Megjegyzés: Ez a levél egyúttal bevezető gyanánt szolgál a harmadik kalandhoz, amelyről hamarosan Késpárbaj címen adunk közre összefoglalót. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a mesélő nem maga írja meg a kaland hátterét, hanem előzetes megbeszélés után rábízza az egyik játékosra – általában akkor, ha az illető újonnan száll be a kampányba, és ez a feladat mintegy a belépőjegye.

 Sztambul, a nagy kalifátus ékköve
(Hangulatzenéért kattints ide)

Szeretve tisztelt fivéreim és nővéreim!

Üdvözletemet küldöm Sztambul városából, ahol minden igazhitűek kalifája székel, mióta a kincses Bagdadot a földdel tették egyenlővé a tatárok. Udvariaskodásból elég is ennyi, nem vagyok a szavak embere. Azért írok nektek, mert szerintem megtaláltam azt a Karol nevű gyaur kutyát, akivel úgy meggyűlt a bajunk Górkowban. Biztosra sajnos nem merem állítani: a személyleírás ugyan illik rá, egyebekben viszont egészen másféle benyomást kelt, mint a pipázó paraszt, akiről Névtelen rokon emlékezett meg a beszámolójában. Ha valóban ő az, akkor Allah igencsak kegyesen mosolygott rá az utóbbi hónapokban. Most Abu Nuvásznak hívatja magát, ami a kinyilatkoztatás nyelvén annyit tesz, hogy a Szerencse Atyja; nemrég érkezett a városba, és az egzotikus keresztény varázsló szerepében tetszeleg. A szerencsehozó kristálygömböt turbándíszként viseli a homlokán.

Nomármost, Sztambulban annyi mindenféle csodabogár ad egymásnak találkozót a világ összes országából, hogy szerfölött nehéz közöttük komoly feltűnést kelteni – neki azonban sikerült. Oly temérdek sokaságú pénze van, hogy nem bír már vele mit kezdeni, pedig szakajtóból szóratja szét az utcákon. Mindenhová tarkabarka sereglet kíséri anyám népéből, a handzsáros testőröktől a csókos ajkú hurikig, s a jelek szerint valamennyien önként és jó lélekkel szolgálják, ami akkora nagy ritkaság, hogy így hirtelenében nem is tudok rá más példát mondani. Ők lopkodják össze neki a varázslatait, mert a mágiához persze nem ért, csak színleli. Azt viszont – meg kell hagyni – elég meggyőzően. Az aranyozott gyaloghintót, amin közlekedik, béklyóba vert szelek hordják a hátukon; a kalifának pedig, hogy elnyerje a jóindulatát, egy beszélő aranykecskét ajándékozott, amelyik parazsat legel és a szent szúrákat recitálja.

Ez az Abu Nuvász pillanatnyilag egy titokzatos szépség után kutat, akiről kristályokba varázsolt arcképeket osztogat boldog-boldogtalannak. Én is beszereztem egy ilyen kristályt, a levelemhez csatolva megtaláljátok. (Nyugodtak lehettek: elküldés előtt friss vérbe mártva ráolvastam bűvigéimet, hogy lemossam róla, ha bármiféle rontás tapadna hozzá.) Mint láthatjátok, a kérdéses nőszemély valóban kellemes jelenség. Gazdagon fel van ékszerezve, a legújabb sztambuli divat szerint, fátylat azonban szemérmetlen módon nem visel, vagyis nem lehet igazhitű. Így aztán az is látszik rajta, hogy nemigen számlálhat húsznál több esztendőt, csak a sok kencefice miatt mutat idősebbet a koránál. Csupán találgatni tudok, de szerintem Valeri Perukkal lehet azonos, akivel ugyan egyikünk sem találkozott, ám Névtelenék láttak róla egy festményt az apja házában. Hogy mi történt vele Górkow óta, rejtély; mivel a kép keleti öltözékben ábrázolja, egy darabig mindenképpen a kedvesével kellett tartania. Megjegyezném továbbá, hogy Abu Nuvászt legalább tizenöten kísérik a füst nélküli tűz népéből; és akit ennyi dzsinn sem tud előkeríteni neki, az bizony nagyon alaposan el van rejtve.

 A kép a kristályban
(Hangulatzenéért kattints ide)

Részemről tartom magam Névtelen rokon tanácsához, és óvakodok belebonyolódni Abu Nuvász ügyeibe – annál is inkább, mivel enélkül is van épp elég dolgom. Mint talán tudjátok, engem az a hír csalt föl ide Anatóliába, hogy állítólag újra felbukkant néhány a nevezetes beszélő varázspengék közül, amiket a damaszkuszi dzsinnek kovácsoltak még a Próféta (kinek áldassék a neve!) születése előtt. Azóta megbizonyosodtam róla, hogy a szóbeszéd legalább egy esetben nem tévedett: a Taurosz-hegység egyik eldugott zugában ugyanis megtaláltam Narukot, az elátkozott kést.

Narukról a forrásaim annyit mondanak, hogy régóta rivalizál egy testvérével, akit Kindzsálnak hívnak; továbbá, hogy mindkét fegyverben számos rendkívüli képesség szunnyad, ám ezek csak akkor kelnek életre, ha elég közel kerülnek egymáshoz. Az adatok itt kissé zavarosak, ám ha becslésem nem csal, ezek ketten mintegy háromszáz éve viszálykodnak, s botor szívű gazdák több nemzedékét nyűtték el ezalatt. A közönséges halandók számukra eszközök csupán; én viszont meg vagyok győződve róla, hogy ha egyszerre a markomba tudnám ragadni őket, nem csak a kibékítésükre lennék képes, hanem a családi arzenált is két értékes fegyverrel gyarapítanám.

Hogy jó helyen keresgélek, azt már akkor sejtettem, amikor a tauroszi rejtekhely felderítése során váratlanul erős ellenállásba ütköztem, s néhány perc alatt elveszítettem csaknem az összes rabszolgaharcost, akit a karamániai emír a rendelkezésemre bocsátott. A varázsfegyvert rendkívül furcsa szerzetek őrizték; amennyire csekély tudásomtól telt, lerajzoltam őket. Arcuk nincsen, viszont tele vannak tüskékkel, és mind a négy végtagjuk egy-egy hosszú, borotvaéles szarupengében végződik. Elképesztő, akrobatikus ügyességgel táncoltak és szökelltek, közben pedig mellékesen miszlikbe aprították a kíséretemet, engem is alaposan megszorongatva. Ami még aggasztóbb, azóta kétszer is megpróbálták visszaszerezni a kincsüket, és a jelek szerint van valami módszerük a téren kívüli közlekedésre, mert mindkét alkalommal szó szerint a semmiből rajzottak elő, figyelmeztetés nélkül ütve rajta az embereimen. Én igazán értékelem a kihívásokat, de ami sok, az sok, és ezekből a fickókból már kezd nagyon elegem lenni. Ezúton érdeklődnék, hogy nem tud-e valaki a családból bővebb felvilágosítással szolgálni róluk.

Narukot minden kétséget kizáróan azonosítottam a pengéjét díszítő feliratból. Egyelőre semmi jelét nem adja, hogy több lenne közönséges késnél, én azonban óvatosságból egy ujjal sem nyúltam hozzá. Derekas helytállása jutalmául karamániai mamelukjaim parancsnokának ajándékoztam, meghagyva őt abban a hitben, hogy nem a kés miatt jöttem, hanem a vele együtt elrejtett kincsekért. Igen büszkén viseli, és eddig sem testi, sem lelki elváltozásokat nem tapasztaltam rajta; meglátjuk majd, mi történik, ha megtaláljuk Kindzsált. A másik késről csupán annyi állt a forrásaimban, hogy egy lázadó emír leverése után hadizsákmányként Sztambulba került, ahol nemsokára eltűnt a kalifa kincstárából, ám soha többé nem bukkant föl újra a városon kívül. Valószínűleg mind a mai napig itt lappang valahol.

                             Artemus Carcosa problémája
                            (Hangulatzenéért kattints ide)

A tervem meglehetősen egyszerű. Nem nyomozok Kindzsál után, csak sétálgatok a városban a kíséretemmel, míg elég közel nem kerülök hozzá, akárhol is rejtőzik. Ha a két rivális fegyver megérzi egymást, igen látványos reakcióra számíthatok, legalábbis a régi feljegyzések tanúsága szerint. Ekkor lehetőségem lesz éles harci helyzetben tanulmányozni a viselkedésüket; és már készülök a megfelelő mágiával, hogy a kritikus pillanatban uralmam alá hajtsam őket. Mivel nem közönséges tárgyakról van szó, ehhez alighanem rengeteg friss vérre lesz szükségem; bízok benne azonban, hogy ez nem fog nehézséget jelenteni, bőségesen ellát majd vele a két fegyver vetélkedése. A feltűnés ezúttal sajnos szükségszerű lesz, ám igyekszem úgy intézni, hogy legalább a személyem ne kerüljön előtérbe. Hű mamelukjaim családjáról, ahogy az Allah színe előtt kötelességem, bőkezűen gondoskodni fogok.

A vér örök,

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.