Megjegyzés: Bori folytatja Nagyvárad és környéke bemutatását a Carcosák világában; az előző írását itt olvashatjátok. Ezek a cikkek háttértanulmányként készülnek egy nagyobb lélegzetű elbeszélésfüzérhez, amelynek szerkesztését a mesélőnk magára vállalta, és ha elkészül, igyekszik kiadót is találni hozzá.

Lappangó álmok

Egy nap a bazárban

Hajnalodik. A Szent Péter- és Szent István-hegy fölött a nap első sugaraitól megfestett aranyszínű ködpamacsok kergetőznek. A merészebb bögük éjjel felúsztak a meleg vizű Hévjó patakban egészen a várárokig, és bőségesen lakmároztak az emberek által kidobott gyümölcsmaradékból. Előbb azonban ádáz küzdelmet vívtak a jobb helyekért a lappantókkal, ezekkel a gyíkarcú, erős uszonyú mederlakókkal, akik a Körös felől jöttek. Állkapcsuk vad csattogása, hörgésük és sikításuk emberi fül számára nem hallható. Ám lassan itt az ideje, hogy mindannyian visszavonuljanak a mederfenékre, mert jön a reggel, és a vízi lények tudják, a nappal számukra az alvás időszaka.

Ébred a vár és a város

Ébred a város. A várudvaron álló mecsetben mozgolódás támad, és kisvártatva megszólal a müezzin hangja, ahogy buzgón imára hívja az igazhitűeket: Alláhu akbar! Hasszán Ibrahim basa álmosan pislog, és elismerően biccent a mellette álló szerdárnak: Mohamed szolgája ezúttal is tökéletesen énekli az ezánt.

A basa a kora hajnali ima után az Aranyos bástyában kialakított fogadóteremben találkozik az iderendelt küldöttséggel. Lukács Donát, a Societas Varadinum nagymestere, feszülten várakozik, majd elkerekedett szemmel hallgatja a török úr feltételeit: engedélyt kap, hogy ásatásokat végezzen a várudvaron, sőt a mecset régi keresztény szárnyában is, ha megtesz neki egy apró szívességet. Meg kell ölnie a kétszínű Radovics Pált, lehetőleg még ma, a vásári forgatagban. Donát csak hümmög, majd szemügyre veszi a segítségére kirendelt protestáns csatlósok csapatát, és felismeri közöttük saját megbízható kémeit. Tekintetükkel gyorsan üzenetet váltanak, és a ravasz nagymester sietősen és készségesen beleegyezik a tervbe, hisz semmi nem lehet fontosabb a basa kívánságánál – Allah adjon neki hosszú életet!

Jó nap ez a basa halálára – szalad körbe a hír a Radovics rezidenciában. Polyák zsoldosok élesítik fegyvereiket, és tervezik a gyilkosságot. Hol és mikor lenne a legalkalmasabb lecsapni? A bazár sikátoraiban hullámzó vásári tömegben, vagy amikor a törökök a vadkertbe mennek vadászni? A jezsuita mérget kever, azzal vonja be a tőrök és a nyílvesszők hegyét. Gyors hírnököt tart készenlétben, hogy a sikeres akció végeztével azonnal megvigye a hírt Kassára. Farkast, bármennyire is szeretné, nevelőapja nem viszi magával, hanem a szobájába zárja.

Sötét tervek napvilágnál

Lázas izgalomban mozgolódik az egész város, mert ma van a negyedéves nagyvásár. Kézművesek és kereskedők jönnek a közeli megyékből és külhonból is. Nehéz társzekerek gördülnek csikorogva az utakon, állig felfegyverzett, délceg janicsárok vigyázzák a rendet és szedik be a vámot. A sárkaparók is bátrabban kószálnak az utak mentén, Alláhot vagy Krisztust magasztalják, attól függően, hogy kitől remélik az alamizsnát.

Két sárkaparó kölyök, Omu és Pitk, azonban nagy dologra készül. Hosszú ideje tervezik, hogy beszöknek az emberek közé, sok pénzt keresni. Pitk a fürgébb észjárású, kedve szerint befolyásolja a mamlasz, együgyű Omut. Négykosárnyi vargányát szedtek az erdőn, azt akarják jó pénzért eladni a bazárban. Hajnalhasadáskor megfürödnek, lesikálják magukról a sarat. Hosszú karmaikat levágják, gubancos hajukat turbán alá szorítják. Lopott ruhákba öltöznek, és csakhamar teljesen úgy néznek ki, mint bármelyik kisebb termetű ember. Megindulnak a bazár felé.

A vásár

A város kacskaringós utcáin kávé és baklava illata terjeng. A fogadók előtt szabadtéri tűzhelyeken bárányok és szárnyasok sülnek, zsírjuk sercegése az első hang, amit a vándorkereskedő meghall. A felállított sátrakban finom borokkal teli hordók várják kóstolójukat, és a fehér cipók kérgének roppanására összefut a nyál a nézelődők szájában. Rabnők cipelik a fejükön az ízletes gyümölcsökkel teli kosarakat. Az aranymívesek és ékszerészek műhelye előtt mindig sok asszonynép tolong, kedvtelve legeltetik a szemüket a szebbnél szebb csecsebecséken. A török főurak drágakövekkel kirakott kelyheket, tubákos szelencéket, és remekbe szabott, ezüst markolatú kardokat próbálgatnak. Zenészek, táncosok érkeznek, a zsivajtól alig értik az emberek egymás szavát. Mutatványosok dobálják sebesen labdáikat a gyermekek legnagyobb örömére. A veszélyes mesterséget űző tűznyelők körül sokan bámészkodnak, az ő kalapjuk telik meg leghamarabb csengő érmékkel.

Radovics Pál éneklő hangon kínálja portékáját: arannyal átszőtt drága kelméket, fátylakat, asszonynépnek való illatos kencéket és szépítkezéshez használatos porokat, melyeket saját, titkos receptjei nyomán állított elő. Laposakat pislog, várja, hogy a basa sétája közben hozzá is elérjen. Közeledtére egyre nagyobb izgalom lesz rajta úrrá. Lopva szétnéz, hogy megbizonyosodjon, emberei a helyükön vannak, ám attól, amit lát, földbe gyökerezik a lába. Az álruhás polyákok Lupuj Péter körül állnak, és szájtátva, áhítattal hallgatják a meséit. Péter nagy lelkesedéssel beszél nekik Vladislav királyról, a szép, vitézi erényekről, a bátorságról és tisztességről. A fiatal fiú csillogó szeme, piruló arca fogva tartja a polyákok figyelmét, néhányuknak még a könnye is kicsordul. Péter mintha bűvös erővel vonzaná magához az embereket.

Radovics gyilkosságra készül

Radovics rekedten hápog a dühtől, és elhatározza, hogy maga veszi kézbe a dolgokat. Megmarkolja a köntöse alá rejtett mérgezett tőrt, és elindul Hasszán Ibrahim felé. Ebben a pillanatban éktelen ordítozás támad: lármázó tömeg keveredik közéjük, és a janicsárok alig bírnak rendet tenni. Kiderül, hogy két sárkaparó szökött be a bazárba, de leleplezték őket, és most a főtéren nyilvános fenyítést kapnak. Radovics úgy érzi, eljött az ő ideje, ám ekkor maró fájdalmat érez az oldalában. Odakap a kezével, döbbenten szemléli a vért, és rájön: valaki megszúrta, de nem halálos a seb. Körülnéz, és megpillantja Lukács Donátot, akit már messzire sodort tőle a sokaság. Összeakad a tekintetük, mindkettőjüknek megrándul a szája széle. A jezsuita bosszúszomjasan indulna a nagymester vérét venni, de két fegyveres protestáns mellette terem, és erélyesen hátralöki. Radovics megérti, hogy Donát, bár könnyen megtehette volna, nem akarta megölni, csak megmutatta az erejét. Fogcsikorgatva hátrál, és káromkodva fenyegetőzik, mert egyebet nem tehet. A törökök elhatározzák, hogy nem mennek a vadkertbe vadászni, sokkal jobban érdekli őket egy másféle szórakoztató látványosság: a félemberek kínzása. A bazárban pedig csak most kezdődik a késő estig tartó igazi vásár.

Földanya gyermekei: a sárkaparók

Réges-régen Nagyúr megteremtette a világot: az eget, a földet, a vizeket, a növényeket és az állatokat. A fényből, a földből és saját leheletéből életre hívta az embert. Ám Sunnyogi, az ördögök legálnokabbika résen volt, és amikor Nagyúr nem vette észre, ráköpött az egyik porból éppen csak kinövekvő teremtményre, aki azonmód megállt a fejlődésben. Így születtek a félemberek, akik örökre a földhöz kötve maradtak. Földanya azonban megsajnálta őket, és úgy döntött, áldását adja rájuk. A szerencsétlenül járt szerzetek gyökereket növesztettek, azon szívták fel az életben maradáshoz szükséges tápanyagot. Jól laktak esővel. Nyelvükre édes, ízletes bogarak szálltak. Arcukat a nap és a levegő felé fordították, mint a növények. Beszélni nem tudtak, de értelmes gondolatok, szenvedélyes érzések kavarogtak bennük. Egy napon az ember, aki tudott járni és beszélni, megsajnálta felemás helyzetben ragadt testvéreit. Elvágta a gyökereiket, és kihúzta őket a talajból, hogy magához hasonlatossá tegye őket. Az elszakadás olyan fájdalommal járt, hogy a félemberek kínjukban felordítottak. Keserves sírásuk betöltötte az egész világot; ez volt az első hang, amit az emberek nyelvén megtanultak. Mindent elveszítettek, otthontalanokká lettek. Kétségbeesetten kaparni kezdték a földet, hogy visszataláljanak régi életükhöz, de az elszakadt gyökér végét többé nem találták meg. Azóta is keresgélnek, vándorolnak: bejárják az egész földet, hogy olyan helyre leljenek, ahol újra gyökeret verhetnek és biztonságban élhetnek. És azóta gyűlölik az embert.

A sárkaparók teremtéstörténete

Így tudják a sárkaparók saját eredetüket. Nem származnak sehonnan, mégis ott vannak mindenütt. Az öregek Földanyához imádkoznak, tőle várják sorsuk jobbulását. Hagyományaik szerint duznáikat is azért vájják a föld mélyébe, hogy minél közelebb kerüljenek az istennőhöz. Ám a nyirkos sárkunyhókat egyre kényelmetlenebbnek találják. A vészterhes időkben sok fiatal sárkaparó elfordul a régi hittől, és az emberek világáról álmodozik: irigylik cifra ruháikat, meleg otthonaikat, csengő aranyukat. A koldulást nem szégyellik. Néhány odavetett falatért még keresztet is vetnek, vagy Allah nevét dicsérik. Ők tették ezt velünk, felelősséggel tartoznak értünk! – mondogatják magukban, és nem tartják bűnnek, hogy ellopják a városlakóktól, amire szükségük van. Unják már, hogy nekik mindig csak a vadgombák, fakérgek és a sziklahasadékokban tanyázó gyíkok jutnak vacsorára. Fegyver híján nehezen vadásznak, de ha mégis sikerül csapdázással elejteni egy-egy kisebb vadat, az egész törzs örömünnepet ül. Vannak, akik a föld felszínén próbálnak az emberekéhez hasonló házat készíteni, de kövekből nem tudnak építkezni, a fából és sárból tapasztott kunyhókat pedig rendszerint elveri az eső.

A sárkaparók alacsony, tömzsi testalkatú, gyors mozgású lények. Ujjukon hatalmas karmok éktelenkednek, ezek segítik őket az ásásban, kaparásban. Testüket agyagréteg borítja a folytonos sártúrástól, de ha a folyóban megfürdenek és levakarják magukról ezt a kérget, éppen úgy néznek ki, mint az emberek. Tarkójukból két érzékeny, porcos nyúlvány nő ki, melyek láthatatlanul elvesznek bozontos hajukban. Ezek a hajdani gyökerek csökevényei, amelyekkel a körülöttük lévő világ legapróbb rezdüléseit is érzékelik. Csak egyre nem képesek: Földanya hangját meghallani, a régi életükkel kapcsolatot teremteni.

Sárkaparók a tűz körül

Három törzs lakik a váradi peremvidéken. Ki szótlanul, ki szitkozódva végzi napi teendőit a táborban. A kicsinyek száraz gallyakat gyűjtenek az erdőben, hogy este legyen mivel tüzet gyújtani. Ha nincs tűz, nincs tánc és nincs öröm. Esős éjszaka után a duznák megtelnek vízzel, és a sáros, csatakos latyakot ki kell hordani a felszínre – ez az asszonyok dolga. Száraz időben jó a földkunyhóban aludni a fanyar szagú leveleken és fűcsomókon, de ha jön a hideg, vacognak és dideregnek a kölykök. Olyankor csak az esti tűzből visszamaradt félig élő parázs melegítheti be a földbe vájt hajlékot. Az éjszakai szemesek vigyáznak, hogy ki ne aludjon a tűz, és ha valakinek kihűl a háza, kikászálódhat friss parázsért.

A tűz azonban nem jelenti ugyanazt mindenkinek. Amíg a fiatalok bolondoznak körülötte, a fehér hajú öregek a szellemvilág üzenetét vélik a lángokban kirajzolódni. Igazi látó csak egy akad a törzsben: Uska, a főnök legkisebbik lánya, aki ha révületbe esik, nemcsak látja az ősök foszló, párás alakjait a szent tűz fölött lebegni, hanem hallja is, hogy mit mondanak. Legtöbbször jó tanácsot adnak, hogy merre vonuljon tovább a törzs, az emberek közül kik jó szándékúak és kiktől kell őrizkedni, vagy melyik istenséghez érdemes imádkozni. Már fél esztendeje, hogy ezt szajkózzák: Földanyához térjetek meg, sárkaparók, ne hallgassatok az ember hamis bálványaira! Nehéz betartani a parancsolatot, még magának Uskának is. Földanya csak régi szóbeszéd, sosem találnak már vissza hozzá. Vannak, akik haragszanak is rá, hiszen ki tud könnyen megbocsátani egy olyan anyának, aki elhagyta gyermekeit?

Sárkaparó duzna

Ám az asszonyok felső hatalomhoz, lehetőleg istennőhöz vágynak imádkozni, mert megnyugtatja őket a tudat, hogy talán létezik valaki erősebb, aki megsegíti őket, ha elég erős a hitük és sok áldozatot hoznak. A hold tiszta és fényes; fehér arcával éjszaka is rájuk mosolyog. A sárkaparók figyelmét nem kerüli el, hogy újholdkor a székely emberek nagy zajt csapnak házaik előtt, és ezt kiabálják: né, feljött a szép Babba, a Fehér Királynő! Jószágikra, családjukra mind a Bódogasszony áldását kérik. Olyan erősen hisznek benne, hogy Isten felett emlegetik. Van olyan, aki kertjének alján egyszerű, fából faragott istennő-szobrot állít, virággal földíszíti, és lehajtott fejjel, mormogva imádkozik előtte. A székely asszonyok sóhajtoznak, nyögnek, hol letérdelnek, hol felállnak, aztán kalákába verődnek, és csengő hangon énekelnek. Szép dolog az istennő színe előtt ily módon kedveskedni! Nem is sárkaparónak való. De a varázslatos ceremóniák megtöltik a félemberek lelkét is áhítattal, félelemmel és bizonytalansággal. Táborhelyükön ők is énekelni kezdenek a holdnak, illatos virágokat szórnak a tűzbe, végül pedig egy szülés előtt álló asszony kis agyagszobrát állítják a parázsra, hadd legyen legalább neki jó melege. A legtöbb sárkaparó férfi csak legyint és neveti az asszonyi babonaságot; ők már régen nem hisznek semmiben. Vonakodva ugyan, de azt azért elismerik, hogy Uska szülést könnyítő varázslatai jobban sikerülnek, mióta a holdistennőhöz imádkozik. A pulyák sem mernek annyit rendetlenkedni, mert tudják: Babba Mária mindent lát és mindent tud.

Szörnyű tragédia veri fel a tábor csöndjét: Omu és Pitk megcsonkítva, véresre verve kúszik haza törzséhez. Zokogva mesélik, hogy jártak pórul a városban, pedig a szándékaik igazán tisztességesek voltak. Omu bőg a legkeservesebben, és lilára vert fejét tapogatja. Egyszerre beszél, átkozódik mindenki. Hogy az ördög rágja ki a belüket, a varjú vájja ki a szemüket a gonosz emberfajzatoknak! Jajgatnak, lármáznak az asszonyok, és együttérzésük jeleként megszaggatják rongyaikat. A férfiak keze ökölbe szorul. Az öregek csóválják a fejüket, azt mondják, a kölykök maguk keresték a bajt, hisz régi törvény, hogy a sárkaparó nem mehet az ember közelébe, nem vegyülhet az ő világával. A fiatalok veszettül hetvenkednek, bosszút akarnak állni társaikért, akik valószínűleg egy életre megnyomorodtak. De mit tehetnek a fegyverekkel felszerelkezett, kőházak biztonságában élő emberek ellen? Össze vannak zavarodva. A szellemek akaratát kellene megtudakolni, de Uska hiába esik révületbe, hiába szólongatja a Babba Máriát, nem kap választ. A másik világ most makacsul hallgat. A törzsfőnök mogorván bámul maga elé, kétségbeesetten töri a fejét. Végül győz benne a megalkuvás és a félelem. Eldönti, hogy nem vágnak vissza, mert úgyis ők húznák a rövidebbet, és csak elkergetnék őket a peremvidékről. Közeleg a tél, kár lenne itt hagyni a már jól kialakított szálláshelyet. A fiatalok lesunyják a fejüket, látszólag egyetértenek, de amikor mindenki nyugovóra tér, kiszöknek duznáikból, és az erdő mellett találkoznak. Elhatározzák, hogy megleckéztetik az embereket: feltúrják veteményeskertjeiket, elrágják gyümölcsfáik gyökerét. A földbe ássák magukat, és fürgén kaparni kezdik a járatokat a városszéli házak irányába. Tudják jól, a sárkaparó ügyesebb, mint a vakond: akár napokig is kibírja a föld alatt anélkül, hogy a felszínre jöjjön levegőt venni.

Uska révül

Uska ezen a fogyó hold sarlóitól megvilágított éjszakán a Szent László-fürdőbe igyekszik. Tarisznyája roskadozik a puhára főzött szelídgesztenyétől, a bögük kedvenc csemegéjétől. Reméli, hogy lótuszvirágot kap érte cserébe, amellyel visszaadhatja a pórul járt Omu és Pitk egészségét. A tavirózsát a török urak hozták Váradra, és a növény egyből megszerette új otthonát. Gyógyító erejét azonban a meleg vizű tóban élő tündérektől kapja, akiknek apró gyermekeik az éjszakára összecsukódott virágkelyhekben hancúroznak, és a nevetéstől kicsorduló könnyeik bevonják a szirmokat. Ezek az édes könnyek jelentik az írt a legtöbb betegségre. A tó gyöngyházragyogású tükre fölött meleg gőzpára kavarog. A törpe mocsári fák lombja alatt, a sás között apró bogarak zizegnek és békák kuruttyolnak. Uska leveti rongyos ruháját, mert tudja, a vízi tündérek csak azt fogadják el, aki lemezteleníti magát, akinek nincs takargatnivalója. Óvatosan körülkémlel, majd halk csobbanással a kellemesen bizsergető, meleg tóba siklik. Mosakszik. Aztán vár.

A bögük nappal a meder alján alszanak, csak éjszaka jönnek elő. Ezernyi apró fénypont kezd világítani a tó fenekén, amelyek egyre közelebb emelkednek a felszínhez. Ez a bögü-tündérek szeme. Hajuk, az ide-oda kanyargó hínár, most Uska lábára csavarodik. Végül csodaszép arcukat is megmutatják, majd hosszú, csápokra hasonlító kezükkel-lábukkal megtapogatják a jövevényt. Azonnal megismerik. Uska nyugodtan, mozdulatlanul lebeg a vízben, pedig legbelül reszket. De tudja, hogy a szíve tiszta, kezéhez még sosem tapadt vér. Érzik ezt a bögük is, ezért szívélyesen bánnak vele. Lassan, méltósággal úszkálnak körülötte, alig fodrozzák a vizet. Szóba elegyednek egymással, kicserélik a tündérrózsát a szelídgesztenyére. Éjfélkor a bögük legöregebbike is a felszínre jön. Ezer esztendeje született, és még jó ezer évig fog élni. Uska legnagyobb meglepetésére elárulja: a forró vizű tó a föld legmélyéből, szűk hasadékokból fakad. Bizonyára Földanya hullat forró könnyeket elveszett gyermekeiért – így magyarázza a tó keletkezését Uska. A bögük csak nevetik, és közlik vele, hogy az emberek és a sárkaparók egyformán bolondok. Az Ég Királynője, a Föld Anyja vagy a vízben teremtő Ősanya egy és ugyanaz az istennő, kár volt a személyét ennyi darabra szabdalni, ennyiféle hitet kitalálni. De ha egy az istennő, akkor hol és hogyan lehet a nyomára lelni? Nem válaszolnak a tündérek Uska kérdéseire, zavartan kuncognak, sokatmondóan összekacsintanak, de jókedvükben azért mégis elfecsegik a titkot: nincs értelme a Mindenség Anyját keresni, mert soha nem is rejtőzködött. Ő ott van mindenhol és mindenben.

Uska találkozik Földanyával

Uska elgondolkodik a hallottakon, miközben a parton öltözködik. Kétségek gyötrik, nem tudja már, miben higgyen. Vajon csak össze-vissza beszélnek a bögük, és maguk sem tudják, mi az igazság? Hirtelen álmosság lesz rajta úrrá, szellemek környékezik meg. Fölöttébb csodálkozik ezen, hisz nem ivott semmilyen bűvös főzetet, hogy révületbe essen. A másik világ lényei azonban megállíthatatlanul körbefonják. Szédülés fogja el a körülötte veszedelmes gyorsasággal kavargó lelkek látványától. Szívverése a fülében dörömböl, szaporán szedi a levegőt, zsibbad minden tagja és nem bír megállni a lábán. A földre zuhan, de nem veszíti el az eszméletét. Forróság árad szét a tarkójában. Ez az érzés másmilyen, mint az eddig megszokott révülései. A két csökött porcnyúlvány önálló életre kel: összefonódnak és elemi erővel mélyen a földbe fúródnak. Szinte odaszegezik Uska fejét, aki már ordít a kíntól. Ekkor különös dolog történik: odalent valami megragadja, és fogva tartja a lány fejéből kiinduló gyökércsápot. A hasogató fájdalom megszűnik, helyét békés, mozdulatlan csönd tölti ki. Uska mélyeket lélegzik, egy pillanatig nyugalomban pihen – aztán teste összerándul. Egyszerre megérti: Földanya szól hozzá…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2011.11.27. 14:17:01

Egész hangulatos leírás.

Válasz erre 

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2011.11.28. 14:37:34

Piere: köszönöm!
Nibela: ez boszorkányos, ugye? Hihi. :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: