Donnergrau apátura, röviddel a jól megérdemelt vég előtt
(Hangulatzeneéért kattints ide.)

Kedves rokonaim!

Örömmel értesítelek benneteket Donnergrau teljes és visszavonhatatlan pusztulásáról: az ármánykodó lelkű szerzeteseket, megtorlásul a családunkat sújtó atrocitásokban játszott szerepükért, átadtuk az enyészetnek és a feledésnek.

Hogy maradéktalanul átlássátok a helyzetet, elöljáróban röviden összefoglalnám mindazt, amit vállalkozásunk során sikerült e hitvány népségről kiderítenünk. Donnergraut eredetileg azért alapították, hogy itt helyezzenek biztonságba bizonyos ősrégi, istentelen irományokat, melyek máskülönben féregként rághatták volna szét a kereszténység edifíciumát, megsemmisítésük azonban még komolyabb kockázattal járt volna. Az első néhány nemzedékben a szerzetesek elhivatott őrizők voltak, állhatatos hittel felvértezve és jámbor imádságokkal megerősítve; később azonban a gondjaikra bízott könyvek, akár szú a masszív bútorzatot, szép lassan kikezdték és megrontották őket. Óvatos kutatómunkájuk az ezredforduló után a tiltott tudás mámoros habzsolásába fordult. Diabolisták éppenséggel nem váltak belőlük, mert olyan hatalmak kegyeit keresték, amelyek időtlen idők óta tartó szunnyadásukban is veszedelmesebbek Krisztus nagy Ellenfelénél. Ugyanakkor kárhozatos önáltatásban éltek, folyamatosan azt hazudva maguknak, hogy ők csupán őrzők és gondviselők, akik áldozatos terhet vállalnak a kereszténység üdvének érdekében. Hiányzott belőlük Sandalfón rokonaink filozófiailag fennkölt őszintesége, akik sub rosa készséggel elismerik, hogy a Sátán szolgáiként végzik az Úr munkáját, és holtuk után vélhetőleg a pokolra szállnak.

Eibon kuzinnal öreg, toprongyos csavargónak álcázva zörgettünk be a kolostorba, keresztényi vendégszeretetükben bizakodva, és két hathatós csalétket is vittünk magunkkal: Liliar kishúgunkat, hogy hamvas és romlatlan szépségével megszédítse a világtól elvonultan élő szerzeteseket, meg egy valódi grimóriumot, De Vermis Mysteriis címmel, amelyet a Krónikás könyvtárából vettünk kölcsön erre a célra. A fóliáns felmutatásával sikerült is kieszközölnöm, hogy az apátúr személyesen fogadjon minket. Eibon nagy önuralommal erőt vett magán és hallgatott, miközben én megjátszottam a buta, kapzsi, romlott lelkű vén gazembert, aki szervilis megalázkodással kótyavetyéli el pár nyomorult garasért a görbe úton birtokába került kincseket. A bibliotekárius fráter nem tudta leplezni mohóságát a könyv láttán, az apátúr kurta szóval ki is parancsolta a tárgyalásról, de botlása miatt kénytelen volt megemelni az árat. Én ragaszkodtam egy viszonylag tekintélyes összeghez, s hogy az alkut megédesítsem, felajánlottam az apátnak, hogy gondjaira bízom kis unokalányomat is, akiről földönfutó szegényemberként nem áll módomban tisztességgel gondoskodni. Az apát szárazon megjegyezte, hogy ha nem vettem volna észre, ez itt egy szerzetesi közösség; mindazonáltal a keresztényi irgalmasság jegyében hajlandónak mutatkozott rá, hogy etesse és ruházza Liliart, míg meg nem tudja szervezni átszállítását egy közeli zárdába. Ennekutána hívatta a cellárius frátert, aki csengő veretben leszámolta kezembe a kért summát. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ha rajta múlik, nem lesz alkalmunk a pénz elköltésére, mivel sohasem fogjuk élve elhagyni a kolostorát.

Ezen a ponton útjaink különváltak, titkon azonban folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot, hála egy feltűnés nélkül elmormolt ráolvasásnak, melynek gyakran vettem már nagy hasznát inkvizítori vizsgálódásaim során. A Kicsi Szépséget az apátúr vitte magával; Eibon a cellárius testvérhez csatlakozott, s előzetes megbeszélésünk értelmében kígyót-békát összehordott neki rólam, miközben további alamizsnáért kuncsorgott, egyben loppal kiterjesztette mágikus érzékeit a kolostor egész területére. Jómagam a konyhába siettem vacsorálni, és igyekeztem minél több információt kiszedni a szakács fráterből, ám csupán annyival lettem okosabb, hogy a gasztronómia nem tartozik a Donnergrauban magas szinten űzött művészetek közé.

A mi tervünk azt feltételezte, hogy a kolostor lakói áldozatként fogják felhasználni Liliart egy diabolista szertartáshoz; kiderült azonban, hogy az apátúrnak sokkal prózaibb és egyértelműbb szándékai vannak vele. Kishúgunkat ez rendkívüli mértékben felzaklatta, s az apátúrnak gyors, ám fölöttébb fájdalmas halála előtt rá kellett döbbennie, hogy a sors mégsem egy gyönge és védekezésképtelen leányzót szolgáltatott ki neki. Agonizálása közben sajnos működésbe hozott valami rejtett riadómechanizmust, amely tüstént tudatta a kolostor összes lakójával, hogy igen nagy baj van, a biztonsági rendszerük összeomlott. Ütött a cselekvés órája; én mindenekelőtt azzal kezdtem, hogy belefojtottam a szakácsot a kondérban bugyborgó ehetetlen ragulevesébe.

Eibon üzent nekem, hogy két olyan mágikus műveletet érzékel a kolostorban, amely alkalmasint veszélyt jelenthet ránk nézve. Ő már úton volt a könyvtár és a bibliotekárius fráter felé, akit a két botcsinálta vajákos közül a kevésbé kontárnak érzett. Énrám a cellárius testvér jutott, aki a Kapuőr szerint egy Tündalosz-macska nevezetű szörnyeteget próbált megidézni. A Tündalosz-macskák, ahogy rokonom sebtében informált róla, a tér sarkaiból és szegleteiből támadnak; ha egyszer előszólítják őket, sohasem térnek meg otthonukba préda nélkül; és teljes sötétségben mindennemű mágikus kötés és parancsolat lefoszlik róluk.

A folyosókon néhány szerzetes állta utamat, akik erős, egészséges férfi létükre nem átallottak volna kezet emelni egy törékeny öregemberre. Dorgáló szózatot intéztem hozzájuk, mire tüstént süketen, vakon és bénán hanyatlottak el. Az efféle alsóbbrendű átkok időtartama meglehetősen korlátozott, én azonban voltam oly előrelátó, és a konyhában magamhoz vettem egy húsvágó bárdot, minélfogva módomban állt megváltani őket a hosszas lábadozás vesződségeitől.

Tovább szaporázva lépteimet, magamra bocsátottam egy rendkívül egyszerű védővarázst, amely alapértelmezésben az eső, hó és más csapadékfélék távol tartására szolgál, ám tökéletes gömböt formázván, sehol sem rendelkezett olyan sarkokkal vagy szegletekkel, ahonnan a Tündalosz-macska rajtam üthetett volna. A pincelépcsőhöz érve így már csak annyi tennivalóm maradt, hogy egy másik, szintén elég alapvető varázsigével sötétségbe borítsam az egész alagsori traktust; aztán elégedetten hallgattam a ropogó-csámcsogó zajokat, ahogy a szörnyeteg odalent jóízűen elfogyasztotta hisztérikusan sikoltozó megidézőjét.

A bibliotekárius testvér időközben mágikus párviadalra hívta ki Eibon kuzint, ami nagyfokú elbizakodottságra vallott a részéről. A Kapuőr a kisujját sem mozdította, mélységes megvetéssel rázta le magáról a primitíven összetákolt varázsigéket; majd ráunván a dologra, lángokat okádva bemutatkozott, és fölszólította a szerencsétlent, hogy ne vesztegesse az időt gyermeki játékokra; ha valóban a tiltott tudás letéteményesének véli magát, itt az alkalom, hogy bizonyítson egy igazi mester ellenében. A szerzetes, félőrülten a félelemtől, erre felütötte a De Vermis Mysteriist, és fennhangon olvasni kezdett:

– Tibi Magnum Innominandum, signa stellarum nigrarum et bufaniformis Sadoquae sigillum…

Az idézésre valami félig láthatatlan, vérivó borzalom felelt a csillagközi űrből, amely alakot öltve két potenciális áldozatot talált a helyszínen: Eibon Carcosát meg ezt a szánalmas nyomorultat. Nem esett nehezére választani közülük, és mire én megérkeztem, már el is távozott, egy üresre szürcsölt emberhéjat hagyva maga után.

Ennekutána segítettem Eibon kuzinnak kirabolni a könyvtárat, majd a bőséges zsákmánnyal megrakodva megkerestük kishúgunkat, aki anyaszült meztelenül, puszta kézzel mészárolta a szerzeteseket a folyosókon. A vérlázító méltánytalanság, ahogy az apátúr – a közösség egyszemélyi vezetője – egy nemesi születésű Carcosa kisasszonnyal bánt, lehetőséget nyújtott számomra, hogy a sérelemhez mért arányú átokkal sújtsam Donnergrau kolostorát. Mire sikerült lecsillapítanunk szegény kis Liliart, az életben maradt szerzetesek már mindannyian a nyirkos lepra előrehaladott stádiumában agonizáltak; és mire sorainkat rendezve elhagytuk a helyszínt, a falak körül már miazmás párák szálltak a magasba, s a semmiből támadt ingovány alig egy óra leforgása alatt nyomtalanul elnyelte az egész épületet.


Donnergrau hűlt helye
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Levelem végén engedtessék meg nekem némi öreges merengés! Több évtizedes inkvizítori munkásságom során gyakran hatott rám frusztrálólag az a tény, hogy a Szent Hivatal nem cselekedhet szabadon: évszázadok óta idejétmúlt erkölcsi koloncok húzzák vissza a kezét, a vezetők vaskalaposságáról nem is beszélve. Meggyőződésem, hogy mi, Carcosák egy szebb, jobb és tisztább világot teremthetnénk magunk körül, ha mindenütt azzal a megalkuvást nem ismerő határozottsággal járhatnánk el, ahogyan a családi ügyeinket intézzük.

Atyai üdvözletét küldi vén, zsörtölődő bácsikátok:

Megjegyzés: A történet alapozásául a Curse of Gethin Abbey című d20-as kaland szolgált, amely elektronikus formátumban jelent meg a Wizards of the Coast gondozásában, a 2006. évi D&D-világnap kalandjaként, Rich Baker tollából.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

9 komment

Címkék: kaland rigorel eibon liliar

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr462532660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alister · http://lemuria.blog.hu/ 2010.12.22. 16:43:17

Az eddigiekkel ellentétben ez a kaland egy kifejezetten könnyen elért teljes győzelemnek tűnik. A leírás alapján szerencsétlen szerzeteseknek nem sok esélye volt - de hát így jár az, aki a Carcosákkal húz ujjat, nemde?

Creep 2010.12.22. 19:29:57

Valahogy mindig is éreztem a Rigorel karakterében, hogy ellene nem babra megy a játék. Igazán jó írás, még ha rövid is!

Rigorel Carcosa 2010.12.22. 19:32:07

Jól látod a helyzetet, barátom. Persze, ez pusztán egy magányos kolostor volt. Akkor szárnyalunk igazán, ha egy egész várossal műveljük ugyanezt.

Humungus Carcosa 2010.12.25. 22:25:06

Emlékszem egy Veron nevű városra Taljánföldön. Ma már csak dögszagot árasztó, iszapos mocsár terpeszkedik a helyén, közepén egy rettentő fával, melynek ágain indákkal átszőtt, akasztott holttestek, törzsén pedig vésett felirat hírdeti a Carcosák igazságát.

Judea · http://roleplay.blog.hu 2010.12.28. 23:34:11

Érdekes a történet és érdekelne a Curse of Gethin Abbey is, nem tudjátok honnan lehet letölteni?

Rigorel Carcosa 2010.12.29. 16:11:33

@Judea: Szerintem nem érdemes, abszolút standard D&D-kaland, a játék után elolvastam. A Carcosa-pluszt mi adtuk bele, meg persze a mesélő.

Thirlen 2012.12.26. 19:24:50

A magam módján kívánok ez úton minden kedves erre tévedő, a reményt még fel nem adó látogatónak Boldog karácsonyt! :-)
tinyurl.com/d7gdvxj

2012.12.26. 19:31:41

@Thirlen: Tudod, a halak úszóversenyén első a delfin, a második a cápa...
süti beállítások módosítása