Eibon Carcosa és az örökkévalóság

HÜBRISZ ÉS HALHATATLANSÁG

Valahol minden szerepjátékosban ott munkál a vágy, hogy emberfölöttivé emelje a karakterét. A Carcosák eleve ebbe a dimenzióban mozognak, ami a játéktechnikában már induláskor tükröződik. Ez a megoldás természetesen nincs híján a buktatóknak. Itt nem az úgynevezett tápolásra gondolok – a mi karaktereink magától értetődő természetességgel táposak, előre megfontoltan, mesélői áldással és támogatással. Ez önmagában nem baj. Baj csak akkor lenne belőle, ha narratív síkra is átvetítődne – vagyis a karakterek teljes mértékben dominálnák a kalandokat, kiölnék belőlük a kihívást, kulcstényező helyett egyedülvaló tényezővé növekednének. Ha legyőzhetetlenek és halhatatlanok volnának.

A Carcosák hangsúlyosan halandók: nem élnek tovább a közönséges embereknél, nincsenek fölvértezve az öregedés, a betegségek és a korai halál ellen. Elméletben akad ugyan néhány kivétel, de gyakorlatilag ők is beillenek a sorba: Eibon minden nemzedékben erőszakos halált hal és újjászületik, Belzador egy bizonyos időn túl csak rituális önáldozattal képes megújítani magát, Nichien megszállott kutatása pedig a halhatatlanság virága után a soha be nem fejezhető „örök küldetés” klasszikus példája.

Bármennyire kiemelkednek belőle, a Carcosák természetes közege az emberi társadalom: nem szakadnak el tőle, szükségük van rá, mert ennek a keretében bontakoztatják ki önmagukat. Részemről ez tudatos mesélői döntés volt annak idején: el akartam kerülni a Vampire-szindrómát, vagyis azt a jelenséget, hogy a család egy saját megalomán szabályok szerint működő Carcosa-társadalmat építsen ki az emberiség kulisszái mögött, amely belterjessé válva egyre olümposzibb magasságokba emelkedik, s a végén annyira eltávolodik a historizáló háttérvilágtól, hogy már csak a kiüresedett sallangok révén kötődik hozzá. Ez aláássa a fiktív hitelességet és nem utolsósorban érdektelenné teszi a játékot, számomra legalábbis bizonyosan. A Carcosák nem parazitái, ragadozói vagy vámpírmatuzsálem-szerű háttérmanipulátorai az emberiségnek, hanem a maguk perverz módján a védelmezői – éppúgy, mint a másik morális póluson a DiVegák. Ha áttekintjük az eddig lejátszott kalandokat, akkor – számomra is eléggé meglepő módon – kifejezetten ez a kép rajzolódik ki róluk, méghozzá igen határozott körvonalakkal.

Öntudatnak a Carcosák igazán nincsenek híján, de ez sohasem csap át náluk a régi görögök által hübrisznek nevezett érzésbe, amikor is egyenrangúnak tartanák magukat az istenekkel (Istennel, Jehovával, Allahhal, a Földanyával, a Nagy Kék Éggel, a szellemvilággal, a természeti erőkkel – nem kívánt törlendő). Fölmerülhet persze a kérdés, hogy miért van ez így, hiszen a Carcosa mentalitásból egyébként logikusan következne. Továbbra is a görög mitológia nyomdokain haladva, megkockáztatnám a föltevést, hogy az ilyesmi hosszú távon meglehetősen egészségtelen – bármit képzeljenek ugyanis magukról a Carcosák, a valóságban nem mérhetők a fent felsorolt hatalmakhoz, és ha túlságosan konokul ragaszkodnak ehhez a téveszméjükhöz, a mondott hatalmak csattanós nyaklevessel térítik észhez őket. Valami ilyesmi történhetett például a felföldi ággal, és nyilván más hasonló esetek is adódtak már a család históriájában. Vagyis a Carcosák nem azért óvakodnak a hübrisztől, mert ne lennének rá természetüknél fogva hajlamosak, hanem mert a történelem során a saját kárukon tanulták meg, hogy sohasem vezet jóra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.