Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

The Tower of Indomitable Circumstance
by Corey Cole
Judges Guild, 1981.

Math, a mágia félistene nagy gondban van: híveket keres. A szolgálatában álló varázslórend akaratán kívül belekeveredett egy régi háborúba, s hogy elkerüljék a további kalamajkát, néhány évszázadra hermetikusan bezárkóztak minden földi jóval ellátott központi toronyerődjükbe. A mágikus védőfalak a napokban szűntek meg működni, a varázslókkal azonban valami baj történhetett, mert egyikük sem mutatkozik. Math tudja róluk, hogy halottak, és mindenekelőtt intézkedni szeretne a helyettesítésükről.

A kiadvány két szeparát labirintust tartalmaz: az egyik maga a toronyerőd, a másik a titkos föld alatti komplexum. A torony voltaképpen beavatási helyszín, itt esnek át a rendbe való felvételért folyamodó aspiránsok a befogadási próbatételen – ami bizony nem egy sétagalopp. (Wayreth tornya hosszú évekkel a Sárkánydárda-ciklus előtt.) Math igen ügyesen manipulálja a partit, hogy vonuljanak be az elhagyott erődbe kincseket keresni; amennyiben sikeresen abszolválják a kalandot, azon fogják kapni magukat, hogy ők az új varázslórend alapítói, az ezzel járó összes előnnyel és kötelezettséggel… Briliáns ötlet, elsőrangúan kivitelezve: impozáns narratív távlatokat nyit a játék folytatására.

A torony a legjobb gondolkodó-rejtvényfejtő típusú kaland, ami valaha megfordult a kezembem. Nem öncélú, abszurd elmetorna, amely gyökértelenül lebeg a fiktív közegben (mint a Tomb of Horrors); nem feszültségkeltőnek szánt gyilkos-epizódok logikátlan szénakazla (mint a Ghost Tower of Inverness); és nem az apróbetűs játéktechnikai ismereteket kéri számon a játékosokon (ha x távolságból sütöm ki a varázscsapdát egy rúddal, pont nem fog elérni a villámcsapás). Csupán jó asszociációs készség kell hozzá, némi hajlam a szimbolikus gondolkodásra, no meg a Math által hirdetett hitelvek kreatív értelmezése. Ennek birtokában egy első szintű varázsló némi szerencsével egy szál magában is meg tudja oldani a feladatot; máskülönben viszont egy állig felfegyverzett partinak sincs túl sok esélye. Az akadályok egy részén átsegítheti őket a nyers erőszak, talán még a hétrészes kulcsot is össze tudják szedni valahogy (például szisztematikusan lerombolják az összes falat), de a legfelső szinten maga Math vár rájuk, aki – ki tudja, miért? – nem szívleli az agresszív balfaszokat.

Apróság, de számomra óriási pozitívumot jelent, hogy a szerző nem kezeli tabutémaként az erotikát. A második szinten a parti találkozik a hét főbűn allegorikus szobraival – köztük a Paráznaságéval –, amelyek megelevenednek és igyekeznek kísértésbe hozni őket. („A részletek kidolgozását a mesélőre bízzuk, a játékosok érettségétől függően.”) Ilyen motívum egy 1981-es keletű kalandban… szinte hihetetlen!

(1) Gary Gygaxnál a szobrok vélhetőleg extrákkal felszerelt kőgólemek lennének, és azonnal támadnának.

A föld alatti komplexum – ahová a véletlenek egészen káprázatos egybeesése nélkül csak Math beavatottjaként lehet bejutni – hagyományosabb labirintus, de maga műfajában szintén kitűnő. A partit ebben a fázisban nem annyira a harácsolási vágy motiválja, inkább arra kíváncsiak, mi a csuda történt a régi rend adeptusaival. A különféle árulkodó nyomokból lassan, lépésről lépésre bontakozik a hátborzongató történet, mely végül az utolsó túlélővel való drámai összecsapásban kulminál, aki az élelemtartalékok elfogytával élőhalott szörnyeteggé változtatta magát, és a többiek lassú kiszipolyozásával húzta ki idáig. Ez a kedves hölgy félelmetes ellenfél, hatalma teljében pillanatok alatt elropogtatná az egész partit; szerencsére azonban elég régóta éhezik már, ráadásul néhány áldozata holtában is igyekszik kibabrálni vele. Ahogyan a toronyban, úgy itt is azok a JK-k fognak eredményesen teljesíteni, akik nem a nyers ütőerejükre hagyatkoznak, hanem összegyűjtik és felhasználják a labirintusban szétszórt információmorzsákat.

A jutalom meglehetősen impozáns, jóllehet nem aranyban-ezüstben mérve. Ha nem okoznak neki csalódást, Math igen bőkezűen kegyeli híveit – aki igényt tart rá, abból unikális pap/varázsló hibridet csinál, némelyes harci képességekkel megtetézve (2) –, a titkos komplexumban pedig nemcsak egy komplett varázskönyvtár található teljes épségben, hanem egy hatalmas borospince is, ahol évszázadok óta érlelődnek a nemes nedűk. (Mr. Cole szemlátomást szereti a jó borokat és ért is hozzájuk; amerikaiaknál ez becsülendő ritkaság.) A föld alatti traktus kitakarításával az egész erőd a parti tulajdonába kerül, remek támaszpontként Math rendjének föltámasztásához. Ennél kitűnőbb ugródeszkát kívánni sem lehetne a további kalandozáshoz.

(2) Egyesek alighanem felhördülnek ettől, a játékegyensúly aranyborjának meggyalázását látva benne; engem azonban egyáltalán nem zavar, sőt.

Ha még ez sem volna elég, Mr. Cole egy alternatív megközelítést is ajánl a kaland hasznosításához: a mesélőnek nincs más dolga, mint visszahelyezni az erődöt a háborús időkbe, amikor a rend még élt és virult, de már az elzárkózás gondolata foglalkoztatta. Ebben az esetben a modul mikroszettingként funkcionál: adott a helyszín, az NJK-k és a később bekövetkező események vázlata, csak a JK-kat kell valahogyan belekeverni. (A törzsszöveg elegendő információt nyújt a régi varázslópapokról, hogy a mesélő minimális munkával komplett személyiségekké egészíthesse ki őket.) Ez a zseniálisan egyszerű csavar teljesen új dimenziókat nyit meg a kalandmester előtt, és ismételt bizonyságul szolgál rá, mennyire érdemes a szettingek múltjának kidolgozásával fáradozni.

Összességében tehát háromszoros hurrát kiáltok a kiadványra; recenzióm fénypontját azonban a végére tartogattam. Mr. Cole tud fogalmazni és helyesen írni!!!! Egyedülállónak tetsző jelenség a Judges Guild szerzőgárdájában…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.