.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Narratrivia 4 - Történelmi és historizáló szerepjátékok
2011.10.12. 11:30
Az Ars Magica első, harmadik és ötödik kiadása
Megjegyzés: Ez a cikk eredetileg a Talizmán fanzinban jelent meg 1996 májusában, vagyis tizenöt éve. Az akkori aktualitások fölött rég eljárt az idő, ezért itt-ott átszerkesztettük, a téma azonban ma éppúgy számot tarthat a szerepjtékos olvasó érdeklődésére, mint akkor.
A Pendragon harmadik, negyedik és ötödik kiadása
Cikkünk a szerepjátékoknak egy olyan csoportjával foglalkozunk, amely sohasem vált átütően népszerűvé, s nem büszkélkedhet olyan eladási mutatókkal, mint az igazi nagyok (A/D&D, World of Darkness). Ezek az RPG-k elég komoly felkészültséget és háttérismereteket igényelnek; vásárlóbázisuk jellegzetessége, hogy kicsi, ám roppantul kitartó, s képviselői a szerepjátékosok között az idősebb korosztályhoz tartoznak. Az ún. történelmi-historizáló rendszerekről van szó, amelyek bizonyos tekintetben a hobbi magasiskoláját jelentik.
Mielőtt tovább haladnék, célszerűnek vélem tisztázni a fogalmakat. Történelmi szerepjátéknak azokat az RPG-ket nevezzük, amelyek egy ténylegesen létezett történelmi korszakból merítik a háttérkörnyezetüket és általános hangulatvilágukat, bár itt-ott természetesen módosítanak rajta. Ezeknek a rendszereknek az őse és koronázatlan királya az Ars Magica, amely egy nagyszabású gondolatkísérletből indul ki: mi lett volna, ha az európai középkorban valóban létezik és működik az az erő, amelyben a kortársak meggyőződésesen hittek, és a “mágia” elnevezéssel illették? A TSR is tett néhány kisebb kiruccanást erre a területre, amikor AD&D-forráskönyveket adott ki különféle történelmi korszakokhoz; ez volt a zöldkötéses sorozatuk, a vikingekről, keltákról, rómaiakról, Nagy Károly lovagjairól stb. szóló kötetekkel. Ez a kiadványcsaládjuk azért maradt relatíve ismeretlen, mert az AD&D rendkívül konzervatív, sok szempontból idejétmúlt szabályrendszerét nagyon nehéz a történelmi szerepjátékokra alkalmazni, meglehetősen erőltetett erkölcsiségéről (fekete-fehér, gonosz-jó) nem is beszélve. A nyílt játékliszensz később számtalan d20-as történelmi kiegészítő megjelenéséhez teremtette meg a lehetőséget, változó színvonalon: a jobbak közül említsük meg a Green Ronin Mythic Vistas sorozatának néhány darabját, továbbá az Avalanche Press, az Alea PG és a Dog Soul Publishing kiadványait.
Ősklasszikus 1983-ból: Chivalry & Sorcery
A historizáló szerepjátékok közel állnak a történelmi rendszerekhez, van azonban közöttük egy lényeges különbség: ezek az RPG-k nem egy valóságosan létezett történelmi korszakon alapszanak, hanem egy eszményített, idealizált hangulatvilágon, amelyhez tudatosan hozzáigazítják a történelmi környezetet. Korhűek tehát, de csak hangulati téren: a valóságos eseményektől messze elrugaszkodnak. A historizáló RPG-k doyenje a Chaosium patinás rendszere, a Pendragon, amely 1985 óta van a piacon, s a mesés lovagkor hősi ragyogását varázsolja elénk Arthur király udvarában. Ugyanebbe a csoportba tartozik a magyar nyelvre is lefordított 7th Sea, amely a Dumas-regények és a fordulatos kalózkalandok légkörét teremti újjá egy könnyen felismerhető majdnem-Európában, vagy a Castle Falkenstein, amely a viktoriánus érából kölcsönzi hangulatvilágát, ám bevallottan nem törekszik történeti hűségre. (Képzeljük csak el Jules Verne-t, mint Franciaország tudományügyi miniszterét, vagy Bismarck kancellárt, az ügyeletes főgonoszt, hiányzó karja helyén egy lendkerekes fémprotézissel!) Végül említsünk meg egy igazi veteránt, a Warhammer Fantasy Roleplayt, amely 1986-ban debütált a piacon, később azonban hosszú időn át tetszhalálba dermedt; kiadója, a brit Games Workshop nagyobb fantáziát (vagy talán több pénzt) látott az ólomfigurákban és a terepasztalos csatajátékokban. A Warhammer elméletileg ugyan egy fiktív világban játszódik, a gyakorlatban azonban olyan erősek a párhuzamok ezen “Old World” és a késő reneszánsz kori Európa között, hogy a rendszert bízvást lehet a historizáló jelzővel illetni.
A történelmi, illetve historizáló RPG-kkel nem könnyű játszani; bizonyára ez az egyik oka annak, hogy jóval szűkebb körökben terjedtek el, mint hagyományosabb hangvételű riválisaik. Más kérdés, hogy aki egyszer a rajongójukul szegődött, az egyhamar nem szabadul a letűnt korok varázsától, ellentétben például az AD&D vásárlóival, akik felnőtté válván többnyire abbahagyják a játékot, vagy átnyergelnek egy másik rendszerre. (Mielőtt bárki részrehajlással vádolna, sietve megjegyzem, hogy ez a következtetés a TSR hivatalos piacfelmérésein alapszik.) Hogyan lássunk hozzá tehát, ha egyszer a fejünkbe vettük, hogy kipróbáljuk a fenti RPG-k valamelyikét?
GURPS forráskönyvek: a hagyományos kínálat
A legfontosabb mindenképpen az alapozómunka. A fiktív hátterű rendszereknek megvan az az előnyük, hogy a fehér foltok a térképen nem jelentenek akadályt; a KM “hasraütéses” módszerrel bármikor meghatározhatja, hogy milyen városok, népek, terepalakulatok találhatók az illető területen. (Persze azért itt sem árt némi következetesség; a magashegységekben nem élnek lovasnomádok, és a sivatagok nem mennek át közvetlenül termékeny szántóföldekbe, bár például a Forgotten Realms térképrajzolói az ilyen apróságokról néha hajlamosak megfeledkezni.) A történelmi RPG-k a valóságban is létező helyszíneken játszódnak, a KM tehát nem engedhet meg magának ilyen lazaságokat: elöljáróban részletes adatokat kell gyűjtenie a kérdéses vidékről. Ráadásul nem elég, ha csupán egy modern útikönyvet lapoz fel: tudnia kell azt is, hogy a játék keretéül szolgáló korszakban hol húzódtak az ország- és tartományhatárok, hol székeltek a királyok, hercegek és egyházfejedelmek, mikor dúltak a nevezetesebb háborúk, merre voltak a fontosabb kolostorok és kikötők, milyen szövetségekbe tömörültek a gazdag és befolyásos városok, a jelentős épületek közül melyek álltak már (vagy még), és melyek nem.
Azért, mert valami a XX. század végén így van, még nem biztos, hogy úgy volt a középkorban is. A pápa például ma Rómában székel, de a XIV. században csaknem végig Avignonban tartotta az udvarát. A kortárs Párizs leghíresebb nevezetességei – az Arc de Triomphe, a Tuilériák, a versailles-i kastély – zömében újabb keletűek, a középkorban nem szerepeltethetjük őket; ezzel szemben például a Bastille-nak híre-hamva sincsen már a viktoriánus érában. A modern világban az alpesi hágók nagy része telente járhatatlan; a középkorban egész év folyamán közlekedtek rajtuk, olykor egész hadseregek is, elmondhatatlan nélkülözések közepette. Mindezek csupán találomra kiragadott példák, jól érzékeltetik azonban, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy történelmi szerepjáték kalandmesterének. Ha nem eléggé tájékozott, zavaró hibákat követhet el a játék vezetése közben – és ami még kínosabb, előfordulhat, hogy egy jobban informált játékos (teljes joggal) felhívja a figyelmét ezekre a hibákra. Ezért a történelmi RPG-k első és legfontosabb alapszabálya: a KM mindig rendelkezzen alaposabb és széleskörűbb ismeretekkel a kérdéses időszakra vonatkozólag, mint a játékosok!
GURPS forráskönyvek: egzotikumok
Ez persze nem azt jelenti, hogy nagydoktori fokozatot kell produkálnia történelemből; elengedhetetlen követelmény azonban, hogy a játék kezdete előtt alaposan ássa bele magát a népszerűsítő szakirodalomba. Javaslom, hogy kezdetnek mindenképpen szerezzen be egy jó történelmi atlaszt (nem a középiskolában rendszeresített verziókra gondolok, hanem valami részletesebb kiadványra) és egy általános igényű áttekintést a középkori ember életéről. Ezeknek a könyveknek megvan az az előnyük, hogy nem feltétlenül kell egyhuzamban végigolvasni őket: a KM mindig kikeresheti azokat a fejezeteket, amelyek a játék szempontjából fontos információkat tartalmaznak, és viszonylag rövid idő alatt kijegyzetelheti belőlük a lényegesnek vélt adatokat.
A fizikai környezet meghatározásához persze a földrajzi-történelmi háttéren kívül még számtalan más tényező is hozzájárul; az alábbiakban a teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat. Tudom, hogy ezek a momentumok sokak számára apróságnak tűnnek, szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy mindezeknek az összessége biztosítja a megfelelően korhű hangulatot – márpedig éppen ez a hangulat adja a történelmi szerepjátékok utánozhatatlan, sajátos vonzerejét.
Rolemaster zsánerkönyvek
1. Időfelfogás. A középkori embernek sokkal természetközelibb volt az időfelfogása, mint nekünk, és nem ismerte a modern világ precíz, szabatos mértékegységeit. Számára a nap napkeltétől napnyugtáig, az év a tavasz beköszöntétől az első téli fagyig tartott. Másodpercek helyett szívdobbanásokkal, órák helyett az imádkozásra kijelölt időközökkel, naptári hónapok helyett holdhónapokkal számolt. Az évet a vallási ünnepek szerint tagolták szakaszokra, ami nagy zűrzavarhoz vezetett, hiszen tájegységenként változó volt, hogy mely szenteket részeltetnek kiemelt tiszteletben. Évkezdetnek sok helyütt a húsvétot tekintették, ami – vándorünnep lévén – eléggé bizonytalan időpont volt. Ez a fajta bizonytalanság az életminőségből fakadt: a középkori átlagember még azt sem vehette biztosra, hogy a holnapot megéri-e, nemhogy a következő évet.
2. Térfelfogás. Az ipari forradalom előtti korokban különös kettősség jellemezte az embereknek a térbeli távolságokhoz való viszonyát. A legtöbb férfi és nő az egész életét úgy élte le, hogy ki sem mozdult a szülőfaluja közvetlen körzetéből, és a tartománya székvárosa mesés-mitikus vonásokat öltött a képzeletében. Ugyanakkor egyes személyek hányatott életútjuk során olyan távolságokat jártak be, hogy az a kor kezdetleges közlekedési viszonyai között szinte hihetetlennek tűnik: gondoljunk csak Marco Polóra vagy a Disney-rajzfilmeknek köszönhetően mostanában divatba jövő John Smith kapitányra! (Pocahontas állítólagos szerelmére, aki a valóságban az évszázad egyik legvéresebb kezű zsoldosvezére volt.) Még a legrövidebb utazások is halálos veszedelemmel fenyegettek; a közlekedés legbiztonságosabb módjának általában a vízi utat tekintették, ennek ellenére napirenden voltak a hajótörések. Adekvát mértékrendszer híján a távolság alapegységének az egynapi járóföldet tekintették, amely – az utak minőségétől, az utazók létszámától, a terepviszonyoktól és számtalan más tényezőtől függően – öttől negyven kilométerig bármit jelenthetett. Mindez természetesen kihatással volt az információ terjedési sebességére is; a XIII. századi francia udvarban egy háromhetes hír Rómából frissnek számított.
A TSR zöldkötéses sorozata
3. Életkörülmények. A középkorban a mi felfogásunk szerint borzalmas nyomorban és elképesztő nélkülözések közepette éltek az emberek, még a legvagyonosabb nemesurak is. A büszke lovagvárak fűtetlenek, szellőzetlenek, büdösek és sötétek voltak. A privátszféra olyan luxus volt, amit csak kevesen engedhettek meg maguknak: a dúsgazdag arisztokraták kivételével mindenki közös helyiségben töltötte az éjszakát féltucat másik személlyel, az egyszerű parasztok és polgárok pedig nemritkán háziállataikkal osztoztak a szállásukon. Általános alapelv, hogy a középkori ember soha nem volt egyedül, egyetlen pillanatra sem; még a halálos ágyánál is gyászolók, jogászok és reménykedő örökösök vették körül. Ha valaki – bármilyen okból kifolyólag – megpróbált elvonulni a többiektől, azonnal gyanúba keverte magát.
4. Brutalitás. A középkorban részrehajlás nélkül mindenkit vertek, társadalmi hovatartozásától függetlenül, az előkelő kisasszonyokat éppúgy, mint a parasztsuttyókat. Valois Fülöp francia királyról, a lovagság e mintaképéről feljegyezték, hogy szokása volt bottal eltángálni nyomorék feleségét, akit máskülönben “felette igen szeretett”. Nagy ellenfele a százéves háborúban, III. Edward angol király, dalnokok által megénekelt románcba bonyolódott Salisbury grófnéval, akinek a tiszteletére még lovagrendet is alapított. (Ez volt a nevezetes Térdszalagrend, amely a mai napig létezik.) A valóságban ez a híres szerelem úgy vette kezdetét, hogy a király rátört a grófnéra a kastélyában, és kíméletlenül megerőszakolta. Hogy a társadalom másik pólusáról is hozzak példát: a falvak határainak kijelölésekor bevett gyakorlat volt, hogy odahoztak egy fiatal gyereket, és kékre-zöldre verték. A különös eljárást azzal indokolták, hogy a gyermek felnövekedvén is emlékezni fog arra a helyre, ahol az ominózus verést kapta, így hosszú időre elejét vehetik a határdisputáknak. Általánosságban véve elmondható, hogy ha ma valaki ököllel betöri egy másik ember orrát, az súlyos testi sértés, és feljelentést von maga után; a középkorban ez kedves tréfának számított jó barátok között, vagy az uraság fejezte ki vele enyhe rosszallását a lovászfiú iránt, amiért nem húzta elég szorosra a nyeregszíjakat.
Elfelejtett gyöngyszemek
5. Létbizonytalanság. A higiénia és az orvostudomány középkori állása mellett az átlagember még békeidőben is folyamatos létbizonytalanságban élt, pedig az állandó nélkülözések és a mostoha életkörülmények jóval szívósabbra edzették, mint modern megfelelőjét. Ha valakinek manapság eltörik a lába, hát nem egy kellemes élmény, de biztosra veheti, hogy előbb-utóbb járni fog vele; a középkorban jó esélye lenne rá, hogy belehal. Oroszlánszívű Richárdot és Artois Róbert grófot koruk legerősebb, legrobusztusabb férfiai között tartották számon; mindkettejükkel egy jelentéktelen nyílseb végzett. A különféle járványoknak és fertőzéseknek az egyház által szellemi béklyóba vert orvostudomány gyakorlatilag semmilyen ellenszerét nem ismerte; a nagy pestis 1348-ban sírba döntötte az avignoni bíborosok egyharmadát, miközben egyesek borba kevert aranyport és igazgyöngy-reszeléket, mások emberi vizeletet és menstruációs vért ittak védekezésül, mindkettőt orvosi rendelvényre. A középkori ember nagyon ritkán tervezett előre hosszú távon; nagy volt a valószínűsége annak, hogy hiába csinál mindent helyesen, egyszerűen nem fogja megérni vágyai beteljesedését.
6. Vakmerőség. Éppen azért, mert nem tudott módszeresen előre tervezni, a középkor embere nem ismerte a lehetetlent, habozás nélkül belevágott a leghajmeresztőbb vállalkozásokba is. A megdöbbentő, hogy sokszor elérte, amit akart. A hadtudományban evidenciaszámba megy, hogy Nagy-Britanniát nem lehet elfoglalni a kontinens felől; hiába próbálkozott vele Napóleon és Hitler is. A középkorban ezt nem tudták, ezért háromszor is sikeresen végrehajtották az inváziót: előbb a szászok Hengist és Horsa vezérlete alatt, majd a dán vikingek Nagy Knut idejében, végül Hódító Vilmos 1066-ban. Hasonlóképpen lehetetlen vállalkozások voltak a keresztes háborúk; a mongolok hódító hadjáratai; Amerika felfedezése; a Föld körülhajózása előbb Magellán maroknyi embere, majd Drake admirális által. (Maga Magellán, mint ismeretes, nem hajózta körül a Földet; a Csendes-óceán egyik szigetén megölték a bennszülöttek.) Ma nem találnánk olyan stratégát, aki – a kor technikai és logisztikai viszonyai között – ne minősítené öngyilkosságnak ezeket a hadjáratokat és felfedezőutakat. Godefroy de Bouillon, Dzsingisz kán és Kolumbusz Kristóf azonban nem gondolkoztak előre.
White Wolf: az első sötét korszak
7. Nyelvek. A legtöbb fiktív fantasy-világban létezik egy ún. Közös Nyelv, amelynek egyedüli célja, hogy a karaktereknek ne kelljen a nyelvtanuláshoz hasonló apróságokkal bajlódniuk, hanem nyugodtan szentelhessék minden idejüket a szörnyek lemészárlásának. A középkorban leginkább talán a francia örvendett hasonló státusnak világi körökben; a XI.-től a XV. századig minden jelentősebb nemesi udvarban beszélték. A művelt fők “Közös Nyelve” a latin volt, ezt elsősorban az egyházi és egyetemi központokban használták. Ha azonban az utazó az egyszerű parasztok, városi plebejusok, faragatlan vidéki nemesek és részeges falusi plébánosok közé került, sem a franciának, sem a latinnak nem vette sok hasznát. Bonyolítja a helyzetet, hogy az információáramlás lassúsága és szűkössége miatt a helyi nyelvjárások és dialektusok sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint manapság. Egy borkereskedőnek például, aki a Bordeaux-Valencia-Marseille háromszögben szállította szárazföldön és vízen a portékáját, az alábbi nyelveken kellett legalább alapfokon megértetnie magát: angol, francia, spanyol, gaszkon, katalán, provenszál, breton és olasz (az utóbbi kettő a hajósok, illetve a bankárok nemzetisége miatt volt fontos).
8. Pénz. A középkorban nem létezett egységes értékmérő rendszer. A központi hatalom XIV. századi megszilárdulásáig szinte minden tartományúr és egyházfejedelem saját pénzt veretett, később pedig a királyi kincstár – bevételeit növelendő – gyakran folyamodott a pénzrontás eszközéhez. A pénzérmék értékét az határozta meg, hogy mennyi nemesfémet tartalmaztak (a márka és a font eredetileg súlyegység volt); a kora középkorban a bizánci solidus, a későbbi időszakban a firenzei aranyforint számított a legkeményebb valutának. Ám ha egy uralkodó aranypénzt veretett (ami elég nagy ritkaságnak számított), azzal még korántsem stabilizálta országa gazdaságát; Károly Róbert királyunk nevezetes pénzreformja például kiábrándító kudarcot eredményezett, ugyanis a fejletlen hazai piac egyszerűen nem tudott mit kezdeni ilyen nagy címlettel. A középkori Európára általánosságban véve a szorongató készpénzhiány a jellemző, mivel a nemesfém kiáramlott a földrészről Kelet felé. Az átlagember sohasem volt tisztában a pénz értékével, és az áruforgalom meghatározó formája a cserekereskedelem volt. A hagyományos RPG-szabálykönyvekben található fix ártáblázatok a történelmi szerepjátékokban súlyos anakronizmusnak számítanak. Mindennek ellenére a XII. században Európában már megjelennek a pénzgazdálkodás fejlettebb módozatai, előbb a zsidó uzsorások, majd a templomos lovagrend és a lombard bankházak működése nyomán: nem követ el tehát hibát a kalandmester, ha alkalomadtán váltókat, hitelleveleket és kamatoskamatot emleget.
White Wolf: a második sötét korszak
9. A mindennapi élet apróságai. A modern európai ember életének számtalan olyan apró, de szerves tartozéka van, amely középkori elődjééből hiányzott. Így például a középkorban fényűzésnek számított az ablaküveg, a tükör, az asztalterítő és az evőeszközök közül a villa. A fejedelmi udvarokban még a késő reneszánsz korában is jobbára kézzel ettek, tányér helyett lapos kenyérszeletre tálaltak, a lerágott csontokat pedig odahajigálták az asztal körül marakodó kutyáknak. Az élvezeti cikkek és az élelmiszerek közül nem ismerték a dohányt, a kávét, a cukrot, a burgonyát, a paprikát, a kukoricát, a paradicsomot. (Hogy mennyire étkezett “egészségesen” a középkori paraszt, az nézőpont kérdése. A modern reformszakácskönyvek dicshimnuszokat zengedeznek a bölcs és mértékletes székely atyafiak kedvenc ételeiről, a hajdinakásáról meg a csalánlevesről. A korabeli dokumentumok azonban inkább azt sugallják, hogy ettek volna a szerencsétlenek boldogan kövér sertésszalonnát, ha lett volna miből.) Az ételeket – mai ízlésünk szerint – az ehetetlenség határáig agyonfűszerezték. Mivel féltek a fertőzésveszélytől, tiszta vizet nagyon ritkán ittak: a nemesurak itala a bor volt, télen forralva és fűszerezve; a polgároké a sör; a parasztoké meg, ami éppen akadt (almabor, árpasör, rozspálinka). Ebből következik, hogy a középkori ember igen gyakran volt részeg. A társadalom napirendre tért a jelenség fölött, megbotránkozást csak a kirívó esetek keltettek, például a részegen miséző pap. Csata előtt közvetlenül viszont bevett szokás volt leitatni a katonákat. Nem volt jobb a helyzet a mohamedán világban sem: a Korán ugyan tiltja a bor fogyasztását, de a nem szőlőből erjesztett szeszesitalokét nem.
Ami a higiéniai viszonyokat illeti, azok a mi fogalmaink szerint elborzasztóak voltak (nem véletlen tehát az állandó járványveszély). Külön mellékhelyiséget nagyon kevés épületben találunk; a városokban az éjjeliedények tartalmát az ablakon keresztül az utcára ürítették, falun pedig mindenki ott végezte el a dolgát, ahol éppen rájött a szükség. A zsebkendőt már a XIV. század végétől ismerjük (először angol arisztokrata ficsúrok hivalkodtak vele, az egyház nagy felháborodására), a vécépapír azonban csupán a “dekadens” XVIII. század találmánya. Mosakodáshoz víz helyett többnyire tiszta szeszt használtak. A városiak ugyan gyakran jártak nyilvános fürdőkbe, ezek azonban inkább a prostitúció melegágyai voltak, mint a tisztálkodást szolgáló intézmények. (A “fürdős kurva” kifejezés máig megőrizte nyelvünkben a fürdőkhöz fűződő képzettársításokat.) Általánosságban elmondható, hogy a középkorban mindenki bolhás, tetves és büdös volt, még a legelőkelőbb nemesurak is. Az iszlám országokban, a fejlettebb orvostudomány és a rituális tisztálkodási előírások miatt, valamivel jobbak voltak az állapotok.
White Wolf: történelmi spinoffok
Mint láthatjuk, a középkor világa sokkal keményebb és kíméletlenebb volt azoknál a romantikus elképzeléseknél, amelyek a modern ember gondolatvilágában élnek róla. Ha csak a hősi díszleteket és elkoptatott kliséket használjuk fel belőle, hamis háttérkörnyezetet kapunk, amelynek kétségkívül megvan a maga talmi vonzereje, nem tudja azonban elleplezni a felszín alatt megbúvó következetlenségeket és logikai buktatókat. (Egyébként ez az egyik oka annak, amiért szívből utálom a Forgotten Realms rózsaszín mesevilágát.) A történelmi szerepjátékok kalandmestereinek szerves egészként kell kezelniük a középkor valóságát; itt-ott természetesen változtathatnak rajta, az alapvető tényekhez és igazságokhoz azonban ragaszkodniuk kell, ha meg akarják őrizni a korhű hangulatot. A historizáló szerepjátékokkal már kissé más a helyzet, elvégre ezek tudatosan elszakadnak a történelmi valóságtól, és fiktív-irodalmi alapokon építik föl a hangulatvilágukat; bizonyos dolgokat azonban itt sem lehet megkerülni. A Pendragon például a középkori lovagregék sohasemvolt hőskorát varázsolja újjá; nem mulasztja el azonban hangsúlyozni, hogy ezeknek a félelem és gáncs nélküli vitézeknek a szeme előtt elsősorban az anyagi gyarapodás lebeg, esténként hűbéruruk hodályszerű lakomatermében térnek nyugovóra a kemény fapadokon, és döntő többségükben írástudatlanok.
Ám a korhű környezet kialakításához nem csak azt kell tudnunk, hogy mi volt a középkorban; talán még fontosabb tisztába jönnünk azzal, hogy mi nem volt. A kalandmesterek egy része ugyanis hajlamos arra, hogy a mi korunkban evidenciaszámba menő eszméket és fogalmakat visszavetítsen a korábbi időszakokra, amikor azokat hírből sem ismerték, s valószínűleg kártékony és felforgató ideáknak – sőt, eretnekségnek! – tartották volna őket. Az alábbiakban néhány ilyen tételt próbálok meg sorba venni.
Keleti históriák
1. Szabadság. A modern világban magától értetődik, hogy minden ember személyében szabadnak születik, s cselekedeteinek csak mások személyes szabadsága szabhat határokat. (Ez a klasszikus angolszász liberalizmus legfőbb vezérelve, amin a demokratikus szabadságjogok alapszanak.) A középkori ember bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonyok zűrzavaros hálózatában élt, és teljesen természetesnek érezte ezt az állapotot. Nem utazhatott, vásárolhatott, költözhetett és házasodhatott szabadon, függetlenül attól, hogy jobbágy volt-e vagy király; kötötték a hűbéri törvények szigorú előírásai. Ha a paraszt föl akarta keresni a szomszéd grófságban tartott vásárt, előbb engedélyt kellett kérnie rá a földesurától; a vazallus lovag nem zálogosíthatta el birtokait dominusa beleegyezése nélkül; amikor IV. Edward angol király államérdek helyett szerelemből házasodott, addigi leghűségesebb támogatói fordultak ellene, és űzték el trónusáról. A középkori ember magától értetődőnek tekintette a szolgai állapotot, és nemhogy berzenkedett volna ellene, még büszke is volt rá; beszédes jele ennek, hogy az invesztitúraharc idején milyen késhegyre menő vetélkedés folyt a pápa és a császár között a servus Dei (Isten szolgája) cím viseléséért.
Érdemes megfontolni azt is, hogy a nagy parasztháborúk és szegénylázadások sohasem törtek a fennálló társadalmi rend megdöntésére; jelszavuk mindig a jó király megsegítése volt a rossz tanácsosok ellen. (A jó király ilyenkor általában ijedtében meghallgatta őket, kivégeztetett néhány szerencsétlen bűnbakot, aztán erőt gyűjtött, és hűséges lovagjaival lekaszaboltatta a csőcseléket.) Az ún. szabad parasztok csak annyiban különböztek az egyszerű jobbágyoktól, hogy nem voltak röghöz kötve, az uruk nem adományozhatta el őket a telkükkel egyetemben. Persze a röghöz kötésnek előnyei is voltak; a jobbágyot ugyanis nem lehetett elűzni a földjéről, ellentétben a szabad paraszttal. (Nem véletlen, hogy a nagy legelőkisajátítások előestéjén az angol földesurak lázas buzgalommal szabadították föl a jobbágyaikat.) A városi kommunák szabadsága azt jelentette, hogy mentességet élveztek a hűbéri szolgáltatások alól; magukon a kommunákon belül azonban bonyolult kliensrendszerek jöttek létre, egész kerületek élvezték egy-egy befolyásos patríciuscsalád “pártfogását”. A társadalmi ranglétra fokai között a legfontosabb különbség nem az volt, hogy ki mekkora úr, hanem hogy ki mekkora urat szolgál.
Egy szó, mint száz, a történelmi RPG-kben a játékosoknak hozzá kell szokniuk, hogy a karaktereik függő helyzetben vannak; szigorú szabályok kötik őket, és nem csinálhatják azt, amihez kedvük szottyan. Mivel a legtöbb hagyományos szerepjáték épp az ellenkező végletet képviseli (“egy igazi kalandozónak senki nem parancsol!”), ez nem lesz könnyű, a korhű hangulat megteremtéséhez azonban elengedhetetlen.
Az Ars Magica világa
2. Társadalmi mobilitás. A nagy polgári forradalmak óta a demokratikus jogrendszerek egyik alaptörvénye, hogy minden ember egyenlőnek születik. Ez alatt persze a potenciális egyenlőséget kell érteni, nem a kommunizmus erőszakos egyenlősdijét, amely a legkisebb közös nevező nyomasztó uralmához vezet. A modern alkotmányok minden állampolgárnak elismerik a jogát ahhoz, hogy igényeihez és képességeihez mérten megkeresse a maga helyét a társadalomban. (Más kérdés, hogy a szabadság és az egyenlőség eszméje között súlyos ellentétek feszülnek; ez a pont a polgári demokráciák jogrendszerének Achilles-sarka.) A középkorban ezzel szemben természetellenesnek és visszatetszőnek tekintették, ha valaki társadalmi helyzetének javítására törekedett. Az úr úrnak született, a szolga szolgának; ezen változtatni annyit tesz, mint fellázadni az isteni világrend ellen. A keresztény egyház a középkorban mélységesen elítélte a világi ambíciókat; az egyenlőséget kizárólag erkölcsi-spirituális szinten ismerte el. A sorsába jámboran belenyugvó paraszt abban reménykedhetett, hogy Isten a végítélet napján csupán tisztaságuk és ájtatosságuk alapján válogatja szét a lelkeket, s akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy ő is Krisztus oldalán foglalhasson helyet a mennyek országában. Ettől függetlenül széles körökben vallották, hogy a nemesek nagyobb arányban üdvözülnek, mint a természettől fogva alsóbbrendű közemberek. (Ami egyébként szöges ellentétben áll az Újtestamentum tanításaival, dehát a középkori keresztény hitnek nem ez a legkirívóbb belső ellentmondása.)
Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a középkorban nem létezett volna társadalmi mobilitás; tagadhatatlan azonban, hogy lényegesen szűkebb körű volt, mint akár az ó-, akár az újkorban. Az antik Rómának voltak alacsony származású császárai, például Maximianus, a thrák parasztgyerek; Franciaországban a X. században vette át a királyi hatalmat a Karolingoktól a Capet-k ősi és előkelő grófi családja, s Dante még négyszáz év múlva is vitatja utódlásuk törvényességét. A fölemelkedésre általában a zavaros, háborús időszakok szolgáltattak alkalmat, ám az egyház és a hangadó világi körök igen rossz szemmel nézték a parvenüket. A társadalmi rétegek közti válaszvonalak a reneszánsz korban kissé elmosódottabbá váltak, de még ekkor is világraszóló botránynak számított, amikor Milánóban egy tehetséges és kitartó zsoldosvezér, Lodovico Sforza lépett a kékvérű Visconti dinasztia örökébe. (S hogy az uralkodó osztályon belül is voltak élesen elkülönülő rétegek, azt mi sem mutatja egyértelműbben, minthogy százötven évvel korábban a Viscontiaknak is hajmeresztő összegeket kellett lepengetniük, hogy rokonságba kerülhessenek az angol és a francia királyi családdal.)
Mindez a történelmi szerepjátékokban azt jelenti, hogy a karaktereknek vajmi kevés esélyük van öröklött társadalmi státusuk megváltoztatására: kizárt dolog, hogy egy közönséges lovászfiúból lovag, egy egyszerű kóbor lovagból gazdag földbirtokos, egy vidéki uraságból tartományúr, egy mégoly hatalmas grófi sarjból király legyen. A társadalmi felemelkedés legfeljebb nemzedékek hosszú során keresztül képzelhető el – amit egyébként a történelmi szerepjátékok epikus, generációkon átívelő távlatai alkalomadtán lehetővé tesznek. Ez megintcsak olyan vonás, amely éles ellentétben áll a hagyományosabb RPG-kkel. Mogorva Chei autentikus figura lehet Ynev világán; a középkori Európában azonban abszurdum lenne az övéhez hasonló életút.
A Pendragon világa
3. Nemek közötti egyenlőség. A középkori Európa a férfiak világa volt, és bármennyire tiszteljük a női egyenjogúságra törekvő mozgalmakat a jelenkorban, súlyos hibát követnénk el, ha ideáljaikat átplántálnánk a történelmi RPG-kbe. A középkori világban két klasszikusan tekintélyhordozó szerep létezett – a lovag és a pap –, ezek betöltésére pedig a nők nem voltak alkalmasak. Akadnak igen ritka kivételek, amelyek mind a kortársak, mind az utókor számára megmagyarázhatatlanok – ilyen például Matild toszkán őrgrófnő, a pápaság leghatalmasabb hűbérese, aki porig alázta IV. Henrik császárt; a vasakaratú amazon, Artois Matild, aki az udvari krónikák szerint két királyt tett el méreggel láb alól; Montfort grófné, aki férje fogságba esése után személyesen vezette hadba a csapatait, hogy megvédje családi örökségét, Bretagne-t; és mind közül a leghíresebb, Franciaország felszabadítója, Jeanne d’Arc, az Orléans-i Szűz –, be kell látni azonban, hogy ezek csak erősítik a szabályt.
A lovagok élete kíméletlenül kemény volt; még békeidőben is annyi fizikai megpróbáltatásnak (nemritkán életveszélynek) voltak kitéve a harcjátékok, vadászatok és a szűnni nem akaró helyi csetepaték során, hogy abba egy modern átlagember hetek alatt beleroppanna. Nomármost anatómiai tény, hogy a férfiak – testfelépítésükből fakadóan – teherbíróbbak és erősebb izomzatúak a nőknél. A középkorban természetesen a nők is szívósabbak és edzettebbek voltak, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy elbírták volna magukon a lovagi páncélt. Egy erős, élete virágjában lévő férfi nagyjából harminc percet tudott hadakozni teljes vértezetben, mielőtt legyűrte volna a kimerültség; Godefroy de Bouillonról álmélkodva jegyezték fel a krónikások, hogy egy ízben csaknem másfél órán keresztül harcolt megszakítatlanul. A lovagkor csatáit nem annyira az egyéni hősiesség és a taktikai érzék döntötte el, mint inkább a fizikai fáradtság. Jeanne d’Arcot a fennmaradt ábrázolások kecses, éteri szépségnek tüntetik föl; mivel feljegyezték róla, hogy páncélosan vezette ütközetbe a harcosait, valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha egy nagycsontú, tenyeres-talpas markotányosnőt képzelünk magunk elé.
A 7th Sea világa (avagy igenis vannak vasba öltözött nők!)
A nők már csak azért sem voltak alkalmasak a lovagi szerepre, mivel minden hónapban menstruáltak, s ilyenkor nemcsak ingerlékenyebbé váltak, hanem legyengültek és hasgörcsök kínozták őket. (A kor higiéniai viszonyai között a menzesz sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb volt, mint manapság; a források ugyan többnyire szemérmesen hallgatnak a témáról, de így is számtalan asszonyról tudunk, aki belehalt a menstruációs görcsökbe.) Ráadásul a középkori egyház a születésszabályozás legelemibb módszereit is bűnnek tekintette, így hát a termékeny nők nagyjából évente teherbe estek. El lehet képzelni, hogy érezhette magát egy várandós fiatalasszony a hadra kelt katonák táborában; még ha vállalta volna is a kockázatot, az örökösre vágyó férj valószínűleg haladéktalanul hazazavarja, hiszen az anyák efféle megpróbáltatások nélkül is az esetek húsz-huszonöt százalékában elvetéltek. Nem véletlen, hogy a bevezetőmben ellenpéldaként felhozott nők kivétel nélkül mind hajadonok vagy özvegyasszonyok voltak. (Montfort grófné a kor felfogása szerint özvegynek számított, hiszen a férje fogságban volt. Egyébként férjezetlen hajadonnak lenni kirívóan ritka állapot volt a középkori nőknél; a gyermekkorból többnyire közvetlenül a házasság kötelékébe léptek át, átlag tizennégy-tizenhat évesen.)
A papi szerepet a nők nem annyira fizikai, mint inkább felfogásbeli akadályok miatt nem tölthették be. Elvégre apácazárdák a keresztény szerzetesség hajnala óta léteztek, s a kora középkorban apátnőik olykor befolyásos politikai tényezővé nőtték ki magukat; a virágzó feudalizmus idején azonban a zárdák jelentősége egyre inkább csökken, gyakorlatilag a nemkívánatos leánygyermekek és özvegyasszonyok “lerakataivá” válnak. A katolikus egyház szentként tisztelte a Szűzanyát és Mária Magdolnát, és a szentéletű nők – például Sienai Szent Katalin vagy Svéd Szent Brigitta – később is nagy tekintélynek örvendtek, a pápák olykor tanácsadói posztra emelték őket. Ennek ellenére a nők pappá szentelésének még az ötletét is a Sátán által sugalltnak tartották – lásd Johanna Papissa hírhedt legendáját –, és ezt a gyakorlatot az egész középkor folyamán csak néhány kvázi-keresztény eretnek szekta folytatta, a katolikus egyház legmegátalkodottabb ellenségei. Ha a történelmi szerepjátékok keretein belül változtatnánk ezen a mai napig érvényes felfogáson, azzal durva történelemhamisítást követnénk el, és a korhűség elve csúf csorbát szenvedne.
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a középkorban a nők csak elvétve emelkedtek tekintélyhordozó pozícióba, s alakjuk – rangjuktól, társadalmi helyzetüktől függetlenül – a háttérbe szorult. Távol áll tőlem, hogy megsértsem női olvasóimat, de kénytelen vagyok azt javasolni, hogy az izgalmas és hangulathű játék érdekében a történelmi RPG-k játékosai elsősorban férfi karaktereket dolgozzanak ki.
A Green Ronin Mythic Vistas sorozata
4. Törvény előtti egyenlőség. A feudális jogszolgáltatás meglehetősen zűrzavaros felépítésű; az erős központi hatalom kiépüléséig a perviteli és ítélkezési jogkör a legkülönfélébb helyi testületek – úriszékek, egyházi káptalanok, városi és falusi tanácsok – kezében volt. Ezek az intézmények tele voltak előítéletekkel és részrehajlással. Mindig a helybélit pártolták a kívülről jöttel, az előkelő születésűt a közrendűvel, a személyes ismerőst az idegennel szemben. Pártatlan ítéletet még a legfelsőbb bírói fórumok is csak igen ritkán hoztak, ráadásul idáig csak a legnagyobb horderejű ügyek jutottak el, mivel a helyi potentátok gyakran erőszakkal akadályozták meg a panaszosok fellebbezését. Ráadásul az igazságszolgáltatás leplezetlenül korrupt volt: a peres felektől kapott vesztegetési pénzek a döntéshozók általánosan elismert jövedelemforrását képezték. A középkorban se szeri, se száma az olyan bírói eljárásoknak, amiket egyértelműen a zsarnoki önkény sugallt, és manapság egyértelműen koncepciós pereknek minősítenénk őket. Csak néhány példa a kirívóbbak közül: a halott Formosus pápa ellen összehívott “hullazsinat”; Szép Fülöp francia király eretnekpere a templomos lovagrend ellen; Jeanne d’Arc máglyahalálra ítélése az angolok által; Bethlen Gábor gazdag özvegyasszonyok ellen indított boszorkányperei; Caraffa tábornok eperjesi vértörvényszéke.
Ha a történelmi-historizáló RPG-kben a karakterek összetűzésbe kerülnek a törvénnyel, nem számíthatnak pártatlan elbánásra. A középkori jogszolgáltatás a gyakorlatban mindig az erősebb félnek adott igazat; a védtelen parasztokat büntetlenül lehetett sanyargatni, de ha a törvény ellen vétők valami befolyásos nagyúr érdekeibe gázoltak, akkor bizony jaj volt nekik! Még XXII. János pápa unokaöccse sem menekülhetett az akasztófától, amikor vakmerően semmibe vette a királyi tekintélyt, és hatalmaskodni kezdett a francia korona birtokain.
Válogatás más sorozatokból
A karaktereknek tehát ugyancsak vigyázniuk kell a hatóságokkal, nem engedhetik meg maguknak azt a fajta lazaságot, mint a hagyományosabb szerepjátékokban. Ha idegen vidéken járnak, könnyen előfordulhat, hogy a helybéliek megpróbálják a nyakukba varrni valaki másnak a bűnét, vagy pénzt kipréselni belőlük, arra hivatkozva, hogy megsértettek valami obskurus helyi jogszabályt. Ha a törvények fölött állónak tekintik magukat, és zabolátlanul dúlnak, fosztogatnak, öldökölnek (a “legnemesebb” kalandozói tradíciók szerint), akkor egykettőre a bitófán vagy a hóhérbárd alatt találhatják magukat. Másfelől viszont az is elképzelhető – persze csak ha tudják, kinek a tenyerét kell megkenni, és kinek nem érdemes a tyúkszemére lépni –, hogy egész sereg kisebb gaztettet és kihágást követnek el, és hajuk szála sem fog görbülni miatta.
Hosszan lehetne még sorolni, hogy mennyi mindenben különbözött a klasszikus feudalizmus világa a miénktől, de szorít a kötött terjedelem, és azt hiszem, a legfontosabb pontokra sikerült kitérnem. A hagyományos RPG-kben persze ezek az elemek nem jutnak túl nagy szerephez, egyesek talán még terhesnek is érezhetik őket. A történelmi-historizáló szerepjátékok legfőbb vonzereje azonban éppen abban áll, hogy korhűen elénk tudnak varázsolni egy számunkra idegen kultúrát és környezetet, amit lépésről lépésre felderíteni önmagában is izgalmas élmény. Ennek érdekében azonban a játékosoknak maguk mögött kell hagyniuk egyes értékeket és konvenciókat, amiket a mi világunk magától értetődőnek tekint, a letűnt századokban azonban korántsem voltak azok. Ha a kalandmester megfeledkezik erről, azt a játék légkörének hitelessége szenvedi meg, s ez akár súlyos csalódásokhoz is vezethet.
Válogatás szóló kiadványokból
Végezetül néhány könyvcímmel szeretnék a segítségére sietni azoknak a mesélőknek, akik esetleg kedvet kaptak egy valósághű középkori környezetbe helyezett kaland levezetéséhez. Az alábbi munkák színesek és olvasmányosak, ráadásul könnyen hozzáférhetők, szinte valamennyi nagyobb közkönyvtárunkban meg lehet találni őket:
Donald Matthew: A középkori Európa atlasza. Bp., Helikon, 1989.
Philip Dixon: Britek, frankok, vikingek. Bp., Helikon, 1985.
Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Bp., Gondolat, 1967.
Hogyan éltek elődeink? Fejezetek a magyar művelődés történetéből. Bp., Gondolat, 1980.
Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Bp., Kozmosz Könyvek, 1988.
Rudolf Pörtner: A viking kaland. Bp., Kossuth, 1983.
Barbara W. Tuchman: Távoli tükör. A szerencsétlen XIV. század. Bp., Európa, 1987.
És a nagy kedvenc, amiről nem esett szó…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
2011.10.12. 14:11:44
Még két érdekesség:
- Az Egri csillagoktól és más művektől eltérően a XIX. század közepéig nem volt szokás a házak fehérré meszelése (falusi környezetben tehát ne meséljünk ilyet).
- Egy "görbe erdő" Pomerániából:
szlawirtus.blog.hu/2011/10/04/a_rejtelyes_gorbe_erdo_2
Rigorel Carcosa 2011.10.12. 16:49:10
2011.10.12. 18:45:24
Keresztény szellemiségű luxuskurva 2011.10.12. 22:36:48
Az ajánlott irodalomból az utsó 2 könyvet olvastam (meg pár fel nem tüntetettet), ezzel együtt egész jól elvontunk az Ars Magicával évekig csak az alapkönyvvel, biztos rosszul csináltunk valamit.
Thirlen 2011.10.12. 23:23:10
OFF: Apró hiba(?) - A Vampire: Dark Ages alapkönyv miért mint "második sötét korszak" szerepel, amikor kiegészítői szerepelnek az "első sötét korszaknál"?
Van egyébként értelme, hogy én fölrakjam ezeket az RPG könyveket is?
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 02:31:01
A későbbiekben fogunk külön ismertetőket közzétenni a felsorolásban és a képanyagban szereplő egyes játékokról is, de ennek az írásnak nem ez volt a célja.
A White Wolfnak két "sötét korszaka" volt. A Vampire: The Dark Ages valóban az elsőbe tartozik, a képek közé beválogatott Dark Ages: Vampire viszont a másodikba. Ez két különböző kiadvány, nem azonosak egymással.
Thirlen: A kincseskamrával inkább várjunk, amíg sor kerül az egyes rendszerek, illetve kiegészítők bemutatására. Mindazonáltal a család ismételten köszöni neked a segítséget.
Niccolo Carcosa 2011.10.13. 04:30:41
Nem tudom miért, de úgy vettem észre, hogy hazánkban makacsul tartja magát az Ars Magica harmadik kiadása, pedig szerintem az ötödik szabályrendszere sokkal letisztultabb és kiforrottabb. Gondolom, ez azért lehet, mert az előbbi hozzáférhető magyarul (annyira, hogy a legtöbb letöltő oldalon megtalálható a magyar verzió) – egyébként szerintem borzasztóan ötletes fordításokat tartalmaz, a varázslatneveket nagyon szerettem benne.
A zöldkötéses sorozat annak ellenére, hogy tényleg súlyosan magán hordozza az AD&D nyomait, nagyon olvasmányos kiegészítőket vonultat fel, aki szeretne ezekben a korokban játszani, annak tudom ajánlani őket.
A kelettel foglalkozó könyvek közül több is ismeretlen volt eddig számomra, ezekért külön köszönet, mindenképpen be fogom őket szerezni.
A második sötét korszak kiadványai közül szerintem a Dark Ages: Fae és a Dark Ages: Inquisitor tartalmazzák pont a legtöbb eredeti, hangulatos mozzanatot (gondolom nem véletlenül kerültek ki ezek), nekem már csak az illusztrációs anyaguk miatt is megérte beszerezni őket.
A viktoriánus Vampire-rel valahogy az volt az érzésem, hogy sok lehetőséget nem aknázott ki, a Wraith az az egyik szívem csücske játék – attól függetlenül, hogy szerepjátékként teljesen alkalmazhatatlan –, a felvillantott spinoffját is elég jól használható darabnak tartom.
Mythic Vistas: én szeretem a Green Ronin kiadványokat, ez alól e sorozat sem kivétel. A különböző kaszt alternációkkal és varázslatokkal a szabályrendszer felől is többször jól elkapják az adott kor hangulatát, de tényleg vannak benne gyengébb darabok, mint például az Eternal Rome; szerencsére Rómával foglakozó szerepjátékok terén egyébként szép számmal van más kiadvány, a Fvlminata vagy a Rome: Life and Death of the Republic (azt hiszem ennek a végén csatoltak egy igen tanulságos listát, amiben rengeteg példát hoznak arra, hogy egy átlag római polgár miben reagálna nagyon másképpen, mint egy mai ember és miért, de erre most nem mernék mérget venni) bőven kárpótolnak minket.
A cikkhez:
Nekem sajnos az a tapasztalatom, hogy nagyon nehéz olyan társaságot találni, akikkel tényleg érdemes belevágni egy ilyen témájú játékba, teljesen egyetértek azzal, hogy értelemszerűen nem a játékülések alkalmával folytatott diskurzus tudományos disszertációvá kikerekítése a cél, de gyakori jelenség, hogy a játékosok a kor hangulatát, alapvető paradigmáit sem hajlandóak figyelembe venni. Ilyenkor amúgy megfigyeléseim szerint az elrettentően idegen elemekkel könnyebb felkelteni bennük az érdeklődést, vagy lesokkolni őket annyira, hogy kicsit elgondolkozzanak az adott kor másságán.
A legszemléletesebb példa erre a fizikai fenyítés kérdése, nem győzöm általában hangsúlyozni a csapatnak, hogy hosszú-hosszú századokon át nemhogy a pedagógia bevett eszköze, de egyenesen a törődés és szeretet jele volt, ha valaki kiadósan elnáspángolta a gyerekét, a rá bízott tanulókat, stb. E fölött egy modern ember általában képtelen napirendre térni.
Sokkal rosszabb az, amikor a játékosok a klisékből indulnak ki: minden pap műveletlen és még alapelvek szintjén sem tartja be a Szentírást, a középkor embere alapvetően hülye, stb.
Ezekkel szemben szerintem csak narratív megoldásokkal lehet fellépni, és érdemes beépíteni történetünkbe egy a partit lépten-nyomon átejtő csavaros észjárású parasztot, vagy a valóban szentéletű atyát, aki először imával és a lelkükre beszéléssel próbálja megmenteni csapatunkat a Sátán fertőjétől, és csak aztán hozatja a legszebb vasár-, és ünnepnapi mérlegét, hogy megnézze ki is itt a boszorkány.
Hellehild Carcosa 2011.10.13. 08:24:48
@Keresztény szellemiségű luxuskurva: "Ajánlott irodalom" fogalma megvan? Senki nem írt olyat, hogy ezek a történelmi könyvek _kötelezőek_ lennének az Ars Magicához, vagy hogy nélkülük ne lehetne "helyesen" játszani.
@Thirlen: Ha nem nagy fáradság, a South of the Sun jó volna a kincstárba, mert a mi világunkban nagyjából az alapján csináltuk meg Afrikát. Ha lesz szekunder karakterem, ő is kábé arról a vidékről fog származni.
-HH
Hellehild Carcosa 2011.10.13. 08:37:09
Pedig abból vannak Emmanuel legcsúnyább mágiái, például az a durva átok, amit csak a halál pillanatában lehet kimondani. Általában tehát egylövetű megoldás, de nem nála, ő úgy szórhatja, mint a gumicukrot... :)
-HH
Thirlen 2011.10.13. 09:53:47
A Dark Ages-t benéztem, ez kétségtelen.
@Hellehild Carcosa: South of the Sun fönt van a szokott helyen, innen már Williamen a sor.
Illetve fönt van egy ideje az Earthdawn-os cikk anyaga is, ha kell.
Shikaka 2011.10.13. 10:08:52
Az orvostudomány nyilván mondjuk az antik világ színvonala alatt volt, de ennek ellenére voltak bonyolult műtétek is, persze jó drágán. A borbély és a hóhér el tudta látni az egyszerűbb töréseket, vágásokat. (tény, hogy mondjuk a köszvénnyel nem tudtak mit csinálni)
Közös nyelv valóban nem volt (bár mondjuk egy némettel elég jól elvoltál Strassburgtól Kassáig), viszont sokkal több nyelvet beszéltek az emberek, mint manapság. 3-4 nyelv ismerete, legalábbis alap szinten, nem volt ritka (a mi környékünkön pl. magyar, német, szlovák minimum, a földműveseknek is)
Fura még a törvénykezés megítélése is, lásd "zsarnoki önkény", ami valójában most is így van. A hatalom bíráskodási monopóliummal bír, akár örökletes akár választott, és ezt a lakosság kizsákmányolására használja.
Még annyit hozzátennék, hogy vannak könnyebb terepek az ilyen játékra az érett feudalizmussal nehezített Európánál. Görög városállamok, bibliai népek, kora középkor például.
Niccolo Carcosa 2011.10.13. 11:04:44
@Shikaka: Azért hidd el nekem, a középkorban is eléggé kellemetlen volt, ha netán fogfájásod támadt – hiába nem nagy ügy pl kiütni egy fogat, a nyílt seb és a dúsan ömlő vér azért jelent némi egészségügyi kockázatot (az ínyedbe épülő fogszilánkokról nem is beszélve). Általános kijelentéseknél értelemszerűen nem lehet felölelni minden lehetőséget, így Rettegett Ivánról például az a hír járta, hogy valami perverzió okán minden reggel lecsutakolta magát, de a jelenkor higiénikus emberei között is akad olyan, aki sáros cipővel caplat(na) be a lakásodba, és a fürdés ünnepét csak heti szinten üli meg.
A zsarnoki önkényben talán annyi különbség volt akkor, hogy – mint azt a cikk is említi –, nem áltattak senkit a társadalmi egyenlőség illúziójával, teljesen egyértelmű és elfogadott volt a szinte megmásíthatatlan alá-fölérendelt viszony.
„Még annyit hozzátennék, hogy vannak könnyebb terepek az ilyen játékra az érett feudalizmussal nehezített Európánál. Görög városállamok, bibliai népek, kora középkor például.”
Gondolom ezt nem életkörülmények terén érted, mert az egymással, és pl a Perzsa Birodalommal szüntelenő hadakozó attikumban, az egyiptomi rabság és a negyven éves sivatagi vándorlás, netán a keresztényüldözések idején, és olyan történelmi közegben, ahol a Pax Dei és a Treuga Dei intézményét kellett életbe léptetni, hogy legalább néha ne öljék egymást halomra az nemes lovag urak, azért ugyancsak nem lehetett nyalóka az élet – bár, ha jól mégnézzük, ma sem feltétlenül az, csak legfeljebb valamivel kisebb a valószínűsége, hogy pestisbe halsz bele, vagy félholtra vernek a szomédaid.
Igazából játékfelfogás és a csapat igényeinek a kérdése, hogy mennyire veszed keményre a történelmi vonalat. A Pendragon például kifejezetten hősies, sosemvolt lovagkort idéz elénk, és az Ars Magical alapkönyvekben is említik, hogy, ha a játékosoknak úgy hozza kedve, akkor nyugodtan meséljünk kicsit több fantasy elemet tartalmazó középkort. Utóvégre a játék célja nem az, hogy a leprás kezünk módszeres elrohadását éljük át, hanem, hogy szórakozzunk.
Shikaka 2011.10.13. 11:36:52
"Gondolom ezt nem életkörülmények terén érted"
Kampányvezetés szempontjából.
Könnyebb beilleszteni a kicsit elszálltabb ötleteket egy olyan időbe, ahol több 'szürke folt' van, és a civilizáció egy-egy bástyára (városállamra) korlátozódik.
Ha a görög városállamokat nézzük a perzsa háborúk idején, akkor a központi területeken túl (balkántól, perzsáktól északra) nincsenek központosított államok, azt teszel oda amit akarsz. Ugyanígy mondjuk a bizánci-perzsa háborúk idején egy csomó földrajzi hely van, ahol nincs szervezett állam.
Nekem könnyebb kampányt vezetni mondjuk az 5. századi Wales-ben, mint 6-800 évvel később. Egyszerűen azért, mert akkor ott 1-1 várral, pár tucat faluval rendelkező királyságok voltak, baromi nagy vadonnal, nagy építkezések, központosított tőke nélkül, ahol még egy velszi sárkány is simán elfér... A normann shire/megye renszer kiépítésével a mesélőnek nehezebb dolga van ugyanott.
Ilyen szempontból szerintem könnyebb mesélni a ókori görög városállamokban vagy a kora középkorban (5-8. század), mint a 11.-15. század között.
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 12:13:52
_Te_ valóban nem. Az előző válaszom összevontan szólt neked és Keresztény Szellemű Luxuskurvának. Williamet riadóztatom, a közreműködésedet köszönjük!
@Shikaka: "Az orvostudomány nyilván mondjuk az antik világ színvonala alatt volt, de ennek ellenére voltak bonyolult műtétek is, persze jó drágán."
Nos, ehhez azért érdemes elolvasni, milyennek látta a tudós emír, Uszáma ibn Munkidz az outrémeri keresztesek orvostudományát. (Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel; Bp., Európa, 1997. pp. 206-208.)
@Shikaka: "Ilyen szempontból szerintem könnyebb mesélni a ókori görög városállamokban..."
Az a fajta kommunális terror, amely a klasszikus Athénban (vagy Spártában) a magánélet szinte minden vetületét könyörtelenül meghatározta, szerintem még sokkal nehezebben lenne elfogadható egy hagyományos szerepjátékosnak, mint a középkori feudalizmus társadalmi közege.
Shikaka 2011.10.13. 12:39:04
"outrémeri keresztesek orvostudományát"
Az ismertebb műtétek között van mondjuk az, mikor a Fekete Herceg fejéből vettek ki egy nyílhegyet úgy, hogy a nyílvesszőt már korábban kihúzta valaki (a hegy nélkül), a nyílhegy pedig a csigolyái mellett volt.
De volt koponyalékelés is meg ilyesmi.
"Az a fajta kommunális terror, amely a klasszikus Athénban (vagy Spártában) a magánélet szinte minden vetületét könyörtelenül meghatározta, szerintem még sokkal nehezebben lenne elfogadható egy hagyományos szerepjátékosnak, mint a középkori feudalizmus társadalmi közege. "
Nem ebből a szempontból néztem, hanem onnan, hogy a szigetszerű civilizációs bástyák (Spárta, Athén, vagy Powys, Munster) kevésbé akadályozzák a fantáziát, (elszálltabb dolgok világba illesztését) mint mondjuk a XV.századi Burgundia államszervezete.
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 14:11:25
Igen, volt. Teljes idézet következik a föntebb hivatkozott forrásműből:
----------------------------------------
Egy napon a Libanoni-hegységben fekvő Muneitra város franj kormányzója levelet juttatott el Szultán nagybátyámhoz, Saizar helytartójához, amelyben arra kérte, küldjön át hozzá egy orvost néhány sürgős eset kezelésére. A nagybátyám egy Tabet nevű, nálunk élő keresztény orvost választott ki. Az orvos nemsokára hazatért, csak néhány napig maradt a franjoknál. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan sikerült ilyen hamar meggyógyítania a betegeket, szinte elárasztottuk a kérdéseinkkel. Tabet pedig a következőket mesélte el:
- Elém vezettek egy lovagot, akinek egy gennyes duzzanat volt a lábán, és egy asszonyt, akinek emésztési zavarai voltak. A lovag lábára borogatást tettem. A daganat kifakadt, és javulni kezdett. Az asszonynak diétát írtam föl, hogy felfrissítsem a vérkeringést. De ekkor megjelent egy franj orvos, és így szólt: "Ez az ember nem ért a gyógyításhoz." Aztán a lovaghoz fordult, és megkérdezte: "Mit szeretnél: élni egy lábbal, vagy pedig meghalni kettővel?" A páciens azt felelte, jobb szeretne élni egy lábbal, mire az orvos kiadta a parancsot: "Vezessetek ide egy erős lovagot egy jó élesre fent bárddal!" Hamarosan meg is jelent a lovag, és hozták a bárdot is. A franj orvos akkor egy farönkre helyezte a beteg lábát, és azt mondta az újonnan jött lovagnak: "Sújtsál ide jó erősen a bárddal, hogy azonnal lemessed!" A férfi a szemem láttára egy csapással kettévágta a lábat, de mivel még nem vált el teljesen a testtől, odacsapott még egyszer. A velő kifröccsent a csontból, és a sebesült abban a pillanatban meghalt. Ami pedig az asszonyt illeti, a franj orvos őt is megvizsgálta, majd megállapította: "Ennek a nőnek egy démon bújt a fejébe, aki szerelmes belé. Vágjátok le a haját!" Levágták. Akkor az asszonynak enni adtak a megszokott fűszeres, fokhagymás és mustáros ételükből. A görcsök még erősebben jelentkeztek. "Mert a gonosz szellem átment a fejébe", jelentette ki az orvos. Ezzel megragadott egy borotvát, s a fejét kereszt alakban behasította, úgy, hogy a koponyacsont kilátszott. A sebet bedörzsölte sóval. Az asszony azonnal meghalt. Akkor megkérdeztem: "Nincs már szükség itt rám többé?" Azt felelték, nincs. Hazatértem hát, de e rövid idő alatt is sok új dolgot tudtam meg a franjok orvostudományáról.
----------------------------------------
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 14:13:51
Valóban, ez így megáll. Csak éppen ez esetben nem a görög városállamokBAN mesélsz, hanem a civilizációtól távol eső határvidékeken.
Shikaka 2011.10.13. 14:20:07
Eredetileg ezt írtam:
"Könnyebb beilleszteni a kicsit elszálltabb ötleteket egy olyan időbe, ahol több 'szürke folt' van, és a civilizáció egy-egy bástyára (városállamra) korlátozódik.
Ha a görög városállamokat nézzük a perzsa háborúk idején, akkor a központi területeken túl (balkántól, perzsáktól északra) nincsenek központosított államok, azt teszel oda amit akarsz. Ugyanígy mondjuk a bizánci-perzsa háborúk idején egy csomó földrajzi hely van, ahol nincs szervezett állam."
Az orvosos idézetet ismerem, az a könyv nagyon ajánlott szerintem is.
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 14:33:15
A Malouf-könyvből vett idézetet pedig volt értelme begépelni, így legalább még több olvasó megismeri. :)
Shikaka 2011.10.13. 14:50:05
Azon gondokodom, hogy szerintem néhány regényt is érdemes lenne ajánlani annak ellenére, hogy az írók gyakran szemérmesebbek, mint a valóság volt.
Sienkiewicz: Keresztes lovagok
Passuth: A harmadik udvarmester
Waltari: Mikael
Waltari: Mikael Hakim
Eco: A rózsa neve
Rigorel Carcosa 2011.10.13. 15:13:24
Steven Pressfield: A tűz kapui
Steven Pressfield: A háború hullámai
Michel Peyremaure: IV. Henrik-trilógia
Jean-Francois Nahmias: Százéves háború-trilógia
Maurice Druon: Elátkozott királyok
Robert Merle: Francia história-ciklus
Robert Graves: Homérosz lánya
Robert Graves: Én, Claudius / Claudius, az isten
Robert Graves: Vitéz Belizár
Furore Carcosa 2011.10.13. 15:23:58
A nickferdítés nem szép dolog, Rigorel bácsi! Kimoderálni emiatt nem foglak, de egy helyreigazítással tartozunk. Szóval, helyesen:
Keresztény szellemiségű luxuskurva
Elnézést az érintettől!
elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2011.10.13. 16:17:05
Mindenesetre nem irigylem 2900-ban tevékenykedő szerepjátékos utódainkat:
MZ/X-42C: Történelmi és historizáló személyiségszimulációk
"...ebbe a különös és vad világba nyújtanak betekintést a korabeli auktorok munkái, akik a történelmi események feljegyzéseit tároló krónikák, az úgynevezett "blikkek" lapjain számoltak be a mindennapi egzisztencia természetes brutalitásáról. Elődeink számára egyáltalán nem voltak természetesek a civilizáció mai áldásai (csak a nagyon kezdetleges, külsőleg hordozott és éktelen hangzavart keltő memóriakapacitorok voltak elérhetők), ellenben ahogy az alábbi "blikk" memóriamoduljából megbizonyosodhatunk, a rettenetes események nap mint nap mai szemmel extrémnek ható szörnyűségekkel szolgáltak őseink számára:
"Belehalt az altatásba a 3 éves kislány: Összeomlott Jeanette keringése a foghúzáskor" "Letartóztatták a Harry Potter-filmek sztárját: Jamie Waylett házi készítésű bombát gyártott és füvet termesztett" "Borászatából él az egykori Cooper ügynök: Kyle MacLachlant a Twin Peaks tette halhatatlanná" "Nyilvánosan végezték ki a féltékeny férfit: Törzsi jog alapján élt a bosszúval az áldozat családja - videó csak 18 éven felülieknek! "Címlapon pózol a húszéves, dögös anyuka: Kissé szégyenlősen, remegő kézzel állt fotósunk kamerája elé Barbara" "Félmeztelenül forgat az Oscar-díjas színésznő: Marion Cotillard új filmjében félpucéran fagyoskodik egy francia strandon - galéria"
Ahogy a felsorolás is mutatja, a kétezres évek elejének Európájában élők nem egészséges élelmiszerekkel táplálkoztak, hanem kénytelenek voltak fűvel elütni gyötrő éhségüket, zsebkendőnyi jobbágytelkeiket pedig házi készítésű bombákkal védték meg a gyepűkön portyázó, lépten-nyomon rájuk törő ellenségeik erőszakos betöréseitől. Az egészségügyben is rettenetes, barbár állapotok uralkodtak. Egyrészt a halhatatlanság nagyon kevesek privilégiuma volt (néhány borászmestert és őscsillaghajóst [sztárt] emlegettek így), másrészt olyan rutinbeavatkozásokban is, mint a foghúzás, mindennaposnak számított az elvérzés, és a gyengébb fizikai adottságokkal megáldott átlagember bizony belehalt a procedúrába, egyesek akár hetente több alkalommal is.
Mi sem beszél pontosabban a mindennapos megpróbáltatásokról, hogy a folyamatos nélkülözéseknek ("bérek", "infláció") köszönhetően a nők, különösen a fiatal anyák túlnyomó része kurválkodásból élt, amelyben groteszk mulatságokat kedvelő őseink semmi kivetnivalót nem láttak, még akkor sem, ha munkájukat félpucéran, a fagyos tengerparton kellett végezniük, vagy félelemtől remegve kerültek a kamerák szenvtelen lencséje elé. Azonban ne gondoljuk, hogy a szabályok azonosan érintették a különböző társadalmi rétegeket! A férfiakat ugyanezért a tevékenységért a komor és irgalmatlan törzsi jog nyilvános halálbüntetéssel sújtotta, bár annyit már javult a törvénykezés, hogy a 18 éven aluliak nem kerültek a "videó" rettegett eszköze alá. Ennek köszönhető, hogy ebből a korszakból lényegesen kevesebb meztelen férfiábrázolás került elő – a "mainstream média" megfékezhetetlen dühe, amelyről a Magyar Nemzet elborzadt krónikása, Lovas István olyan érzékletesen beszámolt, mindenkire lesújtott, aki a "jobb" értékek mellett merészelt kiállni.
Hogy – mint egy másik korabeli krónika szavai tanúsítják – ezek az elődeink valójában mai otthonunkról, a Szíriuszról származtak a Terra kontinenseire, legalábbis hatalmas kataklizmákat sejttet, amely a korábbi civilizációk teljességét elpusztíthatta, és ilyen állapotokat hagyott a korai huszonegyedik század emberére."
.)
Din Serpahis 2011.10.14. 09:23:21
Ibn Munkidz könyve egyébként is komolyan javasolható mindenkinek, aki a keresztes háborúk idején akar játszani, szerintem roppant szórakoztató :)
A Keleti források sorozatban jelent meg, emellett még megtalálható Ibn Fadlannak a Beszámolója a volgai bolgárokról meg Ibn Sahrijártól az India csudálatosságai, ezeket is melegen ajánlom mindenkinek.
Ezek egyébként még kaphatóak is, múltkor láttam őket a könyvesboltban.
Tájfájter 2011.10.15. 17:58:52
Kereskedők, mesteremberek-vándorlegények, zsoldosok, stb.
ezek is klisék, de nagyobb talán a mozgásterük a világban és adott korban világlátottnak számithatnak.
Pl egy kereskedő mellé betársult zsoldosvezér pár emberével, és egy hozzájuk csatlakozott vándordiák már egy jó kis kampánynak is feldogható, ezekről jó lett volna többet olvasni.
Másik dolog, hogy emlitve vagyon, hogy az információ lassan terjed.
Ugyanigy minden "lassitva" történik. Nincsen minden héten háború, csata, vagy tatárjárás. A "jeles" eseményekre, amik térben és időben is távolabb állnak egymástól sok-sok unalmas és dolgos hétköznap jut.
Alister · http://lemuria.blog.hu/ 2011.10.16. 01:44:56
A témához: a csapatunk asszirológusa az ókori Mezopotámiában játszódó fantasy szerepjátékot barkácsolgat, a lehetőségekhez képesti történelmi hűséggel (bár mi egyelőre elzárkózunk, mert nem zsánerünk a kor és a közeg).
Shikaka 2011.10.17. 22:06:45
Bakker ezt csak most néztem. Az ókori Asszíria és Babilon az egyik kedvenc korszakom, úgyhogy irígykedek.
Hegedüs Géza 'A megalázott Babilon' című könyve általánosban az egyik nagy kedvencem volt.
elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2011.10.18. 08:12:46
(Asszirológus azért nem lettem)
Rigorel Carcosa 2011.10.18. 13:33:44
Karlheinz Grosser: A babilóni (Gondolat, 1970)
A németből fordított fülszöveg kissé bicegős, de a regény tartalmát jól adja vissza:
----------------------------------------
"Megöltem Nagy Sándort" - ezzel a vallomással kezdi a babilóni Tamatam memoárját, aki az i. e. IV. században fogoly, harcostárs, kém, Nagy Sándor háziorvosa, s a perzsa király, Dareiosz bizalmasa volt. Így élt át nagy hódító hadjáratokat. A Közel-Keleten híressé vált gyógyító művészete. A templomudvarban az áldozati állatokon tanulmányozta az anatómiát, s öreg tanítómestere mellett lelkiismeretes, jó orvos vált belőle. Merész operációi bizonyítják bátorságát, ügyességét, és számtalan ember köszönhette életét a babilóni orvosnak.
A híres orvos királynék és utcalányok kegyeltje volt, s a szép hölgyek sorra versengtek a megnyerő ifjú kegyeiért. Afrit királyné arany maszkja mögött halálos titok rejtőzött, Nagy Sándor szerelme, Roxané rejtélyes kiütéseitől volt kedélybeteg. Gyermekeket, koldusokat, harcosokat, kurtizánokat, aszkétákat és háremhölgyeket szabadított meg testi és lelki fájdalmaiktól.
S végül Sándor a babilóni keze között hal meg. Babilónia és Sába, a föníciai Türosz és a Gangesz vidéke a színhelye ennek a nagy lélegzetű, színes, kalandos és szerelmi regénynek. A keleti erkölcsök és szokások, Nagy Sándor hódító hadjáratainak drámai eseményei, egy idegen világ, s egyszersmind egy darabka kultúrtörténet elevenedik meg benne.
----------------------------------------
Shikaka 2011.10.18. 14:38:39
Ezek szerint nem csak én olvastam :D
@Rigorel Carcosa:
Ha más korból is 'ér' az ajánló, akkor van még pár a tarsolyomban:
Waltari: Turms, a halhatatlan földi élete (ókori görögök, etruszkok, rómaiak). Waltarira jellemző 'járjuk be az akkori világot' regény.
Waltari: Szinuhe (egyiptom, hettiták, krétaiak, sumérok), csatlakozik a Waltari-féle 'vándor' regényekhez, de itt egy jószándékú vallási reform balsikere is kifejtésre kerül.
Vaszilij Grigorjevics Jan: Tatárjárás-trliógia (Dzsingisz kán/Batu kán/A tatárjárás) Ez azért érdekes különösen, mert bemutatja a hadjáratot kapó országokat, mindennapjaikat és szokásaikat (rusz hercegségek ill. Horezm a XIII.században)
Bernard Cornwell: Excalibur-trilógia.
Enyhén szólva nem vagyok meggyőződve, hogy hiteles (lévén a kora középkor forráshiányos részén játszódik ez nem csoda) viszont egy jól felépített, logikus, és kellően 'idegen' az író által felépített VI.századi Britannia.
Úgy értem, hogy a szereplők gondolkodásmódja nem modern, és a történetbe jól bele vannak fűzve a babonáik. (és itt nincsenek középkori asszonyok akik a diszkrimináció miatt sírnak, mint a Katedrálisban)
Robert Graves: A Vitéz Belizár
Egy regényes életrajz Belizárról, a kor bizánci sztár hadvezéréről, kicsit elfogult stílusban. A korrajz miatt mindenépp hasznos.
Van több is amin gondolkodtam, de végül kiszórtam egy csomót ami túl romantikus köntösben tálalja a választott korszakot, vagy sok modern, a környezetbe nem illő dolgot vetít vissza (legjobb példa a Katedrális).
Furore Carcosa 2011.10.18. 15:00:52
Graham Shelby:
Sötét lovagok / Hiú királyok
A Sátán széttörte láncát / Farkas a kertek alatt
A penge éle
tar 2011.10.19. 18:49:46
elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2011.10.19. 21:16:56
tar 2011.10.19. 21:23:32
indiscriminating power 2011.10.20. 02:10:49
www.fordham.edu/Halsall/sbook.asp
netserf.org/
Marc Bloch: A feudális társadalom
Donald Matthew: A középkori Európa atlasza
Peter Spufford: Hatalom és haszon - kereskedők a középkori Európában
Kaufmann & Kaufmann: Középkori várak
Robert Bartlett (szerk): Körkép a középkorról
elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2011.10.20. 08:37:06
És ha már középkor, álljon itt két jó történészi munka:
Regine Pernoud (2000): Those Terrible Middle Ages: Debunking the Myths. (Eredetileg 1977-ben jelent meg Pour en finir avec le Moyen Âge címen; a szerző a műben a "primitív, koszos és gonosz" sötét középkor mítoszát kívánja árnyalni - arra is kitérve, hogy miért jött létre ez a kép)
Louis Bréhier (1999): A bizánci birodalom intézményei (Eredetileg 1947-1950 között, Le Monde byzantin címen. Egy trilógia középső darabja - nagyon alapos áttekintés a birodalmi szervezetekről, azok működéséről és átalakulásáról. Vaskos kötet, de megéri megismerkedni vele.)
Rigorel Carcosa 2011.10.20. 09:13:28
elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2011.10.20. 09:34:26
Esperanza Carcosa 2011.10.21. 06:27:45
Vylhva Carcosa 2011.10.21. 14:51:04
2012.11.20. 15:58:08
Erdélyi Gabriella:
Szökött szerzetesek. Erőszak és fiatalok a késő középkorban. Libri, Bp. 2011.