Megjegyzés: Ezzel a posztunkkal egy kis kultúrtörténeti cikksorozatot indítunk, a nagy előd Ráth-Végh István szellemében, amelyet a Carcosa-kampány mesélője az Anahid-kampány résztvevőinek szán ötlettár és hangulati ihletés gyanánt.

Bevezető

A mezopotámiai démonok érdekes sajátossága, hogy meghitt, családias kapcsolatban vannak az istenekkel, akik rendszeresen igénybe veszik a szolgálataikat, és egészében véve semmi kivetnivalót nem találnak bennük. Időnként ugyan harcba szállnak velük, de korántsem azért, mintha elvi síkon lennének kifogásaik ellenük, hanem mert egy ellenséges isten szolgálatában állnak. Az istenek között dúló háborúkban többnyire mindkét fél a démonok közül toborozza a hadseregét.

Ebből persze egyenesen következik, hogy a démonok – már csak praktikus, hadkiegészítési okokból is – az istenek védelmét élvezik, akik előszeretettel pártfogolják, tanítgatják, nevelgetik őket. Gyakran még vérségi kapcsolat is fennáll közöttük. Sajnos, a mezopotámiai démonokon nemigen látszik, hogy volt gyerekszobájuk. A halandók iránt éppoly rosszindulatúak, mint külföldi rokonaik: nagy örömüket lelik kínzásukban és sanyargatásukban, amire különféle fantáziadús módszereket eszelnek ki.

A mezopotámiai népek életét rendkívül megnehezítette, hogy a gonosz démonok zaklatásaival szemben nem számíthattak isteneik segítségére. Az istenek általában kategorikusan megtagadták, hogy megfenyítsék hűséges démonaikat olyan potomságok miatt, mint egy város éhen pusztítása vagy egy törzs döghalállal sújtása. Az emberek kénytelenek voltak maguk védekezni, legjobb tudásuk szerint. Ez azonban csöppet sem számított veszélytelen vállalkozásnak!

A démonokkal természetesen csak a legnagyobb hősök és mágusok szállhattak szembe, hathatós varázsigékkel és bűvös tárgyakkal – dobokkal, táblákkal, amulettekkel – felfegyverkezve. Ám az esetleges siker még nem jelentett biztonságot. Fennállt ugyanis a kockázat, hogy a megleckéztetett démont patronáló istenség megsértődik, és felelősségre vonja a vétkes halandót. A legendák híres démonzabolázói – még a legnagyobbak is, mint Gilgames király és Enkidu, a vadember – jutalom helyett szigorú büntetést kaptak az istenektől!

Hiába, nem volt könnyű a régi mezopotámiaiaknak…

A kisdedorzó mostoha: Lamastu

Az első démon, aki dolgozatunk fókuszába kerül, igen előkelő származású hölgy, magának Anu égistennek, a mezopotámiai pantheon legfőbb uralkodójának leánya. Sajnos, olyan félelmetesen ronda volt, hogy születése után az apja csak egy pillantást vetett rá, és rögtön lehajította a menny magasából. A köteles szülői szeretetnek e botrányos megsértése ha nem is elfogadhatóvá, de talán érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy Lamastunak oroszlánfeje és keselyűlába volt, továbbá egész testét szőr borította.

A földre zuhant, gyámoltalan újszülött alighanem korai és szomorú véget ért volna, ha nem esik meg rajta egyik bátyjának a szíve. Ez a hatalmas Éa volt, a föld alatti vizek ura, a bölcsesség és a mágia istene, az uralkodó istenháromság egyetlen olyan tagja, aki legalább halványan szimpatizált az emberiséggel. Rokonszenvét azonban a démonokra is ugyanilyen mértékben kiterjesztette. Magához vette síró kishúgát, gondosan felnevelte, és kitanította minden titkos tudományra.

A felcseperedő Lamastuból aztán elég ijesztő jelenség lett. Már kislány korában is erős túlzás lett volna vonzónak nevezni, s a helyzet később csak rosszabbodott. Éa megpróbálta férjhez adni, természetesen hiába. A kiszemelt férfiak – istenek, emberek egyaránt – nem merték ugyan nyíltan visszautasítani a tekintélyes mostohaapa ajánlatát, ám roppant fantáziadúsnak bizonyultak a legkülönfélébb kibúvók kiötlésében.

Lamastu tehát újra meg újra kosarat kapott, amit nagyon nehezen viselt el, mert rendkívül szeretett volna gyereket szülni. Jobb híján kutyakölyköket és malacokat fogadott örökbe: ezek folyton ráncos, lottyadt mellén lógtak, mert állandóan szoptatta őket. Toalettjét eleven mérgeskígyókkal egészítette ki, amelyeket a kezében markolászott. Ezeket időnként fésűre és rokkára cserélte, így jelezvén az útjába tévedőknek, hogy mégiscsak jó családból való kisasszonnyal van dolguk.

Az effajta különcködés önmagában még nem zavarta volna az egyszerű halandókat, sajnos azonban Lamastu anyai ösztöneit nem elégítették ki a kutyák és a disznók. Egy idő múlva rákapott az embergyerekek elrablására. Általában éjszaka portyázott a falvakban és városokban, de a napfény sem riasztotta különösebben. Útjaira olykor ifjabb testvérei, az utukkuk is elkísérték – róluk később lesz szó –, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Egy korabeli ékírásos szöveg így emlékezik meg róla:

Dühöngő, támadó istennő, szörnyűség… Lába, mint az Anzu madár karma, keze mocskos, arca, mint a vad oroszláné, a nád közül ziláltan és meztelen mellel emelkedik ki… Bemegy az ablakon, észrevétlen belopakodik, belép a házba, kilép a házból. Ezt mondja: "Adjátok nekem fiaitokat, hogy megszoptassam, és leányaitokat, hogy gondozzam őket. Szájukhoz akarom tenni emlőmet…"

Mondanunk sem kell, hogy a Lamastu által ideálisnak vélt gyermekgondozási módszereket, amiket a szívós kutyakölykök aránylag még elviseltek, az embercsecsemők igen ritkán úszták meg elevenen. A mezopotámiai nép joggal rettegett a nősténydémon túláradó anyai szeretetétől.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy Lamastu ellen alig-alig lehetett védekezni. A rosszindulatú démonok elkergetése ugyanis – mint fentebb már említettük – elsősorban a hivatásos varázslókra hárult. Csakhogy az ő tudományuk éppen Éától, Lamastu mostohaapjától és nevelőjétől származott! Amiből egyrészt az következett, hogy a démonhölgy – maga is jeleskedvén a mágiában – könnyűszerrel félrehessegette a ráolvasásaikat; másrészt pedig az, hogy a varázslópapok mesterük és patrónusuk haragját vonták a fejükre, ha szembeszálltak vele. Éa volt az egyetlen olyan istenség, aki időnként merő együttérzésből megsegítette a halandókat a démonok ellen; kedvenc növendéklányára azonban ez nem vonatkozott.

A mágusok tehát óvakodtak a Lamastuval való nyílt összetűzéstől, inkább a mostohaapjához könyörögtek, hogy legyen szíves kicsit visszafogni őt. Sajnos, Éa szerető elnézéssel szemlélte kishúga rakoncátlankodásait, és igen ritkán látta szükségét, hogy ráncba szedje. Egyes – meglehetősen vakmerő – varázslópapok ezért nem is vesztegették az idejüket az Éához intézett fohászokkal, hanem más démonok segítségét kérték Lamastu ellen.

Ami elég ékes tanúbizonyság, mennyire kevéssé törődtek a mezopotámiai istenek halandó alattvalóik ügyes-bajos gondjaival.

folytatása következik…
(Az istenatya démonvitézei: az utukkuk)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.