnének férjül tündérkirályokat? Már persze nem ilyen gerinctelen ki senkiket, mint ez a Seranthur. Leonor kuzinnak tökéletesen igaza van a megítélésében.

Csókol:
Evoryn Carcosa

2011.10.12. 14:05:02

Természetesen nem a Carcosa hölgyek megsértése volt a célom, csak nem becsülöm sokra a tündérkirályokat: különben nem fordulna elő olyan gyakran, hogy a tündérlányok inkább vérbő lovagokat választanának párjául és nem rabolnának gyerekeket. Seranthur fajtájának tipikus példánya lehet, és nemhogy egy Carcosa hölgynek, hanem egy pórnak sem kívánnám, hogy felesége legyen. Remélem ezzel nem sértek meg senkit.

Hellehild Carcosa 2011.10.12. 18:44:48

@Piere de La Croix: Nem sértettél meg senkit. :) Azóta megkerestem ezt a Seranthur nevű nímandot is, hogy bemutassam a hajtűimnek. Mit mondjak, nem volt nagy kihívás.

-HH