Megjegyzés: Író vagyok, és Lovecraft nagy kedvelője; értelemszerűen adódik hát a kérdés, miért nem írok történeteket a Cthulhu-mítosz közegében. Nos, egyszer már csináltam ilyet, méghozzá egészen rendhagyó ihletésre. Egy dallam szította föl a fantáziámat, amit a Tales of the Miskatonic Valley című Call of Cthulhu-kiadványban találtam lejegyezve, egy máskülönben nem túl emlékezetes kaland mellékleteként. Az így született kis írást, jellege és rövid terjedelme miatt, sehol sem tudtam elhelyezni; végül úgy segítettem magamon, hogy fiktív betétként beiktattam a Rúna magazinban A Necronomicon és egyéb misztériumok címmel futó cikksorozatomba, mint a Necronomiconból vett szemelvényt. Önállóan itt, a Carcosa-blogon teszem közzé először.

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Raoul Renier
ALHAZRED GYŰRŰJE
– részlet a Necronomiconból –

   És az ember fiai közül néhányan nagyobbnak hitték magukat Yignél, és kihívást intéztek hozzá, mert felette bíztak a varázshatalmukban. Yig pedig nem harcolt, hanem összepárosodott velük, lettek légyen bár férfiúk vagy asszonyok. És amikor a hasuk gömbölyödni kezdett a bőrös héjú tojásoktól, akkor Yig kiszaggatta azokat belőlük; és az ember büszke fiai ekkor meghaltak, igen lassan és igen keservesen.
   Tudnivaló, hogy akkoriban sokan szegődtek Yig árnyékába, hogy imával hódoljanak neki. És ezek jobbadán az ember más fiai voltak; és amíg rájuk nem jött az első vedlés viszketegsége, addig úgy hitték magukról, hogy azok is maradnak; de tévedtek. Ám akik az élükön álltak, azok nem estek ilyen tévedésbe, mert ők másfajta magból és másfajta méhből fakadtak; és amikor ellátogattak az agyagtéglákból rakott városokba, az ember fiai ajándékokkal könyörögtek neki, nehogy föltakarják az arcukat; és úgy tartják, a legfőbbeknek közülük nem is igen volt mit föltakarnia.
    És mivel a hasakból kiszaggatott tojások még zsengék voltak és a bőrük könnyen felrepedt, Yig rábízta őket ezekre a híveire. És úgy rendelkezett, hogy a hívek ássák el mindet mélyen a föld nyirkába, és emeljenek fölébük olyasforma halmokat, mintha maga Yig ülne rajtuk és melengetné őket. Ám ez nem azért volt, mintha Yig valaha is ilyet cselekedett volna. Mert az ő teste, mint mondják, hideg volt, mint a jég; és ha pirkadattól alkonyatig tűzött reá a nap, akkor is csak annyira melegedett föl, mint a márványkő; így hát ha rájuk telepszik, az a tojások halála lett volna. A földrakások pedig azért voltak, hogy az ember fiai lássák, ez a hely Yignek van szentelve, és messzire rettenjenek; és nem ezek a halmok melengették a tojásokat, hanem az alulról jövő rothadás.
    És idővel a tojások kikeltek a meleg rothadásban; de Yig gyermekei nem jöttek elő a halmok alól, mert kicsinyebbek és erőtelenebbek voltak atyjuknál, és a napfény bántotta a szemük hártyáját. Ezért inkább még mélyebbre fúrták magukat a föld nyirkába; és hogy mit ettek odalent, arról most ne essék említés.
    Tudnivaló, hogy eme gyermekek csupán atyjukhoz mérten voltak kicsinyek és erőtelenek. Élt akkoriban Yig hívei között egy elöljáró; azok közül való, akit az agyagtéglából rakott városokban azért ajándékoztak meg, nehogy föltakarja az arcát; nagyon sokan féltek tőle, és nemcsak az ember fiai, mert esküt is tett és gyűrűt is viselt. Ez az elöljáró kiásta egyszer Yig egyik gyermekét; és másnap, amikor rátaláltak a mocsárban, már senki nem félt tőle; és utána már nem sokáig élt. És a gyűrűjét elvették, és titkon rejtegették, nehogy Yig megtudja, és haragra gyúljon. Ez hosszú-hosszú ideig így volt; közben a városok porrá omlottak, és újak emelkedtek a helyükön; aztán ugyanez történt amazokkal is, és még újabb városok épültek. És ezt a gyűrűt most én viselem az ujjamon; és ezért nem félek én semmitől, ami láb nélkül csúszik-mászik a földön, még ha tíz öl hosszú is, avagy mérgesebb a fekete skorpiónál.
    Mikor az ember fiai megszerezték a gyűrűt, élt közöttük egy tanult öreg, sok titok tudója, aki nagyon bölcs volt; olyannyira bölcs, hogy eszébe sem jutott kihívást intézni Yighez. Ám amikor ez a dolog történt az elöljáróval, nagy-nagy aggodalom fogta el. Arra gondolt, hogy Yig gyermekei egyre sokasodnak, közben pedig rothadó dolgokat falnak a föld nyirkában, amitől megnőnek és megerősödnek; és egy idő múlva talán már nem fogja annyira bántani a szemük hártyáját a napfény. És arra is gondolt, hátha Yig egyszer majd mind elő fogja szólítani a gyermekeit, mert inkább velük kívánja megosztani a földet, mint az ember fiaival; és ez a gondolat egyáltalán nem tetszett neki.
    Ezért másnap az öreg, sok titok tudója, elment arra a helyre, ahol megtalálták a mocsárban ama nyüszítő valamit, ami a gyűrűs és leples arcú elöljáróból maradt; és ő is kiásta Yig gyermekét, bár nem volt könnyű dolga, mert az ember fiai az idő tájt még kőből csiszolták a szerszámaikat. És amikor meglátta őt, nem vesztette el az eszét, mert elég bölcs volt hozzá, hogy előzőleg bizonyos jeleket vessen magára. A gyermek vakon vonaglott és sziszegett, mert nagyon szúrta a szeme hártyáját a napfény; és mielőtt magához térhetett volna, az öreg egy szavak nélküli varázsdalt olvasott reá, a következőképpen:

(Hangulatzenéért kattints ide.)

   Yig gyermeke pedig a napfénytől és a varázsdaltól azonnal kimúlt. Igen felbőszült erre Yig, és elragadta a bölcset, sok titok tudóját; és úgy büntette meg, hogy általa nemzett új gyermeket ahelyett, akit elpusztított. Így hát az öreg oly szörnyűséges halált halt, amilyet már akkortájt is csak kevesen, manapság meg szinte senki; és az ember fiai nagyon megfélemledtek a sorsán. A szavak nélküli varázsdalt egészen elfeledték, mert annyira rettegtek Yigtől, hogy senki sem merte megtanítani rá az ifjabbakat; és mire rájöttek, hogyan kell jeleket róni a puha agyagba, akkor már senki nem emlékezett rá. Én azonban a gyűrű kövének ragyogásába nézvén ablakot nyitottam a múltra, és a tulajdon fülemmel hallottam a bölcs öreg ajkáról ama tiltott dalt, amit az ember fiai időtlen időknek előtte elfeledtek; és a tulajdon szememmel láttam, hogy mi sors érte őt, sok titok tudóját, amiért el merte énekelni.    Mióta mindezek megtörténtek, azóta Yig vére kihűlt, lomha szíve meglassúdott; egyet-egyet ver minden évtizedben. Talán a nap süt ma kevésbé forrón, mint valaha rég; talán a csillagok állása fordult kedvezőtlenebbre; így vagy úgy, de Yig, a Kígyók Atyja kősziklához hasonlatos álomba merült, és nem jár már az emberek fiai között. Olyan terekben szunnyad, ahová halandó test nem követheti, még a gondolat is csak nehezen; nagy tudományúnak és igen balgatagnak kell lennie, ki megkísérli felébreszteni. Yig gyermekei továbbra is ott fúrnak és vájnak a mocsarak mélyén, éhesen falják a föld nyirkában tenyésző rothadást; mert a tanult öreg, sok titok tudója, csak egyetlenegyet pusztított el közülük; és azt is pótolta, önéletével. Talán elég erősek már, hogy előjöjjenek odvaikból; talán a szemük hártyája még mindig nem bírja a napvilágot. Bármiképpen legyen, amíg Yig elő nem szólítja őket, odalent maradnak; márpedig Yig alszik, mélyebben alszik, mint amilyen mélyre ők leásnak.
    Tudom, hogy egyszer, ha majd a nap ismét forróbban süt a földre, és a csillagok állása újra kedvezőre fordul, Yig fel fog ébredni, hogy előszólítsa gyermekeit; és örülök neki, hogy én már akkor marék por sem leszek. Tudom azt is, hogy Yig haragja álmában is félelmetes, mert számolatlan szolgája csúszik-mászik láb nélkül a földön; némelyik tíz öl hosszú, más mérgesebb a fekete skorpiónál. Ámde én egy régi gyűrűt hordok az ujjamon; és ennek a gyűrűnek az első gazdája esküt tett Yignek, és a téglából rakott városokban ajándékokkal könyörögtek neki, nehogy föltakarja az arcát. Ezért nem félek én Yig bosszújától; és ezért merem lejegyezni a szavak nélkül való dalt, amit utoljára akkor énekeltek az ég alatt, amikor az ember fiai még kőből csiszolt szerszámokkal ásták ki a föld nyirkából önhalálukat.

VÉGE

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.