Megjegyzés: A nagy közönségsikerre való tekintettel folytatjuk az ork költészetet bemutató sorozatunkat, ezúttal egy katonai indulóval. Mire menetelnek a szabad népek szövetségével szembeszálló ork daliák?

 

BALTADAL

A balta szól nekünk,
A balta van velünk,
Hogy hasítson és szabdaljon és vágjon!
A balta harcba hív,
A balta várja így,
Hogy mind, ki férfi, egy ösvényen járjon!

A balta ránk tekint,
A balta látja mind,
Tetemre készen, ölni-halni bátran!
A balta büszke ránk,
A balta cimboránk,
Legyünk mi is büszkék rá mindahányan!

A balta éle szent,
A balta nézi fent,
Hogy el ne mocskoljuk becsületünket!
A balta hogyha szól,
A balta tudja jól,
Hogy nem féltjük gyáván az életünket!

 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

Megjegyzés: A Carcosa család a jövőben együtt fog működni az SFmag online magazinnal. Mintegy kézfogás gyanánt, ma kölcsönösen közzéteszünk egymástól vendégposztban egy-egy érdekes régebbi cikket. Mi egy furcsa és lebilincselő regény ismertetését választottuk ki az ő kínálatukból, amely nemcsak szórakoztató: el is gondolkoztat...

„Előbb alszanak ki a csillagok, mint hogy megfakuljon a császár dicsősége!”

Egy távoli, névtelen bolygón egy különös hivatás határozza meg az emberek életét. A hajszőnyegszövők életüket egyetlen célnak áldozzák: feleségeik és lányaik hajából csodálatos szőnyegeket készítenek, hogy ezzel adózzanak a távoli Csillagpalotában székelő, isteni hatalommal bíró császáruknak. Ezeknek a tárgyaknak a szövése olyan bonyolult, hogy minden hajszőnyegszövő csak egyet készít élete folyamán, de azért busás vagyont kapnak, ami az öreg mester fiára száll, aki addig ebből él, amíg el nem készíti saját hajszőnyegét.

Ez az örökös körforgás határozza meg az emberek életét: a vándorló hajszőnyeg-kereskedőkét, az árusokét, akik az elszigetelt mesterek házaiba viszik portékáikat, a kikötővárosban élő hivatalnokokét és mindenkiét a bolygón. Örökkön örökké változatlan és megingathatatlan rend, ami egy idős az univerzummal és a császárral – legalább is az emberek hite szerint. Ezzel a furcsa és egyedi ötlettel indul Andreas Eschbach 1995-ös regénye, a Hajszőnyegszövők. Azonban a regény nem fókuszál csak a hajszőnyegek által meghatározott társadalomra.

A különálló fejezetek, melyek csupán pár ponton kapcsolódnak egymáshoz, egy sokkal nagyobb tablót állítanak fel az olvasó szemei előtt. A hatalmas birodalom, mely galaxisok tucatjaira, lakott világok százezreire terjed ki, és a hatalmas császár, aki már több tízezer éve uralkodik, alkotja a regény hátterét. Bár a fejezetek novellákként is felfoghatók, mégis, együtt, mint egy kirakós darabkái, közös értelmezési keretet adnak. A hatalmas császár bukása, és örökségének fölszámolása az, ami a középpontban áll. A fejezeteknek nincs egy központi szereplője, minden részben más és más szemszögéből láthatjuk az eseményeket, aki az egyikben mellékes alak, a másikban kulcsszereplővé válik. Mégis, csupán keveseknek van beleszólásuk a nagy rejtély megoldásába: ha évente több tízezer hajszőnyeg készül, akkor hogy lehetséges az, hogy a Csillagpalotában egyetlen egyet sem talált soha senki? Hová szállítják a hatalmas csillaghajók ezt a mérhetetlen mennyiségű szőnyeget több, mint húsz évvel a császár bukása után is? Ez az a rejtély, ami mellett Eschbach fölvázolja mély gondolatait.

Elsősorban az a kérdés foglalkoztatja az írót, hogy föl lehet-e számolni egy ilyen erejű rendszer emlékét? A császár nem csak az emberek mindennapjaiba, de lelkébe is beférkőzött. Nem csoda, mondja maga a szerző is, hiszen milyen erővel élhet az emberben egy olyan uralkodó, aki mindent lát, mindent tud, és elérte a halhatatlanságot? Bár sikerül megdönteniük uralmát, szellemével – vagy ha úgy vesszük, magával a császárral – még évtizedekkel később is szembesülniük kell a lázadóknak. Az egyszerű emberek, akiknek a lelkébe ivódott a császár, ez határozza meg az életüket, vajon képesek lesznek elfogadni a változást? Vagy továbbra is ragaszkodnak ahhoz, amit már gyermekkoruktól fogva beléjük neveltek? Ez Európa történelmében, ahol annak keleti fele még mindig a kommunizmus emlékét igyekszik fölszámolni, elevenen él.

Az uralkodó emlékének fölszámolását nehezíti, hogy senki sincs tisztában a teljes igazsággal. Talán csak maga a császár, de halála után ez a tudás is elveszett. A hajszőnyegek rejtélye rávilágít arra, hogy a teljes igazságot egyetlen ember sem érheti el, bármennyire is keresi, kutatja, akár egész élete folyamán. Ez az egyik nagy mondandója a könyvnek: az embernek le kell tennie arról, hogy mindent meg akarjon tudni, meg akarjon érteni, különben akár meg is őrülhet. És itt nem csak a hajszőnyegek titkáról van szó – amelyre a regény végére lassan fény derül, bár ezt is zseniális írói bravúrral, az információt csepegtetve teszi meg a szerző –, hanem olyan, sokak által tényként kezelt eseményről is, mint a császár halála. Érdekes, hogy az ezzel foglalkozó két fejezet az egyetlen a regényben, ahol ugyanannak a szereplőnek a szemszögéből látjuk az eseményeket, igaz, húsz év különbséggel. 

És ha már beszéltünk a szemszögekről: Eschbach fejezeteinek nézőponti karaktere mindig egy olyan személy, aki ugyan nem mozdítja előre az eseményeket – kivétel ez alól a fentebb említett „kettős fejezet” –, hanem egy ahhoz közel álló szereplő. Mindig egyfajta külső szemlélőként próbáljuk összerakni az eseményeket a kapott információk alapján. Emellett egy fontos jellemzője ezeknek a fejezeteknek – itt az utolsó előtti, a hajszőnyegek titkát megmagyarázó fejezet a kivétel – egyfajta „negatív” kicsengése van. Itt nem arra kell gondolni, hogy összességében véve negatív. Nem, ennek igen sok fajtája van, gyakran a nézőponti szereplő életében történik valami – elfogják, börtönbe vetik, stb. – de leggyakrabban ez nem ennyire direkt, sokszor összességében a történet egészére nézve pozitív a végkicsengése a fejezeteknek.

Hisz ilyen az is, amikor az egyik szereplő ráébred, hogy nem saját akaratából cselekszik, de megteszi, ami szükséges. Ez az attitűd az egész regénynek szorongató és borús hangulatot kölcsönöz. Nem elég a császár – vagy még inkább a hatalmának – nyomasztó jelenléte minden fejezetben, még ez a jelenség is rányomja a bélyegét a Hajszőnyegszövők világára. Ez a világ egyáltalán nem igazságos. Kegyetlen és könyörtelen, a bosszú, a kérlelhetetlen és vak hit, és más, gyarlóan emberi érzelmek vezérlik. Itt majd mindenki áldozat valamilyen módon. És mindezek mögött újfent csak a császár alakja tornyosul, a csillagok és galaxisok fölött álló árnyként.

A fentiekből is jól látható, hogy Eschbach célja az, hogy a társadalomról, és annak alkotóelemeiről – hit, odaadás, lojalitás, másként gondolkodás – meséljen. Ehhez pedig tökéletes az a módszer, amit használ, vagyis hogy kihagyja a központi szereplő(k) alkalmazását, és inkább több, a cselekmény szempontjából majdhogynem egyenrangú figurát mozgat. Ezek az alakok ugyan nem rendelkeznek kidolgozott karakterrel, de itt nincs is erre szükség. A szerepük annyi, hogy a szemükön keresztül lássuk az egész palettát, hisz a legalacsonyabbtól a legmagasabb rangúig mindenféle szereplő megjelenik a regényben.

A környezetrajz csak jelzésértékű, pár skiccel és hangulattal kapunk képet Yahannochiáról és a hozzá hasonló elmaradott városokról, a birodalom központi bolygójáról vagy éppen egy elfeledett planétáról. Eschbach egy grandiózus fabulát mond el nekünk, egy tanmesét a távoli jövőből, ehhez felhasználva az űropera kellékeit. Műve nem csak a német vagy az európai, de az egyetemes irodalom szerves részét képezi. Nem csak a fantasztikus irodalomét, hisz olyan értékekkel rendelkezik, mely beemeli a mainstreambe. A hajszőnyegek története mindenki számára egyedi értelmezést ad, de mindenki számára kinyitja a kaput egy sokkal nagyobb univerzumra, mint ami a regényben megjelenik. Ez pedig az emberiség összességének világegyeteme.

További információ:

  • A szerző 2001-ben publikált Quest c. regénye is a Hajszőnyegszövők világában játszódik, csak több évezreddel korábban.
  • Az ismertető szerzője Acélpatkány, az SFmag alapító tagja és munkatársa. Későn jutott eszünkbe az ötlet, milyen jó lenne képecskés aláírást gyártani neki... :(
A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

A túlzsúfoltság fojtogat

2011.09.17. 12:30

Sokan azt hiszik, a képzeletgazdagság bizonyítéka, ha egy adott szettingben orrvérzésig tömegelnek a különféle egzotikus fajok meg kultúrák, és minden friss kiegészítő két-három újabbal szaporítja a sort. Nos, ez nem dús képzelőerőre vall – inkább az ellenkezőjére. Az ennyire tarkára fazonírozott világ sekélyes lesz, az ötletek mögül hiányoznak a távlati dimenziók. Mi a fenének az orkok és goblinok mellé kitalálni az orogokat, urukokat, xvartokat, hobgoblinokat, nilbogokat, pecheket etc., amikor még az alap-orkokról és -goblinokról sincs normális képünk, egy vacak Monster Manual-szócikken kívül? Csak hogy legyen egy szép hosszú statisztikafüzérünk? Nem volna sokkal értelmesebb azt a pár bázisfajt nyakon ragadni, és a játékadatokon túlmenően is foglalkozni kicsit velük? A karikatúrák halmozása helyett mélységre és egyéni árnyalatokra törekedni? A rögeszmés fajdömpinget kiváltani a fajokon belüli differenciálással?

A szörnyfajok mértéktelen elszaporodása közvetlenül visszavezethető az első kiadású AD&D betegesen korlátozó-regulatív jellegére, ami Gary Gygaxnak volt a nagy mániája. A mesélő egy középszintű parti ellenében nem állíthatott ki egy csapat goblint vagy orkot, mert a rigorózusan agyonszabályozott Monster Manual-szócikk szerint semmiféle kihívást nem jelentettek számukra. Ha izgalmas kalandot akart mesélni, ki kellett találni hozzá egy vadonatúj fajt, nagyjából két szintenként. Az ellenfelek mindig szürkék és kikalkulálhatók maradtak – pedig igazán nem értem, milyen racionális alapja volt mondjuk a goblin sámánok vagy tolvajok szigorú letiltásának.

A szerepjáték kontextusában a tradicionális fantasy-kultúrák elszakadnak irodalmi-mitikus gyökereiktől, elvesztik titokzatosságukat, szürkévé és köznapivá degradálódnak. A tendencia óhatatlanul a felfedezés örömének rovására megy: a veterán (A)D&D-játékos az „elf / tündér” szó hallatán egy korcs gygaxi sztereotipiára asszociál, nem egy sejtelmes-félelmetes természetfölötti lényre. Az elfek csúcsos fülű maskarába bújt emberekké degradálódnak, +1 Ügyességgel és –1 Állóképességgel. A kevésbé frekventált fajoknál még ennél is rosszabb a helyzet – hadd ne minősítsem azt az eljárást, ahogy Gary Gygax precízen kivasalt minden fantáziát a régi mondavilágokat benépesítő meselényekből. Engem ez iszonyúan tud zavarni, valószínűleg azért, mert az irodalom vezetett el a szerepjátékhoz, csatajátékos közvetítés nélkül.

A faji tarkabarkaságot nagyon szigorúan ki szoktam irtani a játékaimból. Általában a HârnMaster példáját követem, és kizárólag az embert engedélyezem játszható fajként, a tündéreket-törpéket-egyebeket a mesés és ritka egzotikumok világába száműzve. Ha ehhez gyökeresen át kell alakítani a hivatalos szettinget, hát legyen: sem az Al-Qadim-, sem a Ravenloft-kampányomban nem voltak nonhumán fajok. Máskor az immerzív kultúrszimuláció jegyében az egész kampányt egyetlen nonhumán fajra építem; ám ez esetben sincs összevissza keveredés és tarkabarkaság, mert ilyenkor mindenki az illető fajba tartozó karakterrel játszik. Csináltam már ilyet az orkokkal, az elfekkel, az Earthdawn széltündéreivel és a Scarred Lands kígyóembereivel: ezekből a próbálkozásokból többnyire igen emlékezetes mesék szoktak kisülni.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

Publikáló: kriles

7 komment

Szerepjáték régészet XII.

2011.09.14. 10:00

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

The Grand Duchy of Karameikos
by Aaron Allston
TSR, 1987.

Gary Gygax sohasem jutott el odáig, hogy egyértelműen leválassza a szerepjátékot a csatajátékos gyökerekről: mindvégig stratégiai-taktikai kihívást látott benne, erőteljes kompetitív jelleggel. A versengés persze nem a partin belül nyilvánult meg, hanem az egyes partik között, legtisztább formában a hivatalos versenyeken. A játékban tanúsított kompetencia objektív mércéjének a legyilkolt szörnyeket és a begyűjtött aranyakat tekintette, ezért piszmogott olyan nevetségesen sokat az értük járó jutalmazás (a numerikus xp-összegek) szabályozásával. Ugyancsak ezért volt ellensége a szűkebb értelemben vett szerepjáték előtérbe helyezésének, ami megzavarta volna a játékteljesítmény „elfogulatlan” értékelését, hiszen természeténél fogva szubjektív és kvantifikálhatatlan tényező. Végül innen eredeztethető a játékegyensúlyi mániája is: a kompetitív felfogás megköveteli, hogy egyetlen karakter se induljon tisztességtelen előnyökkel a többiekhez képest, vagyis nagyjából ugyanakkora potenciáljuk legyen az öldöklésre és a harácsolásra. Mindezt félreérthetetlenül kifejti különféle írásaiban, amikor vehemensen tagadja a játék szimulatív jellegét, továbbá minduntalan különbséget tesz a tapasztalt – „superior” – játékosok és a zöldfülű kezdők között. Gygax – tőrőlmetszett csatajátékos szellemben – azt a személyt minősíti „jó szerepjátékos”-nak, aki kimerítően ismeri a szabályokat, s gyorsan és zökkenőmentesen tudja alkalmazni őket.

Nomármost, ennek az RPG-felfogásnak igazából nincsen szüksége háttérvilágra. Ha mégis kialakul hozzá valami ilyesmi, az nem tudatos tervezés eredménye, hanem fokozatosan, spontán módon ölt formát, az egyes kampányok szerves folyományaképpen. A jelentősebb (A)D&D-szettingek közül ebbe a kategóriába tartozik Blackmoor, Greyhawk, az Elfelejtett Tartományok és Mystara, az Ismert Világ (Known World).

Mystara a jelző nélküli D&D háttérvilága volt a poszt-gygaxi, pre-d20-as korszakban. Első – még névtelen – inkarnációja a Tom Moldvay-féle Basic/Expert D&D alapkönyveiben prezentált háttéranyag volt. Ez szigorúan igazodik a gygaxi paradigmához, és szörnyen kiábrándító. Színvonalas szetting csak később lett belőle, elsősorban a Known World Gazetteerek jóvoltából. Ezek közül sorrendben az első a Grand Duchy of Karameikos.

A félreértések elkerülése végett mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy ez a kiadvány nem holmi fellegjáró fejlesztői koncepció jegyében született, amit felülről akartak a játékosokra oktrojálni. Abszolút szervesen fejlődött ki a korábban publikált D&D-kalandokban elszórt háttérinformációkból, amelyeknek mintegy keretbe foglalt summázatát képezi. (Különösen a B6-ból és a B10-ből merít sokat: The Veiled Society, by David Cook, illetve Night’s Dark Terror, by Bambra, Morris & Gallagher.) A későbbiekben pedig egyfajta kristályosodási pontként szolgált Mystara további alakulásához, lefektetve a szerzőgárda számára a kollektív elvi-praktikus alapokat, ahogy szép sorjában kidolgozták körülötte a többi tartományt. Tom Moldvaynak ebben már vajmi kevés tevőleges része volt, az én múlhatatlan megkönnyebbülésemre.

A nagyhercegség alapját egy komplex ősi kultúrával bíró, ám politikailag fragmentált barbár népesség képezi, amely sohasem jutott el az urbánus cilivilizáció fokára. Erre telepedett rá nem egészen egy nemzedékkel ezelőtt egy kis létszámú, ám döntő katonai fölényben lévő hódítóréteg a szomszédos birodalomból, körülbelül olyasformán, ahogy a valós történelemben az antik Róma integrálta a kelta Galliát. Itt azonban az őslakosok kultúrája kelet-európai jellegű, az államberendezkedés pedig kimondottan feudális, úgyhogy szó sincs a historikus minták szervilis leképezéséről. Fontos momentum, hogy Karameikos csaknem homogén emberlakta ország: a nonhumán befolyás elhanyagolható és javarészt a mitikus ősmúltra korlátozódik.

Miben hozott újat az első Known World Gazetteer a Moldvay által is képviselt gygaxiánus háttérkoncepcióhoz képest?

1) Tudatosította a játékosokban, hogy a karakterek szociokulturális közegben léteznek, amelynek funkciói sokkal fontosabbak számukra, mint a szörnyek mészárlása meg a kincsgyűjtés. Ezzel szélesre tárta a kapukat az immerzív játék irányába ható személyiség-, illetve kultúrszimulációs tendenciák előtt. Ugyanakkor a sztereotip gygaxi konvenciókat sem rekesztette ki mereven, hanem roppant ügyes ötletekkel igyekezett a háttérvilágba integrálni őket. (A karameikosi kultúra hagyományos beavatási rítusa – a „megnyírás” – például igen szellemesen racionalizálja a kalandozói magatartásmodelllt, amely ezáltal elveszti betegesen szociopata jellegét és beágyazódik az általánosan elfogadott társadalmi kontextusba.)

2) Leszámolt azzal az undok szimplifikációval, hogy a háttérvilág konfliktusai mindig az antagonisztikus jellemsémák mezében jelentkeznek. A karameikosi egyház például egy paraszthajszálnyira van az egész tartományt belháborúval fenyegető szakadástól – és mindkét frakció vezetői elkötelezetten Törvényesek. (A központi hatalom legfanatikusabb támogatója ugyanakkor egy félőrült Kaotikus szekta.) Itt sem dobja ki azonban mindenestül a gygaxi hagyományokat: akiknek az erkölcsileg fekete-fehér játékstílus fekszik jobban, azok számára fenntart egy obligát gonosz bárót, az obligát fekete mágusával.

3) Nem tesz egyenlőségjelet a faj és kultúra közé, még a nonhumán népek esetében sem, ahol ez egyike a legmélyebben gyökerező közhelyeknek. A tartományban lakó két tündenép – callarii és vyalia – genetikailag egységes ugyan, ám kulturálisan alig van közös vonásuk, még a nyelvük sem azonos. Az üllőfői törpék vajmi kevéssé hasonlítanak a messzi Sziklahonban uralkodó rokonaikra; a karameikosi belpolitika legneuralgikusabb pontja pedig a hódító thyatisiak és az őslakos traladaránok között jelentkező feszültség.

4) Teljesen egyértelművé teszi azt a Gygax által folyton elmaszatolt evidenciát, hogy a kasztok és a szintek absztrakt játéktechnikai elemek, amiket a fiktív közeg modellezésére használunk ugyan, ám annak kontextusában objektíve nem léteznek. Tudatosan törekszik a metajátékos gondolkodás kiszorítására, amikor fellazítja, illetve teljesen megszünteti a társadalmi funkciók és a játéktechnikai fogalmak rigid összekapcsolását. A nagyherceg hitvese technikailag a tolvaj kasztba tartozik ugyan, de soha életében nem lopott és rabolt; az ország bárói nem szükségképpen mind magas szintű harcosok, ahogyan azt az Expert szabálykönyv abszolút irracionálisan előírná (1); a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb NJK-k közül pedig sokan kutya közönséges halandók, mindenféle kalandozói előélet nélkül. Illusztráció gyanánt hadd iktassam be a kedvenc idézetemet a helybéli papokról: „A ’papi erőd’ igen furcsa ötlet a legtöbb karameikosi számára. A nagyhercegségben a papok nem csődülnek össze hatalmas várkastélyokat építeni, csak hogy állig felfegyverzett papi közösségeket alkothassanak.” (A sztereotipiák kiirtásának ez az igen egészséges tendenciája egyébként töretlenül folytatódott a későbbi Gazetteerekben.)


(1) Mert mi van például, ha a cím egy kiskorú örökösre száll, az atya idő előtti halála révén?


5) A fentiekből szervesen következik, hogy a Grand Duchy of Karameikos tele van érdekesnél érdekesebb NJK-kal, és a második részben közreadott kalandok elsöprő többsége az ő személyük körül bonyolódik. Alaprajz helyett forgatókönyv, ahogyan annak idején írtam. Ez nem azt jelenti, hogy a kiadványból hiányoznának a profi színvonalon prezentált térképmellékletek – a kalandokhoz viszont csak általános háttéranyagként kapcsolódnak, nem keménykulcsos helyszínek gyanánt. Aki a Gazetteerekben hagyományos labirintusokat keres, az csalódni fog; megtalálja viszont azt az élő-eleven közeget, amelyben igény esetén elhelyezheti őket.

Összességében a Grand Duchy of Karameikost a világleíró háttérkiadványok kiemelkedő képviselőjének tartom, mely szemléletében annyira elszakadt már a D&D fojtogató konvencióitól, hogy gyakorlatilag bármilyen rendszerben életképes. Igen szép példája annak a jelenségnek, amikor a szerző koncepciózus fantáziája fölébe emelkedik a szerepjáték halálát jelentő szisztematikus szabálymángorlásnak.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (3,5/5)

Publikáló: kriles

3 komment

Megjegyzés: Az ork költészetnek van egy sajátos vonása: nem tiszteli a tekintélyt. Azt hiszi a kedves olvasó, hogy az orkok hódolva dicsőítik a különféle sötét hadurakat és sírból támadt hullafejedelmeket, akik igényt tartanak hadi szolgálataikra? Nagy tévedés. Röhögnek rajtuk és gúnydalokat költenek róluk a hátuk mögött.

BALLADA A HARISNYÁS HADÚRRÓL

Csontospofa kastélyába’ parókáját porozza;
Mérges szörnyen, merthogy nincsen lábszárcsontra harisnya.
Dúl-fúl fennen, széke reccsen, felborítja tükörét:
„Nincsen kapca, vérre-vasra! Így büntet a magas ég!”

Bősz haragja elragadja, tör-zúz-rombol cefetül,
Háza népe lakol érte: fejét vesztve menekül.
Nagy sokára megnyugodva – „Dühöngtem már eleget!” –
Száll magába a kis drága – s számlálja a fejeket.

Hogy körülnéz, merre fürkész, ott lóg egy hóhérkötél,
Megcsomózva, jól besózva, palotája díszeképp.
Csontospofa kézre fogja, megfordítja, s belelép:
„Beh szép kapca!” Lelke rajta: megszánta a magas ég.

„Van harisnya!” – így a marha. „Csoda történt, nem vitás:
Mit elértem, nagy az érdem, lángeszű e fordítás.
Örök élet sose vétek, mától így emlékezem:
Ha figyelsz rám, legyen eztán Pofacsontos a nevem.”

 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

Publikáló: kriles

3 komment

süti beállítások módosítása