Megjegyzés: Továbbra is feltett szándékunk betekintést nyújtani olvasóink számára a méltatlanul elhanyagolt ork népi kultúrába. Mai posztunk ékes példával szolgál rá, hogy a közkeletű vélekedés dacára az orkoktól csöppet sem idegen a líra – bizony velük is előfordul, hogy melankolikus hangulatba esnek. 

AZ ÉNEKMONDÓ MERENGÉSE ALKONYATKOR

Egy sírdomb emelkedik messze a puszta szélén,
Hol este az öreg nap halotti lángra gyúl;
Mint búcsúmáglya, lobban zarándokútja végén,
Vörös csókot lehel rá, s az éjszakába hull.

Láttam a vért virulni haldokló szűz szemérmén,
Fátyolba ködlő szempárt, mely lassan megvakul;
A szenvedés kihunytát, a végső révbe érvén,
Hol minden földi bánat enyészik s elcsitul.

Az a sírdomb a sorsunk, mind ott fogunk pihenni;
Kialszunk, mint a napfény, nem vált meg tőle senki,
Az árnyékunk marad csak, kísért a föld alatt.

Ám a mi lelkünk lángja nem fog sötétbe veszni;
A bátorság megóvja, a fájdalom megedzi,
S büszkén lobog örökké, nem sápadt árnyalak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.