.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A család ellenségei: Regnor Rah és a Tüphón legénysége
2011.04.27. 10:00
.jpg)
Regnor Rah
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Ibramel, a Carcosa család levantei ágának hírneves felfedezője és hajóskapitánya kevés hibát vétett élete során, főleg olyat, aminek kamatai később az óvilágban maradt rokonai kontóját terhelték volna meg. Az egyetlen ilyen eset onnan eredeztethető, mikor apja, a dicső Domenech halála után felszámolta a család flottáját, hogy az így szerzett pénzből új, óceánjáró hajókat szereljen fel a Sandalfón família segedelmével. Az új vitorlásokat mind a régiek nevére keresztelték, ami alól egyetlen kivétel akadt csak: nemzőatyja, Domenech hajója, a Tüphón, melynek legénysége az első tiszt, Regnor Rah vezetésével fellázadt az akarata ellen.
Persze a derék tengerjárók nem ok nélkül ágáltak Ibramel döntése ellen, a Tüphón jóval többet jelentett számukra egyszerű vitorlásnál. A vén Domenech – fiához hasonlóan – járatos volt az ősi mágiaformákban, melyeknek segítségével a saját, valamint emberei vérét és magját keverte a hajója deszkáit óvó kátrányhoz, holt-eleven organizmussá alakítva a Tüphón fedélzetét. A bordázat ellenállt a hullámok erejének, deszkázata levedlette magáról a kagylók és fúrócsigák telepeit, a más hajókon tenyésző patkányok nem tudtak fészket ütni a raktér odvaiban. Nem akadt olyan vihar, aminek hullámverése lesodorhatta volna róla a tengerészeket, akik együtt éltek és lélegeztek a vitorlással, testvérükként, gyermekükként szeretve az ódon karakkot.
Ibramelt nem érdekelték az érzelmeik, főleg mivel tisztában volt vele, hogy a hűségük sokkal inkább az apja felé irányul, nem osztoznak benne a levantei Carcosa vérvonal tagjai. Különösen a vén Domenech első tisztjében, az északi származású Regnor Rahban nem volt bizodalma, aki mindig is többre tartotta magát egyszerű tengerésznél. Mint ahogy az is volt.
A Tüphón kapitánya nem véletlenül fogadta maga mellé az északi fjordok közül származó, tajtékfehér hajú, tengerkék szemű férfit, aki titokban a legidősebb ván isten, Njörd papjaként élt az emberek között. Imáival képes volt lecsendesíteni a tengert, szelet idézett a vitorlák vásznába, egész halrajokat terelt az arra érdemesnek ítélt halászok hálóiba.
Regnor vezetésével a legénység fellázadt Ibramel akarata ellen, és megtagadták egykori kapitányuk örökösét. Felemelte a hangját az örmény származású Tigran atya, az európai létére Allahnak hódoló fedélzetmester, Javier, és az öreg Domenech kedvence, a hajó bajnoka, az emberevő óriás Obatta is. A veterán matrózok egy emberként sorakoztak fel Regnor mögé, hogy ha kell, fegyverrel védjék meg a hajójukat.
.jpg)
Javier
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Ibramel Carcosa hamar belátta, hogy nincs esélye megbékíteni a tengerészeket, ráadásként erővel sem tarthatta be a parancsait, mivel a húgán, Vylhván, és kuzinján, Alvarado Sandalfónon – aki meg kívánta vásárolni a vitorlást – kívül alig tucatnyi embere volt mellette a Tüphón fedélzetén. Ennek ellenére haragjának nem tudott gátat vetni, élete során nem akadt példa, hogy meghátrált volna a zendül tengerészek elől. Segítséget kért hát húgától, a Holdboszorkánytól, aki ezúttal is méltónak bizonyult a nevére.
Vylhva ősi sziréndalt idézett a kormányállás előtt összegyűlt legénység fölé, hipnotikus álmot szőve a matrózok elméjére. Alig néhány szívdobbanás elteltével már csak Regnor Rah dacolt a hatalmával, őt végül maga Ibramel sújtotta halántékon, saját kezével vetve véget a lázongásnak.
Az ifjú Carcosa – hogy példát statuáljon a család többi hajóján szolgáló tengerészek számára – a legrettenetesebb büntetést idézte az ellene forduló tisztek és matrózok fejére. Az apjától tanul igék és egy kétlábnyi kagylókürt segítségével előszólította a leghatalmasabbat a tenger mélyén alvó krákok közül, és a zendülőket a Tüphón mellé úszó szörnyeteg szájába dobatta, hogy azok életük utolsó óráit a krák lassan bomlasztó emésztőnedveiben lebegve töltsék, irtózatos fájdalmak közepette.
Ezek után Ibramel nem gondolt többé a lázadóvá vált tengerészekre, nevüket töröltette a hajónaplókból és matrózkönyvekből, megsemmisítve még az emléküket is. Pedig jobban tette volna, ha több figyelmet szentel a néhai legénységnek, akik nem szándékoztak még teremtőjük színe elé járulni.
Miután a tenger mélyéről előszólított krák egészben elnyelte Domenech kapitány embereit, azok nem haltak meg azonnal. A szörny gyomrában, a testüket mardosó nedvek között tértek magukhoz, félig megemésztett hajóroncsok között. Mindnyájan az istenüket szólították, a legtöbben Tigran atya vezetésével a megváltó Krisztust, Javier fedélzetmester Allahot és az ő Prófétáját, a hatalmas termetű szerecsen Obatta pedig az Obszidiánistenhez könyörgött megváltásért. Nem kaptak választ, egyikük sem.
Mikor már mindannyian feladták, a tajtékfehér hajú Regnor Rah ragadta magához a kezdeményezést, és a dögszagú homályban istene segítségéhez folyamodott. Njörd, a vánok legvénebbje meghallgatta Regnor imáit, és jutatott neki eleget a hatalmából ahhoz, hogy a tengerkék szemű északi a part mellé parancsolja a krákot, ahol aztán a hatalmas szörnyeteg sorra kiöklendezte a Tüphón legénységét, hosszú csápjaival a fövenyre lökdösve a megtépázott tengerészeket.
Regnor Rah – aki szinte karcolás nélkül vészelte át a kalandot – imáival megköszönte a krák kegyelmét, majd a hold és a tenger előtt tett fogadalmat, Njörd nevére esküdött, hogy megtorolja Ibramel Carcosa és a galád Sandalfónok árulását. Miután fogadalmai és imái végére ért, szembefordult a háta mögött várakozó legénységgel, akik egy emberként kiáltották ki kapitánynak Regnort, vérüket és acéljukat ajánlva vállalása segítségére.
.jpg)
Tigran atya
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Elsőként az örmény Tigran atya járult elébe, leszakítva a nyakából a megváltó keresztjét, és áhítatosan ajánlotta magát a végtelen hatalmú Njörd kegyébe, akinek ereje minden másnál nyilvánvalóbbá vált számára. Regnor nem tudta megtagadni tőle a hit adományát, ott helyben a felszentelte a ván felekezetébe, néhány korty sós tengervízzel és egy hínárkoszorúval pecsételve meg Tigran atya hitvallását.
Másodiknak a hallgatag fedélzetmester, Javier lépett elé az áldását kérve, miután ő is elvetette magától vallása hitvány jelképeit. Őt követte Obatta, az emberevő óriás, aki törzse sárkánykarmos nyakláncát dobta a fövenyre, megtagadva az Obszidiánistent, akit addig tisztelt. Nyomában sorra jöttek a többiek, az alig tizenhárom esztendős hajósinassal, Fucóval bezárólag, aki alig bírta vonszolni magát, úgy megnyomorította a krák mérgező gyomornedve. Azon az éjszakán a vén Njörd több követőre tett szert, mind az előző száz esztendőben összesen. Ha ehhez hozzászámoljuk a papjává szentelt Tigran atyát, a vánok legöregebbje igen elégedett lehetett magával.
Regnor már kevésbé volt nyugodt: pénztelenül, patrónus nélkül voltak a szárazföldön, ami az ő fajtájának nem sok jót jelentett, főleg ezekben a zavaros időkben. Újdonsült felekezetének – ami egyben a legénységét is jelentette – mihamarabb hajóra, lehetőleg egy nagyobb vitorlásra volt szüksége, amivel a Tüphón és Ibramel nyomába eredhetnek.
Hosszas és keserves kálvária vette kezdetét, amelynek végén aztán szert tettek egy ócska és korhadt halászladikra, amelynek deszkáit a gerincén gyökeret vert kagylók telepei tartották egyben. Bár acéllal és vérrel szereztek jogot rá, Regnor Rah olyan szánalmasnak tartotta a teknőt, hogy megparancsolta Javier fedélzetmesternek, vésse át a nevét. Az öreg tengerész a mindent kifejező Hitvány nevet véste az orr deszkázatára, egy kiadós köpéssel keresztelve meg a lélekvesztőt.
.jpg)
Obatta
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Némi készülődés után már épp kifutottak volna Peralba kikötőjéből, mikor a Luzitániából érkező keserű hírek mégis a hullámtörők között marasztalták őket. Regnor minden régi kapcsolatát felhasználva megbizonyosodott a híresztelések igazáról, amit aztán megosztott a legénységével. A Tüphón, fedélzetén a kétszínű Alvarado Sandalfónnal zátonyra futott a partvidék északi részén, darabokra roppanva a sárkányhátú sziklákon. A Hitvány legénysége megkönnyezte a szörnyű híreket, hiszen nem csak egy hajót, hanem egy testvért, egy gyermeket veszítettek a háborgó tengeren. Regnor megnyugtatta őket, hogy az eset minden bizonnyal nem volt véletlen: a Tüphón valószínűleg megelégelte a deszkáit koptató árulók jelenlétét, és a becstelen rabszolgaság helyett inkább magával ragadta őket a hullámsírba.
A másik rossz hír Ibramel Carcosáról érkezett, aki flottája elkészülte után maga mögött hagyta az öreg kontinenst, és elhajózott a távoli Újvilág földjeire, ahol, ha a pletykáknak hinni lehet, saját államot alapított Elízium néven. Ez a fordulat rengeteg problémát vetett fel a Tüphón egykori legénységének jövőjével kapcsolatban. Regnor Rah hamar belátta, hogy jelen helyzetben aligha árthatnak Ibramelnek: egyrészt nem is képesek a nyomába eredni, másrészt pedig még ha a közelébe is jutnának, idegen földön, idegen népek között aligha törhetnének ártalmára. Njörd papja inkább a kivárás és gondos felkészülés mellett tette le a voksát: eljön még az idő, mikor a hálátlan Carcosa visszatér az Újvilágból, akkor pedig ők készen fognak állni, hogy lecsapjanak rá.
Első lépésként új hajóra volt szükségük, amihez rengeteg arany kellett, jóval több, mint amit hagyományos módon megszerezhettek. Regmor isnét a Njörd segítségért fohászkodott, a legénység legfiatalabb tagjának, Fucónak életét ajánlva a ván támogatásáért. A krák gyomrában megnyomorodott hajósinas önként vállalta a vízbefojtást, bízva benne, hogy áldozatáért cserébe örökké tartó vigasság lesz a része Njörd víz alatti birodalmában, gyönyörű sellők és hableányok között.
A hajnalban végrehajtott szertartás meghozta a gyümölcsét, vén Njörd elküldte hozzájuk kedvenc teremtményét, egy zöld-arany hajú hableányt, aki elvezette Regnort és a Hitvány legénységét a partvidék egyik eldugott, zátonyokkal körülvett öblébe, melynek hófehér homokkal borított fenekén egymás mellett hevertek a hajóroncsok. A sekély vízben pihenő maradványok gyomrából marokszám hordták fel az aranyat és drágaköveket a legénység búvárkodásban jártas tagjai, kisebb vagyont halmozva a Hitvány fedélzetére. Mire leszállt a nap, elegendő kincsük volt, hogy nekiláthassanak a terveik megvalósításához.
Alig néhány héttel később Regnor Baalbecben ráakadt a megfelelő hajóra, amit némi felújítással alkalmassá lehetett tenni a neki szánt feladatra. Valóságos vagyont fizetett a hajóácsoknak, hogy úgy építsék újjá a karakkot, ahogy ő mondja. Míg a munka folyt, Njörd papja küldöttséget menesztett északra, hogy saját véreivel töltse fel a megfogyatkozott legénység tagjait. Mire megérkeztek a Rah nemzetség tagjai, a vitorlás is elkészült; Regnor maga szentelte fel, saját kezűleg vésve a nevét a deszkákba.
.jpg)
A Cerberos
(Hangulatzenéért kattints ide.)
A pap hű maradt a vén Domenech örökségéhez, mivel a karakk Tüphón ivadéka után a Cerberos nevet kapta. Orrszobra háromfejű kutyát formázott, mely vicsorogva meredt a vitorlás útjába került hajókra, a szemei helyére ültetett rubintok parázsfényét szegezve áldozataira. Mert a Cerberos kalózhajónak épült, gyorsnak és keménynek, épp olyannak, mint a rajta szolgáló tengerészek.
Regnor Rah első tisztté léptette elő Javier fedélzetmestert, a szerecsen Obattát pedig az ő helyére állította a legénység közül. Az első horgonyemelés óta nyughatatlanul járják a tengereket, igen gondosan válogatva meg áldozataikat: csak a Carcosák, a Sandalfónok és a velük szövetséges családok hajóit küldik a hullámsírba. A Cerberos legénysége nem kegyelmez senkinek; foglyaikat a magából kivetkezett Tigar atya vezetésével – aki Njörd jelét tetováltatta a homlokára – mind a vízbe fojtják, az elfogott hajókra pedig olajat és üszköt vetnek, hogy a vízvonalig égve süllyedjenek az öreg ván birodalmába.
Új fejlemény az ügyben, hogy a nagytiszteletű Regnor Rah kapitányt felkereste néhány frankhoni szerzetes, akik Huguette de Brinvilliers, a Vörös Zárda úrnőjének levelét és meghívóját kézbesítették számára. Hogy pontosan mit tartalmazott az üzenet, azt senki sem tudja, de a Cerberos már másnap a frank partvidék felé indult, és közvetlenül a zárda közelében, egy rejtett öbölben vetett horgonyt. Regnor Rah arcát maszk mögé rejtve lépett a falak közé, ahol hosszan tárgyalt a nagyasszonnyal, majd egy vaskos paksaméta papírral a hóna alatt távozott a zárdából.
A Carcosák érdekeltségeit azóta jóval több és jóval pontosabb támadás éri, mintha csak valaki naprakész információkkal látná el Cerberos legénységét. Fáradhatatlanul végzett munkájuk mellett az árbockosárban időző őrszemek állandóan nyugat felé kémlelnek, hátha feltűnik a horizonton a szentségtelenül Domenechnek keresztelt vitorlás, gyomrában az Újvilág aranyával, kormányánál Ibramel Carcosával, a legértékesebb zsákmánnyal mind közül.
Megjegyzés: Borgg első regényéből itt olvashattok ízelítőt, emitt pedig rövid ismertetést. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy Borgg nem kérte tőlünk ezeknek a linkeknek a kihelyezését: meglepetésnek szántuk számára. Úgy éreztük, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk a Carcosa-kampány bonyolításához nyújtott segítségét és remek ötleteit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kriles 2011.04.26. 15:49:55
Öööööö... Nem akarok beleszólni a kedvenc "ellenségírónk" elképzeléseibe, de lassan írhatna valami Carcosa barátot is, mert ezek az ellenségek kezdenek roppant durvák lenni!
Amúgy grat! Ez is fenemód jó lett!
Vylhva Carcosa 2011.04.27. 21:03:17
Olyannyira ismerem ezeket a hitvány kutyákat, mint a saját tenyeremet; a legapróbb rezdüléseiket is.
Valaha a Tüphón erőt adott nekik, és büszkeséget (nem fordítva); azonban most, csupán koszos csavargókká lettek nélküle, sehonnai félkegyelműek, szedett-vedett csürhe.
Jó hátszéllel, egy szál magam belézném ki az összes hálátlan dögöt.
Hellehild Carcosa 2011.05.02. 10:40:57
Borgg üzeni, hogy próbát tesz majd egy barát kidolgozásával is, de nem ígér semmit, mert az ellenségeket roppantul élvezi!
-HH
