Cikkem abban a talán nem elhamarkodott reményben készül, hogy a blog olvasóinak nem kell külön bemutatnom ezt a művet. Orson Scott Card egyike a fantasztikus irodalom azon kevés számú klasszikusának, akiknek a neve hazánkban a rendszerváltás után vált ismertté. Jókora késéssel persze, hiszen az Ender’s Game 1977-ben jelent meg először az Analog magazinban, akkor még elbeszélésként; ezt a verziót bővítette a szerző regénnyé 1985-ben. A rákövetkező évben elnyerte a nemzetközi SF-szcéna két legrangosabb díját, a Hugót és a Nebulát, s azóta is megkerülhetetlen mérföldkő és hivatkozási pont a zsáner történetében, bármennyire piszkálja ez a csőrét egyeseknek (erről később még bővebben lesz szó).

A regény nem túlzottan cselekményes; nem ebben áll a varázsa. Az emberiség erőforrásai végső kizsigerelésével kétségbeesett csillagközi háborút vív egy agresszív űrutazó faj ellen, amelynek testfelépítése és szociális struktúrája a telepes rovarokéhoz hasonlít. Ám erről a háborúról nem kapunk véres közelképeket, mint Heinlein Starship Troopersében; még arról is csak mintegy mellékesen értesülünk, milyen átalakulásokat váltott ki a Föld társadalmi rendszerében. A narratíva mindvégig egyetlen karakter személyes élményeire és tapasztalataira fókuszál, aki csaknem az egész időt hermetikusan elzárt, szigorúan szabályozott, mesterséges környezetben tölti, minimális kapcsolatokkal a külvilág felé. És ez a szereplő ráadásul gyermek: Andrew Wiggin, azaz Ender.

Az emberiség vesztésre áll. Még küzd, de a vezetői látják: sem a technológiai versengésben, sem az anyagcsatában nem győzhetnek. Az egyetlen esélyük, ha kitenyésztenek és kinevelnek egy Nagy Sándor-i, napóleoni kvalitású stratégát, aki fajuk minden intelligenciáját és kreativitását a gyakorlati hadvezetés terén összpontosítja. A rovarlények gondolkodása ugyanis – genetikai örökségükből következően – nem elég rugalmas, kötött rutinokat követ. Ha valahogyan felülkerekedhetnek rajtuk, mind nyomasztóbb háborús fölényük ellenére, akkor annak csakis ez lehet a módja.

A gondosan kiválogatott jelölteket tipegő koruk óta monitorozzák, és ha átjutnak az első szűrésen, zárt katonai akadémiára küldik: itt kezdődik a kiképzésük. Enderrel ez hatéves korában történik meg, s a könyv innentől kezdve az ő fejlődését kíséri figyelemmel. Rideg, barátságtalan, meghittség nélküli közegbe kerül, amely olvasás közben nekem Ottlik Géza Iskola a határon című művét idézte, egy fontos különbséggel: hiányzik a hangulatából az a fajta sivár kilátástalanság, ami a mi mainstream klasszikusunk sajátja. Mert ahogy az olvasó halad előre a regényben, egyre inkább gyanítja, hogy a mit sem sejtő Endernek igenis van esélye megnyerni a háborút. Más kérdés, hogy mibe kerül ez emberileg neki és a társainak – akik közül egyesek útközben kihullanak a rostán, holtan vagy testileg-lelkileg megrokkanva, míg mások a szárnysegédeivé válnak, mint Napóleon marsalljai.

A végkifejlet nem marad el, s vele a váratlan fordulat sem, mely egyaránt hoz katarzist és morális kiüresedést – ezt azonban inkább nem részletezném, hisz bizonyára akad olyan olvasóm, aki még nem olvasta a regényt és megfosztanám az átélés örömétől.


Asa Butterfield Ender szerepében a készülő filmadaptációban

Nyers, kegyetlen, mégsem nihilista könyv ez: a végén feldereng egyfajta keserű harmónia, amikor a fölöslegessé vált Ender megbékél önmagával és a világgal. Card túlságosan jó író ahhoz, hogy holmi didaktikus tanulság levonásával zárja a művét; ám a befejezés ezzel együtt nem csupán hangulati tartalmat hordoz, hanem morálisat is. A mormon vallású szerző szilárd világnézeti alapon áll, ami különutassá teszi manapság, az erkölcsi relativizmus korában. Az ő humanizmusa nem a tilalomfákkal körülbástyázott liberális változat, hanem a szenvedés és a halál humanizmusa: a kényszerítő szükségből hozott áldozatoké, melyek nem feltétlenül önkéntesek, s hősiességüket még a fatális tévedések árnyéka sem homályosítja el. Ender nagysága abban áll, hogy megérti, mit jelent kioltani az életet; csak így válhat képessé rá, hogy később emlékezzen rá, megőrizze és továbbvigye. A második fázis az első nélkül puszta póz maradna, nem különb egy karneváli maskaránál.

Orson Scott Card az a fajta író, aki tudatosan utasítja el a politikailag korrekt frazeológiát. Például ismételten hangot ad meggyőződésének, hogy biológiai felépítésünket tekintve a homoszexualitás nem természetes viselkedés. Bár emellett mindig egyértelműen elhatárolódik a homoszexuálisokkal szembeni erőszaktól, természetesen megkapta a nyakába a „gyűlölködő homofób” bélyeget, amikor a Hamlet’s Father c. könyvében volt mersze árnyaltan ábrázolni az ilyen kapcsolatokat, kritikátlan elfogadásuk helyett a lehetséges negatívumaikra is rámutatva. A Végjátékban ez a tényező nem jut szerephez, a polkorrekt számonkérés alól azonban ez a mű sem mentesült. John Kessel SF-író terjedelmes elemzésnek álcázott pamfletben intézett ellene támadást, hiányolva Ender lelkifurdalását a cselekmény különböző pontjain, és végül gyakorlatilag oda lyukadt ki, hogy a regény fasiszta propaganda. Ami engem illet, a nekibőszült paszkvillus tagadhatatlanul megtette rám a hatását: mióta alkalmam nyílt elmélyedni benne, semmit nem olvasok, amit Mr. Kessel ír.

A Végjáték eredetileg 1991-ben jelent meg magyarul, F. Nagy Piroska átültetésében, amit egyesek „klasszikusnak” minősítenek. Ezzel a magam részéről vitatkoznék. Másutt is leírtam már, hogy F. Nagy Piroska a Kuczka-korszak talán leggyakrabban foglalkoztatott fordítója volt, de távolról sem a legjobb: az eredeti szövegekkel egybevetve ez egyértelműen kiderül. Egyrészt szép számú szótári hibát vét, de ami még ennél is nagyobb baj, képtelen tolmácsolni az adott mű hangulatát: mindent egy kaptafára fordít, rutinból kivágott fordulatokkal és mondatszerkezetekkel, teljesen elkenve az egyes szerzőket fémjelező egyéni megoldásokat és jellegzetességeket. Későbbi munkásságában Card stílusa összetettebbé vált, de a Végjátékot – kétségkívül szándékosan – száraz, kurtára tördelt, érzelemmentes prózában írta. Az első magyar fordításban ez kevésbé érzékelhető, gyakran botlunk fölösleges értelmező betoldásokba, különálló mondatok összevonásába. Számomra azonban a legfájóbb a következetes finomítás: a káromkodások és a trágár kifejezések szalonképessé simogatása. Ez teljesen meghamisítja a katonai űrbázis atmoszféráját, olyan oda nem illő hangulatot teremt, amelyben jól fésült tanár bácsik intik joviálisan rendre a csintalankodó nebulókat.

Az új, keményfedeles Végjátékot gondozó Dáin kiadó az újrafordítás mellett döntött, a komoly rutinnal bíró Bihari Györgyöt bízta meg vele. Ő – véleményem szerint igen helyesen – vajmi kevés tekintettel volt a régi magyar változatra, munkája során az eredeti angol szövegből indult ki. Még attól sem riadt vissza, hogy az idegenek elnevezését „hangy”-ról lecserélje „csótány”-ra, ami némi háborgást váltott egyes olvasókból, szakmailag nehezen indokolhatóan, amolyan „járt utat járatlanért el ne hagyj!” alapon. A hangya ugyanis tényleg nem bolyalkotó rovar, de a magyar nyelvben nem is tapadnak hozzá olyan undort és viszolygást keltő képzettársítások, mint a csótányhoz; az eredetiben pedig az idegeneket „bugger”-nek hívják, ami ugyan automatikus asszociációt vált ki a „bogár” jelentésű „bug”-gal, szó szerint viszont annyit tesz, hogy „seggbebaszó”. Ezt az erőteljes pejoratív árnyalatot a „csótány” kétségkívül kifejezőbben adja vissza, mint a köztudatunkban szorgos és ártalmatlan állatka képében élő „hangy(a)”.

A Végjáték új kiadása nem olcsó darab, de én akkor is beszereztem volna, ha a kiadó nem küld belőle nekem referenciapéldányt, mivel minden szempontból igényesebb az előzőnél. A szerkesztés, a tördelés, a tipográfia profi munka, a borítóra pedig nekem nagyon nem hiányzott volna egy űrcsata forgataga, netán holmi véres közelharc az emberek és a csótányok között. Ez a regény nem erről szól, hanem Andrew Wiggin rendhagyó felnőtté éréséről. Bízzunk benne, hogy van elég olyan SF-olvasó hazánkban, akit nem csupán a zsáner harsogó multimédiás paneljei vonzanak, hanem az irodalmi élményt is értékeli. Az ő karácsonyfájuk alól nem hiányozhat ez a könyv; és amennyiben kedvet kapnak hozzá, itt tudják a legkönnyebben megrendelni.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (1/5)

Publikáló: kriles

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr963467989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Furore Carcosa 2011.12.16. 17:27:36

Úgy ám, Enderben kezdettől fogva ott lappanganak egy mitikus dimenziójú karakter csírái. Nagy hülyeség okostóni módjára arra redukálni ennek a könyvnek a tartalmát, hogy a militarista dresszúra eltorzítja egy szegény, ártatlan kisgyerek személyiségét.

adeptus · http://voxadepti.wordpress.com 2011.12.17. 16:16:07

Én angolul olvastam, mindenesetre némi nevelő célzattal megvettem bátyámnak karácsonyra. Ő nem kimondottan sci-fi rajongó, de nyitott rá. Kíváncsi vagyok.

Dain 2011.12.17. 20:35:49

Először is, köszönöm szépen a kedvező kritikádat!

Másodszor pedig engedjétek meg, hogy megosszam pár gondolatomat a regénnyel kapcsolatosan.

(Spoilerveszély!!)
Abból a szempontből teljesen osztom a szerző véleményét, hogy csúnya leegyszerűsítés lenne beskatulyázni a történetet a „csúnya gonoszok szörnyeteget gyártanak” vonalba.
Mint rengeteg igazán jó regénynek, ennek is többféle jelentéstartalma, hagymaként egymásra rétegződött értelmezése lehetséges szerintem. Bátran bíztatok mindenkit, hogy alkossa meg a saját véleményét is!
Én például a sokadik elolvasás után úgy érzem, Ender és a Wiggins család egyfajta evolúciós továbblépése az emberiségnek, mint annak túlélését szolgáló következő lépcsőfok. Egy sarokba szorított entitás túlélése érdekében kifejlődött védekezőreakció.
Ugyanez igaz Peterre és Valetine-re, akik odalenn a Földön ugyanezt teszik, képességeikkel átveszik a vezetést hogy maga a faj is továbbléphessen a győzelem után egy galaktikus faj léptéke felé.
Ez az evolúciós továbblépés – természetesen – cseppet sincs tekintettel az egyes sejtek véleményére, mintegy sorsszerűen zajlanak az események, annak résztvevőinek csak látszólag szándékos befolyására. Hullik bőven a „forgács”
Ender és az összes szereplő viselkedése, reakciói teljesen hitelesek és racionálisak. Az események kényszerítő erői sarkallják előre őket.
Végezetül megemlíteném még az Internet apró de fontos szerepét, a regényben aminek működésére, társadalmunkra való hatására szerintem látnoki erővel érzett rá, talán még következtetései a mi saját jövőnkre is igaz lehet. Sosem hittem volna, hogy ez majd 30 évvel ezelőtt lehetséges…

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2011.12.17. 22:46:21

Ennek a könyvnek szerintem a legdrámaibb vonása az, hogy a gyermek karakterek (Ender) felnőttként kell, hogy éljenek és gondolkozzanak az ehhez a fajta élethez kapcsolódó minden gonoszsággal és kegyetlenséggel együtt. Amúgy a regény tipikus hidegháborús kliséket alkalmaz (tehát nem kellett nagyobb látnoki képesség sem), ne feledjük azért, hogy mikor, milyen történelmi közegben élt és alkotott a szerző: a rovarlényektől és bolyszerű életmódjuktól való félelem híven tükrözi az amerikaiak rettegését a Marxista ideológiától, és többször, többféle alakban felbukkan az atombombától való félelem toposza.
Hadd tegyem hozzá az előzőleg felsorolt pozitívumokhoz, hogy a mellékszereplők sem fityegnek fölöslegesen: Peter és Valentine Wiggin például ezeket a beszédes írói álneveket használják politikai tartalmú cikkeikhez: Démoszthenész és Locke, mely nevek ugyancsak szimbolikus tartalommal bírnak, nemcsak olyan értelemben, hogy a fent említett történelmi személyiségek retorikáját idézik, hanem kétféle álláspontot is képviselnek (már ami a hidegháborús allegóriát is illeti), azaz az egyik pacifista, míg a másik agresszív. Ó, igen, és Ender, a nagy kiválasztott, nevezhetjük megváltó-figurának is, akiről az egész sztori szól, és itt nem a sci-fi itt a lényeg, kérem szépen, hanem Ender személyiségfejlődése (a setting lehetne akár egy teljesen más zsáner).

A cím fordítása szerintem csapnivaló. Ha már újrafordították, legalább erre figyelni kellett volna. Megjegyzem: azért a csótányos fordítás kicsit túlzás (nem tudom, hogy a csótik bolyokban élnek-e), nekem azért a mérges hangyák képe is el tudna indítani negatív asszociációkat. A hangyák pedig bolyokban élnek, nehogy már rosszul tudjam (de cáfoljatok meg, nyugodtan)! Vagy lehetett volna simán bogárnak hagyni. Nem tudom. De csótány… Nem hiteles, és engem ez csipetnyit bosszant. Magyarul amúgy sem olvastam (ezt a verziót sem), csak angolul, és hát a stílus eredetiben mit ne mondjak, magával ragadó.

Raon 2011.12.18. 02:38:46

Zsolt:
Köszi, ez érdekes volt. Az eddig olvasott kritikák alapján az újrafordításról nekem nem túl kedvező benyomásaim támadtak, de most elgondolkodtattál. A hangy nekem speciel sokkal árnyaltabb jelentéstartalommal bír, mint a csótány. Éppen a királynő/bolyjellegból adódóan sokkal inkább megvan az idegen intelligencia plusz töltete. A csótány ehhez képest inkább nehezen kiirtható kártevő asszociációkkal bír (amely már egyértelműen a Csillagközi invázió "bogarak"-jára hajaz). Azt elismerem , hogy ha az a film nem lenne, biztos másképp látnám a dolgot.

Viszont ha te azt mondod, hogy más helyeken az új fordítás jobb, mint a régi, akkor ez tényleg megérne egy próbát.

Egyébként érdekes, hogy ki mit lát ebben a könyvben. Nekem az egész a zseniális manipulációról, a gyermeki lét megváltoztathatatlan kiszolgáltatosságáról szólt, meg hogy a tapasztalathiány ellen a legszuperebb ész sem segíthet. Sőt, mélyebb értelmezésben az egésznek van egy olyan üzenete is, hogy efféle helyzetekben a nagy ész nem áldás, hanem átok inkább.

(a képemen ne rökönyödj meg, a blog.hu-t eddig csak jégkorongos üyekben használtam :D )

Raon 2011.12.18. 19:07:17

Raoul:
Elnézést, tegnap egy maratoni adatbázisbuherátor munka után írtam, és ez helyenként bizar nyomokat hagyott a szövegen. Plusz ennyi elütést még extra kitartással levezényelt borozások után sem szoktam produkálni ilyen rövid szövegben.

Ha az előzőek után szabad egy közepesen nehéz kérdéssel élni, te hogy fogalmaznád meg a mű premisszáját? Hogy stlusban bármikor kivágod a rezet, az nem kérdés, ezért engem itt most elsősorban a vezérlő gondolat érdekelne. :)

Rigorel Carcosa 2011.12.18. 20:08:00

@Raon: "Ender nagysága abban áll, hogy megérti, mit jelent kioltani az életet; csak így válhat képessé rá, hogy később emlékezzen rá, megőrizze és továbbvigye."

utulien1 2011.12.19. 17:36:00

@B_Bori: Hadd jegyezzem meg, hogy noha a csótány valóban nem bolyalkotó rovar, de egyik őséből fejlődött ki a termesz, amely viszont sok mindenben emlékeztet a hangyára. Azért is választottam éppen ezt az rovarnevet.

indiscriminating power 2011.12.20. 04:05:05

author filibustering at its best

Rigorel Carcosa 2011.12.20. 07:02:33

@indiscriminating power: Ezt minden olyan irodalmi műre rá lehetne húzni, ami elköveti azt az orcátlanságot, hogy valamiféle eszmei tartalmat közvetít. Ha szótárilag nézzük:

"An Author Filibuster is the extreme anvilicious case of Writer On Board, where the plot stops dead in its tracks to give the author an opportunity to preach their message to the readers or audience, often very political or ethical in nature."

A későbbi munkásságában Orson Scott Card szerintem is elköveti olykor ezt a hibát, de itt még mentes tőle. A cselekmény sehol nem torpan meg, hogy kapjunk a nyakunkba egy lelkifröccsöt: a mondanivaló szervesen át- meg átszövi, nem szájbarágósan van tálalva és nem lehet elválasztani tőle. Vagy erre gondoltál az "at its best"-tel? Mert akkor ugyanezt elmondhatnád teszem azt Thomas Mannra is.

indiscriminating power 2011.12.23. 15:05:17

@Rigorel Carcosa:
Én speciel a posztra értettem :D
(ezért at its best)

Semmiképpen sem húzható rá minden olyan műre, melynek mondanivalója van, mert a definíció fontos eleme, hogy filibustering, vagyis (itt) a cselekményt szakítja meg a lelkifröccsel. Amire gondolsz, az az author tract, és szerintem nem hiba, legfeljebb a csupán szórakozásra / időtöltésre / a történet megismerésére vágyó olvasó szempontjából. És az előbbi sem feltétlenül, pl. lehet önmagában érdekes, vagy késleltethető vele a feszültség feloldása (persze kockáztatva, hogy simán átlapozzák / az egészet félredobják).

Rigorel Carcosa 2011.12.29. 06:11:51

@indiscriminating power: Kösz a tisztázást, így már nincs vita köztünk: egyetértek az általad írtakkal.