A Kapuőr harcra kész
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Amint megszerezte a varázslatomat, Abu Nuvász tüstént el is sütötte, mert a két kés – amelyek épp gazdát kerestek maguknak – meglőtt szalonkaként pottyant földre. Paimón táncosai, ahányan csak voltak, minden irányból megindultak feléjük; Eibon pedig rám ordított, hogy igyekezzek és ragadjam fel őket, mielőtt késő lesz és elrabolják az orrunk elől. Ő persze nem tudhatta, hogy a késeket nem én fékeztem meg, hanem Abu Nuvász; és hogy amíg a vérmágia működik, nem csupán Narukot és Kindzsált tartja hatalmában, hanem minden teremtett lelket, aki a forgatásukkal próbálkozik. Ám ha nem mozdulok, a táncosok kaparintják meg őket, akikre – ekkor döbbentem rá – nem fog hatni a varázslatom, hisz kezük nem lévén, nem fogják meg a késeket, csak a pengéikkel pörgetik egymásnak a levegőben.

Más lehetőség híján lelkemet Allah kegyelmébe ajánlottam, és rohamra vezényeltem maroknyi megmaradt rabszolgámat. A bátor mamelukok szinte mind elhullottak, mire sikerült átvágni magunkat a két késhez. Tépelődésre nem volt idő; lesz, ami lesz, felkaptam őket, a jobb kezembe Kindzsált, a balba Narukot.

A vérvarázsom, amit a tolvaj-dzsinn ellopott tőlem, sajnos tökéletesen működött. Abban a pillanatban, amikor ujjaim megérintették a fegyvereket, Abu Nuvász mindent tudott rólam: hogy ki vagyok, mit keresek itt és mik a terveim. Éreztem elméjének érintését, ahogy kifürkészi legféltettebb titkaimat; s hallottam, amint fojtott hangon felhördül: „Carcosa!” Mégsem sújtott vaksággal vagy bénasággal, jóllehet a vérmágia révén hatalmában állott volna; még a szabad akaratomat is meghagyta, nem csinált belőlem dróton rángatott bábut. Ezen kissé csodálkoztam, ám aztán rájöttem, hogy céljaink rövid távon közösek, mivel ő is meg akar szabadulni a táncosoktól és titokzatos vezérüktől; és ha átvenné fölöttem az uralmat, azzal a saját cselekvési szabadságát is korlátozná, hiszen folyamatosan összpontosítania kellene az irányításomra. Ezt pedig az új helyzetben nemigen engedhette meg magának.

Csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy amikor megragadtam a késeket, minden megváltozott körülöttem. Mintha a sztambuli bazárnak az a darabkája, ahol éppen tartózkodtam, jó húszöles körzetben átkerült volna egy sokkal barátságtalanabb világba, ahol hideg volt és sötét, s mindenfelől ezerszám özönlöttek Paimón táncosai. Hadsoraik mögött hórihorgas, csuklyás alak komorlott, aki lángoló pengével a kezében dirigálta őket. „A kardok királya!” – kiáltotta Eibon. „Döfd bele a késeket, azzal örökre elűzöd!” Majd eszelősen sírni, kacagni és üvölteni kezdett, három hangon egyszerre; a testén mindenütt fogaikat csattogtató szájak nyíltak, alvilági lángokat okádva a táncosokra.

Bizony, szükség is volt az erélyes fellépésre, mert Paimón ivadékai döntő rohamra indultak. A sztambuli csőcselék maradékát pillanatok alatt lekaszabolták, Abu Nuvász dzsinnjei azonban keményebb diónak bizonyultak, nem is beszélve gazdájukról, aki ismét elővette aranyíját. Akármilyen hideg és nedves volt ez a börtönvilág, a Kapuőr varázstüze mohón lobogva emésztette; továbbá azt is megfigyeltem, hogy ha egy táncos túl közel jutott hozzá, igen gusztustalan képződménnyé roskadt össze, akár egy félig eltaposott csupaszcsiga. Eibon később azt mondta, kivonta belőlük Paimón esszenciáját, így csak a halandó lényegük maradt, ami nem sokkal több egy marék takonynál.

Bármilyen vitézül állták a sarat a többiek, a helyzet kulcsa nálam volt, éspedig csöppet sem képletes értelemben: ha nem iktatom ki a kardok királyát, előbb-utóbb óhatatlanul elnyom minket a túlerő. Vért köptem hát a késeimre, és megindultam az ellenséges vezér felé. Utolsó két mamelukom hűségesen fedezett, míg átverekedtem hozzá magam, majd életüket adták értem a táncosok szarupengéi alatt. Párbajunk elég hosszan tartott, és Zulfikár szerint – akivel utóbb egy csésze kávé mellett elbeszélgettem róla – bővelkedett a látványos elemekben. Nekem akkor sajnos nem volt érkezésem ilyesmire figyelni, túlságosan lefoglalt a kardok királya, aki nem bizonyult méltatlan ellenfélnek. Lángpallosa felért Narukkal és Kindzsállal együttvéve, ereje pedig fölülmúlta az enyémet, úgyhogy háromszor is térdre kényszerített, mikor pengét kötöttem. Két ízben fel tudtam állni; hogy harmadjára is sikerült volna-e, örök titok marad, mert erőpróbánk még javában tartott, mikor egy arany nyílvessző szisszent át a fejem fölött. Nem talált elevenbe, a csuklya sötétje egyszerűen elnyelte; ám a kardok királya megingott egy pillanatra, én pedig kihasználtam az alkalmat, bontottam a fogást, és markolatig döftem belé mindkét késemet.

Artemus megvív a kardok királyával
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Hangtalan fényrobbanás söpört végig rajtunk, s mire vége lett, újra a sztambuli bazár romjain találtuk magunkat, melyek kínálkozó táptalajul szolgáltak Eibon gyorsan elharapózó varázstüzének. A kardok királyából csupán egy kupac hamu maradt, Narukból és Kindzsálból pedig egy-egy feketére olvadt fémcsonk. Pusztulásukkal kilobbant a vérmágia is, amely kiszolgáltatott engem Abu Nuvásznak; én azonban akkor nem is gondoltam erre, csak a tehetetlen harag fortyogott bennem, hogy fegyvertelen maradtam. Kicsibe múlt mindazonáltal, hogy puszta kézzel rá nem vetettem magam Abu Nuvászra, aki előbb fáradságos munkával felépített vérvarázsomat lopta el tőlem orvul, majd a tisztességes győzelem elégtételétől fosztott meg, amikor kéretlenül és álnok módon beavatkozott a párviadalomba. Ritkán ragadnak el a szenvedélyek, de abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudtam, hogy gyűlölni fogom ezt a hitvány, alávaló gazfickót, amíg csak élek.

Baráti érzelmeket ő sem táplálhatott irántam, mivel magából kikelve vont felelősségre az „előre kitervelt vérfürdő” meg az „ártatlan emberek halála” miatt. Mindannyian elég viharvertek voltunk, a dzsinneket is beleértve, akiken látszott, hogy nem szívesen kezdenének viszályt egy távoli rokonnal; őket azonban kötötte az engedelmesség, bennünket meg kölcsönös düh tüzelt egymás ellen, úgyhogy a harc alighanem folytatódott volna, ha Eibon nem lép közbe és nem int nyugalomra minket. Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyen ékes szavú szónok; más körülmények között talán rontotta volna a hatást, hogy mondandóját kutyaként morogva adta elő s időnként lángokat böfögött hozzá, az adott helyzetben azonban csak még impozánsabb benyomást tett.

Mindenekelőtt arra hívta föl Abu Nuvász figyelmét, hogy a kardok királya örökre kizáratott a földi körökből, börtöne éppúgy megsemmisült, mint börtönének kulcsai; a táncosok pedig, akik gonosz szövetségre léptek vele, szétszórattak és a köztes térbe száműzettek. Ő éppúgy erre törekedett, mint mi; eredményt azonban csak közös erővel érhettünk el; és nincsen siker áldozatok nélkül. Ha most tovább kívánja szaporítani ezeknek számát, mi állunk elébe, jóllehet tisztában vagyunk vele, micsoda bűverejű szerencse kegyeli őt (és itt ráolvasta valódi nevét és dicstelen górkowi múltját). Megjegyezné azonban, hogy a szerencsehozó talizmán csak a tulajdonosa személyét védi, a kívülállókat nem; és ő, Eibon Carcosa, a maga részéről kész egész Sztambult porrá égetni, az összes úgynevezett ártatlannal együtt, ha a család tekintélye forog kockán. Vagy netán kételkedik a szavában?

Abu Nuvász nem kételkedett. Összeszorította a fogát, és olyan pillantással mért végig minket, amelyből csak úgy sütött a gyűlölet; aztán megfordította repülő gyaloghintóját, intett a dzsinnjeinek, és eltakarodott. Ha eddig élt is bennem valami csekély respektus iránta, e szánalmas megfutamodás láttán mind szertefoszlott. Micsoda férfi az olyan, aki holmi banális fenyegetésekre így beadja a derekát és porig alázkodik?

Később még sok egyebet is megtudtam róla, amelyek tovább rontották a szememben a renoméját, mivelhogy összebarátkoztam Zulfikárral, aki hozzám hasonlóan a keserűn pergetett kávét kedveli; erről azonban majd máskor szólanék bővebben. Tartozok viszont tájékoztatni benneteket róla, hogy mivel saját rendelkezésű anyagi erőforrásaim igen szerények, Emmanuel kuzin közvetítésével kisebb kölcsönt vettem föl a család kontójára a filiszteus arabok földjén lakó izraelitáktól, hogy kártalaníthassam a szolgálatomban hősi halált halt mamelukok feleségeit és gyermekeit. Erre a lépésre a becsület kötelezett; remélem, egyikőtök sem talál benne kivetnivalót.

Az izraeliták baráti kamatot számítottak fel
(Hangulatzenéért kattints ide.)

 A vér örök,

Megjegyzés: A történet alapozásául a Duel című kalandmodul szolgált, amely 2001-ben jelent meg az első En Route antológiában, az Atlas Games gondozásában, Will Hindmarch tollából. A mesélő a javított verziót használta a 2004-ben publikált digitális kiadásból.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Creep 2010.05.22. 19:50:06

Ez is tetszetős. Az ötlődött fel bennem kérdésként, hogy honnan az a kép, ami ennyire jól illeszkedik a történethez?
1. Teljes véletlenszerűen akadtatok rá és ehhez lett átírva a modul (ebben az esetben kicsit lineárisnak/"szkripteltnek" érzem a történetet, nem mintha egy ilyen sztorinál probléma lenne, csak érdekel)
2. Már előre megvolt a kalandmodulhoz
3. Egyéb állítás

Válasz erre 

Ungurján Carcosa 2010.05.23. 10:06:00

@Creep: A kép Neil Gaiman Sandman képregényének egyik "különös" alakját, a Dream fogságba esése után megszökött, majd sorozatgyilkossá váló Corinthian-t ábrázolja. Ha jól emlékszem ez a megjelenési forma már a karakteralkotáskor része volt Eibon koncepciójának.

Válasz erre 

Creep 2010.05.23. 10:43:37

Én egészen konkrétan a másik képre gondoltam, ahol a csuklyás, lángpallosos alak harcol Artemussal. Azon érzem azt, hogy a fegyverek, az alakok mind tökéletesen illeszkednek a leíráshoz és én ezt úgy tudom elképzelni, hogy a kaland lett a képhez írva. Fordítva gyanús:D

Válasz erre 

Evoryn Carcosa 2010.05.25. 08:42:08

Gyanúnak helye nincs. A kalandot majdnem két éve játszottuk; akkor - ha jól tudom - a mesélő az eredeti modul képeit használta hangulatfestő illusztrációnak. Most, hogy Artemus régi beszámolóját átszerkesztettük blogbejegyzésnek, az egész család napokig nyúzta az internetet, hogy jó képeket találjunk hozzá. Az egyes számú képet Eibon küldte, a hármas számút a mesélő vágta ki egy filmből; a középsőt pedig Vylhva találta valahol, sok kudarc meg félsiker és hosszú ideig tartó kutakodás után.

Válasz erre 

Evoryn Carcosa 2010.05.25. 08:44:52

Ja, bocs, Creep! A középső képről beszéltem, de a beszámoló első részéből, az előző posztban. Az itteni középső a Solomon Kane c. filmből való, amit még le se forgattak, mikor ezt a kalandot játszottuk.

Még egyszer elnézést a félreértésért.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: