Másnap hajnalban kipihenten ébredtünk; hála szigorú gyógykezelésemnek, a Manipulátor is fölépült a sérüléséből, bár panaszkodott, hogy a tarisznyájában hozott bőséges útravaló helyett vacsorára és reggelire is keserű bogyókkal kellett beérnie. Felkészültünk egy komolyabb csetepatéra, s nem törődve az aggodalmaskodó Vonik intéseivel, útnak indultunk a romok felé. Nem hittük, hogy komolyabb veszély leselkedne ránk, elvégre csak néhány éhenkórász banditával van dolgunk.

Pogány romok az erdő mélyén
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Akadálytalanul jutottunk el a helyszínre, ahol igen kísérteties hangulat fogadott minket. A szél baljósan zúgott a lombok között, nem daloltak a madarak, légyzümmögést sem lehetett hallani. A rabók tábora – noha érintetlennek tűnt – teljesen kihalt volt. Az ősi pogány sírhalmok és szentkövek között néhány beomlott építmény látszott csupán, azok is szemlátomást hosszú idő óta lakatlanok. A tegnap kivallatott fogoly szerint a Fekete Banda húsz-harminc főt számlált, tehát ha itt van a rejtekhelyük, akkor valahol a föld alatt kell keresnünk. A besüppedt, gyomokkal felvert piramis tetején meg is találtuk a tovább vezető utat. Egy kövekből kirakott bűbájos rajzolaton át – amit a Kapuőr egy kontár idézőmágus műveként azonosított – bejutottunk a piramis belső kamráiba. Azonnal láttuk, hogy itt komoly katasztrófa történt.

Az ősi piramis nyilván a banda búvóhelye és fő támaszpontja volt, míg valami mindenestül el nem tüntette a középső traktusait, mértani pontosságú gömböt metszve ki belőle. Az így keletkezett szakadék körül több megcsonkított folyosót és helyiséget találtunk, amelyek minden átmenet nélkül torkolltak a tátongó űrbe. Liánokat növesztettem a falakra, hogy közlekedni tudjunk, és bejártunk néhány ilyen helyiséget. Úgy tűnt, egészen a legutóbbi időkig lakottak voltak, de valami ellenállhatatlan erő minden élőlényt a központban ásító mélységbe vonzott belőlük.

Vizsgálódásunk közben különös neszezés ütötte meg a fülünket odalentről, mintha sok-sok parányi láb nyüzsögne és motoszkálna. Eibon túlvilági hangon belesikoltott a visszhangos üregbe, még bennünket is kis híján megsüketítve – a sötétség pedig egyszerre megelevenedett és mozgásba lendült. A falakon apró, gennyfehér póklények özönlöttek a külvilágba vezető bűvös rajzolat felé, valóságos áradatban menekülve a pokoli ekhók elől. Szerencsére volt nálam egy csúszómászó férgek elleni talizmán, amelyet még rusz hazámból hoztam magammal; máskülönben talán elevenen faltak volna fel minket. A kis agyagfigura távol tartotta őket, míg ki nem jutottak a szabadba, ám ez föl is emésztette minden varázserejét; porrá mállva pergett ki a kezemből.

A Kapuőr már a fogoly vallomásából sejtette, hogy itt egy nagyravágyó, de vétkesen ostoba varázsló feszegeti a téridő szövedékét. Az ilyen kísérletek – mint mondotta – csak bajt hoznak a tudatlan nyomorultak fejére. Egyértelmű volt számára, hogy a kétbalkezes vajákos a saját tiltott praktikáinak esett áldozatul, magával rántva a pusztulásba rabló cimboráit is. Reméltük, hogy Liliar húgunk még életben van és itt várja valahol a segítségünket, nem szippantotta be holmi alvilági dimenzió. Összegyűltünk hát a szakadék szélén, hogy lássuk, miféle szörnyűségeket rejt.

A verem annyira mély volt, hogy nem láttunk le a fenekéig, így hát lehajítottunk néhány fáklyát. Odalent tüstént lángra kapott valami, hátborzongató látványt tárva elénk. Mindent sűrű szövésű pókháló borított, melyben egymásra nyalábolva hevertek a banditák és a zarándokok. Vastag selyemgubókba tekerve vonaglottak, hisz legtöbbjük még élt, a tűz pedig rémisztő gyorsasággal futott végig a pókhálókon. Aldimar rájött, hogy az a temérdek kis pók a begubózott testekben fejlődött ki, onnan bújtak elő. Ámde odalent volt valamelyik gubóban a Kicsi Szépség is, talán már ki is gyulladt.

A pókhálók fogságában
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Felvillant előttem lángokban álló alpesi otthonunk képe, ahol győzhetetlennek hitt atyáink és rokonaink odavesztek. Gondolkodás nélkül vetettem magam a mélybe, hogy megpróbáljam eloltani a tüzet, mielőtt újabb áldozatot szed a Carcosák közül. Aldimar és Eibon követtek, William azonban – mint utóbb kiderült, igen bölcsen – a verem szélén maradt, hogy odafentről tartsa szemmel az eseményeket. A biztonság kedvéért elővette töltött pisztolyát, s közben furcsa, kattogó hangra lett figyelmes a lángok közt nyöszörgő hullajelöltek felől. Minket Aldimarral csaknem agyontaposott valami, amiből nem láttunk semmit, noha erejéből és lendületéből ítélve hatalmas méretű lehetett. William ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdje a mészárlást.

A semmiből megidézett egy kéken foszforeszkáló, áttetsző bakancsot, mely elegáns félkörívet írt le odalent a levegőben, és megalázó módon seggbe rúgta a láthatatlanság palástjába burkolózó óriási pókszörnyet. A fekete, szőrös-nyálkás förtelem annyira meglepődött, hogy lefoszlott róla az álca: akkora volt, mint egy kisebb parasztház, s hatalmas rágóival dühödten csattogott felénk. Valószínűleg nem örült a látogatásunknak, de ezt az érzést mi is viszonoztuk, élünkön a Kapuőrrel. „Egy xaarxi pókanya!” – kiáltotta. „Ha nem pusztítjuk el, az ivadékai egy éven belül egész Frankhont elözönlik!”

Mi tagadás, rendkívül kényes helyzetben találtuk magunkat. Eibon a hugica szívével a kezében kereste Liliart, miközben én az indáimmal dobáltam szét a lángoló testeket, minden egyes gubót az orra előtt lendítve el, hátha megérzi, melyikben van a Kicsi Szépség. Aldimar némi szaglászás után inkább az ösztöneire hallgatott: habzó szájjal rávetette magát a szörnyetegre és eszeveszetten marcangolni kezdte. A pókanya mérges nyálat fröcskölt és ragacsos hálófonalakat eregetett; Eibon időnként túlvilági lángokkal bombázta, de minden támadás leperegni látszott róla. Végül, hála kuzinjaim együttes erőfeszítésének, egyensúlyát vesztette és legurult az emberhalomról – egyenesen rám. Még szerencse, hogy a lándzsámat sikerült idejében leválasztanom a kéregpáncélomról; nem tehettem mást, előreszegeztem és felnyársaltam rá a hatalmas testet, amely maga alá temetett. Bár alig jutottam levegőhöz, azonnal gyökeret vertem a talajba és a szörny húsába egyaránt.

A Manipulátor eddig nem merte használni a pisztolyát, nehogy minket találjon el a nagy kavarodásban; most azonban ütött az ő órája. Egy ravasz varázslattal magára terelte a pókanya haragját, amely erre megpróbált felmászni hozzá, hogy elpusztítsa. Mivel indáim már mélyre kúsztak a testében, tudtam jól, ha menni akar, a belei itt maradnak. Így is történt, s a rám záporozó vér és elszaggatott zsigerek zuhatagában láttam, hogy William eltűnik a párkányról, egy ölnyi ragadós póknyál kíséretében, melyet a szörnyeteg okádott rá. A szívós dög gyakorlatilag két részre szakadt, de még ekkor sem adta fel, és elsodorta a pokoli lángokat szóró Eibont, aki egy időre kiesett az összecsapásból. Én sem voltam túl jó bőrben, és ha nincs Aldimar, győzelmünk alighanem pirruszinak bizonyult volna; ő azonban a pókanya megtépázott torára vetette magát, és a karmaival valóságos alagutat vájt a húsába, mire végre nagy nehezen kimúlt.

A xaarxi pókanya
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Időközben megkerült szegény Liliar is, többé-kevésbé épen, bár nem túl egészségesen. A többi áldozathoz hasonlóan az ő bőre alatt is kicsi fehér póklárvák fészkeltek, de legalább életben volt, én pedig kéregmagvaimmal lelassítottam a paraziták kifejlődését. Sajnos erre a sorsra jutott William is, aki cseppet sem örült neki, hogy apai örömök elé néz – bár mindkettőjük számára megoldást jelent majd a Komposztáló (vagyis Santiago testvérünk) gyógykezelése.

Távozásunk előtt folytattam a hagyományt, miszerint nem hagyunk túlélőket, s mivel a pókanya végvonaglása elfojtotta a lángokat, újra felgyújtottam a selyemgubóit. A Manipulátor félszívvel fölvetette, hogy meg kellene még keresni azt a Gisoreaux nevű gazdag özvegyet, de amilyen megviselt állapotban voltunk, egyikünknek sem volt kedve ezzel vesződni, így a zarándokok csatlakoztak a rablókhoz a tűzhalálban. Hogy minden befejezett legyen, a piramis magába roskadt és végleg elnyelte a nagyravágyó Fekete Banda utolsó hírmondóit. Így vettünk méltányos elégtételt drága kishúgunk szenvedéseiért; legyen ez intő tanulság mindenki számára, aki elég vakmerő hozzá, hogy kihívja maga ellen a Carcosák haragját.

A kis póklények kiszabadulása némi aggodalomra ad okot, mivel Eibon szerint minden ezer ivadékra jut egy termékeny nőstény, és annál biztos sokkal többen voltak. Elhatároztuk, hogy amilyen hamar csak lehetséges, visszatérünk az erdőbe és megtisztítjuk a fertőzéstől, nehogy fészket üssön és elterjedjen a királyságban. Ez azonban egyelőre még várhat, hiszen – amint azt a Kapuőr közölte – az ivarérett nőstények kifejlődése hosszú hónapokba telik.

Mikor visszaértünk Vonik batárjához, a kereskedő – aki ígéretéhez híven megvárt bennünket – csupán egyetlen kurta megjegyzést tett a viharvert, járni is alig bíró, fülig retkes és véres társaság láttán, akik a minap még büszkén és peckesen masíroztak be a sűrűbe, fittyet hányva az intő szóra:

– Vonik megmondta!

Megjegyzés: A történet alapozásául a Legends & Lairs d20-as kalandszéria ötödik darabja szolgált, amely 2001-ben jelent meg a Fantasy Flight Games gondozásában, Olenar’s Heartstone címmel, Darrell Hardy tollából.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.