William nincs elemében
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Volontur egyébként nagyon figyelmes volt, vezetőt is adott mellénk, nehogy eltévedjünk: egy aszaltalma-képű goblint, valami helyi bajnokot. Persze, bajnok; engem itt mindenki hülyének néz. Hihetetlen. A fickó elég mogorván kalauzolgatott minket – a dolog valószínűleg éppoly kevéssé tetszett neki, mint nekünk –, de legalább tartotta a száját és nem ment az idegeimre. Boldogult Orestes bácsikám mondogatta mindig, hogy az élet kicsi örömeit is meg kell becsülni. Nem is tudtam, mennyire igaza van, míg el nem vetődtem ebbe a tündérországnak csúfolt pöcegödörbe.

Az út elején főleg azzal voltam elfoglalva, hogy rábeszéljem az agyvelőmet, legyen szíves ne kicsorogni a fülemen, úgyhogy észre sem vettem, mikor maradt le tőlünk a goblin. Mire úgy-ahogy magamhoz tértem, már Humungussal másztunk egy liánon, kábé kétszáz láb magasan egy szakadék fölött. Hát, nem mondom, kis híján magam alá csináltam, de végül is megoldottuk valahogy. Újabb tornamutatványok után megérkeztünk egy vízeséshez. Na, ekkor kezdett szakadni az eső. Méghozzá nem a langyos és szelíd fajta, hanem az a viharos-villámlós özönvíz, amit mintha dézsából öntenének. Nem tudtam, mi hiányzott még, pillanatokon belül bőrig áztam. Haragudtam én már mindenre és mindenkire, és amikor a vízesést körülvevő barlangokból elősereglett egy regimentnyi pók, teljesen kiborultam. Rájuk ismertem, xaarxi fajzatok voltak, de mindenféle mágikus jelekkel feldíszítve; akárki viselte gondjukat az utóbbi időben, rendesen felhizlalta őket.

A Kertész közben elővett egy szöget, erre nagyot néztem, mert azt gondoltam, Volontur seggéből húzta ki; később kiderült, hogy szó sincs róla, a király magától adta oda neki. Kár. Humungus bekiabált a barlangba és megfenyegette a varázslót, hogy ha nem jön ki hozzánk, behajítja a szöget a vízesésbe. Én egy kicsit rákontráztam, azt hiszem, a felmenőit is belekevertem, mindenesetre ez hatott. Már éppen készülődtem egy újabb öblös beszólásra, hogy puszta kézzel essen nekünk, amikor a pókok nyomában előcsörtetett egy fekete páncélos behemót, akkora békanyúzóval a mancsában, amilyet csak a lovagi tornákon láttam. Hát már a varázslókban se lehet bízni.

Pókrajzás a barlangokban
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Kénytelen voltunk taktikát változtatni, bár a fickó elég hibbantnak tűnt varázsló létére, a tagolt beszéddel is komoly nehézségei voltak. Valahogy azért sikerült megértetnünk vele, hogy ha tiszteletben tartja a család érdekeit, megkaphatja tőlünk a nyavalyás szöget. Mint kiderült, a szög valójában a lelke volt, és ő már kis híján százötven éve vegetált nélküle; nem csoda, hogy az agyára ment. Ebből persze egyenesen következett, hogy Volontur csupa megbéklyózott lelket hord a saját húsába szögezve; lehet neki pár ezres gyűjteménye, hogy mi mindenből, abba szerintem jobb bele se gondolni.

Hogy el ne kalandozzak, a varázsló addig fogadkozott nekünk a maga félbolond módján, míg Humungus végül odaadta neki a szöget, amit ő rögtön belenyomott a fejébe. Lett is belőle égszakadás-földindulás. Én úgy elvágódtam, hogy húsz lábnyit csúsztam a szakadó esőben a sziklákon. Ha még nem lettem volna mindenütt vizes, akkor most sikerült, ráadásul csúnyán bevertem a bordáimat és a jobb könyökömet. (Apropó, jó lenne valamilyen kenőcs ezekre a zúzódásokra is, mert olyan kék-zöld vagyok, mint egy érett meg egy éretlen szilva.) A varázsló viszont jobban lett tőle; mármint továbbra is dühöngő őrült maradt, de legalább már többé-kevésbé megértettük, miket üvöltözik bosszúról, vérfürdőről és tömeghalálról.

Nem fogjátok elhinni: ez a buggyant alak Seranthur testvére volt, méghozzá a bátyja, vagyis a Töviskirályság jog szerinti uralkodója. Nagy nehezen kihámoztuk belőle a történetét, összevetettük mindazzal, amit Seranthurtól és Volonturtól megtudtunk, és végül – azt hiszem – összeállt a kép. Nagyjából a következőkről van szó:

Talildor, a kisemmizett
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A tövistündék és az alkonytündék időtlen idők óta háborúztak egymással, míg két nagy királyuk – Ethellor és Volontur – kétszáz éve véget nem vetett az értelmetlen viszálykodásnak. Ekkor kötötték meg azt a békeszerződést, ami mindmáig érvényben van, és ami előírja, hogy többé a lábukat sem tehetik egymás területére. Nomármost, Ethellornak két fia volt: Talildor, a trónörökös, és Seranthur, aki nagyon szeretett volna trónörökös lenni. Úgy százötven éve tündemértékkel még mindketten fiatalok és bohók voltak, és Seranthur merő virtuskodásból rávette a bátyját, hogy lopózzon át vele az alkonytündék területére. Ott aztán éktelen nagy felfordulást csinált, majd gyorsan hazaosont, benne hagyva a pácban a mit sem sejtő bátyuskát; mert Seranthur véresen komolyan gondolta a gyerekcsínyt. Úgy okoskodott, hogy Volontur nem lesz hülye ilyen csip-csup dolog miatt felrúgni a nagy nehezen nyélbe ütött békeszerződést, a tetten ért határsértőt viszont már csupán a miheztartás végett is felkoncoltatja, persze titokban – ekképpen egyengetve az ő útját a trón felé. A számítása be is vált, Talildornak nyoma veszett; hogy milyen körülmények közt, arra sohasem derült fény, mivel a tövistündék közül csak ők ketten tudtak a kis kirándulásukról, Volontur pedig hallgatott, mint a sír. Ethellor meggyászolta az idősebbik fiát, aztán annak rendje-módja szerint elhalálozott, és Seranthur lépett az örökébe. Igaz, a koronázása napján kinőttek rajta a tüskék – merthogy az erdőszellem vagy a földanya vagy mit tudom én, kiben hisznek ezek a retardáltak, nem rajong az árulásért –, de mindent összevetve úgy érezte, jó vásárt csinált.

Csakhogy Volontur nem ölte meg Talildort; annál ő sokkal okosabb volt. Szépen elkapta, kiszedte belőle a lelkét, kimosta az agyát, tanítgatta erre-arra, és eltette a polcra befőttnek, türelmesen várva a pillanatot, amikor a békeszerződés betűjének megsértése nélkül felhasználhatja a tövistündék ellen. És ez a pillanat most érkezett el, csaknem százötven év múlva. Hadsereg nélkül egy trónkövetelő nem sokat ér, a szomszédból kirajzó pókok viszont tökéletesen megfelelnek ilyen célokra; semmi közük az alkonytündékhez, nyugodtan át lehet küldeni őket a határon, az inváziójuk nem minősül szerződésszegésnek. Volontur még arra is ügyelt, hogy ne lehessen őt elmarasztalni a testvérháborút közvetlenül kirobbantó aktusért; előre látta ugyanis, hogy Seranthur küldeni fog hozzá valakit a pókok ügyében. Ő elmagyarázza a követségnek a helyzetet – már amennyit jónak lát feltárni belőle –, átadja nekik a kulcsot a „renegát varázslóval” folytatott tárgyalásokhoz, aztán a maga részéről mossa a kezeit. Talildorral persze csak úgy lehet értelmesen beszélni, ha előtte visszaadják neki a lelkét – és a lelkével együtt az emlékeit, az önállóságát, a szabad akaratát. Amit nyilván azonnal mozgósítani fog, hogy visszaszerezze áruló öccsétől az őt megillető királyságot.

Briliáns. Azt kell mondanom, briliáns. Volontur patyolattisztán jött ki az egészből. Semmiféle provokációnak nem ült fel, ugyebár; végig őrködött a békén és megtartotta az adott szavát; még irgalmas lélekkel meg is könyörült ősi ellenségének örökösén, amikor a szerződés értelmében jogában állt volna lekaszabolni. Ő igazán nem tehet róla, hogy a Töviskirályságban most ki fog törni a legkegyetlenebb fajta testvérháború. Annyira semmi köze nem lesz hozzá, hogy a kisujját sem kell mozdítania (nem is engedné a békeszerződés!); nyugodtan kivárhatja a végét a szomszédban, a saját érintetlen hadserege élén.

Drága kuzinok, ha az én véleményemet kérditek, hát ilyen orcapirítóan és zseniálisan álnok cselszövésre csak a legnagyobb és legbölcsebb uralkodók képesek.

A háború, amiben nem veszünk részt
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Bár eszközként használt föl minket, nem tudok neheztelni rá, hisz kárunk nem származott belőle, hasznunk viszont annál inkább, feltéve persze, ha élni tudunk a kínálkozó lehetőséggel. Számomra, ahogy itt fekszem a betegágyamon, már a puszta gondolat is szívmelengető, hány nyálkás, taknyos, büdös és szellemileg visszamaradott tündérfajzat fogja a közeljövőben halomra mészárolni egymást a Khunt névre hallgató emésztőveremben. Nekünk természetesen nem szabad belekeverednünk a testvérviszályba – elképzelni se szeretem, miféle undok módszerekkel háborúznak ezek a dögök –, ám ettől még bátorsággal a javunkra fordíthatjuk. Első lépésként Talildorral is megkötöttem ugyanazt a szerződést, amit Seranthurral: bármelyikük győz, a Töviskirályság mindenképpen elismeri Humungus szuverén khunti tartományát – és ez még csak a kezdet. Számos további ötletem van, amiről örömest konzultálnék veletek személyesen, amint a lábadozás útjára lépek. Ezért is kellenének minél sürgősebben azok a gyógyfőzetek és balzsamok, amelyeket föntebb már hellyel-közzel említettem; előre is köszönet értük.

Testvéri üdvözlettel:

Megjegyzés: A történet alapozásául a Legends & Lairs d20-as kalandszéria második darabja szolgált, amely 2001-ben jelent meg a Fantasy Flight Games gondozásában, Darkwood’s Secret címmel, Justin Bacon tollából.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.