Irodalmi csemege XII.

2011.11.12. 10:00



Megjegyzés: A Carcosa-kampányban igyekszünk koherens egésszé összegyúrni mindazokat a történelmi és irodalmi hagyományokat, amelyek ihletést adnak nekünk a szerepjátékhoz. A sorból természetesen nem maradhat ki a vikingek öröksége sem. Így hát, bár a XVII. században járunk, a Carcosák világában Európát nem kovácsolta egységbe a kereszténység és a feudalizmus: Scania zord vidékein még mindig eleven a pogány hit, a király csupán első az egyenlők között, és a hosszú házakban székelő jarlok tavasszal tengerre szállnak, hogy végigportyázzák a dúsabb földeket. (Ámbátor a harcosok kard és csatabárd mellett muskétával is fel vannak szerelve, a hajók fedélzetéről pedig nem hiányozhat az ágyú sem: Störtebekker kapitány martalócaira tessék gondolni, kevésbé gáláns és sokkal vérszomjasabb kiadásban.) Ami pedig az irodalmi inspirációt illeti, a jó példa minden magyarázatnál ékesebben beszél. Alább egy részlet következik Jack London Kóbor csillag c. regényéből, amely idén jelent meg a DeltaVision kiadó MesterMűvek sorozatában. Akinek a kóstoló esetleg meghozza a kedvét a könyvhöz, itt olvashat róla ismertetőt, és emitt akár meg is rendelheti.


RAGNAR LODBROG GYERMEKKORA

Nem ismertem az anyámat. Az Északi-tengeren, hatalmas viharban, a hajón szült meg engem. Előkelő asszony lehetett, egy északi partvédő erőd sikeres ostroma után hurcolták el a tengeri kalózok. Zsákmányként foglyul ejtett, láncra fűzött rabszolganő volt a hajón, amikor én megszülettem. A szülés után meg is halt a vad téli viharban. A nevét sohasem tudtam meg, csak annyit, hogy az északi dánok közül való volt, akiknek országát akkortájt fosztogatták a kalózok – így mondta nekem később az öreg Lingaard.
   Sok minden egyebet mesélt még nekem az öreg Lingaard, én azonban túl kicsi voltam hozzá, hogy mindent megjegyezzek. Csak a születésem utáni események vésődtek tisztán az emlékezetembe, mert ezeket sokszor, nagyon sokszor beszélte el később Lingaard. A kalózhajó utasainak legnagyobb része elpusztult abban a viharban, amikor anyám meghalt. Én azonban megmenekültem a hullámsírból. A vén Lingaard, aki felcsere, temetésrendezője, bábaasszonya és ezermestere volt a hajónak – túl öreg lévén már minden nehéz munkához – megmentett engem. Az első fürösztést a tenger sós habjában kaptam, ahogy egy hullám átcsapott a fedélzeten, és a pólyám egy frissen nyúzott farkasbőr volt, amibe Lingaard hevenyészve belecsavart.
   Néhány órája élhettem csak, amikor Tostig Lodbrog meglátott Lingaard kezében. Övé volt ez a kalózhajó, és a hét másik is, amelyek együtt fosztogatták az Északi-tenger partvidékét és minden viharral dacoltak a tengeren. Tostig Lodbrognak, a kalózkapitánynak volt még egy másik neve is. Muspellnek hívták, ami izzót jelent, mert szeme, arca, egész lénye örökké izzott a dühös haragtól. Bátor volt és kegyetlen, és szíve, mely hatalmas mellkasában dobogott, nem ismert könyörületet. Azt beszélték róla, hogy fiatalabb korában a hasfarthi ütközetben baltájával kivágta Ngrun oroszlánszívét és úgy, gőzölgő-véresen megette. Azóta olyan rettenthetetlen a harcban. Ez a dühös harag tüzelte arra is, hogy egyetlen fiát, Garulfot, eladja rabszolgának a jütök népének; legnagyobb ellenségének, Guthlafnak pedig holta után sem bocsátott meg: Brunanburh kalózkocsmájában a nagy italozásoknál ő mindig Guthlaf kikészített koponyájából ivott. Ivóserlege, mit fűszeres, meleg borral töltött tele ünnepi alkalmakkor, az ellensége koponyája volt.
   A vihar elvonult, és a kalózsereg hatalmas kancsókat ürítgetett a fedélzeten a kemény munka után, amikor Tostig Lodbrog megpillantott engem Lingaard kezében. Nem voltam nagyobb, mint egy férfitenyér, hisz idő előtt születtem.
   – Hohoho… nézzétek, egy törpe! – hahotázott öblösen Tostig, és letette kezéből a hatalmas boroskancsót, mit félig kiürített az előbb. Felkelt, hogy jobban megnézzen.
Csikorgó hideg nap volt, de – ahogy mondják – ő kitakart engem a farkasbőrből, lábamat hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, és meztelenül ide-oda lóbált az éles, metsző szélben.
   – Hohoho, egy apró ember – hahotázott tovább –, egy tengeri tetű, szánalmas féreg! – És össze akart morzsolni hatalmas markában; az ujjai Lingaard szerint vastagabbak volt az én vézna kis combomnál. Ám hirtelen más vad ötlete támadt.
   – Szomjas az ifjú emberke, minden bizonnyal szomjas! Hagyjuk hát, hogy leöblítse a torkát! – kiáltotta hahotázva, és mindenestül belepottyantott engem félig telt, hatalmas borosedényébe. Alighanem megfulladtam volna a felnőttek italában – én, aki az első kortyokat anyatej helyett sós tengervízből és fűszeres borból nyeltem –, ha nincs mellettem Lingaard. Ő azonban sietve kihalászott a boroskancsóból. Tostig Lodbrog haragra gerjedt, és szörnyű öklének egyetlen odavetett csapásával leterítette Lingaardot. Végiggurultunk a fedélzeten, és a hatalmas vadászkutyák, amiket a kalózok az északi dánokkal folytatott háborúban zsákmányoltak, vadul ránk rohantak.
   – Hohoho! – hahotázott Tostig Lodbrog, és az oldalát fogta nevettében, ahogy a gyámoltalan öregembert és a farkasbőrt, amibe belecsavarva a melléhez ölelt engem, tépték-marcangolták a vad kutyák. De Lingaard keményen magához szorított, és a kutyák csak a farkasbőrt szaggatták le rólam, mit az öreg áldozatul engedett át nekik.
   Tostig Lodbrog ismét felhajtott egy teli kancsót, és figyelmesen nézegetett tovább. Lingaard hallgatott; okosabb volt, semhogy könyörületet kérjen attól, aki hírből sem ismer ilyesmit.
   – Az északi dán fajta nyavalyás nép – mondta Lodbrog. – Koszos asszonyaik törpéket szülnek, nem férfiakat. Mit csináljunk ezzel a féreggel? Sohasem lesz belőle ember. Tudod mit, Lingaard? Nevelj belőle borosfiút a Brunanburhba – de vigyázz ott a kutyákra, nehogy összetévesszék egy nekik hajított húscafattal és szétmarcangolják…
   Így indult az életem. Apró gyermekkoromban nem is láttam asszonyt. Férfiak között nevelkedtem. Az öreg Lingaard volt a bábám és dajkám, gyerekszobám a táncoló hajófedélzet, altatóm a tengerzúgás és az emberlábak rohanó dobogása a harcban vagy a viharban. A nélkülözésből kijutott bőven; Isten tudja, hogyan maradtam életben mégis. Vasszervezettel kellett születnem, vascsillagzat alatt, és vasegészséggel dacoltam minden megpróbáltatással.
   Fölcseperedtem mégis, és alaposan rácáfoltam Tostig jóslataira törpeségemről és ványadtságomról. Nagyon gyorsan nőttem, alig voltam néhány esztendős, már olyan nyurga kölyök voltam, hogy távolról sem meríthetett többé a boroskancsójába. Pedig nem sokkal korábban még ez volt a legkedvesebb tréfája, nyers és brutális humora így tombolta ki magát poharazás közben.
   Első önálló emlékeim gyermekkoromból, amelyeknél már nem Lingaard elbeszélésére támaszkodom, Brunanburh borpecsétes csapszékébe vezetnek, ahová elkísértem durva mulatozásaikra gazdámat, Tostig Lodbrogot és viharvert kalózait. Borosfiú lettem valóban, egykedvűen hordtam Guthlaf borral megtöltött koponyáját a főhelyen ülő Lodbrognak, aki vadul ordítozva verdeste az asztalt. A többi harcos is félelmetesen őrjöngött ivás közben, de nekem mindez az élet rendes és hétköznapi módjának tűnt, mert sohasem ismertem másfajta embereket, mint ezeket az eszeveszettségig vad tengeri rablókat.
   Természetesen én is hamar hasonultam hozzájuk; jó iskolám volt a borosasztal mellett és a kegyetlen kalózcsatákban, amikor senki sem törődött velem. Az ordító, duhaj, marcona férfiaknak én szolgáltam fel az italt, és én hordtam nekik a fegyvert harc közben. Hallgattam részeg énekeiket Hjalliról és a merész Högniről, Niflung aranyáról és Gudrun szörnyű bosszújáról. És hallgattam durva szitkaikat és átkozódásaikat, amikor verekedtek.
   Nyolcéves sem voltam, már kimutattam a fogam fehérjét. Jütök és Tostig Lodbrog emberei ittak együtt a Brunanburhban. A jütök, Aggarddal az élükön, három hajóval érkeztek partjainkra, és a fegyverbarátságot itt pecsételték meg a boroskancsók mellett. Vad mulatozás volt, a szokottnál is hangosabb. Én Tostig Lodbrog mögött álltam, kezemben Guthlaf koponyájával, amelyben gőzölgött és illatozott a forró, fűszeres bor. Vártam, hogy Tostig befejezze végtelen, káromkodásokkal teli kifakadását, amellyel az északi dánokat szidalmazta. Kedvenc témája volt ez. S miközben dühöngve verte az asztalt és becsmérelte harcos ellenfeleinek természetét, én a különös borosedénnyel a kezemben megvártam, amíg rátért az északi dán asszonyok szörnyű és vad szidalmazására. Akkor ráeszméltem, hogy az én anyám is északi dán volt, a vöröslő düh elöntötte a szememet, és odavágtam hozzá Guthlaf koponyáját. A forró bor kiloccsant, elborította arcát, valósággal leforrázta; ahol csak érte, égővörös lett a bőre, és perceken át vakon tántorgott ide-oda. S miközben tehetetlen dühében őrjöngve, félig vakon tapogatózott felém hatalmas, bosszúálló mancsával, én gyors egymásutánban háromszor belevágtam még a hasába és az ágyékába, mert magasabban nem értem fel ökleimmel ezt az északi óriást.
   A nemes Aggard ujjongott. Visszatartotta az embereket, akik kivont karddal rontottak volna rám.
   – Remek kölyök! – kiáltotta. – Nézzétek, milyen vad és vakmerő! Odinra, hadd harcoljon; ne avatkozzatok bele!
   És ott, Brunanburh csapszékében, az ordítozó, vad tengeri rablók között én, az északi dán borosfiú megvívtam párviadalomat a rettegett, hatalmas erejű Tostig Lodbroggal. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Lodbrog visszanyerte látását, és én egyetlen ütésére kifulladva és kábultan repültem végig az egész kocsmán, magammal sodorva néhány kelyhet és teli serleget a csörömpölő asztalról. Lodbrog a dühtől rekedten ordította parancsát:
   – Ki vele! Dobjátok a kutyák elé!
   De Aggard közbelépett. Lodbrog vállára veregetve, harsogó nevetéssel eloszlatta haragját, és elkért engem tőle ajándékba, új barátságuk zálogául.
   Amikor a jég elolvadt a fjordokról, délre hajóztam a nemes Aggard kíséretében. Most nála lettem borosfiú és kardhordozó; egyéb név híján Ragnar Lodbrognak nevezett el. Aggard országa Frízia szomszédságában terült el. Ködös és mocsaras, siralmasan puszta vidék volt. Három éven át kísértem őt rajongó hűséggel; vadászatokon, a veszedelmes mocsarakban, mindig a háta mögött; ott álltam a mulatságain is, bort szolgálva fel palotája hatalmas csarnokaiban, hol fiatal felesége, Elgiva asszonyai élén szerelmesen leste minden mozdulatát. Vele voltam déli hadjáratán, arrafelé, amerre most Franciaország partjai húzódnak. Ott megtudtam, hogy délen melegebbek az évszakok, lágyabb az éghajlat és forróbban ölelnek az asszonyok.


(Kornya Zsolt újrafordítása Vécsey Leó 1924-es szövege alapján)

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr773365370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2011.11.13. 17:26:45

Hadd szolgáljak egy kis irodalmi plusz csemegével: a London regény témája igencsak eredeti volt a maga idejében, és létezik egy román író, Liviu Rebreanu, aki 1925-ben írt egy regényt Ádám és Éva címmel. Egész szép sikert ért el vele hazai szinten, később azonban megvádolták, hogy London Kóbor csillagát plagizálta. A plagizációs botrány nőtt, dagadt, Rebreanu tagadott, mondván, nem is hallott a London regényről, de ha valaki elolvassa mind a kettőt, nyilvánvaló a másolás ténye (ugyanaz a lélekvándorlós, történelmi kalandokon átívelő sztori). Mindazonáltal meg kell mondanom, ütős a Rebreanu verzió is. London stílusával nagyon kell vigyázni, mert angolul óriási a hangulata, magyarul nagyon nehéz visszaadni, de ebben a részletben hála Istennek remekül sikerült.