Megjegyzés: Ismét egy szerepjátékos kiadvány bemutatása következik, ez azonban – eltérően az előzőtől – olvasóink  egy része számára ismerős lehet. Tavalyelőtt publikáltam az rpg.hu-n, de nem a főoldalon, önálló írásként, hanem kissé rapszodikusan elszórt bejegyzések formájában a Call of Cthulhu-fórumon. Egybeszerkesztve és összefésülve itt jelenik meg először; jómagam is meglepődtem rajta, milyen terjedelmesre sikeredett.

Ramsey Campell’s Goatswood and Less Pleasant Places
by Scott David Aniolowski & Gary Sumpter et al.
Chaosium Inc., 2001.
(Call of Cthulhu forráskönyv és kalandgyűjtemény)

 A Lovecraft munkásságát folytató írók közül, akik saját elképzeléseikkel bővítették és gazdagították a Cthulhu-mítoszt, a magam részéről Ramsey Campbellt tartom a legjelentősebbnek. Ezzel persze lehet vitatkozni, ám más szóba jöhető jelöltekkel szemben sok minden szól Campbell javára, mégpedig nem csupán szubjektív „tetszik-nem tetszik” érvek. Bierce és Chambers ötletei szervesebben beépültek a mítoszba, ezek a szerzők azonban Lovecraft előtt működtek, és nem ők merítettek tőle, hanem fordítva. Derleth és Lumley többet és ambiciózusabban írt, de erősen vitatható felfogásban, önkényesen átértelmezve a „kozmikus iszonyat” fogalmát. Borges és King sokkal nagyobb formátumú alkotók, ám az ő hozzájárulásuk a lovecrafti örökséghez igen szerény, egy-két hommage jellegű írásműre szorítkozik. A legújabb posztmodern mítosz-interpretációk (Klein, Pulver, Barron) pedig ha tartalmukban nem is feltétlenül, de stílusukban mindenképpen messze esnek a klasszikus korpusztól, s egyelőre még kérdéses, mennyire tudnak összeforrni vele.

Irodalmi megjegyzés: A vájtfülűeknek feltűnhet, hogy Clark Ashton Smith kimaradt az összehasonlításból. Ami mítoszhoz való kreatív hozzájárulást illeti, őt legalábbis egyenértékűnek tartom Campbellel, de sokkal szuverénebb alkotónak. Gyors példázattal élve ezt azt jelenti, hogy aki szereti Lovecraftot, az Campbellt is biztosan szeretni fogja, Smith-t viszont nem szükségképpen, jellegzetesen egyéni stílusa és hangulata miatt, amely a lovecrafti korpuszból inkább az álomtörténetekkel tart rokonságot. Ramsey Campbell fantáziája nem szárnyal ennyire szertelen magasságokba, viszont szolidabb, következetesebb és mindent összevetve hívebb a Mester hagyatékához.

A brit szerző fantáziájából olyan közborzongásnak örvendő szereplők származtak át a Cthulhu-kánonba, mint Eihort és Y’golonac (Nagy Öregek), Daoloth és Ghroth (Külső Istenek), a sírpásztor és a shanok (a Shaggai bolygó rovarszabású agyparazitái), vagy éppen a Glaaki megnyilatkozásai (ez a tizenkét kötetes mítoszkompendium, amelyből egyetlen oldal is elegendő, hogy halálos veszedelembe sodorja az olvasót). És az ő alkotása a Severn-völgy, az a fiktív irodalmi közeg, amely kétségkívül dobogós helyen van a mítosz világában, nem sokkal maradva el Arkham és környéke mögött. Lovecraft örökségét Campbell ültette át a gótikus rémtörténetek őshazájába, Angliába – s tette ezt oly biztos kézzel, oly kifinomult érzékkel, hogy hangulati-fogalmi lényege az új miliőben is változatlan maradt.

Mint korábban közzétett ismertetőimből kitűnhetett, az én mesélői ízlésemnek a Call of Cthulhuban a brit környezet jobban megfelel az amerikainál. Ezért is vártam annak idején igen izgatottan azt a szerepjátékos forráskönyvet, amely Ramsey Campbell munkásságát dolgozta fel, az író tevékeny hozzájárulásával, Goatswood and Less Pleasant Places címen. A várakozás meglehetősen hosszúra nyúlt, mivel a kiadványról még valamikor a kilencvenes évek elején kezdtek csiripelni a verebek, aztán elsodorták a kártyajáték-cunami hullámai, a Chaosiumtól előbb a Pagan Publishinghez került, majd vissza, s végül tízesztendős vajúdás után látott napvilágot 2001-ben, több szerkesztőt is elfogyasztva. Roppantul megörültem neki, hisz ez a projekt időközben már-már urbánus legendává ködösült, ám amint belelapoztam a vaskos (250 oldalas) kötetbe, meg kellett állapítanom, hogy a sok viszontagság bizony nem szolgált javára.

Kezdjük mindjárt a definíciók szintjén: a kiadvány a címlapon forráskönyvként és „nyitott” kampányként határozza meg magát, holott valójában különálló kalandok gyűjteménye, amelyeket semmi nem köt össze a közös földrajzi környezeten kívül. Ez a formátum korábban már nagyon jól bevált a klasszikus Lovecraft Country-antológiáknál (Tales of the Miskatonic Valley; Adventures in Arkham Country), úgyhogy nem igazán értem, miért kellett szemérmetes pironkodással palástolni. Forráskönyvként a komplett szövegnek csupán mintegy húsz százaléka fogható fel, konkrétan az első két fejezet, A Campbell-mítosz és A Campbell-vidék (The Campbell Mythos; Campbell Country). Sietek leszögezni, hogy az egész kiadványban ez a legnívósabb és leghasznosabb szekció: nem csupán a mítosz Campbell által kreált elemeit ismerteti tömören és áttekinthetően, a Severn-völgyi városoktól és falvaktól kezdve a bennük tevékenykedő titkos kultuszokon keresztül az általuk használt ereklyékig és varázslatokig, hanem kitér a mindennapos élet olyan triviális, de fontos részleteire is, mint a közlekedés és az időjárás, a fegyvertartás jogi szabályozása, vagy éppen az angol konyha.

A mítosz vonatkozásában a könyv a véleményem szerint legcélszerűbb megközelítést alkalmazza, vagyis lelkiismeretesen feldolgozza az irodalmi alapanyagot, saját kútfőből azonban szinte semmit nem tesz hozzá. Ez a fejezet a szövegállomány legrégebbi rétegét képezi, még az első szerkesztő – Scott David Aniolowski – írta, és nagyon meglátszik rajta, hogy minden apró-cseprő kérdésben gondosan egyeztetett Ramsey Campbellel. Ennek eredményeként végre ugyanolyan részletes ismertetőt kapunk Glaaki megnyilatkozásairól, mint a többi fontos mítosz-grimóriumról, a különböző kiadásokat sorra véve, kötetenkénti lebontásban. Ahol Aniolowski bővít a „Campbell-mítosz” keretein, ott mindig más irodalmi forrásból merít, például William Hope Hodgson Carnacki-novellaciklusából. (Hodgson korábban élt és alkotott Lovecraftnál, írásai azonban igen könnyen integrálhatók a Cthulhu-mítoszba, hála a koncepcionális és hangulati rokonságnak.) Egyetlen olyan momentumot találtam csupán, ami a szerkesztő önálló elképzelése, ám ez is inkább irodalmi kölcsönzésnek minősül, mivel a saját évekkel korábban megjelent novellájából vette át. Kövezzetek meg érte, de én ezt így látom helyesnek: a háttéradaptáció kövesse szigorúan az irodalmi mintát, aztán az egyes kalandokban már lehet vele variálni.

A forráskönyvi szekcióban csak egy dolog nem tetszik, az viszont nagyon: hogy kortárs idősíkot használ. Campbell novelláiról tudnivaló, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben játszódnak. Namármost, ez a klasszikus lovecrafti idősíkhoz képest tényleg modern közeg, de annyira azért nem, hogy a hangulati hűség súlyos csorbulása nélkül extrapolálható lenne az ezredfordulóra. A Severn-völgy meglehetősen félreeső hely, ám egyáltalán nincs elzárva a külvilágtól: Londonból két óra alatt el lehet jutni a százezres lakosságú Brichesterbe, amely nagyjából Arkham szerepét tölti be a „Campbell-vidéken”. Kortárs viszonyokat feltételezve tehát itt meg kell találnunk napjaink különféle áldásos élettartozékait, az internettől és a mobiltelefontól kezdve a környezeti tudatosságon keresztül a politikai korrektségig. Meg is találjuk őket, e téren a forráskönyv pedáns és következetes. Igazán kár, hogy a Campbell-novellákból, amelyekre elméletileg alapozna, a fent felsorolt elemek mind hiányzanak. Akit tehát az olvasmányélményei ösztönöztek a kiadvány megvásárlására, az már a bevezetőben nagyot fog csalódni, a kalandokban meg aztán végképp – rá sem ismer majd a Severn-völgyre.

Nem értem, miért kellett ráerőszakolni az irodalmi közegre ezt a korszakváltást. A „Campbell-vidék” simán megmaradhatott volna a saját kis időzónájában, a három fő Call of Cthulhu-idősíktól függetlenül. Az ehhez szükséges szabálymódosítások talán két plusz oldalt igényelnének a forráskönyvi szekcióban. Ez nem tűnik megoldhatatlannak, különösen annak fényében, hogy egyik-másik ezután következő kalandot mindenestül ki lehetne hajítani, még a papír árát sem érik meg, amire kinyomtatták őket.

Itt van mindjárt az első, A Windthrope örökség (The Windthrope Legacy), amelyet maga a szerző – Aniolowski – dicséretes szerénységgel csak „kampánykeret”-nek nevez. A világ legformabontóbb ötletével indítunk: az egyik karakter értesítést kap egy sosem látott távoli rokon tragikus elhunytáról, továbbá arról, hogy örökölt tőle egy kastélyt a Severn-völgyben. A partinak természetesen eszében sincs firtatni a gyanús haláleset körülményeit, ehelyett közelebbről nem részletezett indítékból mindannyian leköltöznek az újonnan szerzett birtokra, ahol… ahol nem történik semmi. Illetve bocsánat, megismerkedünk a háromfős személyzettel, akikről valósággal ordít, hogy ők fogják majd mondvacsinált ürügyekkel belerángatni a csapatot a későbbi kalandokba. Kettőnek közülük, akik nap mint nap állandó érintkezésben vannak a kastély lakóival, nullás a Lelkiereje; nyilvánvaló, hogy ez hónapokig nem szúr szemet derék nyomozóinknak, akik merő szórakozásból rakosgatták azokat a pontokat a Pszichológia értékükre. Ennekutána részletes krónikát kapunk a birtok hátborzongató epizódokban bővelkedő történetéről, aminek a további események szempontjából ugyan semmi relevanciája, viszont aki esetleg nem olvasta volna A szoba a kastélyban (The Room in the Castle) c. Campbell-művet, az most már nyugodtan kihagyhatja, sűrítve megetették vele az összes poént. A kastély alaprajza nagyon fontos lesz a harmadik kalandban, ezt persze a szerkesztő is tudja, és ott kinyomtatja még egyszer.

Ennek az összességében tíz darab abszolúte fölösleges oldalnak elvben az lenne a funkciója, hogy odacsalja a partit a Severn-völgybe és valamiféle motivációt kreáljon nekik – de annyira bénán csinálja, hogy az már szinte fáj. Játékosként nekem például első dolgom lenni kirúgni a személyzetet, még csak nem is gyanakvásból, hanem mert van sajátom és hozom őket magammal. Ami után pedig azonnal nyomozni kezdenék, az a sosem látott kuzin titokzatos halála. Ennek még értelme is lenne, hiszen szegény rokon attól kapott szívinfarktust, hogy meglátta a szomszéd várrom alatt kuksoló Byatist – csakhogy ez ennyivel el is van intézve, ha a titoknok kalandot akar kanyarítani belőle, magának kell összebarkácsolnia. Különben az sem tiszta előttem, hogy ha a cselekmény szempontjából fontos, hogy a partinak legyen egy várkastélya, akkor miért nem indítunk azzal, hogy van nekik és kész. Ez az egész örökösödési hercehurca csak arra jó, hogy a sztori tökéletesen érdektelen hivatali ügyintézéssel kezdődjön, amelynek során a mesélő tökéletesen érdektelen nímandokat alakít, versenyt unatkozva a játékosokkal.

A második kalandot Richard Watts követte el, a címe Gótika (Gothic), a tartalma pedig nagyjából ugyanilyen eredeti. Ramsey Campbell munkásságához annyi köze van, hogy Brichesterben játszódik; a Cthulhu-mítoszhoz még ennyi sem. Illetve elnézést, szerepel benne egy csillagászati távcső, amit a nyomozók szinte biztosan nem találnak meg – szerencséjükre, mert ha belenéznek, egy Külső Isten kacsint vissza rájuk. Ez egy Campbell-novellából lett idecibálva pitykedísznek, a történet szempontjából semmi jelentősége.

Miről is szól akkor voltaképpen a Gótika? Zanzásítva kábé arról, hogy essünk ájultan hasra a csupa nagybetűs MÁSSÁG előtt. Egy eltűnt tinédzser után nyomozva a parti regényes odüsszeiára indul a kilencvenes évek különböző ifjúsági szubkultúráiban. Természetesen mindenkiről kiderül, hogy érzékeny és félreértett lélek, belül csupa csipke és művészet, fűnél keményebb cuccot nem nyomat. (Kivéve a mocsok náci szkinhedeket.) Majd lassan kibontakozik előttünk egy buzeráns vámpírpár könnyfakasztó szerelme, melyet bigott homofóbok és keresztény fundamentalisták fenyegetnek. A szerző által sugallt végkifejlet olyan émelyítően szentimentális, hogy az Alkonyat dosztojevszkiji sorsdrámának tűnik hozzá képest.

Mindent összevetve, ez egy vacakul megírt, rossz klisékkel telezsúfolt, szájbarágós kaland, aminek minden jelenetéből csöpög az Épületes Erkölcsi Mondanivaló, a Cthulhu-mítosznak viszont nagyítóval sem lelni nyomát benne. Számunkra külön nyalánkság, hogy az igen idétlen metroszexuális fővámpír szerepét Watts egy történelmi magyar hősre osztotta, a törökök által csak „erős fekete bég”-ként emlegetett Nádasdy Ferencre, aki nyilván azzal érdemelte ki e kétes értékű megtiszteltetést, hogy ő volt Báthory Erzsébet férje.

Innen már nincs lejjebb, vélhetnők; s valóban, a harmadik kaland – a Néma sikoly (Silent Scream) Aniolowskitól – első pillantásra mintha feledtetné eddigi rossz tapasztalatainkat. A felütés nagyon erős és kifejezetten eredeti: a parti kastélyáról kiderül, hogy 1925-ben forgattak itt egy némafilmet. Méghozzá nem is holmi kis költségvetésű, obskurus darabot, hanem egy monstre Metro Goldwyn Mayer-produkciót, idősb Lon Chaneyvel és Theron Lysanderrel, Tod Browning rendezésében. Az ambiciózus projekt A vészhozó (The Harbringer) címet viselte, ihletését a kastély baljós múltjából merítette, s a stúdiódíszletek közt forgatott kortárs horrorfilmekhez képest éppen az volt a különlegessége, hogy a lehető legautentikusabb helyszínen rögzítették. A hozzá fűzött reményeket azonban nem váltotta be, főként mivel hamarosan híre ment, hogy el van átkozva: a munkát titokzatos balesetek hátráltatták, a stábból többen megőrültek, az egyik főszereplő öngyilkosságot követett el. Bár a határidőt és a költségvetést egyaránt túllépték, A vészhozó végül mégis elkészült, sőt – korát megelőző remekmű lett belőle, a rendező és a színészek egyaránt fölülmúlták önmagukat. Talán túlságosan is jól sikerült, a közönség ugyanis fölöttébb zaklatottan fogadta: számos néző elájult félelmében, a bemutatókon zavargások támadtak, a kritikusok felháborodtak, a mozitulajdonosok perrel fenyegetőztek. Az MGM sürgősen visszavonta és bedobozolta a filmet, amelyre aztán a feledés homálya borult, minden kópiáját elveszettnek hitték, míg a kaland nyitányaként elő nem kerül egy példány egy amerikai gyűjtő hagyatékából.

Az ötlet egyszerűségében is nagyszerű. A híres-hírhedt grimóriumok a Call of Cthulhuban a legkülönfélébb formákat ölthetik, az antik agyagtábláktól kezdve a modern színdarabokon keresztül az operaelődásokig; kézenfekvő tehát, hogy amint a mítosz halad a korral, előbb-utóbb a mozgókép műfajában is megjelennek. Bármennyire magától értetődik ez a gondolat, tudomásom szerint először Aniolowskinak jutott eszébe, s ezért kijár neki a kalapemelés.

Mellesleg jegyzem meg egyébként, hogy Tod Browning valóban csinált egy ilyen elátkozott hírben álló filmet, amellyel messze megelőzte korát, legalábbis ami a közönség ízlését illeti. 1932-ben került a mozikba Szörnyszülöttek (Freaks) címmel, és akkora botrány lett belőle, hogy az egész rendezői pályafutása ráment. Mindenkinek javaslom a megtekintését, a régi horrorok többségével ellentétben máig sem veszített sokkoló hatásából, tényleg dobni kell hozzá a Lelkierőre. Manapság már aligha lehetne ilyen filmet forgatni, rögtön zátonyra futna az emberjogi szervezetek tiltakozásán, ugyanis nem használ speciális effekteket, valódi torzszülöttek játszanak benne. (Akik amúgy egytől egyig hivatásos cirkuszi előadóművészek voltak, és Browning csinos gázsiért szerződtette őket, de hát mostanában az a felfogás járja, hogy a fogyatékos üljön otthon és éljen a segélyből, különben tüstént kizsákmányolást és visszaélést kiáltunk, az emberi méltóságot emlegetve.)

No, vissza a kalandhoz. Azt a bizonyos muzeális értékű kópiát nem kisebb személyiség szerzi meg a hagyatéki árverésen, mint John Carpenter, és az a zseniális ötlete támad, hogy megcsinálja a remake-jét, természetesen az eredeti helyszínen. A partinál hamarosan jelentkezik egy producer, hogy kibérelje az ingatlant – az a fajta ajánlat ez, amire napjainkban a legelőkelőbb angol főrendek sem mondanak nemet, főleg mivel őseiktől öröklött kastélyaikat a turisztikai és reprezentációs bevételekből tartják fönn teljes történelmi pompájukban. A producerhez aztán csatlakozik a forgatókönyvíró, hogy némi helyszíni szemlével csiszolja véglegesre a szöveget, és a három főszereplő, hogy még a munka megkezdése előtt akklimatizálódjon az új közeghez. Hogy mi következik ezután, azt aligha szükséges olvasóim szájába rágni: A vészhozó átka ismét működésbe lép…

Eddig ez egy remekbe szabott kalandnyitány, rutinos Call of Cthulhu-mesélőknek tüstént beindul tőle a nyálelválasztásuk. A folytatás sajnos képtelen tartani a színvonalat, előbb bántóan sematikussá válik, majd teljesen szétesik a logikai varratok mentén. Aniolowski csaknem az összes hibát elköveti, amit kalandíró egyáltalán elkövethet, s a sztori végül kidolgozatlan és kiábrándító antiklimaxban tetőzik, amely mintapéldája a játékélményt agyoncsapó megnyerhetetlen szituációnak. A Call of Cthulhuban megesik olykor, hogy a történet végén a parti akkor is szörnyű halált hal, ha egyébként mindent a lehető legjobban csináltak; ez esetben viszont érzékeltetni kell velük, hogy az erőfeszítéseik nem voltak teljesen hiábavalóak, valami eredményt azért mégis hoztak, legalább távlatilag. Ezzel szemben itt mi történik? „Végre megvan! Lelepleztük Y’golonacot!” „Szép munka volt, fiúk! Y’golonac most megesz titeket és megy tovább.”

Hosszan sorolhatnám még, hogyan hágnak egymás sarkára a kalandban a bődületesnél bődületesebb baklövések. Hangulati és dramaturgiai mintaképnek Aniolowski A dolog (The Thing) című Carpenter-filmet nevezi meg, s ennek szellemében szabadítja rá a filmes stábbal összezárt partira az alakváltó Y’golonacot. Amíg el vannak szigetelve a külvilágtól, ez valóban igen hatásos, csakhogy kábé két óra múlva befut a rendőrség és lőttek az izolációnak. (Emlékezetem szerint A dologban semmiféle mentőexpedíció nem jelent meg az első halálesetek után.) Innentől csupán azért lehet folytatni a sztorit, mert Aniolowski ábrázolásában a rendőrség vak, süket és teljesen hülye. A helyszínen ugyebár találnak minimum két felhentelt hullát és limitált számú túlélőt; ehhez képest senkit nem tartóztatnak le, nem helyeznek védőőrizetbe, de még megfigyelés alá sem. Ezt követően Aniolowski feltételezi, hogy a parti a régi némafilm forgatását övező rejtélyeket kezdi kutatni (miért csak most jut eszükbe lezavarni ezt a kötelező gyakorlatot?), sorra kifaggatják az eredeti stáb még fellelhető tagjait (izé… nem telt el azóta alsó hangon hetven év?), Y’golonac meg közben pudlikutyaként kíséri őket, és amint végeznek az interjúkkal, megöli az alanyokat (ez akkora értelmetlen blőd baromság, hogy kritizálni is fölösleges).

Mivel az NJK-k kevesen vannak és gyorsan fogynak, a kalandnak ebben a fázisában csak a menthetetlen tökkelütöttek fognak bonyodalmas nyomozásba, a többiek zsigerből kiszúrják a soraikban megbúvó imposztort. Ekkor… ekkor például, Aniolowski ajánlása szerint, fel lehet neki mutatni az Ősi Jelet. Érdekes, én eddig azt hittem, az ilyesmi csak az ócska vámpírfilmekben működik az ezüstkereszttel, mi most Call of Cthulhut játszunk, ahol az Ősi Jellel kapukat és átjárókat szokás lezárni, személyes talizmánnak nem alkalmas. Szerencsére a szerzőnek van alternatív javaslata: „ha 75 pontot sebeznek rajta, a Nagy Öreg visszavonul”. Roppant eredeti. És ha szabad kérdeznem, mivel sebezzünk rajta 75 pontot, a négy fejezettel föntebb ismertetett szigorú fegyvertartási szabályozás mellett? Vagy tételezzük fel, hogy a Severn-völgyben az amerikai filmszínészeket vendégül látó földbirtokosok dinamittal és lefűrészelt csövű sörétes puskával készülnek a társasági eseményre?

A legviccesebbet a végére hagytam. A háromfős személyzet – ők ugye a nagy vendégség miatt óhatatlanul jelen vannak a kastélyban – abszolúte immunis Y’golonac minden támadására és mesterkedésére…  mert szükség van rájuk a későbbi kalandokban! Na most, mivel az NJK-k – ismételten hangsúlyozom – nincsenek sokan, egy szemfüles nyomozó ezt igen könnyen kiszúrhatja, és még csak nem is kell metajátékos szinten gondolkodnia: elvégre Y’golonacnak valami saját rejtélyes oka is lehet rá, hogy kímélje őket. Innentől fogva a legtöbb esélye annak a karakternek lesz, aki kézigránátfüzérrel az övén közlekedik a kastélyban, mellén az inassal, hátán a szobalánnyal. Carpentert idéző botcsinálta horrorfilmünk ezen a ponton fullad menthetetlenül börleszkbe.

Mesélői megjegyzés: Annak idején elkövettem azt a ballépést, hogy megpróbáltam lemesélni ezt a történetet. A felvezetés ígéretesen indult, talán csak a színészeket fazoníroztam egy pöttyet ellenszenvesebbre a kelleténél, bár az eredetiben is ritka tenyérbemászó pondrók, egyetlen kivétellel, aki viszont elsőként esik Y’golonac áldozatául. Megindult a mészárlás, jött a rendőrség, felvették a tanúvallomásokat, a maradék stábot átköltöztették egy szállodába – minden annak rendje-módja szerint, ahogy a kalandban meg van írva. A játékosaimnak viszont eszük ágában sem volt folytatni a nyomozást; A vészhozó eredeti változatáról úgyis kiderítettek már mindent, ami érdekelte őket. A Carpenter-féle szerződést felmondták, a stábbal minden kapcsolatot megszakítottak, két hónapon át tapodtat sem tágítottak egymás mellől, még a vécére is párosával jártak, és ha a hatóságok részéről a leghalványabb gyanú fölmerült az ügyben játszott szerepükkel kapcsolatban, kőkemény alibit igazoltak egymásnak. „De gyerekek” – mondom én – „Y’golonac közben felzabálja az amerikaiakat!” Úgy kell nekik, megérdemlik. „De ha meg se próbáljátok megakadályozni, mostantól minden haláleset után veszítetek egy Lelkierő pontot!” Ötből háromnak már befellegzett, olcsón megússzuk. „De akkor Y’golonac a producer képében átkel az óceánon, és terített asztal várja Hollywoodban!” Erre pezsgőt hozattak és koccintottak.

Hát, az eddigiekben vázolt kép nem túl hízelgő, előrebocsátanám azonban, hogy később ez valamelyest javulni fog. Mint már a bevezetőben is említettem, a Goatswood and Less Pleasant Places ugyan csalódást okozott nekem, de a szemétre azért nem vágtam ki, találtam benne használható részeket. Ilyen például a negyedik kaland, J. Todd Kingrea tollából, amely a Szívre szólva, holtra válva (Cross My Heart, Hope to Die) címet viseli.

Tartozom egy vallomással: imádom Eihortot. Mármint nem olyan értelemben, hogy kultuszt alapítanék a tiszteletére, csupán mint olvasó és mesélő. Ő a kedvenc Nagy Öregem. Annyira rafináltan és ódivatúan hátborzongató, hogy öröm vele dolgozni. Az útvesztője, a tenyészete, a sötét alku, amit a hozzá folyamodóknak ajánl – megannyi gazdagon variálható alapozás az ijesztőbbnél ijesztőbb kalandokhoz. Mivel pedig Mr. Kingrea Eihort köré építi föl ezt a történetet, nálam félig már eleve nyert ügye van.

További pozitívum a meglehetősen merész központi koncepció, amely az első hallásra furcsának tűnő címből is kiviláglik. Cross My Heart, Hope to Die – ezek egy gyerekmondóka nyitósorai (amelyet engedelmetekkel nem szó szerint fordítottam, hanem egy féltéglányi gyermekfolklór-antológiából kerestem ki hozzá a legközelebbi magyar párhuzamot). A címet pedig mottó gyanánt mindjárt egy másik mondóka követi, elnézően dorgálva a csúnya kisfiút, aki kútba fojtotta a kiscicát. Ding dong bell, Pussy’s in the well, / What a naughty boy was that, drowning the poor pussy cat...

Igen, a történet fókuszában gyerekek állnak. Csakhogy nem a szokásos, Hollywood által szentesített szerepben, vagyis ártatlan és kiszolgáltatott áldozatként, akiknek a végén persze haja szála se görbül. Nem kérem, ezek a bájos camside-i elemisták, fiúk-lányok vegyesen, a Túlélők nevű „titkos” kölyöktársaságba tartoznak, amiről a felnőttek természetesen tudnak ugyan, de elnézően úgy csinálnak, mintha hírét se hallották volna, és szándékosan nem firtatják, mivel foglalkozik. Amit elég rosszul tesznek, mert a Túlélők nem Fecskék és Fruskák vagy Pál utcai fiúk, hanem a legfélelmetesebb Eihort-kultusz, amellyel egész Call of Cthulhu-praxisom során találkoztam. Vezetőjük Camside legzűrösebb csibésze, a tizenkét éves Kerwin Barclay, aki valójában nem is emberi lény, csak a tenyészet önállóan funkcionáló telepe; a többiek viszont teljesen normális gyerekek, nem őrültek, nem betegek, nem rángatja őket dróton holmi hipnotikus erejű külső akarat.

Minden elismerésem a szerzőé, amiért volt bátorsága nekimenni ennek a betonkemény tabunak. Sajnálatos, bár egyáltalán nem comme il faut tény, hogy a gyerekek korántsem olyan ártatlan, aranyos angyalkák, amilyennek a véleményformáló média beállítja őket. Magukra hagyva, a saját szociális közegükben iszonyú kegyetlenek tudnak lenni, éppen naivitásuk és csekély élettapasztalatuk miatt; némi cinikusan hidegvérű manipulációval pedig különösebb fáradság nélkül valóságos szörnyetegeket lehet nevelni belőlük. (Aki kételkedne ebben, az olvassa el Goldingtól A legyek urát, vagy tanulmányozza az afrikai gyerekkatonák esetét.) És Eihort pontosan ezt csinálja.

Aki felvételt szeretne nyerni a Túlélők Társaságába, annak át kell esnie a kölyökcsapatokban szokásos avatási szertartáson. Ez nem kirívóan durva, igazából még szelídebb is, mint – példának okáért – az angol középiskolai kollégiumokban. A jelöltnek ki kell bírnia némi időt egyedül egy vaksötét barlangban (Eihort útvesztőjének bejáratában), majd elevenen lenyelnie egy undok bogarat (természetesen Eihort tenyészetéből). Innentől kezdve a Nagy Öregnek szabad bejárása van az álmaikba, ő azonban módfelett szőrmentén bánik velük. Mivel a csillagok együttállása nemsokára kedvező lesz, ki akar szabadulni a labirintusából, ehhez pedig nem hisztérikus idegroncsokra van szüksége, hanem teljesen normális gyerekekre, akikre senki sem gyanakszik néhány érthetetlen csínytevés miatt.

A Túlélők tehát iskolába járnak, hintáznak és fogócskáznak, képregényeket gyűjtenek, vihognak és pletykálkodnak (ha lányok), jókorákat lódítanak és meg-megpüfölik egymást (ha fiúk). Közben szorgalmasan gyűjtik a csillagászati adatokat, a suliban kapott házi feladatnak álcázva az Eihort béklyóit megoldó rituálé előkészítését. Aztán rágyújtják a házat az öreg nyugdíjas ápolónőre, aki még emlékszik a Kerwin Barclay születése körül tapasztalt furcsaságokra. Aztán a kaland mottójául szolgáló mondóka szellemében kútba fojtják az áruló kisfiút, aki megijedt és „beköpte” őket a felnőtteknek. Aztán testületileg végeznek a szüleivel is, akik túl kitartóan nyomoznak az eltűnt gyerek után; apukához fűnyírót használnak, anyukához grillezőnyársat. Aztán kiszabadítják labirintusából a Nagy Öreget, amibe valamennyien beleőrülnek – hacsak a parti időben közbe nem lép…

Folytatása következik...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Thirlen 2011.01.08. 21:36:35

Mivel az eredeti forrás elérhetősége úgy érzem, sokat adna a cikk élvezhetőségéhez, engedelmetekkel egy kis [url="http://www.mediafire.com/?cpcaoe9afyava"]angol nyelvű függelék[/url].

Válasz erre 

Thirlen 2011.01.08. 21:40:57

Elnézést a beleszemetelésért, rossz kódolás és utólag javíthatatlan hozzászólások balsorsú találkozása.

Válasz erre 

Humungus Carcosa 2011.01.09. 19:26:30

Örökös kedvencem a horror műfajában Lovecraft és a hozzá hasonlók munkássága. Itt végre nem a láncfűrészes darabolás és bélkihúzgálás az írók (meglehetősen szegényes) eszköze a borzongatásra. Itt nem ágy alól kikukkantó mumusok riogatják a népet, akiket a villany felkapcsolásával el lehet ijeszteni. Ezek kőkemény, idegen iszonyat képviselői. Annyira idegenek, hogy rettegünk tőlük mert esélyünk sincs arra, hogy megértsük őket vagy felfogjuk azt, hogy mit akarnak és mit is gondolnak. Nem mesebeli szörnyek amikre nincs magyarázat, nagyon is logikusak. De ezt a logikát az ember genetikailag képtelen felfogni.
Kár, hogy kevés ilyen stílusú filmet forgattak az elmúlt évtizedekben.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: