Megjegyzés: Bestiáriumunk második fejezetében Pierre de la Croix tovább kutatja az északi vidékek titkait…


Ursus atrox, avagy közönségesen szörnymedve

Az északi legendák szerint a sarkkörön túl, ahol a tengert jég borítja, egy rejtett birodalom terül el, minden földi bőség elapadhatatlan forrása, valóságos tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ez az ország, amelyet a saamik és a jugriai törzsek a mágia és a szellemek túlvilági honának tartanak, féltékenyen őrzi titkait és nem látja szívesen a betolakodókat. Igaz, a kevésbé szerencsés népekből még egyetlen utazó sem jutott el ide; és a messzi jégmezők lakói, ha olykor délre vetődnek, nemigen emlékeztetnek az antik történetírók által megörökített bölcs varázslókra. Inuitoknak nevezik magukat, fókahúst esznek, s zsákmányukat követve olykor egészen Kaledóniáig elmerészkednek a kajakjaikon – sőt, nemrégiben egy különösen kemény télen, amikor a jéghegyek az Albioni-csatornáig leúsztak, a dorseti partoknál is találkozott velük egy halászhajó.

A boldog birodalomban az állatok is másfélék, mint a külvilágban. Itt élnek a fehér bundás jegesmedvék, melyeknek szőrméje igen kapós áru a haithabui és sztargorodi prémvásárokon. Akárcsak az inuitok, ők is fókákkal táplálkoznak, s ha nem találnak belőlük eleget – ami a jelek szerint még ebben a mesés országban is előfordul –, lehúzódnak utánuk a délebbi tájakra, a tundrára és a tajgaövezetbe. Ez azonban már közeli rokonaik élőhelye, a náluk alig valamivel kisebb barnamedvéké, akik területük védelmében gyakran harcba szállnak velük; ám ha egy hím és egy nőstény találkozik, megesik az is, hogy összepárosodnak. Ennek a násznak a gyümölcse a szörnymedve, amely egyrészt a két faj legádázabb tulajdonságait egyesíti magában, másrészt azokra az ősvilági medvékre üt vissza, melyek az emberek megjelenése előtt uralták a szűz vadont, és valamennyi szárazföldi állat rettegett tőlük.


A szörnymedve elterjedési területe
piros vonal: szörnymedvék
sárga vonal: inuit törzsek

A szörnymedve mindenütt megtalálható, ahol a jegesmedvék és a barnamedvék élőhelye átfedi egymást, az Óvilágban éppúgy, mint az Újvilágban. Mivel kifejlett korában kétszer akkorára is megnő, mint bármelyik szülője, lényegesen nagyobb territóriumra van szüksége. Úszni jól tud, de nem igazán szeret, mivel a szőrzete nem víztaszító – ellentétben a jegesmedvéével. Nyílt jeges-havas terepen könnyen felismerhető, mivel a bundája fiatal korában krémszínű, később pedig egyre sötétebb árnyalatot ölt, egészen a szürkésbarnáig. Minél nagyobb és sötétebb egy példány, annál idősebb és agresszívebb.

Az öszvértől eltérően a szörnymedve termékeny hibrid, mindkét felmenőjével képes szaporodni. Ilyenkor az utódok egyre satnyábbak lesznek, és három-négy nemzedék alatt beolvadnak a helyi medveállományba. Nem túl gyakran ugyan, de előfordul, hogy a saját fajtájukból találnak párt maguknak és önálló populációt alakítanak ki. Ebben az esetben a vérvonaluk nem hígul fel, bár a beltenyészetnek minden józan számítás szerint ide kellene vezetnie. Ellenkezőleg, minden új nemzedék nagyobb és ádázabb lesz az előzőnél. Elsősorban Jugria területéről érkeznek ilyen hírek; a helyi sámánok úgy vélik, a rég kihalt ősmedvék szelleme szállja meg őket, attól ilyen rossz természetűek.

A szörnymedve marmagassága a három métert, teljes testhossza az öt métert is meghaladhatja. Átlagos súlya nyolcszáz kiló körül mozog, de a termetesebb példányoké az egy tonnát is elérheti; téli álomra készülődve ehhez akár kétszáz kiló hájat is növeszt. Húsz centiméteres, görbült karmával a legtöbb fát képes gyökerestül kitépni. Amikor egerekre vadászik – amiktől nyáron lépni sem lehet a tundrán és a tajgán –, a síkság olyan marad utána, mintha óriás ekével szántották volna fel. Érzékei rendkívül élesek: az erdőben hetven lépésről meghallja a kakas felhúzását kísérő kattanást vagy a halk füttyöt. Egy téli szállásán pihenő példány kétszáztíz lépésről neszelt föl Michał Boym magiszterre, aki igen óvatosan közelített hozzá, hócipőben és szél ellenében.

Se nem lomha, se nem ostoba…

A félelmetes erejéről terjedő szóbeszédek egyáltalán nem túloznak; ennek kapcsán érdemes idézni néhány kétségbevonhatatlanul hiteles megfigyelést. Egy szörnymedve tízcentis átmérőjű fenyőrudakat tört ripityára haláltusájában, mint megannyi pálcikát; egy másik az éppen levágott és még kapálózó tehenet mellső lábai közé ragadva vitte át egy patakon az erdőbe, felegyenesedett tartásban. Megint egy másik kiemelt a veremcsapdából egy háromszáz kilósra becsült jávorszarvast, és a mocsáron keresztül fél mérföldre hurcolta magával. Az emberi koponyát egyetlen ütéssel össze tudja zúzni, ezt számos beszámoló tanúsítja. Michał Boym magiszter egy ízben Ruszföldön látta, ahogyan egy szörnymedve a lápi bozótos közelében legelésző lovakra támadt: hiába próbáltak menekülni, hatalmas ugrásokkal a nyomukba eredt és kettőt is leterített közülük. Amikor utolérte őket, az egyik mancsával a hátukra csapott, a másikkal az orrukat kapta el, s miután felborultak, feltépte a szügyüket.

A szörnymedve a jegesmedvéhez hasonlóan elsősorban húst eszik. Nem veti meg a dögöt sem, de potenciális élelemforrásnak tekint minden állatot, amely a területére merészkedik – még a saját fajtársait is, a párzási időszakot kivéve. Ilyenkor a hím megosztja territóriumát a nősténnyel, aki két-három éves korukig gondozza és védelmezi a bocsait, vagy akár még tovább is, ha nem esik újra teherbe. Amennyiben ez bekövetkezik, elűzi magától őket. A felsorolt esetektől eltekintve a szörnymedve magányos állat. Egyetlen természetes ellensége van: a vérszívó rovarok, különösen a böglyök és szúnyogok, melyek nyaranta olyan tömegben támadnak, hogy rövid idő alatt teljesen kiszipolyozzák, miközben őrjöng és tombol fájdalmában. Húsáról úgy tartják, ízletes és tápláló, ám megenni csak akkor tanácsos, ha szúnyogok előtte kiszívták belőle a vért, amely halálos méreg az emberek számára.

Az elterjedési területén honos népek a vadon királyának tekintik, de közelebbi kapcsolatot csak a turgaszlávok ápolnak vele, akik bozse-medvének hívják és vezéri nemzetségük ősatyjaként tisztelik. A többi törzs babonás rettegéssel övezi alakját, és mindenféle furcsaságot rebesgetnek róla, egyebek közt úgy vélik, repülni is tud. Ezt a hiedelmet talán félelmetes gyorsasága táplálja, vagy a szellemvilághoz fűződő kapcsolata; a turgaszlávok mindazonáltal csak nevetnek rajta, és azt mondják, bozse medvegy sok mindenre képes, de szárnyakat nem növeszt. Szerintük a medvék öregapja tért vissza a képében, még azokból az időkből, amikor az emberek kőből pattintott fegyverekkel viaskodtak vele a barlangokért, és koponyadíszes oltárokat emeltek a tiszteletére.

 


Élethalálharc az ősvilágban

 

A vadonlakó törzsek az Óvilágtól az Újvilágig úgy tartják, az ősmedvét a szellemek küldték a földre, hogy tanítómestere és bírája legyen az embereknek a természeti erőkkel folytatott harcukban. Együtt is hált az ember lányaival és fiaival. Egy ízben azonban annyira feldühödött két nemzetségfő szakadatlan civakodásán, akik folyton az ítélőszéke elé citálták egymást, hogy türelmét vesztve megölte őket. Ekkor a leghatalmasabb szellem a széljárta tundrára meg az erdő mélyére száműzte őt, és büntetésül megtette az emberek vadászzsákmányának. Az emberek azonban mindmáig idősebb rokonuknak, bátyjuknak tekintik, és elejtése után engesztelésért folyamodnak haragvó lelkéhez, illetve különféle rítusokkal igyekeznek meggyőzni róla, hogy nem ők a felelősek a haláláért. Amennyiben nem járnak sikerrel, az egész nemzetségüket balszerencse sújtja. A csordáikat és szálláshelyeiket dézsmáló, garázda példányokat viszont testet öltött rossz szellemeknek vélik, és mindent megtesznek az elpusztításuk érdekében, ami az erejüktől telik.

A mocsárlakó ruszok legendája szerint Isten egyszer úgy döntött, hogy egy szörnyeteget teremt az emberiség féken tartására. Tekintélyes termetet adott neki, dörgő hangot, a nyaka körül vastag, fekete, bozontos szőrzetet; mindezt megtetézte hatalmas étvággyal és mértéktelen bosszúvággyal; végezetül két lábra állította. Ez azonban hibának bizonyult, mivel két lábon járva nem tudott gyorsan futni, és mulatságosan botladozott. Isten ekkor átalakította, hogy ezután négy lábon járjon. Ám az első teremtményét sem pusztította el: fekete köpenyt adott rá, és hangja most a templomok szószékéről dörög a muzsikok feje fölött. Telhetetlensége és bosszúvágya változatlanul megmaradt. A második teremtmény, akinek az igazi nevét ma sem merik kiejteni (csak mézevőnek vagy bátyuskának hívják), időnként emlékszik még a rokonságra, s ilyenkor két lábra emelkedik.

A vadon királyaként vízkeresztkor tartja a törvénynapját, amikor maga elé idézi a környék összes állatát, vadakat és szelídeket egyaránt. Ha feljön a hidegen ragyogó telihold, a háziállatok portánként elvonulnak előtte. Ilyenkor jelöli ki, hogy a következő évben melyikük esik majd áldozatul erdő-mező ragadozóinak; kit esz meg a farkas, a menyét, a róka, és így tovább. Valahányszor rámutat egyikükre, a vadállatok mindig éktelen lármát csapnak. A házijószágok a hajnal első fényére rettegve bár, de hazatérnek. Az öregmedve döntését csak egy szent ember – vagy legalábbis egy pap – másíthatja meg, aki szembeszáll vele a szellemvilágban és legyőzi. Ilyenkor egy évig minden háziállat mentesül a vadak zargatásától, ugyanis korlátlan hatalommal bír felettük. De jaj annak az elbizakodott pópának, aki rosszul méri föl a saját képességeit, amikor kihívást intéz hozzá! Az öregmedve félelmetes ellenfél, még kíséretet is tart, a szellemsíkon éppúgy, mint az erdőben. Testőreit a legnagyobb és legerősebb barlangi hiénák közül válogatja, akiknek az állkapcsa szétharapja még a vasat is. Ha tehát a pópa nem csupán szentéletű, de bölcs is, jó előre gondoskodik róla, hogy az ő oldala mellől se hiányozzon egy vitéz bogatir, aki távol tartja tőle a hiénákat, miközben az öregmedvével mérkőzik. Máskülönben bizony előfordulhat, hogy a könnyező muzsikok csak a lerágott csontjait hozzák vissza az erdőből…

A vadon királya kíséretével

Előkép: Megpróbáltam egyetlen lény alakjában összesűríteni a balti, finnugor és szláv népek medvékkel kapcsolatos hiedelmeit. Ehhez inspirációt jelentett, hogy jegesmedve-barnamedve hibridek a valóságban is léteznek, bár méretük a két faj közé esik. A halált hozó medvehús motívuma onnan ered, hogy az inuitok kidobják a jegesmedve máját, mivel az ember számára mérgező (túl sok A-vitamint tartalmaz).

Megjegyzés: A messzi északon található, de minden földi jóban bővelkedő birodalmat, ahol titokzatos varázslók uralkodnak, a Kalevala Pohjola néven ismeri, Hérodotosz pedig Hyperboreaként hivatkozik rá történeti könyveiben. A kis jégkorszak alatt előfordult, hogy az áramlatok egy-egy eszkimó kajakot sodortak Skócia partjaihoz. Az egyiket még Londonba, a királyi udvarba is elvitték, az utasaival együtt.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (3,5/5)

Publikáló: kriles

10 komment

Címkék: bestiárium

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr993480179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2011.12.21. 15:12:15

Az újvilági gyarmatokat a belső területektől elválasztó hegységen túl, a hatalmas bölénycsordák uralta síkságokon ennek a fajnak másfélszer-kétszer nagyobb példányai is élnek egyes utazók leírása szerint a régi idők szörnyein túl. (OFF: Az Appalache-hegységen átkelt utazók leírásai - szőrös masztodonok, óriáslajhárok stb. mellett - hegynyi méretű medvékről írtak).

Nibela 2011.12.22. 09:35:33

@Piere de La Croix: azért tartsuk szem előtt egy adott terület eltartóképességét is, lett légyen egy élőlény bármilyen félelmetes, mérete már csak emiatt is maximalizálva van a természet részéről. Az emberi képzelet meg mint tudjuk szeret kiszínezni, torzítani; a nagyból irdatlant kreálni. Már a földi bikának sincs könnyű dolga, ha fenn akar maradni egy darabig, nem még a hírek szerint hegynyi medvéknek...

2011.12.23. 15:05:27

@Nibela: Persze, ez mindig csak csak az utazók meséje és a tengerészek túlzásai. (Bár itt jöhet az obligát hivatkozás, hogy mindezek szellemlények)

Nibela 2011.12.23. 16:23:29

@Piere de La Croix: ott a pont, egy szellemlény kívül esik a természettudomány hatáskörén... :)

2012.12.24. 22:13:54

Off: Minden erre tévedőnek Boldog és Kellemes Karácsonyi Újévet és Kellemes Szilvesztert kívánok, illetve egyéb ünnepet, amit megtart! Mindenkinek kívánok jobb évet, mint az ezévi volt, a szerkesztőknek pedig több időt, így hátha újra tudnak foglalkozni a bloggal!

2012.12.24. 22:16:07

Javítás: természetesen boldog karácsonyt és kellemes újévet, szilvesztert kívánok, bár a Carcosa család kaukázusi ága úgyis egy napon ünnepli a kettőt. :)

Nibela 2012.12.27. 20:11:25

Az az izgalmas, amikor katolikus, pravoszláv vallású, zsidó és muzulmán vallású ismerőse is van az embernek, és többször, vagy egyáltalán nem szorul ünnepi jókívánságra.

2013.02.09. 16:24:37

Adalékok a szörnymedve kultuszához:
Csepregi Márta - Ljudmila Kajukova: Szellemekkel teli nagy lábaskamra (adalékok a keleti hanti medveműnyelvhez).
Folia Uralica Debreceniensia 18. (2011)
43-59. o.
mek.oszk.hu/11300/11338/11338.pdf