Új sorozatcímünk alatt kevéssé közismert, nehezen hozzáférhető, ám figyelemre érdemes Call of Cthulhu-kalandokat fogunk ismertetni a Carcosa-kampány mesélőjének magángyűjteményéből. Az ötlet eredetileg két éve vetődött fel az rpg.hu Call of Cthulhu-fórumán, de a Carcosa-blog ideális felületnek tűnik felidézéséhez és folytatásához.

Nyitódarabunk címe Fehér Tűz (White Fire), és 1986 áprilisában jelent meg az Adventurer brit szerepjátékos magazin debütáló számában. A szerzője az eredetiben nincs feltüntetve, alighanem azért, mert az első lapszámot szinte mindenestül a szerkesztő – Stephen Dillon – írta, és nem akarta az ildomosnál többször kinyomtatni a saját nevét. Más szóval, a kredit nagy valószínűséggel őt illeti. A kaland egyébként a klasszikus időszakban – az 1920-as években – játszódik, de nem Amerikában, hanem Angliában. Kezdő nyomozók is elboldogulhatnak vele, én akár még szólójátéknak is elfogadnám.

Hőseink, ahogy az derék brit úriemberekhez illik, megfontolt derűvel üldögélnek a Sotheby’s könyvárverésén. Miután az előző fordulóban lemaradtak egy első kiadású Tristram Shandy-példányról, a továbbiakban csupán a szemlélődésre szorítkoznak, filozofikusan belenyugodva vereségükbe. Az utolsó tétel – egy nem túl érdekes hagyatéki csomag – váratlan izgalmakkal szolgál, a kikiáltási ár viharos gyorsasággal emelkedik. A késhegyre menő licitálásból végül egy nyugalmazott bankár kerül ki győztesen: Sir Charles Ashley, az indiai folklór jeles amatőr kutatója. Az aukció berekesztése után többen gratulálnak neki, s az ő szeme ekkor akad meg az egyik nyomozón, akiben rögtön felismeri régi iskolatársa fiát. Tüstént meg is hívja őt, a barátaival együtt, előbb csak ebédre, majd az ismeretség elmélyítése után hétvégére is, suffolki családi kúriájába, ahol nagy esemény készülődik: leánya kézfogója egy szépreményű ifjú ügyvéddel.

Az emlékezetesnek ígérkező társasági eseményt több sajátos mellékkörülmény avatja emlékezetesnek ígérkező Call of Cthulhu-kalanddá:

01) A szóban forgó kúria Anglia egyik híres kísértetjárta háza, ahol a hagyomány szerint – többek között – az önmaguktól megszólaló szobacsengők előre jelzik a családtagok halálát. A ház egyik régi tulajdonosa, Moor őrnagy a XIX. század derekán még könyvet is írt a jelenségről, komoly kutatómunka és összehasonlító vizsgálódások után.

02) Ugyanez a Moor őrnagy, mintegy megelőlegezve Sir Charles hobbiját, buzgó gyűjtője volt az indiai régiségeknek, mindamellett kissé különc lelkületű. Mással legalábbis aligha magyarázható, hogy a kúria kertjében piramist épített, csúcsán egy hátborzongató, háromarcú kőfejjel, amely állítólag Sivát, a pusztítás istenét ábrázolja. (A jól értesült helybéliek szerint persze egy hindu ördög, s az őrnagy ebül szerzett kincseit vigyázza, melyeket a piramisba rekkentett el a halála előtt.)

03) Sir Charles maga is egy indiai régiséggel szándékozik meglepni leányát házassága alkalmából: a Fehér Tűz nevű gyémánttal a mogulok kincstárából, amelyhez állítólag valamiféle szörnyű átok tapad. Ugyanakkor természetesen roppant értékes – talán olyannyira, hogy még a londoni alvilág egyes mérvadó köreit is kísértésbe hozza, elnyomva bennük a babonás hajlamot.

04) A boldog leányzó nem az egyetlen gyermeke Sir Charlesnak: van egy bátyja is, aki azonban négy éve titokzatos módon eltűnt, s bár felkutatására sem pénzt, sem fáradságot nem kíméltek, azóta sem akadtak a nyomára. A család igyekszik tudomást sem venni a hiányáról, ezzel azonban legkésőbb a házasság napján fel kell hagyniuk: az ifjú vő ugyanis, mint tanult ügyvéd, mindenképpen tisztázni kívánja ezt az örökösödési szempontból alapvető fontosságú kérdést.

05) Az aukciós hagyatéki csomag, amiért Sir Charles kisebb vagyont fizetett a Sotheby’snél, nagyrészt különféle indiai tárgyú könyvritkaságokat tartalmaz, ám van mellettük pár rossz állapotban lévő ősnyomtatvány, amelyeket ömlesztve – mintegy bónusz gyanánt – csaptak hozzá a többihez. Az egyik ilyennek hiányzik a borítója, ami nagy kár, mert így nem látszik rajta, hogy a címe De Vermis Mysteriis. Sir Charlesnak erről fogalma sincsen – és ha lenne, se tudná, mihez kezdjen vele. Ellentétben vetélytársával az árverésen, aki a licitálásban alulmaradt…

Igen kedves nüansza a kalandnak, hogy helyszínéül egy valóban létező suffolki kúria szolgál, amelynek – brit szokás szerint – saját neve is van: Bealings House. Ráadásul tényleg kísértetjárta ház hírében áll, még Moor őrnagy ominózus könyve is létezik, 1841-ben adták ki Bealing Bells: An Account of the Mysterious Ringing of Bells at Great Bealings, Suffolk in 1834 címmel. Az már csak hab a tortán, hogy ebből következőleg a ház alaprajza sem fiktív, hanem valóságos – mi több, olyan pazarul van prezentálva, színesen, perspektivikus rálátásban és számtalan apró részlettel, hogy a legújabb hivatalos Chaosium-kiadványok is megirigyelhetnék.

Maga a kaland eseményalapú, és elég szigorúan van forgatókönyvezve, vagyis bizonyos események mindenképpen bekövetkeznek, a nyomozók nem tudják megakadályozni őket, legfeljebb módosíthatnak rajtuk valamelyest. Ehhez bőséges mozgásteret biztosít számukra a remekül egyénített, élethű NJK-gárda, amely a halálosan idegesítő keresztmamától a titkos szerelmi afférokba bonyolódó cselédlányig terjed, és teljesen mentes a szokásos Call of Cthulhu-sablonoktól. A számtalan kínálkozó cselekményszál közül csak egy kapcsolódik szorosan a mítoszhoz, de a többit is érdemes felgöngyölíteni, dacára annak, hogy a természetfölötti máz általában hamar lekopik róluk. Aki minden titok mögött cthulhoid szörnyeket, kultuszokat és összeesküvéseket gyanít, az itt hatalmas pofáraeséseket fog produkálni, és nagy valószínűséggel bolondot csinál magából.

Érdekes módon – ez bizonyára nem fogja elnyerni mindenki tetszését – a mítosszal egybefonódó cselekményszál kőkeményen be van betonozva: a karakterek nem igazán tudják befolyásolni, mi történik. Az összes többi vonalon viszont szabadon mozoghatnak, lényegében az ő döntéseik fogják meghatározni, hogy mi lesz az NJK-k további sorsa: hogyan változik meg az életük a mítosz gyomorforgatóan ijesztő, ám pillanatnyi betolakodása nyomán. Vagyis a cselekedeteiknek nemcsak következménye van, hanem morális súlya is. Ebben a kalandban ez a tényező jelenti az igazi kihívást, egyébként a nyomozóknak sem a testi, sem a szellemi épségét nem fenyegeti komolyabb veszély.

Persze az ilyen moralizáló stílust sokan kevésbé kedvelik, ám a kaland számukra is tartogat lehetőségeket a kibontakozásra. A kínálkozó alkalmak szemfüles – és kíméletlenül önző – kihasználása esetén ugyanis kialakulhat egy olyan végkifejlet, amelyben az általános tragédiák közepette mind a Fehér Tűz, mind a De Vermis Mysteriis a nyomozók birtokában köt ki…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.