A rénisten gyermekei
2011.11.30. 10:00
Megjegyzés: Eredetileg nem állt szándékunkban irodalmi műhelyt csinálni a Carcosa blogból – de hát mitévők legyünk, ha egyszer felszítottuk az olvasóink fantáziáját, akik izgalmasabbnál izgalmasabb írásokkal jelentkeznek nálunk? Nibela cikkei, amelyek közül ez a mostani csupán az első, hasonlóképpen háttértanulmányként szolgálnak a Carcosák világára készülő elbeszéléseihez, mint Bori vendégposztjai.
Kowre, a rénisten
A saamik
Az emberiség hajnalán Kowre, a Rének Ura maga mellé vette az emberek ősanyját, magját ölébe vetette, arcába lehelt, s míg az asszony mély álomba merült, a földre fektette. Védelmére bízott egy megtermett, fényes, fehér rént, hogy ha majd magához tér, legyen mit ennie, s legyen miből öltözéket készítenie.
A hely, ahol az asszony felkelt és később megszülte gyermekeit, a saamikat – vagy ahogyan más népek nevezik őket, a lappokat –, Európa északi szegletében található, és a barbár Scania közepétől a sarkkörön túli területeken át a Kola-félszigetig terjed.
A saamik nem alkotnak önálló államot, nincsenek hatással Európa erőviszonyaira, de vándorlásaik során számtalan tájat bejárnak: Scania fjordok szabdalta gránithegyeit, a zord fenyővadonnal borított dombokat, az ezernyi tavat dajkáló Tóföldet, észak erdős, majd egyre kopárabb tundráit. Ezen a dermedt vidéken, Saamiföldön mégsem erőtlenednek el a sápadt törzsű nyírek, melyek úgy csillannak ki a tűlevelű rengetegből, mint meztelen testű kadnihák.
Saamiföld határai
Kis termetű népség a saami, másutt a nők akkorák, mint náluk a férfiak. Több mint tízféle dialektusban beszélnek, s előfordulhat, hogy ha az Inari-tónál született saami összetalálkozik egy trondheimi hegyi rokonával, nem is értik egymás szavát.
Viseletük egyedülálló, csak rájuk jellemző: ha már olyan egyszínű világban élnek, legalább az öltözetük legyen színpompás, regélje el, honnét jönnek
Hagyományos életformájuk vándorló – a téli fagyoktól délre, a nyári szúnyoginváziótól északra –, aminek utat kedves állatuk, a vadrén szab, de a kereskedést sem vetik meg. Több család tömörül egy közösségbe, azaz siidába, együtt vigyázzák négy lábon járó javaikat. Ha őket elveszítik, sírnak az égben és oda mindenük. Ezen az sem segít, hogy máskülönben halászattal, bogyógyűjtéssel egészítik ki egyoldalú táplálkozásukat, vagy hogy híresek faragott fa-, illetve csontnyelű késeik jó minőségéről.
Mind több és több idegen nyomul fel vidékükre, forgatják ki a földet és húzzák fel házaikat, megnehezítve ezzel a tradicionális vándorutak bejárását; ráadásul némely fiatal, kinek nyűg már a folytonos, megerőltető kóborlás, helyben élő párt választ magának és közöttük vállal kétkezi munkát. Olyan folyamat indult el a közösségeikben, ami mind több saamit csábít el a letelepedett élet felé, veszni hagyva a régi idők szokásait.
Jól ismerik szomszédjaikat. Ha tehetik, békében élnek Jugria őslakóival, kik sokban hasonló életmódot követnek. A jugriaiak ősibb idők óta hódolnak sámánhagyományaiknak, s vélhetően tovább is marad fenn náluk, köszönhetően tág határú, zord hazájuknak. Tisztelik és elismerően emlegetik a messzi turgaszlávok medveurát, kiről varázslóik révén hallottak először. A civilizáltabbnak mondott népekről és a tatárokról – kiket a maguk nyelvén padnakjunnénak hívnak és emberevő vadaknak tartanak –, már közel sincsenek ilyen jó véleménnyel.
Éves prémadó egy jarl hosszúházában
A scaniai jarlok meg a rusz fejedelmek hal- és prémadóval sanyargatják a földjükre tévedő vándorokat, a parasztok pedig évről évre igyekeznek kiszorítani őket megszokott téli táborhelyeikről. A saamik nem veszik fel velük a harcot, inkább kifizetik a drága földbérletet. Kevéssé értenek a joghoz, törvényhez, világi ügymenethez, nemegyszer be is csapják őket.
A pogány jarlok véres és marcona isteneket tisztelnek, a viharok meg a háborgó tenger urait, a buja gyönyörök úrnőjét, és mind közül a legfélelmetesebbet: a szürke szakállú, ösztövér öreget, aki fél szemével a jövőbe lát. A rénisten csak táplálék számukra, népe fejet hajt és félrehúzódik rettenetes haragjuk elől. De az új vallás hirdetői sem hagynak nekik nyugtot. Jönnek szép, vaskos könyveikkel, dörgedelmes szavaikkal, zengnek fatörzsre szögelt vérző urukról, megváltott bűnökről, amiknek létezéséről a saamik nem is tudnak. Ostorozzák őket természeti hitük, rítusaik miatt, főképp a varázslókat, s ha nem állnak kötélnek, nem átallnak párat megsütögetni, hátha akkor nagyobb kedvük támad a kereszt felvételére.
Egyetlen haszna a térítőknek, hogy elhozták magukkal az írást. Így a saamik megtanulták, hogyan őrizzék papírra vetve a szavakat, scaniai rúnákkal és latin vagy cirill betűkkel, melyek egyre inkább kiszorítják a nyírfakéregre, csontokra rótt régi jeleket. Az iskolasátor, amelyben korábban saját hagyományaikra okították a fiatalokat, ma már az idegen népek hagyományait is befogadja.
A Noaidák
A világ kiszámíthatatlan, hatalmas. Láthatatlan erők tartják mozgásban, s ki ne akarná ezeket az erőket megnyerni magának, hogy neki kedvezzenek? Egyszerű ember nem vállalkozhat ilyen feladatra, de a varázslók már igen.
A saami sámánok a Noaidák. Külön nemzetség ez, születni kell bele, nem fogadnak be akárkit. Ők közvetítenek a felsőbb hatalmak és az emberek között. Ez volt a feladata Galla Vuorának is, aki egy nyolc nagycsaládból álló siidában élt. Fia, Erke segítette őt a hivatásában, bízva abban, egy nap majd rá száll a Noaida köntös, s ő veheti kezébe apja dobját, ő repülhet általa énekszóval az erdők felett.
Noaida sámán harcban a betegség szellemével
Sok munka hárult Gallára. Értett a gyógyításhoz, áldozati szertartásokat végzett, hozzá fordultak, hogy segítsen eligazodni a szemmel nem látható világban, fürkéssze ki a jövőt. Ámbátor erre ott volt Attan is, a siida leggazdagabb családjából, ám egy Noaida mindig többet ér egy jóslátónál. Galla ismert minden ösvényt, szent helyet; megérezte, ha egy térség rossz, kerülendő; óvó áldással látta el övéit, ha oly fajzatok földjén kellett keresztülhatolniuk, mik nem szívelik az embert.
Erke méltán hitte, apja őt választja majd utódjául, ha eljön halála órája. Nem számolt azonban Favtnával…
Favtna rabolt gyermek volt, azok közül való, akiket a saamik azért lopkodnak össze magányosan élő hegyi családoktól, pásztoroktól, hogy a téli táborhelyen elcserélhessék olyan árukra, amiket maguk nem tudnak előállítani.
A hatéves Favtnát még csak elragadni sem kellett, maga toppant Attan bátyja, a gyerekek után portyázó Matti elé. Kócos volt és fülig mocskos, ajka száraz, repedezett. A meglepett férfi először azt hitte, elkóborolt ajatar kölyökkel van dolga, annak szokása erdei tisztáson feltűnni. Körbe is tekintett. Kiszámíthatatlan az ajatar, nem vágyott arra, hogy nyakába ugorjon, földre döntse, elveszejtse.
Gyanúja apadt, a gyerek maradt, rémült arccal, szívszorítóan alulöltözötten a hideg tavaszban. Mivel az orrlyukából minden lélegzetvételnél pára gomolygott, túlvilági apara sem lehetett. Matti hat lépéssel rövidítette le kettejük között a távolságot, készen arra, hogy utána iramodjon, ha szökni próbálna.
A gyerek ráemelte világos szemét, majd aléltan omlott a rét füvére. Mattinak sosem volt ilyen könnyű fogása, még csak zsákba se kellett tennie a madárcsontú, pillekönnyű teremtést.
Matti és asszonya
A siidához visszatérve Galla elé vitte zsákmányát, hogy állapítsa meg, nem váltott porontyot talált-e. A Noaida megvizsgálta a megadóan fekvő gyermek karját, vállát, bokáját, de nem lelt sehol kígyókat a bőrén. Az viszont nemigen tetszett neki, hogy ha az arcába nézett, nem tudta egyértelműen megmondani, kislány-e vagy kisfiú.
Úgy döntöttek, kivárnak. Ha az uldák pár napon belül nem jelentkeznek alkukötésre, maradhat.
Elteltek a várakozás napjai, a névtelen lelencért senki sem jelentkezett. Mivel a saamik szavát nem értette, a rénekre vigyázó kutyák pedig vadul megugatták, leginkább arra hajlottak, eltévedt parasztgyerek lehet.
Ahogy minden más csent gyermekkel, vele is jól bántak: etették, ruházták, bevonták mindennapi tevékenységükbe. Ragadtak rá a saami szavak, s amikor egy idő múlva megkérdezték, honnét jött, vállat vont és azt felelte:
– Az erdőből.
Innentől kezdve ajatar gyermeknek hívták és kislányként kezelték.
Fenyves, ameddig a szem ellát…
Felfigyeltek rá, hogy a kutyák ugyan nem kedvelik, a rénekre ellenben jó hatással van. Pedig az érzékeny állatokkal nem lehetett akárhogyan bánni! Megugrottak azok néha a saját árnyékuktól is. Így hát mind több feladattal bízták meg a rének körül.
A szótlan, magánakvaló, visszahúzódó, értelmes pillantású kislány hamar eldöntötte, nem akar tanyára kerülni. Ehhez viszont be kell bizonyítania, hasznos tagja a siidának. Előnyére vált, hogy hamar erősödött, és ritkán keveredett összetűzésbe a többi gyerekkel.
Igen megkedvelte Gallát, akinek éneke megnyugtatta a réneket, s akinek dobjára felfestették az egész világot. Titkon nevet is választott magának: Favtna. Egy csillagé volt, hátha így még közelebb tudhatja magát Gallához, és feleségéhez, Nastihoz, kik mindketten ég egy-egy fényes pontjáról kapták nevüket. Galla fia, a nyolcéves Erke nem nézte jó szemmel, hogy a kislány folyton az apja sarkában jár. Így amikor véletlenül megütötte a fülét, hogy egy Noaida éneket dúdol, kapva kapott az alkalmon, hogy móresre tanítsa. Ott termett mellette, fellökte, és fölé magasodva rádörrent:
– Neked nem szabad ezt énekelned! Nem vagy Noaida! Azt akarod, beléd ugorjanak a szellemek? Meg egyébként is, csak egy senki lány vagy, akit télen odaadunk egy kereskedőnek a nagy hegyeken túl!
Favtna, aki máskülönben jobban szeretett figyelni és úgy kiismerni másokat, ezúttal megharagudott. Fürgén felpattant, felkiáltott és puszta kézzel Erkének esett.
– Ostoba hólyag! Nem vagyok senki, Favtna vagyok! Nem te fogod megmondani nekem, hová megyek, és egy szellem se tud belém ugrani, mert látom őket!
A kisfiút letaglózta Favtna váratlan ereje. Ki nem nézte belőle, hogy megüti; egy foga bánta, hogy kikezdett vele. Attannak kellett szétválasztania a verekedő kölyköket.
A fiatal Favtna
Favtna elszólása értő fülekre talált. Attan kikérdezte, miket lát még:
– Kétféle rén van a csordában – dörzsölte lesütött szemmel az öklét; még mindig érezte bütykein Erke állát.
– Mifélék?
– Hidegek és melegek. Látszólag egyformák, de ha elmegyek mellettük, némelyektől fázom, másoktól melegem lesz. Miért van ez? – pillantott fel Attanra.
Galla, aki eddig csöndben hallgatta őket, töprengve méregette a kislányt.
– Azért, mert a Noaidák csordájában olyan rének is vannak, amiket a szellemektől kapunk. Ezért olyan gazdag a mi nemzetségünk, de csak addig, amíg a Noaida él. Ha meghal, a szellemrének szétfutnak, és egyedül az új Noaida hívhatja őket vissza.
Híre ment, hogy Favtna látja a láthatatlant. A kislány csak mosolygott találgatásaikon, hogy lehet képes ilyesmire, mindent ajatar származására fogott. Ennek köszönhette, a nagy téli vándorlás után hiába ütöttek tábort a parasztok szomszédságában, meg sem fordult fejükben, hogy megszabaduljanak tőle.
Tizennyolc éves volt, amikor Galla egy megriadt rén után ment és véletlenül szakadékba zuhant. Gerince tört, nyomorékan feküdt sátrában, napról napra fogyott belőle az élet. Érezte a végét maga is; fia, Erke mind gyakrabban ült mellette.
Favtnát, aki különös szépségű lánnyá serdült, dühítette, hogy a fiú nem engedi be őt a haldokló Gallához. Erke húga, Risten hiába csitította:
– Te nem vagy vér szerinti lánya, még ha Mattitól el is vett téged, hogy a mi családunkkal élj. Erke hamarosan átveszi apám helyét.
Favtna hevesen megrázta fejét, szemében harag lobogott:
– Erke féltékeny! Attól tart, kitúrom a helyéről! Nézz rá, sápadtan jár-kel, izzad, mint egy disznó, nem való Noaidának! Ha szellemekről hall, kisujjnyira töpörödik a farka! Kisfiúként erre vágyott a legjobban, de most már egyéb vágya sincs, csak szabadulni a kötelességtől!
– Pedig történjék bármi, ő Galla fia, s a legkedvesebb fiú örökli a hatalmat, nem a lányok…
Favtna összeszorított fogakkal felkerekedett, s ahogy szokásává vált ezekben az időkben, járt egy nagyot.
Harcosmellény és sámánköntös
Jól mérte fel Erkét. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy apjának már csak órái vannak hátra, messziről kerülte a sátrát, nyúzottan, rettegve járkált. Apja hiába hívta magához, nem mert bemenni hozzá. Galla egyre rosszabb állapotba került: kínlódva sikoltozott, ordított fia után.
A siida lelke megfagyott, ki sem mertek mozdulni sátraikból. Zúgott a levegő, szél fütyült légmozgás nélkül a magasban.
– Mi történik most? – kérdezte idegesen Favtna. Alig bírt egy helyben ülni és hallgatni Galla borzalmas szenvedését.
– Galla halott, de mégsem egészen. Addig egy Noaida sem halhat meg, amíg át nem veszik tőle az erejét. Leköti lelkét a tetemébe, nem hagyja elröppenni a túlvilágra.
– És ti mért nem tesztek semmit?
– Mit tehetnénk? Odakint szellemek nyögnek, repkednek Galla sátra körül. Ők is szabadulnának, de képtelenek. Együtt szenvednek a Noaidával. Hallod a réneket? Ideges a csorda. Mindenki érzi, mi történik.
– Én ezt meguntam! – ugrott talpra Favtna, s lendült a sátor kijárata felé.
– Ne, bajod fog esni! – ragadta meg karját Risten. Máskor kerülte a lány érintését, aki néhanapján oly illetlen pillantásokat vetett rá, amilyeneket csak a férfiak szoktak.
– Majd pont te aggódnál értem? – húzódott gunyoros mosolyra Favtna ajka. Lerázta Risten kezét, kilépett.
„…a sátrak csúcsán túl surrogott, zúgott, forrt a lég.”
Sűrű, forró volt a levegő. Végtelennek tűnő éjszaka borult a táborra, a sátrak csúcsán túl surrogott, zúgott, forrt a lég. Erke apja sátra előtt állt cövekként, ujjai görcsösen matattak mellkasán. Sötét fürtjei izzadt csomókban tapadtak koponyájára. Arca Favtna felé fordult, az eltelt órák alatt éveket vésett rá a szenvedés.
Ahhoz mégis volt ereje, hogy elállja fogadott lánytestvére útját.
– Nem hallod, hogy hív? – sziszegte Favtna. Szíve zakatolt, izmai pattanásig feszültek, minden vágya az volt, hogy bejusson Galla sátrába. – Hogy van szíved hallgatni?
– Hallom, de képtelen vagyok rá!
– És ha te nem mersz, más se menjen? Meddig akarod gyötörni a tehetetlenségeddel? Állj félre! – kiáltott rá fojtott hangon a lány.
– Minek? Te nő vagy, és nem apám ágyékából való; semmi keresnivalód itt!
– Ne tudd nálam jobban, mihez van jogom vagy sem! – tolta félre Favtna.
Erke lemondóan hagyta. Az apja el volt átkozva. Ő már rég lemondott arról, hogy Noaida legyen. Iszonyodott attól a birodalomtól, ahová az apja járt, végtelenül gyenge volt, ha az öreg varázsszavakat tett a nyelvére. Azok a dallamok földre sújtották. Hiába serdült erős, sudár termetű férfivá, Noaidának kevés volt.
A sűrű levegő fölszállt, a zúgás és apja sikolyai elhaltak. Erke szeme kikerekedett. Pár szívdobbanásnyi idő után a siida más tagjai is kidugták fejüket sátraikból. Patadobogás hangzott fel a pihenő csorda felől.
– Galla szellemrénjei távoznak. Végre meghalt – suttogták. Erke megszabadult a nyomás alól, háta kiegyenesedett.
Favtna bújt ki Galla sátrából, a nők ruhája helyett Noaida köntösben. Szeme alatt karikák sötétlettek, fáradt arcbőrét elszántság feszítette. Azzá lett, amivé mindig is akart.
Favtna, a sámánnő
Izzó tekintettel vette útját a vadrének felé, meg sem állt a csordáig. Jócskán megfogyatkoztak a siida állatai, ennyivel szűkösen húzzák ki tavaszig. Favtna lehunyta szemét, állát bal vállához érintette. Fejét lassan a másik oldalra fordította, jobb vállánál fejezte be a mozdulatot. Ahogy leírta az ívet, arca az egyik irányba nézve hirtelen lehűlt. Arra lesznek hát a szellemállatok!
Fejét hátravetette, kieresztette a hangját:
– Oija ja, oija ja! – szállt a hívás, hosszan és messzerivallón, míg egyszerre csak dübörgés szakította félbe.
Erke tanúja volt, hogyan vonzotta vissza Favtna az összes eltávozott jószágot. A lányból áradó erő megrészegítette, s bár máskor is elképzelte már az asszonyának, most bizton tudta: ő kell neki.
Pásztorok ugrottak, hogy egybetereljék az állatokat, kutyák inaltak a csorda közé segíteni nekik. Risten kióvakodott Favtna mellé
– És mindezt nőként vitted véghez! – suttogta tisztelettel.
Favtna diadalmasan elmosolyodott, megérintette mostohatestvére állát:
– Mától férfiként élek, csak így nyerhettem el Galla erejét.
Risten ölébe kő hullott, szája kiszáradt, nem bírt tovább Favtna arcába nézni.
Utazás a szellemvilágban
Megjegyzés: Ugyan a lapp hiedelemvilágot benépesítő lényekről szólok még a későbbiekben, néhányról közülük már most említés esett. Míg a kadniha, az apara és ulda nem emberi lény, az ajatarral más a helyzet. A gyimesi csángók vadlányának felel meg, vagyis Favtna ember.
A Galla személynév lapp nyelven a Szíriuszt jelenti, a Nasti egyszerűen csillagot, míg a Favtna az Ökörhajcsár (Bōotes) csillagképet.
Ötletadóul szolgált Edith Klatt: Rénszarvasok pásztora című műve is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
2011.11.30. 11:01:12
(Off: lesz említés a csúdokról is? Egyik korábban elküldött anyagomban meg vannak említve, nem tudom, hogy a blogon való megjelenésre érdemes lesz-e?)
Rigorel Carcosa 2011.11.30. 11:32:26
B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2011.11.30. 15:01:43
2011.11.30. 17:19:43
Vylhva Carcosa 2011.12.02. 07:04:10
www.youtube.com/watch?v=F8YlqlST1mE
2011.12.02. 10:24:18
(amúgy spanyolul fent van a youtube-on: www.youtube.com/watch?v=IvBG9inTxHo&feature=related )
Magyarul Nyomkereső címmel jelent meg.
2011.12.02. 16:38:17
@Piere de La Croix: Sajnos spanyolul nem értek, pedig megnéztem volna, akár angol felirattal is.
2011.12.03. 14:40:48
video.mail.ru/list/negativa.net/35938/38250.html
Illetve itt még utána nézhetsz, hátha megvan magyarul:
kilencesterv.com/index.php?topic=9842.0
Vylhva Carcosa 2011.12.03. 18:24:19
2012.12.26. 17:28:04
(Remélem jár még erre valaki és nem halt meg a blog)
www.nyest.hu/renhirek/renek-hazaja-nagyvilag