Leigh Brackett nő létére vált az amerikai pulp-irodalom klasszikusává, ami ha nem is példa nélkül álló, de elég ritka jelenség. A pulp-magazinokat ugyanis – amelyeket olcsó fapépből készült alapanyaguk miatt hívtak így, megkülönböztetendő a társadalmilag előkelőbb, fényezett papírra nyomott slick-magazinoktól – főleg férfiak olvasták, elsősorban fiatal melósok (1). A hagyományos női témák – a románc, a társasági élet, a családalapítás bonyodalmai, a szociális emelkedés – őket nem érdekelték; nekik akciódús kalandok kellettek egzotikus helyszíneken, bár sem a szerelmi szál, sem az árnyaltabb jellemábrázolás ellen nem volt kifogásuk, ha nem lassította a cselekmény menetét. A hölgyszerzők eleve hátránnyal indultak a pulp-magazinokban, mivel az olvasók kimondatlanul feltételezték róluk, hogy más jellegű történeteket írnak, mint amilyenekre ők igényt tartanak. Ezért általában álnév alatt publikáltak (Francis Stevens), vagy a keresztnevüket csupán a kezdőbetűvel jelezték (C. L. Moore). Brackettnek ebből a szempontból szerencséje volt, az ő nevéből ugyanis nem derült ki egyértelműen a neme; éppenséggel akkor is hívhatták volna így, ha történetesen férfi.

(1) Figyelem: itt a pulp-irodalom egészéről beszélek, nem csupán a SF-ről, amely arányaiban nem túl jelentős szegmensét alkotta. A pulp-SF olvasótábora valamivel képzettebb volt, legalábbis műszaki-természettudományos vonalon, ám nemi megoszlását tekintve még inkább egyoldalú. Brackett azonban, a legtöbb pulp-szerzőhöz hasonlóan, nem korlátozta a tevékenységét egyetlen zsánerre: írt westerneket is, valamint hardboiled detektívsztorikat, Hammett és Chandler stílusában. Mi több, ezen a téren szintén a klasszikusok között tartják számon.

A Burroughs-féle klasszikus planetáris románc Brackett munkásságában érte el kiteljesedését. Ő nagy tisztelője volt ennek a tradíciónak, amit a közvetlen pulp-elődök közül Howard és Lovecraft befolyásával színesített, majd saját meseszövői tehetségével kerekített ki, mely egyszerre volt markánsan erőteljes és összetéveszthetetlenül feminin. Bár írásaiban az egész belső naprendszert bekalandozta – a Shannach: The Last a Merkuron játszódik, az Enchantress of Venus pedig a Vénuszon –, a legmaradandóbbnak a Mars-regényei bizonyultak: az Eric John Stark-ciklus (amelynek első két kötetéhez három további folytatást írt a hetvenes években, a helyszínt – lépést tartva a tudománnyal – egy távoli csillag bolygójára változtatva) és a Rhiannon kardja (The Sword of Rhiannon), amely magyarul három részre bontva jelent meg, a Galaktika 90-92. számában.

A Mars Brackett ábrázolásában vén, haldokló világ, a Föld gyarmata, melynek ősrégi, elfáradt civilizációja barbarizmusba és dekadenciába süllyedve vegetál a letűnt múlt dicsőségét hirdető romok között. Ez a miliő foglalja keretbe Eric John Stark kalandjait. A Rhiannon kardjában azonban – mely eredetileg A Mars tengeri királyai (Sea-Kings of Mars) címmel látott napvilágot 1949-ben a Thrilling Wonder Stories hasábjain – a szerző csavarint egyet a koncepción. Főhőse, Matt Carse, az Indiana Jones alakját megelőlegző régész-kalandor egy mitikus istenség kriptájának kifosztása közben áldozatul esik partnere árulásának, s egy időörvényen keresztül visszakerül a távoli múltba, amikor a bolygó őshonos kultúrája a fénykorát éli, és a sivatagok helyén még hatalmas tengerek víztükre csillog. Közben azonban megszállja őt a sírbolt gazdája, a démoni személyiségével a mi Luciferünket idéző Rhiannon, aki valaha rég elkövetett egy szörnyű hibát, mely sötét fordulatot vitt a Mars egész történelmébe, és most ezt próbálja helyrehozni. Carse ennek eleinte egyáltalán nincs tudatában, később pedig, miután kénytelen rádöbbenni, elkeseredetten hadakozik ellene. Ami tökéletesen érthető, hiszen a bennszülöttek minden rossz kútfejének tekintik Rhiannont, a szellemének akaratlanul is otthont adó földlakót pedig a gonosz két lábon járó megtestesülésének.

Matt Carse tehát ugyanúgy emberfölötti képességekkel bír, mint John Carter, ám irodalmi elődjétől eltérően ez nem tölti el rendíthetetlen önbizalommal. Éppen ellenkezőleg, tele van kétségekkel és keserűséggel. Szociopata viselkedését az magyarázza, hogy a fellépése – szemben a burroughsi mintával – egyáltalán nem nyűgözi le a marslakókat. Képtelen beilleszkedni közéjük, mert amint fény derül sötét titkára, mindenki gyűlölettel és irtózattal fordul el tőle. Néhányan a legnemesebb lelkűek közül megsajnálják ugyan, ám az elpusztítását ők is fájdalmas szükségszerűségnek vélik. Az egyetlen szövetségese egy cinikus tolvaj, aki pár ezüstért valószínűleg a tulajdon édesanyját is eladná gályarabszolgának, de Carse-t mindenképpen. (Bár egy apróbb malőrből kifolyólag ő is odakerül mellé az evezőpadra.)

A regény hamisítatlan kemény fantasy, függetlenül attól, hogy görcsös igyekezettel próbál megmaradni a racionalitás talaján. Engem kissé idegesít, hogy a cselekményt lépten-nyomon magyarázkodó betétek törik meg, hosszasan bizonygatva, hogy ami itt történik, annak semmi köze a mágiához meg a miszticizmushoz, mindennek gyémántkemény természettudományos alapja van. Ezek a kínos önigazolások nem csupán fölöslegesek és hangulatrombolók, hanem a történet jellegét tekintve teljesen abszurdak is. Nem tartom kizártnak, hogy Brackett férje, a SF-szerző Edmond Hamilton iktatta a szövegbe őket, amikor 1953-ban előkészítette a Rhiannon kardját az első könyves megjelenésre; mivel azonban az 1949-es őskiadás szövegével nem rendelkezem, erről biztosat nem mondhatok.

Gyanúm mindazonáltal már csupán azért is valószínűsíthető, mert Brackett nagyságrendekkel jobb stiliszta volt Hamiltonnál – sőt, ami azt illeti, a pulp-szerzők döntő többségénél. Egész munkássága élő cáfolata annak a széles körben elterjedt tévhitnek, hogy a pulp-magazinok csak szakmailag igénytelen fércműveket publikáltak. Nem a finnyás irodalmároknak szóltak, az kétségtelen; ám Brackett gazdag szókincse, hangulatteremtő képessége és drámai megjelenítő ereje a bizonyság rá, hogy a minőségnek igenis volt náluk becsülete. Az a lovecrafti színekkel ecsetelt epizód például, amelyben Carse a rabszolgahajó fedélzetén szembeszáll a Rhiannon örökségét kisajátító Caer Dhu titokzatos és hátborzongató küldöttével, az egész fantasy-irodalom egyik leghatásosabb jelenete; a feszültségtől szikrázó párbeszédek a regényben pedig mintegy megelőlegzik Brackett későbbi forgatókönyvírói pályafutását, így A nagy álom (The Big Sleep) című Chandler-adaptációt, Humphrey Bogarttal és Lauren Bacallal a főszerepben (2).

(2) A honorárium nagyját ugyan William Faulknernek fizették ki, de bármennyire tiszteljük az amerikai irodalom e jeles és igen rokonszenves alkoholistáját, azt le kell szögezni, hogy dialógust írni nem tudott. (Aki kételkedik ebben, az vegye a fáradságot, és lapozzon bele a regényeibe.) A munka dandárját Brackett végezte el, aprópénzért. Ez egyébként nem párját ritkító eset a nagy művészek és a tisztes iparosok XX. századi munkamegosztásában.

A planetáris románcnak kezdettől fogva elmaradhatatlan tartozéka volt a szerelmi bonyodalom, Brackett fellépéséig azonban csak kétféle nőalakot ismert: a megmentésre váró, ártatlan szüzet és a romlott lelkű, gaz csábítót – akik természetesen mindketten első pillantásra belehabarodnak a kemény öklű főhősbe. Ezeket a sablonokat a Rhiannon kardjában is megtaláljuk, ám meglehetős formabontó átértelmezésben. A szende hajadon itt a szőke Emer úrnő, a törékeny, halk szavú látnok, aki némi sajnálkozással bár, de Carse kivégzésére bujtogatja a tengeri királyokat. Ellentétpárja a kevély Ywain, a Caer Dhu által nagyhatalommá emelt bábállam trónörököse, ez a gyűlölt és rettegett amazon, aki hangsúlyosan nem szűz, karddal a kezében vezeti csatába harcosait, rabszolgákat tart, és ha a szükség úgy diktálja, nem habozik kegyetlenül megkínoztatni őket. Szemben a közhelyes főgonoszokkal, neki tartása van: vert helyzetben sem alázkodik meg, és nem könyörög kegyelemért, amikor fordul a kocka. Caer Dhu bukása után ugyanolyan általános gyűlölettel övezett földönfutóvá válik, mint Carse – akit korábban kis híján megölt, és aki bosszúból majdnem megerőszakolta. A büszkeségét azonban ez sem tudja megtörni: nem tagadja meg a múltját, a tetteit, és emelt fővel vállalja a kitaszítottságot.

És Matt Carse, a jövőből jött földlakó, nem Emer úrnőbe szeret bele, hanem Ywainbe. Miután Rhiannon küldetése beteljesül, az inhumán iszonyattól megszabadított Marson egyikük számára sem marad hely; kéz a kézben hagyják el az időkapun keresztül.

Angol nyelvű függelék

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Judea · http://roleplay.blog.hu 2011.02.05. 09:13:17

A könyv világa mennyire követi a hagyományos hard fantasy (Pl.:Conan) vonalát, kliséit? Arról írtál, hogy a karakterek miben különböznek az átlagfantasy-től, de a világról is írhatnál egy-két szót.

Válasz erre 

Leonor Carcosa 2011.02.09. 09:54:23

@Judea: A mesélőnket hiába kérdezed, nem nagyon tud netezni. A könyvet viszont én is olvastam (éppen ő nyomta a kezembe), úgyhogy válaszolok helyette (de nem az ő nevében).

Brackett nem követője a hard fantasy hagyománynak, hanem az egyik megalkotója, nyugodtan oda lehet állítani Howard mellé.

A világ klasszikus hard fantasy, kardok és íjak és gályák és városállamok és vikingekre hajazó kalózvezérek. Az istenei magára hagyták, miután átesett a keresztény bűnbeesési mítosz egyenes parafrázisán. Egyikük - Rhiannon - megadományozta a halandókat a tilalmas fekete mágiával, mint Prométheusz a tűzzel. Ők ezután olyan szörnyűségeket műveltek vele, hogy az istenek fájdalmukban hátat fordítottak a világnak, Rhiannont meg büntetésből elevenen bebörtönözték a sírboltjába. (A mágia magasan fejlett technológiaként van racionalizálva, az istenek meg földönkívüli lényekként, de ez tényleg béna.)

Na most, a Marson nemcsak emberek élnek (akik semmiben nem különböznek a földlakóktól), hanem mindenféle régebbi fajzatok is, akiket Brackett félszerzeteknek hív. Ezek nem hobbitok, hanem szárnyas emberek meg kétéltű tengeri lények meg ilyesmi. Félszerzetek a kígyóemberek is, akik megkapták Rhiannontól a mágia adományát, és központi erődvárosukból, Caer Dhuból az egész bolygót leigázták. Mivel nagyon kevesen vannak, ehhez egy Sark nevű emberlakta bábországot használtak eszközként. A tengerparti városállamok - Jekkara, Valkis stb. - Sark vazallusai vagy adófizetői. Csak a szigetlakó khondok maradtak függetlenek, akik menedéket nyújtanak a menekülőknek és elkeseredett kalózháborút vívnak Sarkkal, de nincs sok esélyük Caer Dhu varázsfegyverei ellen.

Röviden ennyi. Fontos még, hogy ez a szetting a klasszikus Brackett-féle Marsnak a MÚLTJA. A többi Mars-regénye és elbeszélése évezredekkel később játszódik, amikor a tengerek kiszáradtak, a félszerzetek kihaltak, a humán marslakók kultúrája hanyatlik, és a Föld lényegében gyarmatosította a bolygót.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: