Donnergrau apátura, röviddel a jól megérdemelt vég előtt
(Hangulatzeneéért kattints ide.)

Kedves rokonaim!

Örömmel értesítelek benneteket Donnergrau teljes és visszavonhatatlan pusztulásáról: az ármánykodó lelkű szerzeteseket, megtorlásul a családunkat sújtó atrocitásokban játszott szerepükért, átadtuk az enyészetnek és a feledésnek.

Hogy maradéktalanul átlássátok a helyzetet, elöljáróban röviden összefoglalnám mindazt, amit vállalkozásunk során sikerült e hitvány népségről kiderítenünk. Donnergraut eredetileg azért alapították, hogy itt helyezzenek biztonságba bizonyos ősrégi, istentelen irományokat, melyek máskülönben féregként rághatták volna szét a kereszténység edifíciumát, megsemmisítésük azonban még komolyabb kockázattal járt volna. Az első néhány nemzedékben a szerzetesek elhivatott őrizők voltak, állhatatos hittel felvértezve és jámbor imádságokkal megerősítve; később azonban a gondjaikra bízott könyvek, akár szú a masszív bútorzatot, szép lassan kikezdték és megrontották őket. Óvatos kutatómunkájuk az ezredforduló után a tiltott tudás mámoros habzsolásába fordult. Diabolisták éppenséggel nem váltak belőlük, mert olyan hatalmak kegyeit keresték, amelyek időtlen idők óta tartó szunnyadásukban is veszedelmesebbek Krisztus nagy Ellenfelénél. Ugyanakkor kárhozatos önáltatásban éltek, folyamatosan azt hazudva maguknak, hogy ők csupán őrzők és gondviselők, akik áldozatos terhet vállalnak a kereszténység üdvének érdekében. Hiányzott belőlük Sandalfón rokonaink filozófiailag fennkölt őszintesége, akik sub rosa készséggel elismerik, hogy a Sátán szolgáiként végzik az Úr munkáját, és holtuk után vélhetőleg a pokolra szállnak.

Eibon kuzinnal öreg, toprongyos csavargónak álcázva zörgettünk be a kolostorba, keresztényi vendégszeretetükben bizakodva, és két hathatós csalétket is vittünk magunkkal: Liliar kishúgunkat, hogy hamvas és romlatlan szépségével megszédítse a világtól elvonultan élő szerzeteseket, meg egy valódi grimóriumot, De Vermis Mysteriis címmel, amelyet a Krónikás könyvtárából vettünk kölcsön erre a célra. A fóliáns felmutatásával sikerült is kieszközölnöm, hogy az apátúr személyesen fogadjon minket. Eibon nagy önuralommal erőt vett magán és hallgatott, miközben én megjátszottam a buta, kapzsi, romlott lelkű vén gazembert, aki szervilis megalázkodással kótyavetyéli el pár nyomorult garasért a görbe úton birtokába került kincseket. A bibliotekárius fráter nem tudta leplezni mohóságát a könyv láttán, az apátúr kurta szóval ki is parancsolta a tárgyalásról, de botlása miatt kénytelen volt megemelni az árat. Én ragaszkodtam egy viszonylag tekintélyes összeghez, s hogy az alkut megédesítsem, felajánlottam az apátnak, hogy gondjaira bízom kis unokalányomat is, akiről földönfutó szegényemberként nem áll módomban tisztességgel gondoskodni. Az apát szárazon megjegyezte, hogy ha nem vettem volna észre, ez itt egy szerzetesi közösség; mindazonáltal a keresztényi irgalmasság jegyében hajlandónak mutatkozott rá, hogy etesse és ruházza Liliart, míg meg nem tudja szervezni átszállítását egy közeli zárdába. Ennekutána hívatta a cellárius frátert, aki csengő veretben leszámolta kezembe a kért summát. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ha rajta múlik, nem lesz alkalmunk a pénz elköltésére, mivel sohasem fogjuk élve elhagyni a kolostorát.

Ezen a ponton útjaink különváltak, titkon azonban folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot, hála egy feltűnés nélkül elmormolt ráolvasásnak, melynek gyakran vettem már nagy hasznát inkvizítori vizsgálódásaim során. A Kicsi Szépséget az apátúr vitte magával; Eibon a cellárius testvérhez csatlakozott, s előzetes megbeszélésünk értelmében kígyót-békát összehordott neki rólam, miközben további alamizsnáért kuncsorgott, egyben loppal kiterjesztette mágikus érzékeit a kolostor egész területére. Jómagam a konyhába siettem vacsorálni, és igyekeztem minél több információt kiszedni a szakács fráterből, ám csupán annyival lettem okosabb, hogy a gasztronómia nem tartozik a Donnergrauban magas szinten űzött művészetek közé.

A mi tervünk azt feltételezte, hogy a kolostor lakói áldozatként fogják felhasználni Liliart egy diabolista szertartáshoz; kiderült azonban, hogy az apátúrnak sokkal prózaibb és egyértelműbb szándékai vannak vele. Kishúgunkat ez rendkívüli mértékben felzaklatta, s az apátúrnak gyors, ám fölöttébb fájdalmas halála előtt rá kellett döbbennie, hogy a sors mégsem egy gyönge és védekezésképtelen leányzót szolgáltatott ki neki. Agonizálása közben sajnos működésbe hozott valami rejtett riadómechanizmust, amely tüstént tudatta a kolostor összes lakójával, hogy igen nagy baj van, a biztonsági rendszerük összeomlott. Ütött a cselekvés órája; én mindenekelőtt azzal kezdtem, hogy belefojtottam a szakácsot a kondérban bugyborgó ehetetlen ragulevesébe.

Eibon üzent nekem, hogy két olyan mágikus műveletet érzékel a kolostorban, amely alkalmasint veszélyt jelenthet ránk nézve. Ő már úton volt a könyvtár és a bibliotekárius fráter felé, akit a két botcsinálta vajákos közül a kevésbé kontárnak érzett. Énrám a cellárius testvér jutott, aki a Kapuőr szerint egy Tündalosz-macska nevezetű szörnyeteget próbált megidézni. A Tündalosz-macskák, ahogy rokonom sebtében informált róla, a tér sarkaiból és szegleteiből támadnak; ha egyszer előszólítják őket, sohasem térnek meg otthonukba préda nélkül; és teljes sötétségben mindennemű mágikus kötés és parancsolat lefoszlik róluk.

A folyosókon néhány szerzetes állta utamat, akik erős, egészséges férfi létükre nem átallottak volna kezet emelni egy törékeny öregemberre. Dorgáló szózatot intéztem hozzájuk, mire tüstént süketen, vakon és bénán hanyatlottak el. Az efféle alsóbbrendű átkok időtartama meglehetősen korlátozott, én azonban voltam oly előrelátó, és a konyhában magamhoz vettem egy húsvágó bárdot, minélfogva módomban állt megváltani őket a hosszas lábadozás vesződségeitől.

Tovább szaporázva lépteimet, magamra bocsátottam egy rendkívül egyszerű védővarázst, amely alapértelmezésben az eső, hó és más csapadékfélék távol tartására szolgál, ám tökéletes gömböt formázván, sehol sem rendelkezett olyan sarkokkal vagy szegletekkel, ahonnan a Tündalosz-macska rajtam üthetett volna. A pincelépcsőhöz érve így már csak annyi tennivalóm maradt, hogy egy másik, szintén elég alapvető varázsigével sötétségbe borítsam az egész alagsori traktust; aztán elégedetten hallgattam a ropogó-csámcsogó zajokat, ahogy a szörnyeteg odalent jóízűen elfogyasztotta hisztérikusan sikoltozó megidézőjét.

A bibliotekárius testvér időközben mágikus párviadalra hívta ki Eibon kuzint, ami nagyfokú elbizakodottságra vallott a részéről. A Kapuőr a kisujját sem mozdította, mélységes megvetéssel rázta le magáról a primitíven összetákolt varázsigéket; majd ráunván a dologra, lángokat okádva bemutatkozott, és fölszólította a szerencsétlent, hogy ne vesztegesse az időt gyermeki játékokra; ha valóban a tiltott tudás letéteményesének véli magát, itt az alkalom, hogy bizonyítson egy igazi mester ellenében. A szerzetes, félőrülten a félelemtől, erre felütötte a De Vermis Mysteriist, és fennhangon olvasni kezdett:

– Tibi Magnum Innominandum, signa stellarum nigrarum et bufaniformis Sadoquae sigillum…

Az idézésre valami félig láthatatlan, vérivó borzalom felelt a csillagközi űrből, amely alakot öltve két potenciális áldozatot talált a helyszínen: Eibon Carcosát meg ezt a szánalmas nyomorultat. Nem esett nehezére választani közülük, és mire én megérkeztem, már el is távozott, egy üresre szürcsölt emberhéjat hagyva maga után.

Ennekutána segítettem Eibon kuzinnak kirabolni a könyvtárat, majd a bőséges zsákmánnyal megrakodva megkerestük kishúgunkat, aki anyaszült meztelenül, puszta kézzel mészárolta a szerzeteseket a folyosókon. A vérlázító méltánytalanság, ahogy az apátúr – a közösség egyszemélyi vezetője – egy nemesi születésű Carcosa kisasszonnyal bánt, lehetőséget nyújtott számomra, hogy a sérelemhez mért arányú átokkal sújtsam Donnergrau kolostorát. Mire sikerült lecsillapítanunk szegény kis Liliart, az életben maradt szerzetesek már mindannyian a nyirkos lepra előrehaladott stádiumában agonizáltak; és mire sorainkat rendezve elhagytuk a helyszínt, a falak körül már miazmás párák szálltak a magasba, s a semmiből támadt ingovány alig egy óra leforgása alatt nyomtalanul elnyelte az egész épületet.

Donnergrau hűlt helye
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Levelem végén engedtessék meg nekem némi öreges merengés! Több évtizedes inkvizítori munkásságom során gyakran hatott rám frusztrálólag az a tény, hogy a Szent Hivatal nem cselekedhet szabadon: évszázadok óta idejétmúlt erkölcsi koloncok húzzák vissza a kezét, a vezetők vaskalaposságáról nem is beszélve. Meggyőződésem, hogy mi, Carcosák egy szebb, jobb és tisztább világot teremthetnénk magunk körül, ha mindenütt azzal a megalkuvást nem ismerő határozottsággal járhatnánk el, ahogyan a családi ügyeinket intézzük.

Atyai üdvözletét küldi vén, zsörtölődő bácsikátok:

Megjegyzés: A történet alapozásául a Curse of Gethin Abbey című d20-as kaland szolgált, amely elektronikus formátumban jelent meg a Wizards of the Coast gondozásában, a 2006. évi D&D-világnap kalandjaként, Rich Baker tollából.

Megjegyzés: Egyfajta baljós sorsszerűség figyelhető meg abban a jelenségben, hogy amelyik lapban saját rovatot kapok, az hamarosan csődbe megy és beszünteti a megjelenését. Az alább következő műfordítást, a hozzá tartozó bevezetővel együtt, az Átjáró számára készítettem. Amikor Anthony Sheenard kollégámmal megállapodtunk a hosszú távú együttműködésről, még nem tudhatta, hogy a lapjának már csak egyetlen száma lesz hátra.

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Howard Phillips Lovecraftról köztudomású, hogy írói munkássága mellett roppant széles körű levelezést is folytatott. Irodalmi témákban rendszeresen eszmét cserélt az USA legkülönfélébb szegleteiben honos szerzőtársaival; véleményt mondott az írásaikról és megküldte nekik véleményezésre a sajátjait; valamint bevonta őket a szándékosan töredékes Cthulhu-mondakör folyamatos bővítésébe és alakításába. Kiváltképpen nagy sikert aratott körükben a Necronomicon fiktív történetével, amit – az igazat megvallva – meglehetős kutyafuttában talált ki, hogy kielégítse kíváncsiságukat. A titokzatos, ártó hatalmú grimóriumok a Cthulhu-mítosz talán leghatásosabb elemének bizonyultak; úgy vonzották a pályatársakat, mint mécsvilág az éjjeli lepkéket. Lovecraft egyetértésével, sőt biztatására nekiláttak szaporítani a számukat, és szépen felosztották őket egymás között. Robert E. Howardnak például Friedrich von Junzt Unaussprechlichen Kulten című műve jutott, Clark Ashton Smithnek az Eibon Könyve, Robert Blochnak pedig a De Vermis Mysteriis, az obskurus Ludwig Prinn tollából. A Lovecraft által kreált Necronomicon nyomdokain haladva valamennyien megírták a gonosz könyvek történetét, egy-egy novellát kanyarítva köréjük keret gyanánt.*

* Howardnak ez a novellája, sajnálatos módon kissé döcögős fordításban, 1998-ban megjelent a Cherubion kiadó Ne ássatok nekem sírt! című klubkiadványában. Az elbeszélés A Fekete Kő címet viseli, és külön pikantériája, hogy Magyarországon játszódik – a hazai olvasó számára, a szerző háttérismereteinek hézagossága miatt, helyenként kissé komikusan hat.

Az 1917-es születésű Robert Bloch a levelezői kör legifjabb, ám korántsem legkevésbé tehetséges tagja volt. Csibészes kedvében úgy döntött, a novellájába belesző némi személyes incselkedést. Központi szereplőnek magát Lovecraftot tette meg, egy könnyen felismerhető anonim régiségbúvár képében, aki sápadtan, a világtól elzárkózva remetéskedik dohos fóliánsai között, New England-i remetelakában. A történet végén, híven a lovecrafti hagyományokhoz, a magányos tudós rettenetes halált hal az általa megidézett csillagközi borzalom csápjaitól.

Lovecraft – aki, bármilyen furcsának tűnhet munkássága ismeretében, rendkívül jó humorérzékkel volt megáldva – nem vette rossz néven a csínyt. Megtorlásul viszont, kölcsönkenyér visszajár alapon, hasonló fegyverrel ütött vissza. Élete egyik utolsó novelláját kifejezetten azzal a céllal írta meg, hogy kimondhatatlanul iszonyú körülmények között elpusztítson benne egy jámbor, álmodozó hajlamú egyetemi filoszt, akinek neve mögött – Robert Blake – az avatottak tüstént felismerték Robert Bloch személyét.

Ezt a Lovecraft-novellát, A sötétség lakója címmel, nekem volt szerencsém magyarra átültetni, még 1992-ben; azóta több gyűjteményes kötetben is napvilágot látott. A háttérsztorijával azonban mindmáig adós vagyok a nagyközönségnek, pedig már annak idején is igen jót mulattam rajta. Ezt a tartozásomat rovom le most, mellékelve a sajátos írói pengeváltás első etapját: Robert Bloch mindeddig lefordítatlan elbeszélését.

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Robert Bloch
A CSILLAGVÁMPÍR

1.

   Az vagyok, aminek vallom magam – rémtörténetíró. Kora gyermekkorom óta lenyűgöz az ismeretlen és kifürkészhetetlen dolgok rejtelmes csábereje. A névtelen félelmek, a groteszk álmok, a tudatunk eldugott zugaiban kísértő félsejtelmes furcsaságok mindig is megmagyarázhatatlan, túláradó gyönyörrel töltöttek el.
    Az irodalomban az éjféli ösvényeket jártam Poe-val vagy az árnyak közt lopakodtam Machennel; a félelmetes csillagok régióiban kóboroltam Baudelaire-rel vagy alábuktam a földmély őrületébe az ősi tanokat rejtő regékben. Csekélyke tehetségem a szén- és pasztellrajzok terén arra biztatott, hogy megkíséreljem nehézkes ábrázolatokba foglalni az éjködös elmémet benépesítő idegenszerű fogalmakat. Ugyanaz a sötét intellektuális hajlam, mely képzőművészeti próbálkozásokra sarkallt, fölkeltette érdeklődésemet a zene különös-komor válfajai iránt; a Bolygószvit szimfonikus tételei és más hasonlók voltak a kedvenceim. Lelki életem csakhamar a kéjes borzadállyal csábító szörnyűségek lidérclakomája lett.
    Külső létezésem ehhez képest szürkén és unalmasan alakult. Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy igazi remete vált belőlem, hozzá még az aszkéták fajtájából, ha nem is szándék, de szükség szerint; napjaim magányos, filozofikus ínségben peregtek a könyvek és az álmok világában.
    Az embernek persze élnie kell valamiből. A kétkezi munkára mind alkatilag, mind lelkileg természettől fogva alkamatlan lévén, eleinte nagy gondot jelentett nekem, hogy milyen hivatást válasszak. A gazdasági válság már-már tűrhetetlen fokig bonyolította a dolgokat, s egy ideig közel jártam a teljes pénzügyi összeomláshoz. Ekkor döntöttem úgy, hogy írni fogok.
   Beszereztem egy ütött-kopott írógépet, egy rizsma olcsó papírt és pár lap indigót. A témaválasztás problémája nem aggasztott. Mi gazdagabb forrásra lenne szükségem, mint színes fantáziám határtalan birodalma? Az iszonyatról és a félelemről fogok írni, meg az ős talányról, ami a Halál. Legalábbis így terveztem naiv elbizakodottságomban.
Első próbálkozásaim csakhamar meggyőztek róla, mennyire ostoba és öntelt módon vágtam neki a feladatnak. Szomorú és szánalmas kudarcot vallottam. Elevenen lüktető álmaim a papíron üresen pöffeszkedő jelzők érthetetlen halmazává silányultak, és nem találtam köznapi szavakat, melyekkel ki tudtam volna fejezni azt a fajta csodás-bizsergető iszonyodást, amit az ismeretlen dolgok keltenek az emberben. Első kézirataim nyomorúságos, haszontalan firkálmányok voltak; az a néhány magazin, amely ilyesféle anyagok publikálásával foglalkozott, egyöntetűen elutasította őket.
   Valamiből élnem kellett. Lassan, de biztosan nekiláttam, hogy stílusomat az elképzeléseimhez igazítsam. Fáradságos kísérletezésekbe merültem szavakkal, szókapcsolatokkal, mondatsruktúrákkal. Munka volt ez, méghozzá nehéz. Megtanultam izzadni. Végül azonban az egyik történetem kedvező fogadtatásra lelt; aztán a második, a harmadik, a negyedik. Rövidesen kezdtem elsajátítani a mesterség alapfogásait, s a jövő végre rózsásabban festett. Már könnyebb szívvel tértem vissza álmaim és szeretett könyveim közé. Írásaim rendszeres, bár meglehetősen szűkös jövedelmet biztosítottak számomra, s ez egyelőre elegendő volt. De nem sokáig. A nagyratörés – az örök incselkedő délibáb – okozta vesztemet.
   Egy igazi történetet akartam írni; nem olyasfajta sablonos, felszínes rémmesét, amit tucatszám gyártottam a magazinoknak, hanem egy valódi műremeket. A mestermű megalkotása szinte rögeszmémmé vált. Nem voltam jó író, ám nem kizárólag stílusbéli hiányosságaim miatt. A hiba – úgy éreztem – a témáimban rejlett. Vámpírok, vérfarkasok, ghulok, mitikus szörnyek – nem az alapanyag, amiből valami egyedit és különlegeset lehetne teremteni. A közhelyes képzeletvilág, a sematikus leíró szerkezet és a prózaian antropocentrikus nézőpont volt az a három fő buktató, amely megakadályozott egy igazán jó rémtörténet megalkotásában.
   Formabontóan új témára van szükségem, teljesen rendhagyó alapanyagra. Bárcsak ki tudnék találni valamit, ami teratológiailag hihetetlen!
Azokat a dalokat vágytam hallani, amiket a démonok énekelnek a hideg csillagok között szárnyalva; az ó istenek hangját, amint a visszhangos űrbe suttogják titkaikat. Azért epedeztem, hogy megismerhessem a sír iszonyatát; a férgek csókját a nyelvemen, a rothadó szemfedő hideg simogatását. A tudás után szomjaztam, mely a szárazra aszott szemgödrökben honol, a bölcsesség után, mely csak a férgek sajátja. Akkor igazán tudnék írni, s reményeim mind valóra válnának.

* * *

   Kerestem a módját. Csöndes levelezésbe kezdtem az elszigetelt gondolkodókkal és álmodozókkal szerte az országban. Volt egy remete a nyugati hegyekben; egy bölcs az északi vadonban; egy misztikus álmodozó New Englandben. Ez utóbbi hívta föl a figyelmemet némely ősrégi könyvekre, különös tanok rejtekhelyeire. Óvatosan idézett a legendás Necronomiconból, s félve célozgatott egy bizonyos Eibon Könyvére, mely hír szerint még amazt is fölülmúlta istenkáromlásának végletes vadságában. Ő maga ezen ősiszonnyal terhes fóliánsok tudósa volt, de eltanácsolt tőle, hogy túl messzire merészkedjek tanulmányaimban. Gyermekkorában sok furcsa dolgot látott a boszorkányjárta Arkhamben, ahol a régi árnyak még ma is leselkednek és lopakodnak, s azóta bölcsen megtartóztatta magát a sötétebb régiók tiltott tudományától.
   Végül, miután hosszan és kitartón noszogattam, vonakodva rendelkezésemre bocsátott egy listát bizonyos személyekről, akik megítélése szerint további támpontokkal szolgálhatnának kutatásaimhoz. Ragyogóan nevezetes író volt, igen jó hírnévnek örvendett a kifinomult kevesek körében, s tudtam róla, hogy élénk érdeklődést tanúsít az egész ügy kimenetele iránt.
   Amint kincset érő listája a birtokomba került, nyomban széles körű postai műveletekbe fogtam, hogy beszerezhessem a hőn óhajtott műveket. Leveleimet egyetemekhez és magánkönyvtárakhoz intéztem, látnok hírében álló egyénekhez és ködös hitelveket valló, rejtett kultuszok elöljáróihoz. Csupa csalódás várt rám.
   A válaszok, amiket kaptam, határozottan barátságtalanok voltak, szinte már ellenségesek. A tiltott tanok állítólagos beavatottjait szemlátomást dühítette, hogy egy pimasz idegen szaglászik a titkaik körül. Gyors egymásutánban több névtelen fenyegető levelet kaptam, továbbá egy igen zavarbaejtő telefonhívást. Ez azonban közel sem zaklatott föl annyira, mint a kiábrándító fölismerés, hogy vállalkozásom kudarcot vallott. Tagadások, kibúvók, elutasítások, fenyegetések – ezekkel nem megyek semmire. Máshol kell folytatnom kutatásaimat.
   A könyvesboltok! Talán valamely poros, elfeledett polcon megtalálhatom, amit keresek.
   Végeérhetetlen keresztes hadjáratba kezdtem. Megtanultam higgadtan, arcizomrándulás nélkül elviselni az ismételt csalódásokat. Úgy tűnt, a szokványos könyvkereskedelemben soha senki nem hallott a rettentő Necronomiconról, a gonosz Eibon Könyvéről vagy a nyugtalanító Cultes des Goules-ről.
   A türelem rózsát terem. Egy ódon kis üzletben a South Dearborn Streeten, a porlepte polcok között, melyek mintha kihullottak volna az idő emlékezetének rostáján, temérdek fáradozásom végre gyümölcsözőre fordult. Itt, szilárdan beékelve két századéves Shakespeare-kiadás közé, egy hatalmas, fekete, vasveretes könyvre bukkantam. Fedőlapján kézműves vésettel a De Vermis Mysteriis felirat állt: A féreg misztériumai.
   A boltos nem tudta megmondani, hogyan került a tulajdonába. Talán évekkel korábban szerezte be egy másodkézi lomtalanításból. Nyilvánvalóan nem ismerte az értékét, mert csupán egy dollárbankót fizettem érte. Becsomagolta nekem a roppant könyvmonstrumot, igen örülve a váratlan üzletnek, és szerfölött elégedetten vett búcsút tőlem.
   Sietve távoztam, hónom alatt kincset érő szerzeményemmel. Micsoda lelet! Már hallottam egyet s mást erről a könyvről. Ludwig Prinn volt a szerzője, aki egy brüsszeli máglyán végezte a boszorkányüldözések tetőfokán. Ez a furcsa figura – alkimista, halottidéző, veszedelmesnek vélt varázsló – hihetetlen életkorával kérkedett, midőn tűzhalált halt az inkvizíció világi karjának rendeletére. Állítólag a balsorsú kilencedik keresztes hadjárat egyetlen túlélőjének vallotta magát, bizonyíték gyanánt különféle dohos okiratokat citálva. Tény, hogy a régi krónikák valóban megemlékeznek Montserrat márki kíséretében egy bizonyos Ludwig Prinnről; a tamáskodók azonban buggyant agyú szélhámosnak bélyegezték a brüsszeli Prinnt, bár nem tartották kizártnak, hogy esetleg az eredeti lovag egyenes ági leszármazottja.
   Boszorkányos tudományáról Prinn úgy nyilatkozott, hogy fogsága éveiben tanulta a szíriai varázslóktól és csodatévőktől, s gördülékenyen beszélt találkozásairól az ősi keleti mítoszokból való dzsinnekkel és ifritekkel. Köztudomású volt róla, hogy hosszasan időzött Egyiptomban, s a líbiai dervisek körében legendák keringtek a vén látnok alexandriai tetteiről.
   Akárhogy is legyen, élemedett éveit szülőhazájában, a flamand alföldön töltötte, ahol – nem cáfolva rá hírnevére – egy ódon sírbolt romjai közt ütötte fel a tanyáját, még a rómaiak előtti korból, valahol a Brüsszel környéki erdőségekben. Itt állítólag háziszellemek és az alvilágból megidézett förtelmek rajzották körül. A fennmaradt kéziratok igen elővigyázatosan beszélnek róla, mint akit “láthatatlan társak” és “csillagszülött szolgálók” kísérnek. A parasztok kerülték az erdőt éjszakánként, mert nem tetszettek nekik a hold felé szálló zajok, és még véletlenül sem kívánták látni, hogy miféle társaság gyűlik össze imádságra a régi pogány oltárköveknél, melyek egynémely sötétebb tisztásokon omladoztak.
   Bármiféle szörnyeknek parancsolt is Prinn, ezek soha többé nem mutatkoztak, miután az inkvizíció küldöttei fogságba hurcolták. A sírboltot az átkutatásával megbízott katonák teljesen kihaltnak találták, bár lerombolása előtt minden mozdíthatót elszállítottak belőle. A természetfölötti lények, a laboratóriumi berendezés, a titokzatos alkimista balzsamok és főzetek – mindennek furcsa módon nyoma veszett. Sem a zord erdőség átfésülése, sem a különös oltárkövek óvatos vizsgálata nem hozott további eredményeket. Az oltárokon friss vérnyomokra bukkantak; és friss vérnyomok borították a kínpadot is, mire Prinn kihallgatása befejeződött. A konok némaságba burkolózó varázslóból a leghajmeresztőbb tortúrák sorozatával sem sikerült bővebb felvilágosításokat kicsikarni, így hát a kimerült vallatók végül felhagytak erőfeszítéseikkel, és tömlöcbe vetették agg foglyukat.
   A börtönben, ítéletére várva írta azt a morbid, borzadályos művet, a De Vermis Mysteriist, mely manapság A féreg misztériumai címen ismeretes. Hogyan tudta kicsempészni az éber őrök gyűrűjéből, önmagában is rejtély; ám egy évvel a halála után kinyomtatták Kölnben. Azonnal tilalmi listára tették, a kész példányokat elhamvasztották, de néhány darab időközben már magánkézre került. Ezek azután kézírásos másolatokban tovább terjedtek, és bár később megjelent egy cenzúrázott, erősen rövidített kiadás, ma csak a latin eredetit fogadják el hitelesnek. A kiválasztott kevesek évszázadokon keresztül tanulmányozták és latolgatták a benne foglalt tanokat. A vén varázsló titkait napjainkban csak a beavatottak szűk köre ismeri, kik a tőlük telhető minden módon elzárkóznak a nyilvánosságtól, bizonyos nagyon is életbevágó okokból kifolyólag.
   Ennyi hát dióhéjban, amit a mű történetéről tudtam, mikor a tulajdonomba jutott. Mint gyűjtői példány, a könyv szenzációs lelet volt, tartalmáról azonban nem alkothattam ítéletet. Latinul írták. Mivel ismereteim e tudós nyelv terén néhány iskolában bemagolt közmondásra szorítkoznak, áthághatatlan akadállyal szembesültem, amint felütöttem a dohszagú oldalakat. Őrjítő volt a sötét tudományok e kincsesházát birtokolni, a kulcs nélkül, amely megnyithatná előttem rejtekajtaját.
   Egy pillanatra kétségbeestem, mert tudtam jól, hogy ilyen szörnyű és istenkáromló szöveggel a hagyományos klasszika-filológia egyetlen tekintélyes tudorát sem kereshetem meg. Aztán jött az isteni szikra. Miért ne utaznék vele a keleti partra, öreg barátom segítségét kérni? Ő jeles búvárlója volt az antik tudományoknak, s valószínűleg kevésbé fogják megrendíteni Prinn baljós kinyilatkoztatásai. Így hát sürgetős levelet intéztem hozzá, s rövidesen megkaptam rá a választ. Örömmel áll a rendelkezésemre – feltétlenül induljak, amilyen hamar csak tehetem.

2.

   Providence kedves kis városka. Barátom egy igen régi házban lakott, mely nyomokban még őrizte a György-kor stílusát. A földszint a koloniál atmoszféra valóságos gyöngyszeme volt. Az emelet, a roppant ablakot beárnyékoló oromtető alatt, házigazdám dolgozószobájaként szolgált.
   Itt töltöttük azt a zord, eseménydús éjszakát késő áprilisban; itt, a nyitott ablak alatt, mely az azúrkék tengerre nézett. Holdtalan éjszaka volt; a hamuszín, foszlatag köd denevérként cikázó árnyékokkal töltötte meg a sötétséget. Lelki szemem előtt ma is tisztán látom az apró, lámpafényes szobát a nagy asztallal és a magas hátú székekkel; a falat szegélyező könyvespolcokat; a dossziékba rendezett kéziratokat.
   Az asztalnál ültünk barátommal, előttünk a rejtélyes kötet. Szikár profilja zavaró árnyékot vetett a falra, viaszszín arcára alattomos kifejezést lopott a sápadt megvilágítás. A levegőben a kinyilatkoztatás megmagyarázhatatlan, baljós előérzete lógott – oly erőteljesen, hogy az embernek a bőre bizsergett tőle; szinte ki tudtam volna tapintani a feltárulkozásra váró titkok jelenlétét.
   Társam is fölfigyelt rá. A hosszú évek okkult tapasztalatai hátborzongatóan kiélesítették az intuícióját. Nem a hidegtől reszketett karosszékében ülve; nem a láz lobbantott olyan lángot a szemében, akár a drágakőben izzó tűz. Tudta, mielőtt kinyitotta volna az az átkozott könyvet, hogy gonosz. A vén lapokból felszálló dohszag a sír bűzével keveredett. Férgek rágták körbe a kifakult oldalak szegélyét, patkányok a bőrkötést; férgek és patkányok, melyek tán máskülönben sokkal förtelmesebb táplálékkal éltek.
Aznap délután beszámoltam barátomnak a könyv történetéről, és kicsomagoltam a jelenlétében. Akkor igencsak készségesnek és buzgónak mutatkozott, hogy nyomban nekilásson a fordításnak. Most tétovázott.
   Nem lenne bölcs dolog, makacskodott. Ez a tudás gonosz – ki a megmondhatója, milyen démoni tanokat rejthetnek ezek a lapok, s miféle vész sújthatja az avatatlanokat, ha ilyesmibe ártják magukat? Nem jó túl sokat tudni; emberek haltak meg már azért, mert megpróbáltak hasznot húzni e könyv rothatag bölcsességéből. Könyörgött nekem, hagyjak fel rögeszmémmel, míg a kötet kinyitatlanul hever az asztalon, s keressek ihletet más, egészségesebb forrásokban.
   Bolond voltam. Könnyelműn félresöpörtem ellenvetéseit, hiú és üres szavakkal. Nem féltem. Legalább egy pillantást vessünk kincsünk tartalmára! Mielőtt a csuklóm után kaphatott volna, belelapoztam a vén könyvbe.
   Az eredmény csalódást hozott. Végső soron teljesen közönséges külsejű könyv volt – sárguló, mállatag oldalak nagy fekete betűkkel szedett latin szöveggel. Ennyi volt az egész; sem illusztrációk, sem riasztó ábrák, semmi különös.
   Barátom nem bírt tovább ellenállni egy ilyen ritka bibliofil csemege csábításának. Pár pillanat múlva már izgatottan kukucskált a vállam fölött, időnként latin mondatfoszlányokat mormolva. Végre úrrá lett rajta a lelkesedés. A könyvet két kézre ragadva leült az ablak közelében, és vaktában olvasgatni kezdte a cikkelyeket, olykor angolra fordítva őket.
   Szeme szilaj fénnyel parázslott; sápadt, szikár arcéle összpontosításba feszült, ahogy a málladozó írásjegyeket betűzgette. Mondatok dübörögtek az ajkáról félelmetes litániaként, majd csöndesedtek épp csak hallható suttogássá, ahogy a hangja viperasziszegéssé halkult. Most már csak néhány kósza szót tudtam elcsípni, mert a szövegbe merülve mintha megfeledkezett volna rólam. Varázslatokat és igézéseket olvasott. Emlékszem, olyan jósistenségeket említett közben, mint Yig atya, a sötét Han és a kígyószakállú Byatis. Összeborzadtam, mert ezen ősi nevek nem voltak ismeretlenek előttem; de még jobban borzadtam volna, ha tudom, mi vár még ránk.
   Hamar elérkezett az ideje. Barátom hirtelen egészen feldúltan fordult felém, hangja élessé és metszővé vált a nagy izgalomtól. Azt kérdezte, emlékszem-e a Prinn varázsművészetéről szóló legendákra, és a történetekre a láthatatlan szolgálókról, akiket a csillagokból szólított alá. Megerősítettem sejtéseit, nemigen tudván mire vélni ezt a hirtelen felindulást.
   Aztán elmondta nekem. Itt, a háziszellemeket tárgyaló fejezetben, talált egy imádságot vagy varázsigét, talán ugyanazt, amellyel Prinn idézte meg láthatatlan famulusait a csillagokon túli űrből! Hallgassam meg, felolvassa.
   Tompán meredtem rá, akár egy ostoba, értetlen bolond. Miért nem sikoltottam, miért nem próbáltam menekülni, miért nem téptem ki azt a szörnyeteg irományt a kezéből? Ehelyett csak ültem ott – csak ültem, míg a barátom természetellenes láztól reszkető hangon nekifogott egy hosszadalmas, zord zengésű latin invokációnak.
   – Tibi Magnum Innominandum, signa stellarum nigrarum et bufaniformis Sadoquae sigillum…
   A rituális szöveg recsegve folytatódott, magasba szállt az iszonyat éjleples szárnyain. A szavak mintha lángnyelvként vonaglottak volna a levegőben, beleégtek az agytekervényeimbe. A mennydörgő igék visszhangot vertek a végtelenben, túl a legmesszibb csillagokon. Úgy tetszett, ősi és dimenziótlan szakadékokban tűnnek el, keresnek valamit a mélyükön, hogy a földre szólítsák. Káprázat lett volna csupán? Nem volt időm a mérlegelésére.
   Mert a szándékolatlan hívásra válasz érkezett. Alig halt el társam hangja a könyvespolcokkal borított falak között, ránk tört az iszonyat. A szoba kihűlt. Hirtelen szél süvöltött be a nyitott ablakon; és ez a szél nem a földi egek szülötte volt. Távoli, gonosz, mekegő kacajt sodort magával, s e zaj hallatán barátom arca a félelem fakófehér maszkjává fagyott. Aztán valami ropogás támadt a falakban, s az ablakpárkány guvadó szemem láttára középen behajlott, mintha nagy súly nehezedne rá. A kinti éjszakából gurgulázó, eszeveszett nevetés robbant be hozzánk – hisztérikus vihorászás a téboly legsötétebb örvényeiből. Úgy harsogott a fülünkbe, mint a borzalom vigyorgó kvintesszenciája – ám az ajkat, amelyről fakadt, nem láttuk sehol.
   A többi mind döbbenetes gyorsasággal történt. Az ablaknál álló barátom egyszerre csak sikoltozni kezdett; közben vadul csapkodta az üres levegőt. A lámpafényben láttam, ahogy vonásai az őrült kínszenvedés leírhatatlan grimaszába torzulnak. Egy pillanattal később a teste fölemelkedett a padlóról, és gerinctörő ívben hátrahajlott. Még egy másodperc, és émelyítőt csikordultak az elroppanó csigolyák. Társam most a levegőben rúgkapált, szeme üvegesen meredt előre, keze görcsösen markolászott valami láthatatlant. És újra felcsendült a mániákus kacarászás – ezúttal azonban a szobában!
   A csillagok rőt kavalkádban örvénylettek a fejem fölött; hideg szél nyüszített a fülembe. Összekuporodtam a karosszékemben; tekintetemet képtelen voltam letépni a borzadályos látványról a sarokban.
   Barátom most már üvöltött; kiáltásai egybemosódtak azzal a kárörvendő, tébolyult vihogással, mely az üres levegőből harsogott. Megroskadó teste a semmiben kalimpálva ismét hátrahajlott, s a felszakított nyakból rubinvörös szökőkút gyanánt fröcskölt elő a vér.
   A padlót azonban sohasem érte el. Cseppfolyós ívelése félúton megszakadt, ahogy a nevetés hirtelen abbamaradt, s helyét förtelmes szürcsölő zaj vette át. Újult, inakat-idegeket morzsoló iszonyattal döbbentem rá, hogy a vért a külső régiókból idehívott szörnyeteg szívja fel! Minő űrbéli rémalakot idéztünk meg ily váratlanul s önkéntelenül? Miféle csillagok vajúdta vámpír oltja itt a szomját a szemem láttára s mégis láthatatlanul?
Ahogy hűdött tagokkal figyeltem, hátborzongató átalakulás vette kezdetét. Társam teste összeaszott, megzsugorodott, petyhüdtté és élettelenné vált. Végül a padlóra hullott, s úgy hevert ott mozdulatlanul, akár egy ráncos, megtöppedt bőrtömlő. A levegőben azonban egy másik, még ocsmányabb változás ment végbe.
   Vörhenyes derengés töltötte be az ablak felé eső szobasarkot – véres derengés. Lassan, de biztosan, ahogy fokról fokra elteltek vérrel, halványan kirajzolódtak valaminek a körvonalai. Lucskos volt és rőtvörös; undokul pulzáló kocsonyakolonc; skarlátszín massza ezernyi csápos tapogatóval, melyek egyre csak lengtek és hajladoztak. A nyúlványok hegyén ülő szívókorongok éhesen tátogtak, nyíltak és csukódtak… A csillagvámpír püffedt, obszcén ocsmányság volt: fej és arc nélküli massza, mohó ragadozótorokkal és titáni karmokkal. Az embervér, amelyből táplálékát nyerte, rövid időre föltárta testének kontúrjait; ám a látvány nem volt józan szemeknek való.
   Ép elmém szerencséjére a szörnyeteg nem időzött soká. A padlón heverő kiszipolyozott héjra ügyet sem vetve, céltudatosan megragadta az ablaknyílás széleit. Aztán beleveszett az éjszakába; csak távolodó gúnykacaját hallottam még egy darabig a szél hátán szárnyalni, ahogy visszavonult a hideg mélységekbe, ahonnan érkezett.
   Ez minden. Magamra maradtam a szobában, lábamnál az összeaszott, élettelen tetemmel. A könyv eltűnt; ám a padlót és a falakat, amerre csak pillantásom fordult, mindenütt friss vérfoltok borították; szegény barátom arca pedig véres halálfőként meredt a csillagokra.
   Hosszú ideig szótlanul, magányosan ültem a karosszékben; aztán felgyújtottam a szobát és mindent, ami benne volt. Nevetve távoztam, mert tudtam, hogy a tűzvész minden mégoly apró nyomot el fog pusztítani. Csak aznap délután érkeztem, nem ismertem senkit a városban, és elmenni sem látott senki, mert mire a magasba csapó lángokat észrevették, én már messze jártam. Órákig botorkáltam körbe-körbe a kanyargós utcákon, s újra meg újra idióta röhögőgörcs vonaglott végig rajtam, valahányszor felnéztem a kárörvendőn izzó csillagokra, melyek sunyin pislogtak le rám a kísérteties ködfoszlányokon keresztül.
   Beletelt némi időbe, míg eléggé lecsillapodtam, hogy felszálljak egy vonatra. Hazafelé úton végig megőriztem nyugalmamat, aminthogy e beszámoló megírása alatt is. Még akkor sem zökkentem ki belőle, amikor a lapokban olvastam barátom tragikus haláláról, aki bennégett az egész házát elemésztő tűzben.
   Csak éjszakánként, amikor felsziporkáznak a csillagok és visszatérnek az álmok, csak olyankor hagy cserben az önuralmam, s zuhanok sikoltozva az eszeveszett rettegés útvesztőibe. Drogokat szedek, abban a hiú reményben, hátha ki tudják rekeszteni álmaimból az emlékképeket. De igazából nem érdekel a dolog, hisz úgysincs sok időm hátra.
Az a különös gyanú gyötör, hogy hamarosan viszontlátom majd a csillagvámpírt. Azt hiszem, hívás nélkül is vissza fog térni, és tudom, hogy ha eljön, megkeres és magával visz a sötétségbe, amely örökre elnyelte a barátomat. Néha szinte türelmetlenül várom már ezt a napot, mert akkor, egyszer és mindenkorra, végre meg fogom ismerni a féreg misztériumait.

Kornya Zsolt fordítása

Megjegyzés: Az év vége körüli szervezési zavarok kissé foghíjassá tették a blogot az utóbbi időben. Kárpótlásul most egy minden eddiginél terjedelmesebb cikkel jelentkezünk. Következzék a megboldogult Fanfárba szánt másik írás: egy szerepjáték-ismertető a régi Rúna-cikkek tradíciójában.

Egyptian Adventures: Hamunaptra
by C. A. Suleiman with Ari Marmell & Stephen Kenson
Green Ronin Publishing, 2004.
(d20-as szetting)

Számomra a szerepjáték legfőbb varázsa, hogy egzotikus világokra és idegen kultúrákra nyit kaput, amelyekben a baráti társaság elmerülhet egy-egy estére vagy éjszakára, hitetlenkedésüket ideiglenesen a szögre akasztva. Egyesek azért csinálják ezt, hogy meneküljenek az unalmas, nehezen kezelhető valóságból; ők általában a leegyszerűsített szettingeket kedvelik, ahol a konfliktusok egyértelműek, a problémák könnyen átláthatóak, és nem kell bajlódni komplex morális kérdésekkel. Mások, engem is ideértve, a perspektívaváltás élményét keresik, s olyan közegben érzik jól magukat, amely nem menti fel őket a felelős döntéshelyzetek alól, csak éppen más értékrend alapján működik.

A hagyományos (A)D&D-világok, Greyhawktól az Elfeledett Tartományokig, jobbára az előbbi típus igényeire vannak szabva. Engem az is zavar bennük, hogy elsősorban a játéktechnikára épülnek, belső törvényeik egyenesen levezethetők a szabálymechanizmusból. Szociokulturális értelemben a gygaxi alapértelmezést képviselik: az elnagyolt pszeudo-középkori díszlet mögül mindenütt kikandikál a modern nyugati értékrend (társadalmi mobilitás, szabad gazdaság, jogegyenlőség), rosszabb esetben a politikai korrektség szájbarágós erőltetésével megfejelve. Mindezt tolkieni körítéssel tálalják nekünk – szigorú jó-gonosz felosztás, genetikailag meghatározott erkölcsiségű fajok, az ellenséges kihívásokkal közösen szembenéző kompánia mítosza –, és nyakon öntik a kalandozói „etika” agresszívan anyagias nihilizmusával. Az összképet, hogy finoman fogalmazzak, meglehetősen bizarrnak találom.

A magam részéről jobban kedvelem azokat a szettingeket, amelyek létező történelmi vagy irodalmi mintákon alapszanak, nem feltétlenül tény-, de mindenképpen hangulathű feldolgozásban. Ez egyébként nem valami korszakalkotó újdonság, már a hobbi hajnalkorában lelkesen kísérleteztek vele. Még Gary Gygax is irodalmi példákra hivatkozik a D&D 1974-es őskiadásában: Howardra, Leiberre és a kemény fantasy (kard-és-boszorkányság) egyéb klasszikusaira. Más kérdés, hogy az általa prezentált játéknak aztán körülbelül annyi köze volt a büszkén citált előképekhez, mint nekem a gyakorlati bányaműveléshez (1).

(1) Aki Hybóriában szeretne játszani, annak a Mongoose Publishing d20-as Conan-adaptációját javaslom, illetve szűkösebb büdzsé esetén a régi, ám időtálló GURPS Conant. A kötetlen stílus felé hajló narrativisták próbát tehetnek a Ron Edwards által jegyzett Sorcerer & Sworddel is.

A fővonalas történelmi-irodalmi RPG-adaptációk sokáig úgy készültek, hogy a szerzők fogták az alapanyagot, és megerőszakolták az (A)D&D rendszerével. Ezt a módszert gyökeresen elhibázottnak tartom. Ha a cél egy független minta modellezése, akkor a hangulat és a játéklogika viszonylatában mindig az előbbi az elsődleges, vagyis a szabálymechanizmust kell hozzá igazítani, és nem fordítva. Az (A)D&D erre, merev belső kötöttségei miatt, egészen a harmadik kiadásig nem volt alkalmas. Történtek ugyan szép számmal próbálkozások – amelyek egyúttal jelezték a vásárlóközönség részéről fennálló igényt is –, az eredmény azonban mindig egy-egy életképtelen hibrid lett, mely hasztalan igyekezett lavírozni a forrásművek Szküllája és a szabályok Kharübdisze között.

A d20 e téren két szempontból is sarkalatos változást hozott. Az egyik tényező a nyílt játékliszensz, amiért nem győzök eléggé lelkesedni: olyan kreatív energiákat szabadított fel, amilyenekről a vélt jogait sárkányként oltalmazó TSR még fénykorában sem álmodhatott. A másik maga a rendszer. Be kell vallanom, nem rajongok érte különösebben: tipikus gémista dizájn, túl bonyolult és szabályközpontú az én ízlésemhez képest (2). Ugyanakkor viszont, eltérően az elődeitől, koncepciózus tervezés gyümölcse, és tudatosan úgy alakították, hogy módosítható és variálható legyen. Következésképpen bődületes munkával ugyan, de ki lehet belőle hozni olyan játékváltozatokat, amelyek hitelesen tükrözik a történelmi-irodalmi előképeket.

(2) Semmi csatajátékos ingerenciám nem lévén, még a gondolata is elborzaszt annak, hogy négyzethálós táblán, méregdrága figurákkal modellezzem a harcjeleneteket.

Egy radikális példa a Black Company Campaign Setting (by Robert J. Schwalb & Owen K. C. Stephens, Green Ronin Publishing, 2004.), amely Glen Cook nálunk is közismert könyveit ülteti át a szerepjáték talajára, az Úrnővel, Vészmadárral és a Fekete Sereggel. A masszív, 320 oldalas kiadványban egyetlen olyan szereplő, helyszín, fogalom vagy mágikus effektus sem szerepel, amit ne lehetne visszavezetni egy konkrét szöveghelyre a tíz kanonikus regény valamelyikében. Ahol a D&D-szabályok ellentmondásba kerülnek Mr. Cook világával, a szerzők habozás nélkül kihajítják őket, a legszervesebb elemeket sem kímélve, és kreálnak helyettük d20-as alapon másokat, összhangban a regények hangulatával. A végeredmény roppantul tetszetős – a jellemek, istenek és papok ugyanúgy hiányoznak belőle, mint a körülményes térképek vagy a Tolkien-szabású félhumán civilizációk, van viszont helyettük brutálisan kegyetlen harc és kötetlenre formált mágiaszisztéma –, sajnos azonban ha bővebben belemerülnék, óhatatlanul lelőném a poénokat a hazai közönség elől. Mivel pedig a regényfolyamból egyelőre még csak két kötet jelent meg magyarul, nem kívánom spoilerekkel elrontani a majdani olvasók szórakozását.

Ismertetőm tárgyául ezért egy másik Green Ronin-kiadványt választottam, amelyet nem irodalmi, hanem kulturális minták inspiráltak. A cégnek már van mire büszkének lennie ezen a vonalon – a Testament és a Trojan War nem ok nélkül aratott zajos sikert –, ám a Mythic Vistas sorozatban eddig a Hamunaptra a legambiciózusabb vállalkozás. Nem kevesebbet tűz ki ugyanis célul maga elé, mint az antik egyiptomi civilizáció szerepjátékos letükrözését.

A törekvés természetesen nem előzmények nélkül való. Talán a legismertebb közülük – bár messze nem a legértékesebb – a háromrészes Desert of Desolation kalandszéria, amely eredetileg 1982-83-ban látott napvilágot Laura és Tracy Hickman tollából. Ez az AD&D első kiadásához készült, de később összegyűjtve és átszerkesztve is publikálták a második kiadáshoz, helyszínt keresve neki az Elfeledett Tartományokban. A Sárkánydárda-krónikák társszerzője itt nemigen csillogtatja elbeszélői tehetségét; a trilógia lényegében egyetlen óriási labirintusjárás, vegytiszta Gygax-gagyi felfogásban, csupán itt-ott bukkannak föl benne csökevényes narratív hajtások (3). Iskolapéldája a fent hivatkozott hangulatromboló hibridizációnak: páncélos lovagok kincseket harácsolnak a böszme nagy piramisban, miközben a nehéztüzérségként funkcionáló varázslók tűzgolyókat dobálnak a környéken lábatlankodó múmiákra. Számítógépes játéknak megteszi, a kultúrszimulációs potenciálja azonban erősen tendál a nullához. Ezért igazán kár volt belerángatni a dologba szegény, védekezésképtelen Egyiptomot.

(3) Jómagam annak idején csak úgy tudtam felhasználni, hogy kihasítottam belőle egy-két helyszínt, lecsonkoltam róla a fölösleges csimbókokat, majd az így kapott menüt feltálaltam a szólóban játszó Bősz Ywerdnek.

Ha valaki erre azzal az ellenvetéssel élne, hogy igazságtalan huszonkét év távlatából visszatekintve ítéletet mondani a szerepjáték hőskorának egy klasszikusnak minősített terméke fölött, csak azt az érvet tudom felhozni a magam igaza mellett, hogy már akkor sem mindenkit elégített ki ez a színvonal. 1983-ban jelent meg a Valley of the Pharaohs RPG is, amit mára gyakorlatilag elfelejtettek, noha rendkívül alapos és élvezetes képet nyújtott az ókori egyiptomiak életéről és szokásairól, fantasyre hangszerelt játékvezetési tanácsokkal fűszerezve. Pedig azt sem holmi újmódi narrativista szisztémára írták, hanem a jó öreg Palladiumra, a legsikeresebbre a számos (A)D&D-klón közül, amelyek a nyolcvanas években elárasztották a piacot. A szerző – Matthew Balent – ékes példával bizonyította, hogy nem a szabályok számítanak, hanem a hozzáállás.

Utódai szerencsére inkább az ő nyomdokain haladtak, ha eltekintünk az Elfeledett Tartományok vérszegény pszeudo-Egyiptomától (Mulhorand). A Ravenloft-szetting egyiptomi zamatú betétjeiben – Har’Akir, Sebua – kifejezetten ügyeltek a hangulatra, a Theran Empire kiegészítő pedig lenyűgöző panorámát fest Creanáról, az Earthdawn Egyiptomáról. És persze nem hagyhatom ki a felsorolásból (4) a GURPS Egyptet sem, amelyben Thomas M. Kane az SJ Gamestől megszokott színvonalon dolgozza fel a témát.

(4) Az összképet meglehetősen szerencsétlenül árnyalja a Necropolis, amely tizenvalahány éve az első publikált modul Gary Gygax tollából. A Necromancer Games adta ki 2003-ban, akik máskülönben igen jó benyomást tettek rám, nyíltan vállalt gémista felfogásuk dacára; de ezt azért nem kellett volna. Maga Gygax öntudatosan „epikus kaland”-nak titulálja a művét, ami csak azt bizonyítja, hogy fogalma sincs az „epikus” szó jelentéséről. Minden olyan szerepjátékost óva intenék a megvásárlásától, akit kicsikét is jobban érdekelnek az ókori kultúrák a „legyilkolom-kirabolom” rutinnál. Ortodox ízlésű, ám igényes mesélők számára ugyanezen cég kínálatából az Ancient Kingdoms: Mesopotamia hátborzongatóan hangulatos, lovecrafti ihletésű labirintusait tudom ajánlani.

A piramisok földjének időtlen varázsa nem csupán a fantasy-RPG-ket vonta bűvkörébe. A Call of Cthulhu kezdettől fogva előszeretettel foglalkozott vele (The Cairo Guidebook és megszámlálhatatlan mennyiségű kaland), ami igazán kézenfekvő, tekintve Lovecraft ominózus utalásait Nephren-Kára, a Sötét Fáraóra. A Castle Falkensteinhoz – már a kiadó bukása után – a neten készült egy rendkívül alapos Egyiptom-kézikönyv. A Storyteller-rendszerek közt előkelő helyet foglal el a Mummy: The Resurrection, amelynek az első kiadása még egy nem túl emlékezetes füzetke volt csupán, a második azonban 220 oldalon, keménykötésben köszörülte ki a csorbát. És persze itt vannak mindenki kedvencei, a szetita vámpírok, akikről nemcsak három és fél klánkönyvet írtak (a Dark Ages-anyagokat is beleszámítva), hanem még a fő fészküket is részletesen bemutatták nekünk a Cairo by Night kiegészítőben.

Ez utóbbi kiadványt ugyanaz a C. A. Suleiman jegyzi, aki a Hamunaptra vezető szerzője. Az egybeesés nyilván nem véletlen, jóllehet a két mű hangulatát fényévek választják el egymástól. A Cairo by Nightot a sötét, paranoid iszonyat légköre járja át (bár jó érzékkel kerüli az Anne Rice-regényekben visszatérő motívumként jelentkező önmarcangolásokat és szenvelgéseket). A Hamunaptra ezzel szemben csupa csillogás-villogás: arany, napsütés és perzselő homokdűnék. Mr. Suleiman és társai egy ősi, büszke és hatalmas birodalom pompájával kápráztatnak el minket, amely az istenek örökösének és a civilizáció egyedüli letéteményesének tekinti magát.

A szetting dobozos kiszerelésben jelent meg, ami nem túl divatos manapság (főként a költségvonzatok miatt), inkább az RPG-történelem régebbi időszakát idézi. Három könyvet tartalmaz – A Napok Könyve, A Kapuk Könyve, A Törvény Könyve –, és ráadásként egy A/3-as térképmellékletet. Utóbbi Khemti országát ábrázolja madártávlatból, a délnyugati csücsökben a főváros – Hamunaptra – keretes alaprajzával. A két térképvázlat abszolút sematikus, csak a legfontosabb pontokat tüntetik föl névvel ellátva. Kicsinyített formában reprodukálva vannak a Book of Gatesben is, és kész, vége, ennyi. A magam részéről nem is igénylek többet. A világban való eligazodáshoz tökéletesen elegendő, és nem gátolja a tájékozódást egy halom fölösleges, érdektelen adattal. Végre értelmes, használható szövegeket kap az ember a pénzéért, a régi Forgotten Realms-dobozokba zsúfolt félkilós földabroszok helyett.

A Testamentben – amely bibliai alapú RPG – a Green Ronin szerzői érintőlegesen korábban is foglalkoztak már Egyiptommal, Mr. Suleiman azonban más megközelítést választ. A Hamunaptra nem történelmi, hanem historizáló szetting – mi több, igen ügyesen historizál. Kétféle alapanyagból indul ki: az egyik az igazi Egyiptom mitológiája és civilizációja, a másik a hagyományos (A)D&D-közeg. A korábbi próbálkozásoktól eltérően nem azt a metódust használja, hogy fogja az utóbbit és ráerőszakolja az előbbire, hanem rendkívül elegánsan ötvözi a kettőt, szinte mindenütt elsimítva a bántó forrasztékokat. A játékmechanizmust alig-alig módosítja, meghagyja a közismert d20-as formában; ugyanakkor azonban kulturális vonatkozásban sorra átértelmezi az elemeit. Khemti – a Fekete Föld – topográfiája, kultúrája és hitvilága gyakorlatilag egy az egyben megfelel a hanyatló Újbirodaloménak, mégis sikerül integrálnia a klasszikus (A)D&D-ből ismert alapvető fogalmakat.

Ez így talán kissé ködösen hangzik, úgyhogy vegyünk egy konkrét példát: a játszható fajokat. Első pillantásra a közismert menüvel van dolgunk – emberek, törpék, elfek, félelfek, félszerzetek, gnómok –, csupán a gnollok fölvétele jelent némi újdonságot. A faji módosítók és egyéb játéktechnikai elemek változatlanok – ámde kulturális szempontól mindegyik faj gyökeresen át van definiálva, hogy belesimuljon a szetting hangulatába. A törpék például Ptah gyermekei, munkások, mesteremberek és gyakorlati bölcselők. Az elfek, Ízisz ivadékaiként, elsősorban a szépséget és termékenységet testesítik meg, másodsorban a mennyei mágia letéteményesei. (A gyakorlatban a többségük ágyasrabszolga és templomi prostituált.) A törékeny testű, tengerzöld bőrű és teljesen szőrtelen félszerzetek Oziriszre vezetik vissza a származásukat, s egyfajta nemhivatalos papi kasztot alkotnak; ősi ellenségeik Széth gyermekei, az ármányos szívű, mézes beszédű, füstös bőrű gnómok. Az embereket a főbb istenségek közös erővel teremtették, ezért ők az uralkodó rassz, a legnépesebbek és a leghatalmasabbak. Mint domináns faj, a törpéket és az elfeket nagyrészt rabszolgasorban tartják, a félszerzetek és a gnómok a tanácsadóik, az Anubisz-sarj gnollokról pedig – akik hallgatagok, titokzatosak, mélyen vallásosak, és egész életükben a halál misztériumával foglalkoznak – elszántan igyekeznek nem tudomást venni. Az összképet a félelfek teszik teljessé, akik nem feltétlenül ember-elf nászból születnek: a nőnemű elfek a félszerzeteken kívül minden isteni fajtól megfoganhatnak. (A félelfek ebből következőleg általában nem romantikus liezonok gyümölcsei, hanem célirányosan kitenyésztett specialisták, a legkülönfélébb feladatokra.)

A szerzőknek még arra is van gondjuk, hogy megmagyarázzák az egyes fajok hagyományos elnevezését: vagy ügyesen etimologizálják a fiktív nyelvekből  („az ‘elf’ az eszetiri nyelv ‘eleva’ szavából ered, ami ‘örököst’ jelent”), vagy valami csúfnévre vezetik vissza („a rabszolgakereskedő emberek leereszkedően csak ‘törpéknek’ hívták őket”). Ezeknek a szavaknak a használata persze alkalmasint így is megbonthatja a szetting hangulatát, így az immerzív játékot kedvelők számára a fajoknak van tisztes önelnevezésük is: peszedzser (ember), anpur (gnoll), azari (félszerzet), eszetiri (elf), peszeset (félelf), ptahmenu (törpe) és szutekhra (gnóm). Felütve néhány szakkönyvet, kellemes meglepetéssel konstatáltam, hogy a fiktív szavak és szóösszetételek a valódi óegyiptomi nyelv struktúrájához igazodnak.

Ebben az újszerű keretben a régről ismert fajok játéktechnikailag változatlanok maradnak, szociokulturális karakterük azonban gyökeresen átalakul. Ugyanaz a megoldás, amit a Dark Sun korábban már nagy sikerrel alkalmazott, és ami az Al-Qadimból teljesen kimaradt, üressé és érdektelenné fakítva a faji kategóriákat (5). Ha a tervezők nem gondolják át alaposan, az ilyesmit nagyon el lehet rontani – itt azonban szellemes és megfontolt koncepcióval van dolgunk, amiből csupán az obligát goblinoidok lógnak ki rútul. Szerencsére róluk alig féltucatszor esik szó az egész kiadványban, amolyan sebtében odabiggyesztett utógondolat gyanánt – állítólag Széth félresikerült porontyai volnának –, így hát nem jelent nehézséget mindenestül kidobni őket.

(5) Zakharában ugyebár az elfeket csak a csúcsos fülük meg a hosszú életük különbözteti meg az emberektől, egyébként hajszálra ugyanúgy viselkednek és gondolkodnak – ami már önmagában is nonszensz, hiszen az élettani eltéréseknek valahol le kell csapódniuk pszichológiailag. Aki hatszáz évig él, az nem fogja úgy szemlélni a világot, mint aki hatvanig.

A Hamunaptra ugyanezt az elvet alkalmazza a hagyományos karakterosztályokra is. Játéktechnikailag szinte minden marad a régiben, a narratív közeg azonban teljesen átalakul. A boszorkánymesterek (hekau) például az istenek vér szerinti leszármazottai, így mágiájuk szakrálisnak minősül; a druidák (kama’at) ezzel szemben gyanús, veszedelmes pogányok, mivel a varázserejük nem mennyei forrásból táplálkozik. (A bizalmatlanság nem is teljesen alaptalan, mivel a leghatalmasabb szektájuk – merőben önzetlen, filozófiai indíttatásból – a világ elpusztításán munkálkodik.) Mondanom sem kell, hogy a lovagok (ghaffir) nem nyargalnak mágikus csataméneken és nem öltöznek talpig vasba (6) – mindazonáltal továbbra is elhivatott igazságtevők, akik fölesküdtek valamely választott istenség szolgálatára. (Az „igazság” fogalma természetesen istenségről istenségre változik.) A papok nem lelkipásztorok, hanem az istenek hivatalnokai; a bárdok nem kóbor csepürágók, hanem a hagyományok nagy becsben tartott őrei; a varázslók nem tornyaikban élő remeték, hanem a helyi közösségek felügyelői és gondviselői. Ha csupán a játéktechnikát nézzük, ezek az osztályok egy-két elhanyagolható apróságtól eltekintve tökéletesen megfelelnek a szabványos D&D-típusoknak; játszani azonban egészen másképpen kell velük, mivel a szetting sarkalatosan átértelmezi a szociokulturális szerepkörüket.

(6) Legfeljebb bronzba – mivel a vasat Khemtiben nem is ismerik –, de ettől is nagyon hamar hőgutát kapnak.

A narratív háttér rendkívül szellemesen tükrözi le az antik Egyiptom valóságát a szerepjáték síkjára. Khemti történelme például csupa ismerős elemből tevődik össze: a Két Országot Skorpió király helyett a Hórusz-ivadék Sólyombarát egyesíti, akinek a születési neve ugyanúgy nem maradt fenn; a mitikus építőmestert, aki ősi titkokat rejtő piramist emel magának valahol a sivatag mélyén, Imhotep helyett Khetramnak hívják. A hükszoszok inváziójának a gnoll Sakálkirályok uralma felel meg, Hatsepszut királynőnek pedig Neferet, az elf varázslónő, aki öt nemzedéken keresztül kormányzott a trón árnyékából a leszármazottai nevében; még az Amarna-reformnak és a zsidók kivonulásának is van analógiája. (Utóbbi meglehetősen groteszk: egy dinasztikus viszály alkalmából, amely az Ozirisz-hitű észak és a Széth-hitű dél között tör ki, a mindkét fél részéről sáncmunkára terelt törpe rabszolgák közös erővel fellázadnak és megalapítják az ún. Középső Királyságot.) Aki nem ismeri az egyiptomi történelmet, az ínycsiklandó nedűként fogyaszthatja a száraz historikumok gazdag párlatát; aki ismeri, az örömét leli a lépten-nyomon felbukkanó párhuzamokban; akit meg hidegen hagy ez az egész, annak csak tizenegy oldalt kell átlapoznia, és máris kedvére dagonyázhat a vérpistikék gyakós-harácsolós mocsarában.

Az untig ismert gonosz-jó ellentétet a szerzők takaréklángra csavarják. Széth ugyan valamivel barátságtalanabb istenség, mint Ozirisz, és a szettingben ez Alsó- és Felső-Khemti politikai ellentéteként jelenik meg (a dicső múltú birodalom pillanatnyilag három részre van szakadva), de még véletlenül sem olyasformán, hogy a bölcs, öreg II. Wenufer fáraó és az ő angyali jóindulatú félszerzetei állnának szemben a megalomániás őrült Szethnakht fáraóval és az ő sátánian romlott gnómjaival. Az országot megosztó konfliktusok ennél jóval sokrétűbbek és bonyodalmasabbak. II. Wenufer szelíd paternalizmusába nagy adag vaskalaposság és tehetetlenség vegyül, a félszerzet papi kaszt megcsontosodott bürokratizmusáról nem is beszélve; Szethnakht ehhez képest karizmatikus újító, aki fel akarja rázni az országot az önelégült tespedésből, s bár nem válogat az eszközökben, népe hősként és prófétaként tiszteli. Ráadásul ő a törvényes uralkodó, a riválisa azon a trónon ül, amit az ősei erőszakkal bitoroltak el a régi dinasztiától.

Ugyanez az árnyalt szemlélet jellemzi a szetting összes többi beépített konfliktusát. A Vörös Kéz néven elhírhedett barbár martalóchadról például a következőket olvashatjuk: „Ahogy Khemtiben a hatalmi tényezők többségét, a Vörös Kezet sem lehet egyértelműen besorolni ide vagy oda. A sivatagi törzsek nem gonoszak; csak élni és boldogulni akarnak, amennyire tőlük telik. Pontosan úgy, mint azok a faluközösségek, akikkel véres harcokat vívnak a földekért.” Még a föntebb már említett druida-szekta sem minősíthető gonosznak, amelyik azáltal igyekszik megmenteni a világot, hogy elpusztítja. A szerzők ugyanis hangsúlyosan nyitva hagyják az opciót, hogy ami a filozófiai alapállásukat illeti, talán igazuk van…

Ami a hangulati hitelességet illeti, a szerzőknek nagyjából-egészéből sikerül híven visszaadni azt a bizonyos egyiptomi zamatot. Kínos anakronizmus mindössze egyetlenegy érhető tetten: a fejlett, intézményes pénzforgalom. Ez fölöttébb kiábrándító, bizonyos fokig azonban érthető – elvégre a Gary Gygax gyűjteményes művein nevelkedett hentes-mészárosok alighanem parasztlázadásban törnének ki, ha a soros népirtás után képzeletbeli aranyak helyett képzeletbeli bronzedények és véka búzák képében kellene számba venniük verejtékes munkájuk gyümölcseit. Ettől eltekintve a mindennapos élet dolgai stimmelnek, a szerzők még azt sem mulasztják el megemlíteni, hogy a régi egyiptomiak sört ittak és festették a szemüket (férfiak-nők egyaránt).

Örömömbe azonban némi üröm vegyül, A Napok Könyve és A Törvény Könyve között ugyanis e téren határozott törés mutatkozik. Nyilvánvalóan más-más szerző kezét dicsérik, akik elmulasztották a kellő fokú egyeztetést. A Törvény Könyvében – amit én, ismerve korábbi írásait, nagyrészt Mr. Marmell művének gyanítok – a kellemesen elmaszatolt morális panoráma egyszerre csak polarizálódni kezd, a hangulathűség pedig ismételten csorbákat szenved. A szövegben felüti fejét a politikai korrektség rút mételye.

A Napok Könyvében még minden a helyén van: nem kerül szemérmes fügefalevél az olyan kényelmetlen tényezőkre, mint a rabszolgaság, a rasszizmus, a vallási fanatizmus, a vérfertőző házasságok, a társadalmi immobilitás, a magántulajdon teljes hiánya, a nők hátrányos helyzete vagy a szexuális erkölcsök. A Törvény Könyve azonban, ahogy a játékvezetési tanácsokhoz közelítünk, egyre-másra hazudtolja meg a korábban olvasottakat. Minduntalan rövid, de lelkes hozsannákba ütközünk a tolerancia, a női egyenjogúság, a szabad vállalkozás és a jogegyenlőség magasztos eszméiről. Nőkből éppúgy lehet fáraó, mint férfiakból, bizonygatja nekünk a szerző; nagy kár, hogy a történelmi áttekintésben egyetlenegy ilyen esetről olvashatunk, annak is palotaforradalom lett a vége. (Annál több szó esik viszont a fiágon kihaló dinasztiák házasság útján történő megújításáról, illetve a férjük vagy fiuk nevében hatalmat gyakorló királynőkről.) A kiadvány itt már olyan megszállottan emlegeti az álnok, bűnöző rabszolgakufárokat és a privát vagyonkáját szorgos kereskedéssel gyarapító középosztályt, hogy komoly kétségek merülnek föl bennünk, nem a függetlenségi háború Amerikáját szimuláló szettingbe csöppentünk-e?

A bűntudatos neuralgia, amellyel az amerikai olvasóközönség a rabszolgaság történeti intézményéhez viszonyul, időnként kezd az agyamra menni, kivált az antik historizáló szettingek esetében. Az egyetlen olyan szervezet, amely a Hamunaptrában tetőtől talpig sötét színekkel van lefestve, a rabszolgakereskedők ligája; és a rögeszmés ismételgetéseket olvasva az embernek az a benyomása támad, Khemtiben a rabszolgák semmi egyébbel sem foglalkoznak, csak szökéssel és lázadással. „A játékosok gyakran modern elveket és nézeteket hoznak magukkal a kampányba, valószínű hát, hogy mindenképp ellenségesen állnak a rabszolgakereskedőkhöz” – előlegzi meg a szöveg a parti viselkedését. Szerintem a kultúrszimulációnak épp az a lényege, hogy az ember képzeletben függetleníti magát a modern elvektől és nézetektől, s élvezettel lubickol egy olyan fiktív közegben, ahol a maitól eltérő értékrend az irányadó. Nem látom be, hogy egy Khemtiben tevékenykedő rabszolgakereskedő mitől lenne kevésbé tiszteletreméltó, mint egy gabonával vagy épületfával üzletelő pályatársa. És persze, ha már itt tartunk, mindketten a fáraónak vagy valamelyik nagy templomnak dolgoznak – mivel magántulajdon mint olyan ebben a szettingben nem létezik. A bevezető áttekintés több ízben hangsúlyozza ezt az evidenciát, mire azonban a mesélői tanácsokhoz érünk, valahogy elsikkad a dolog. (Még egy külön fejezetet is találunk Merkantilizmus címmel!)

A rabszolgaság örvén elkövetett legnagyobb sületlenség a máskülönben is elég harmatos Száz kaland Khemtiben szekcióból virít ránk. Tessék parancsolni, a 45. számú kalandötlet: „Egy gladiátor rabszolgafelkelést robbant ki a városban.” Spartacus Aegyptiacus? Ennél kiadósabban már csak úgy lehetne megbontani a közeg hangulatát, ha lézerágyús ufók szállnának le a sivatagban.

Egy másik dolog, ami rettentően idegesít, az illusztrációs anyag prüdériája. „A nők vagy hosszú, bő tunikát viselnek, vagy szűk, testhezálló ruhát, amely közvetlenül a mell alatt kezdődik és bokáig ér. A födetlen mellek nem számítanak ‘meztelenségnek’ a khemti társadalomban” – olvashatjuk A Kapuk Könyvében, amúgy az egyiptomi valóságnak megfelelően. Ehhez képest a képeken az összes szerelemistennő és csábos bajadér illedelmes, kertészpántos ruhácskát visel, vagy takarásban van a kritikus pontokon. Ez egyrészt röhejes, másrészt kiábrándító (7). Azt hittem, az RPG-kiadványok már meghaladták azt a szemforgató álláspontot, miszerint védeni kell a zsenge olvasóközönség érzékenységét a mellbimbók botrányos látványától.

(7) Neith istennő lerajzolásakor például az illusztrátor szemlátomást véres verítéket izzadt, hogy megfelelő pozícióba hozza a szeméremvédő funkciót ellátó két darab nyílvesszőt.

A legpikánsabb szexuális vonatkozású bakit azonban A Kapuk Könyvének egy másik fejezetében találtam. Ez nem prüdériából fakad, csak egyszerű átgondolatlanságból, mindenesetre könnyesre röhögtem magamat rajta. Hadd idézzek egy mondatot Qarta Werset keménykezű kormányzónőjének jellemzéséből: „Bár maga is félig elf, Szethepenré nagy ellenszenvet táplál az eszetirik iránt, s hír szerint saját magánszerája van elf férfiakból, akiknek a nyelvét kanopuszedényekben őrzi egy szobában a kormányzói palota mélyén.”

Szóval a mi előkelő hölgyünk privát háremet tart magának hímszajhákból. És kivágatja a nyelvüket.

Akkor már egy füst alatt miért nem herélteti ki őket? Úgy lennének még csak igazán izgalmasak...

Komolyra fordítva a szót, a Hamunaptrában megtaláljuk a szokásos d20-as kötelező gyakorlatokat is, úgy mint presztízsosztályok, szörnyetegek, varázslatok és varázsholmik. Ezeket a szekciókat én általában halálosan unom, jelen esetben viszont azon kaptam magam, hogy érdeklődve olvasgatom őket. A tervezők tudniillik – ritka tünemény! – itt is ugyanannyi figyelmet fordítottak a hangulathűségre, mint a szabálymángorlásra.

A presztízsosztályok bevezetését annak idején óvatos örömmel üdvözöltem, mert fellazították az AD&D szigorúan kötött, restriktív kasztrendszerét. Lappangó fenntartásaim azonban csakhamar beigazolódtak, mivel a gémista szisztémában ez az újítás számomra ellenszenves következményekkel járt. A játékosok között elszaporodtak a nagy kombinátorok, akik a huszadik szintig előre megtervezik a karakterük fejlődését, és több időt töltenek az értékei számolgatásával, mint a személyisége kimunkálásával (8). Maguk a presztízsosztályok pedig vagy az alapváltozatok kombinációi és permutációi (máguslovag, törpestrázsa), vagy ősrégi és közkedvelt archetípusokat csempésznek vissza a játékba (orgyilkos, fekete lovag). Vagyis többségüket játéklogikai alapon kreálják, és a fennmaradók sem eredetiek.

(8) A központi D&D-kiegészítők kifejezetten támogatják ezt a viselkedést, mint a Hero Builder’s Guidebook elrettentő példája mutatja. Itt ajánlják például a játékosok figyelmébe azt a pályafutást, amely alapból a Harci Mágia feattel indít, de varázsolni csak a harmadik szinten tanul meg, mert ekkor veszi föl a varázsló osztályt. Tipikus esete annak, amikor a szabályok betűje szembemegy a játék szellemével.

A Hamunaptra ehhez a modellhez képest nagyon szépen teljesít. A fenti sémától nem szakad el maradéktalanul, de presztízsosztályai szervesen beágyazódnak a szettingbe. A kígyótáncos és az olvasópap ortodox szabályelemeket variál ugyan, de az alapelgondolás a hangulati háttérből fakad; az álomszobrász és a mágiaevő pedig nem csupán ötletnek eredeti, hanem játéktechnikailag is új megoldásokkal operál.

Ugyanez a visszafogott újítókedvvel párosuló hangulathűség jellemzi a bestiáriumot is, a jótét sivatagi parazitáktól kezdve az intelligens árnyékskorpiókon át a homokból testet építő élőholtakig. Sárkányok értelemszerűen nincsenek Khemtiben – igencsak kultúridegen zárványt képeznének –, ezért helyüket a szörnyek táplálékláncának csúcsán a szfinxek foglalják el. Összesen kilenc van belőlük, és valaha feltehetőleg halandók voltak, de olyan borzalmas bűnöket követtek el, hogy az istenek átka sújtotta őket, s örök időkig ebben az alakban kell vezekelniük. Természetesen mindegyikük egyedi individuum, évezredes múlttal és összetett személyiséggel. A Törvény Könyve hármat mutat be közülük: a gyönyörű és titokzatos Ankhetperurét, a büszke és szilaj Szerapiont – meg az Iszonyat Atyját, akinek a nevéhez fölösleges jelzőket fűzni.

Noha az imént az (A)D&D-sárkányokkal állítottam párhuzamba a szfinxeket, feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a szettingben egészen más szerepkört töltenek be, mely sokkal közelebb áll a mitikus-irodalmi hagyományhoz, mint a gygaxiánus klisékhez. Szabadon kóborolnak a sivatagban, tanyájuk és kincseik nincsenek, úgyhogy még akkor sem lenne érdemes megtámadni őket, ha nem volnának abszolút legyőzhetetlenek (9). Egyéb okok sem merülhetnek föl e vonatkozásban, mivel az isteni átok szigorúan eltiltja a szfinxeket a halandók ügyeibe való beavatkozástól, hacsak azok maguktól föl nem keresik őket, hogy tanácsot vagy segítséget kérjenek. Mondanom sem kell, ez igen kockázatos vállalkozás; a vakmerő kérelmező könnyen vacsoraként végezheti, vagy jobb esetben gazdagabb lesz valami talányos jóslattal. A szfinxek tehát, eltérően a klasszikus RPG-szörnyektől, kifejezetten narratív funkciót látnak el, az egzotikus atmoszféra gazdagítása mellett.

(9) A szetting kontextusában egy szfinxnek csak egy másik szfinx lehet méltó ellenfele; egyébként ha megindulnának, egyetlen nekifutásra felzabálnák egész Khemtit, a deltától a keshi hegyekig. A vérpistikékről persze tudjuk, hogy ők mindent legyaknak, aminek a szabálykönyvben meg vannak adva az értékei, de ha annyira vágynak rá, legyen meg nekik ez az örömük.

Külön érdemes szólni a Sivatagi mágia fejezetről, amely rendkívül koncepciózusan mélyíti el az egyiptomi hangulatot. A varázslatok részint a kérlelhetetlen természeti erők ellen nyújtanak védelmet, részint kihasználják az ártó potenciáljukat. Khemtiben a mágusok nem szeretnek tűzgolyókkal és mennykövekkel dobálózni, ennél sokkal kifinomultabb módszereik vannak. Rég találkoztam már ennyi hátborzongatóan gonosz átokkal egy rakáson. Játéktechnikailag talán nem annyira hatékonyak, mint a hagyományos (A)D&D-menü, de van bizonyos diszkrét bája annak, ha az ember ellenségei szomjan pusztulnak a fürdőjükben, sóbálvánnyá dermednek a piactéren, elevenen elnyeli őket egy homokdűne, hamuvá változik a szájukban az étel, vagy éjszakai életmódra kell váltaniuk, mert hólyagosra perzseli a bőrüket a napfény. Magas szintű mágusok mindezt megtetézhetik repülő bárkákkal, homokviharokkal és szívkitépésekkel – sőt, ha ismerik az Igaz Nevét, még egy szfinxet is megidézhetnek, aki esetleg hajlandó lesz fogadni a hódolatukat, mielőtt jóízűen elfogyasztaná őket.

A varázslatok egzotikus hangulatáért gyakorló mesélőként is szavatolhatok, mivel éppen fut egy sivatagi kampányom a Scarred Lands-szettingben, amihez nem találtam elég stílusosnak a D&D alapmágiáját. Eredetileg az Alderac EG Wilds kiegészítőjében prezentált opciókkal igyekeztem árnyalni rajta, amint azonban kellőképpen elmélyedtem a Hamunaptrában, nyomban elhatároztam, hogy váltani fogok. Szerencsére nem kellett megtörnöm hozzá a kontinuitást – amnéziás karakterekkel játszunk, akik fokozatosan ébrednek tudatára a képességeiknek –, és a kísérlet minden tekintetben igazolta várakozásaimat. A játékosaim imádják ezeket az egyiptomi zamatú átkokat!

Mindent egybevetve, a Hamunaptrát ügyes és felhasználóbarát kiadványnak tartom, talán a legjobb historizáló kultúrszimulációnak, ami (A)D&D-alapon valaha készült. A kisebb-nagyobb bökkenők, amiken föntebb oly hosszan akadékoskodtam, az összképet tekintve nem katasztrofálisak – bár az első és a harmadik kötet között mutatkozó koncepcionális ellentmondásokat nem ártott volna kicsit jobban összefésülni. Nagyon hiányzik továbbá egy példakaland, vagy legalább egy csokorra való rövid sztorivázlat, a száz darab lapos és fantáziátlan, egymondatos „kalandötlet” helyett. Az alapelképzelés mindazonáltal fölöttébb tetszetős, egyes szabályelemek pedig a gyakorlat próbáját is kiállták nálam, úgyhogy a Hamunaptra előkelő helyet kapott a polcomon, szemmagasságban, a gyakran forgatott anyagok között.

És mire ez a cikk napvilágot lát, már azt is tudni fogom, hogyan boldogult a partim, amikor találkoztak a szfinxszel…

Megjegyzés: A szfinxszel való találkozásra sajnos nem került sor, a Scarred Lands-kampány egy epikus sárkányölésben tetőzött és ért véget. A játékosok azonban valamennyien aktívak a Carcosa-kampányban, és most öt év távlatából betekintést nyerhetnek mesélőjük hajdani elképzeléseibe. Legyen ez a cikk nosztalgikus főhajtás a kígyóember karakterek előtt, akikkel a Scarred Lands világán játszottak: Issithassil Ikko (Névtelen Carcosa), Skrutthhaas (Aldimar Carcosa), Thisattastuden Kakurragossi (William Carcosa) és U E (Humungus Carcosa).

Megjegyzés: Öt évvel ezelőtt a Delta Vision kiadó igen bátor és dicséretes vállalkozásba vágott: megkísérelték professzionális szerepjátékos szaklappá fejleszteni Fanfár címen rendszertelenül megjelenő házi kiadványukat. Javíthatatlan szabadúszó lévén, a szerkesztőségben nem kértem és nem kaptam helyet; a lapban viszont két rovatom is volt. Az egyik – a Narratrivia – a szerepjáték kultúrtörténeti kötődéseivel foglalkozott, a másik – az RPG Theory – praktikus játékelméleti kérdésekkel. A Fanfár sajnos nem bizonyult hosszú életűnek, két szám után beszüntette a megjelenését; én azonban elkészültem a harmadikba szánt írásokkal is, amelyek ilyenformán publikálatlanul maradtak. A Carcosa-blog ideális fórumnak tűnik, hogy leporoljam és az olvasóközönség elé tárjam őket. A konkrét példák, amelyekkel érvelésemet alátámasztom, ma már természetesen nem naprakészek; mivel azonban írásaimban az aktualitások helyett a történeti vetületre koncetrálok, a gondolatmenetet most is helytállónak érzem.

A háttérvilág – avagy rút, de kénytelen magyarítással élve: a szetting – kezdettől fogva szerves tartozéka a szerepjátéknak. Nincs az a megátalkodott labirintusjáró, aki minden idejét a föld alatt kóborolva töltené. Még a Diablóban* is szükség van egy falura meg egy szatócsboltra a felszínen, ahová a parti visszajárhat pihenni és bevásárolni, no meg valamiféle vázlatos magyarázatra, hogy honnan kerültek ide az odalent tenyésző szörnyetegek, és mi a csudát keresnek itt egyáltalán.

* Értve ez alatt a d20-as szerepjátékos feldolgozást. Az ütős-verős-rohangálós számítógépes játékok terén a tapasztalataim rendkívül fogyatékosak, róluk nem tudok és nem is kívánok véleményt nyilvánítani.

Meglehetősen elterjedt tévhit, hogy a szerepjáték őskorában ismeretlen volt a háttérvilág fogalma. A tények, ha jobban utánuk nézünk, rácáfolnak erre a vélekedésre. Hogy mást ne mondjak, a kultikus státusnak örvendő Tékumel – Muhammed Abd-al-Rahman Barker professzor bámulatos képzelőerővel kimunkált világa – 1975-ben debütált az olvasóközönség előtt, Empire of the Petal Throne címen, akkor még az ős-D&D szabályaira alkalmazva. Nem sokkal később következett a táblás játékról adaptált Glorantha, amelyik már egy másik önálló rendszerhez – a Runequesthez – kapcsolódott, majd a Traveller-univerzum, az RPG-történelem első űrbirodalma. 1977-ben a Győzhetetlen Nagyúr városállamával indult a Judges Guild füzetes szériája, amely kalandok és kiegészítők során keresztül vezette be a játékosokat a Wilderlands (Vadvidékek) néven elhíresült szettingbe. És még mindig a nyolcvanas éveken innen vagyunk…

A fönt említett klasszikus háttérvilágok összességükben igen tarkabarka képet nyújtanak: mind koncepciójukban, mind kidolgozásukban markánsan különböznek egymástól. Közös vonásuk azonban, hogy a mai napig játszanak velük – horribile dictu, még Magyarországon is. Kicsiny, de eltökélt rajongótáboruk átsegítette őket huszonöt-harminc év válogatott viszontagságain, a kiadóváltásoktól kezdve a pénzügyi csődökön keresztül a divattrendek módosulásáig. Akad közöttük olyan, amelyik négy-öt publikációs korszakot ért meg, az elmaradhatatlan céges összeomlásokkal és dilettáns belenyúlásokkal tarkítva, ám valahogy mindig újra meg újra feltámadtak haló poraikból. Van egy olyan érzésem, hogy fél évszázad múlva a kutya se fog már emlékezni Eberronra vagy a Sötétség Világára, de még unokáink is lelkesen kalandoznak majd Tékumelen vagy a Vadvidékeken.

Miért sikkadt el a nagyközönség előtt az autentikus „őskori” RPG-hagyománynak ez a vetülete? Miért élnek sokan abban a rendíthetetlen hitben, hogy a háttérvilágok története a Sárkánydárda-krónikákkal és Drizzt Do’Urdennel vette kezdetét?

A probléma gyökere alighanem ott keresendő, hogy ezek a korai szettingek ízig-vérig szerepjátékos világok voltak. Nem azért dolgozták ki őket, hogy tüstént egy sor regényt írjanak rájuk, dupla bőrt lenyúzva ugyanarról a rókáról, hanem azért, hogy ki-ki lemesélhesse bennük a saját kalandjait. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés szerényebb publicitással járt – távlatilag viszont időtállóbbnak bizonyult.

A vérbeli mesélő alapanyagnak tekinti a háttérvilágot, amit ízlése szerint a maga kedvére formálhat. Keretet kínál számára, amelybe belehímezheti a saját történeteit, természetesen a játékosok tevékeny közreműködésével. Épp ezért azt szereti, ha a permanens képlékenység állapotában marad, nem szorítják korlátok közé központilag diktált cselekményívekkel. Rettentően idegesíti, ha folyton igazodnia kell a kiadó elképzeléseihez, melyek értelemszerűen tudomást sem vesznek az ő terveiről, hanem évről évre gyökeresen átalakítják a szettinget, az időközben publikált regények történetvezetését követve. A szóban forgó művek irodalmi színvonala ebben a vonatkozásban mellékes tényező: akár jól vannak megírva, akár rosszul, mindenképpen sértik a mesélői autonómiát, mivel kötelező érvénnyel írják elő neki, milyen események zajlanak az ő világában. Kényszerpályára terelik, ami fölöttébb frusztráló, és előbb-utóbb kiábrándulás lesz a vége.

Mindez nem elméleti bölcselkedés a részemről: tapasztalatból beszélek. A kilencvenes években, mikor a TSR a sok feledhető próbálkozás mellett néhány igen emlékezetes színfolttal is gazdagította a szerepjátékos palettát, hosszú kampányokat vezettem két ígéretes kiadványcsaládban, a Ravenloftban és a Dark Sunban. Mindkettőt azért hagytam abba, sokesztendős mérgelődés után, mert elegem lett belőle, hogy a kiadó szédítő szaltómortálék sorozatán hajszolja keresztül a háttérvilágot, míg a végén már alig hasonlít az eredeti verzióra. Én az alapdobozokból indultam ki, ezek nyomán alakítottam ki a képemet a szettingről, amelyben kalandozni küldtem a játékosaimat. Az ismételt módosítások mind jobban eltávolították a „hivatalos” hátteret az enyémtől, míg végül eljutottam arra a pontra, hogy meg se vettem a friss kiegészítőket, mivel alig akadt bennük olyan információ, amit a játékaimban hasznosíthattam volna. Magukban a szettingekben nem csalódtam, a kiadói kezelésükben viszont igen; és ha hihetek a más mesélőkkel folytatott tapasztalatcseréknek, ezzel korántsem állok egyedül.

Onnantól kezdve, hogy valaki megvásárol egy alapkönyvet, a benne fölvázolt háttérvilág az övé, azt csinál vele, amit akar. Sorsának alakulását kizárólag a játékülések dinamikája és az adott társaság ízlése határozza meg. Óriási hibát követ el az a kiadó, amelyik megkísérli ráerőltetni vásárlóira a saját gyárilag kidolgozott cselekménymenetét, akár közvetlenül, a szerepjátékos publikációk révén, akár közvetetten, a háttérvilágra írt regényeken keresztül. A kiegészítőknek az a funkciójuk, hogy további gondolatébresztő ötletekkel szolgáljanak a játékosoknak, feldobott labdák és elvarratlan szálak képében, mintegy kitöltésre váró öntőformaként. Nagyon rosszul teszik, ha ehelyett akarva-akaratlanul korlátozni igyekeznek őket. Nem létezik kötelező érvényű központi direktíva, hogy milyennek kell lennie a „helyes” Ynevnek vagy az „autentikus” Elfeledett Tartományoknak. Ha már ez utóbbinál tartunk, én például alattomos, ármánykodó gazembernek állítottam be Elminstert a játékaimban (jó régen, még valamikor ’90 körül). Mr. Greenwoodnak biztosan nem tetszene a dolog, ám ez engem csöppet sem érdekel, nincsenek miatta álmatlan éjszakáim.

A szerepjáték lényege, legalábbis az én felfogásom szerint, egy szórakoztató történet létrehozása kollektív eszközökkel, valahogy olyasformán, mint régen a kalákában folyó mesemondásnál. A résztvevők – mesélő és játékosok – nem passzív befogadók, hanem aktívan hozzájárulnak a sztori alakításához. Egyeseknél ez kimerül az ütöm-vágom ámokfutásban, mások sokrétűbb cselekményszövést igényelnek. Az én szimpátiám az utóbbiaké, de a klasszikus vérpistikéktől sem vitatom el a jogot, hogy a saját szájuk íze szerint játsszanak, lehetőleg minél messzebb tőlem. A kiadói diktátumoknak azonban semmiképpen nincs helye az egyenletben.

A kilencvenes évek meghatározó RPG-kiadói – a TSR, a White Wolf, a FASA – sokáig komoly szerepzavarral küszködtek, nem igazán látták tisztán, mi a funkciójuk az általuk teremtett szubkultúrában. (Ennek olyan nevezetes tünetei voltak, mint a TSR durva támadása a netes szerepjátékos műhelyek ellen.) A hagyományos szerzői jogi felfogásból indultak ki, miszerint amit egyszer közreadtak, azzal ők rendelkeznek: ők határoznak a további sorsáról, és rajtuk kívül senki más nem módosítgathatja. Irodalmi művek esetében ez helytálló is lenne, a szerepjátéknál azonban a helyzet katasztrofális félreismerése, homlokegyenest ellenkezik a harminc év alatt spontán kialakult rajongói habitussal. A szerepjátékos nem pusztán olvasó: amint kézbe vesz egy RPG-kiadványt, nyomban kísérletezni és barkácsolni kezd vele, az igényeihez igazítja a szettinget, változtatásokat eszközöl a szabályokon. Ha megpróbálnak felülről diktálni neki, az csak súrlódásokhoz vezethet, a kiadó piacpolitikájától függő hőfokon. A variációk a nyílt összetűzéstől a csendes kiábrándulásig terjednek, és céges szemszögből különösen az teszi veszélyessé őket, hogy szerepjátszani úgy is kitűnően lehet, ha az ember nem vásárolja meg a vadonatújnál vadonatújabb kiegészítőket.

Első pillantásra úgy tűnik, ezt a vak is rögtön belátja, főleg mivel az RPG-kiadókat általában aktív szerepjátékosok szokták alapítani. (Akik aztán vagy tönkremennek, vagy ha mégis sikeresek, felvásárolják őket a szórakoztatóipari mamutok; ez azonban más lapra tartozik.) A helyzet azonban nem ilyen egyszerű: a központi vezérlés csábításának nem könnyű ellenállni. Elsősorban anyagi okokból, ez az út ugyanis rövid távon gyors haszonnal kecsegtet. A szerepjátékost olyan fából faragták, hogy ha egy rendszer elnyeri a tetszését, kezdetben hajlamos válogatás nélkül habzsolni a vele kapcsolatos kiadványokat. Ezen a táptalajon burjánzanak el az olvashatatlan regények és az összecsapott kiegészítők, amelyek mind osztoznak egy közös vonásban: érdemi tartalom helyett – amit ugyebár nehéz és fáradságos dolog előállítani – különféle sebtében hevenyészett elképzeléseket igyekeznek a játékosokra tukmálni. Mivel ezeket a légből kapott koncepciókat senki sem ellenőrzi és hangolja össze, egy idő múlva óhatatlanul eljutunk a következő fázisba, és az üzletek polcain megjelennek a javított és átszerkesztett újrakiadások, tovább borzolva az apadó pénztárcájú vásárló idegeit.

Hosszú távon ez a stratégia bődületes bukáshoz vezet, előbb-utóbb ugyanis a legjámborabb rajongó is fellázad ellene. Nem hajlandó megvásárolni az évről évre új báli piperében piacra dobott alapkönyveket és -dobozokat; elege lesz belőle, hogy hajdan-kedvenc regényhőse ugyanazt az agyonropott táncot járja minden egyes folytatásban; megunja azokat a kalandokat, ahol a karaktere dróton rángatott bábuként vergődik a szigorúan kötött cselekményfolyamban, amely főleg a szerző cigányútra ment írói ambícióit hivatott kielégíteni. És ha nem csömörlött meg teljesen, játszik tovább az eredeti alapkönyvből, a hivatalos kiadói direktívák könnyed mellőzésével, saját kútfőből pótolva a hiányosságokat.

Így hirtelen össze se tudnám számolni, hány jobb sorsra érdemes rendszer futotta be pontról pontra a fent vázolt pályaívet. Meglehetősen sok hazai Dark Sun-kampányról van például tudomásom, de egyetlen olyan sem akad közöttük, ahol bemesélték volna a Sárkány pusztulását és Athas átalakulását, ahogyan Troy Denning előadja epikus hangulatúnak szánt regénysorozatában. És bár az ismeretségi körömben szép számmal akadnak buzgó Vampire-rajongók, egyiküknek sem jutott eszébe hűségesen megvásárolni az összes angol nyelvű klánkönyvet, vagy polcdíszítésen kívül bármi másra hasznosítani a Gehenna kiegészítőt. Pedig szó sincs róla, hogy az illető kiadványcsaládok népszerűtlenek lennének – csak éppen a játékosok gyomorrontást kaptak a papirosözöntől, és függetlenítették tőle magukat.

Hogy egy rendszer vagy egy háttérvilág mennyire életképes, azt nem azon lehet lemérni, hogy mennyi fogy el a hozzá publikált új kiegészítőkből, hanem azon, hogy hányan játszanak a régiekkel. A két mutató nem feltétlenül fedi egymást, amint azt fentebb láthattuk. A vezető külhoni RPG-kiadóknak meglepően sok idejükbe telt, míg ráébredtek erre az evidenciára, és hozzáigazították a piaci stratégiájukat. Az Open Game License minőségi ugrást hozott ezen a téren: a Wizards of the Coast feladta a korábbi évtizedek szigorú szerzői jogi álláspontját, amivel nem csupán a szerepjátékosok kordában tartására irányuló törekvésekkel számolt le végleg, hanem a piacon is egészséges, pezsgő versengést indukált. (Ami sajnálatos módon remekül megfér a d20-as rendszer technikai monopóliumával, a magamfajta öreg narrativisták nagy bánatára.)

A nívós d20-as szettingek – például a Scarred Lands vagy az Arcana Unearthed / Evolved – már nem kívánják pórázon vezetni a szerepjátékosokat. Felkínálnak nekik egy dús képzelőerővel kidolgozott háttérvilágot, amely bővelkedik a sokrétű konfliktusokban és kibontásra váró ötletekben, aztán rájuk hagyják, kezdjenek vele, amit akarnak. Legföljebb útmutatással és javaslatokkal szolgálnak, hangsúlyosan nem kötelező érvénnyel. Igen üdítő élmény volt például olvasgatni nemrégiben az Echoes of the Past: The Slarecian Legacy kiegészítőt, amely egyebek közt a Scarred Lands szetting jövőjében várható legnagyobb világégést tárgyalja. A szerzők sorra veszik az érintett feleket, röviden leírva, hogy mik a terveik és milyen érdekek mozgatják őket. Aztán felvázolnak egy valószínű eseménymenetet, minden fázisban kitérve rá, hogy milyen irányban módosulhat, ha a karakterek kellő súllyal beavatkoznak. Az általános irányelveken kívül egy sor konkrét kalandötletet is csatolnak a szöveghez, a legváltozatosabb motivációkkal. Ha a partinak nincs kedve hozzá, nem muszáj a jófiúkkal játszani; nyugodtan választhatják a másik oldalt**, a különféle átmeneti zónákról nem is beszélve. Nincs kötött cselekmény, nincs előre megszabott végkifejlet, sőt: maga az apokalipszis is teljesen opcionális. Ha nem illik bele a kampányba, akár mindenestül elmaradhat, nem írják elő kötelező hatállyal. A könyvben prezentált újítások és bővítések ebben az esetben is hasznosíthatók, bármilyen játékstílusba be lehet építeni őket.

** Számomra, aki a Dark Sun világán következetesen a gonosz máguskirályok ügynökeinek vezettem játékokat, ez a momentum különösen ínycsiklandó.

Ezzel a szabad megközelítéssel a Scarred Lands a cikkem felvezetésében citált örökzöld szettingeket idézi, amelyek óvakodtak marionettbábuként kezelni a játékosokat és a mesélő fantáziájára bízták a történetfűzést. Szerencsére nem magányos fecske: egyre több új kiadványcsalád tér vissza a gyökerekhez. Az igazán jól megkomponált háttérvilág publikált kalandok nélkül is megáll a lábán, a mesélőnek elég belelapoznia a kiegészítőkbe, és nyomban rajzani kezdenek a fejében az ötletek. Mostanában mind gyakrabban találkozhatunk ilyen anyagokkal a szaküzletek polcain, persze csak ha van türelmünk kiválogatni a búzaszemeket a temérdek ocsú közül. A helyzet azonban még így is sokkal jobb, mint öt-hat évvel ezelőtt volt, hála a d20-as nyílt liszensznek, no meg a független rétegjátékok elszaporodásának. Az RPG-kiadók minden jel szerint eljutottak végre a felismerésig, hogy érdemes nagykorúként kezelniük a vásárlóközönségüket.

UTÓHANG

Még egy szó az írók bűneiről, a mundér becsületének védelmében. Ők nem tehetnek róla, hogy a könyveikkel kényszerpályára állítják a szerepjátékosokat: muszáj nekik. A jó háttérvilág nyílt és rejtett konfliktusoktól feszül, ezek adják a belső dinamikáját. A szerepjátékosoknak feloldatlanul van szükségük ezekre a konfliktusokra, hogy közös erőfeszítéssel kibontakoztathassák belőlük a saját narratíváikat. Az írónak viszont mindenképpen fel kell oldania őket – legalábbis egyiket-másikat –, különben a kutyát sem érdekelné, hogy mit körmöl össze. Amennyiben például a regény egy nagyszabású háború történetét dolgozza föl, nagyon furcsán festene, ha kimaradna belőle, mi lett a vége. Persze ha a cselekmény egy szerepjátékos háttérvilágba van helyezve, a háború menete innentől kezdve kötött lesz, elvégre a kiadónak ügyelnie kell az összefüggésekre. Ha a játékosok az asztal mellett más irányba viszik el a cselekményt, óhatatlanul el fognak térni a hivatalos szettingtől. Erre a dilemmára nincs orvosság, mivel a szerepjáték és az irodalom koncepcionális összeegyeztethetetlenségéből fakad. (Ami persze nem menti föl a felelősség alól azokat a bóvligyártókat, akik tucatszám ontják magukból a szerepjátékos közegbe ágyazott fércműveket.)

Donnergrau
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Felső-Rajna vidékén, a Szent Germán Birodalom sváb hercegségében áll Donnergrau ódon kolostora, az egyik legrégibb szerzetesi közösség a keresztény Európában. Igaz, alapítólevelén csupán a 762. évi dátum szerepel; de a zord hegyek között már akkor is szentéletű remeték laktak, amikor a hanyatló Aeterna, meghajolva a barbár törzsek nyomása előtt, visszavonta légióit az alpesi tartományokból. Eltérően a legtöbb kolostortól, Donnergrau nemcsak a jámbor ájtatosságnak, hanem az antik világ tudományának is menedéket kínált: könyvtára messze földön híres, a reneszánsz időkben mágnesként vonzotta a nagy talján tudósokat. Pico della Mirandola, a jeles humanista „sötét zarándoklatnak” nevezte ezeket a donnergraui tanulmányutakat; talán a zord északi tájak borzongatták meg mediterrán napsütéshez szokott lelkét, de az is meglehet, hogy titkosabb és nyomósabb oka volt rá. A környéken ugyanis évszázadok óta az a pletyka járja, hogy a donnergraui szerzetesek valójában az ördögöt imádják: fekete miséket rendeznek kolostoruk komor falai között, s istenkáromló rítusokkal hódolnak Lucifernek és Beliálnak. Kétség sem fér hozzá, hogy ez csupán a pallérozatlan pórok zsigeri gyanakvását tükrözi a kiművelt fők iránt: a Szent Hivatal több ízben is alapos vizitációt tartott Donnergrauban, és az ügyben eljáró inkvizítor atyák minden alkalommal alaptalannak találták a sötét híreszteléseket.

A kolostor szerfölött ritkán avatkozik világi ügyekbe, ám tizenöt esztendeje vendégül látott néhány tekintélyes, bár nem feltétlenül közismert személyiséget: Kürosz atyát, a Szentszék különleges meghatalmazással bíró delegátusát (†); Zygmunt Górkát, a híres polyák katonaköltőt és asztrológust (†); Johannes Fulminatort, az ünnepelt zeneszerzőt és klavikordistát; Sztyepan Balabán kozák hetmant, akinek tatár vér is folyt az ereiben (†); Bejaz al-Núrt, a titokzatos izmaelitát (†); Szubhúti mestert a messzi Tamilnádu szigetéről (†); és egy férfiöltözékben érkező hölgyet, aki állítólag az alpesi tündenép képviselője volt. A társaság kétnapos megbeszélést tartott Donnergrauban, majd tovább utaztak Gérard de Perigorn várkastélyába, ahol már várta őket a házigazda, a kivetkezett lazareus lovag; Angelomachatus presbiter, a puritán boszorkányvadászok legkiválóbbika (†); Benedikt van Gulden, a tengeralföldi kereskedő, kalandor és tőkepénzes (†); Roderillo Dastardi, a talján háborúk veterán zsoldoskapitánya; Cabouche le Verde, a nép ajkán legendává nemesült sócsempész és rablóvezér (†); valamint Balthasar Fresenius magiszter, a Carcosa család kulcsembere, aki rútul visszaélt kenyéradóinak bizalmával. Az összeesküvők közül csupán Brabanti Konrád gróf (†) nem volt jelen személyesen. Hogy mi történt e végzetes találkozó után, azt fölösleges újra elbeszélni; tudjuk jól a családi krónikából.

Donnergrau nem vett részt tevékenyen a Carcosák elleni támadásban: de titkon támogatta az összeesküvőket, rendelkezésükre bocsátotta a könyvtárában összegyűjtött tudást, és támaszpontként szolgált nekik a végső, meglepetésszerű csapás előkészítésében. Ezért bűnhődnie kell.

A büntetést a Carcosa család két nagy tekintéllyel bíró, oszlopos tagja fogja kimérni a szerzetesekre: Rigorel Carcosa, az Átokmester és Eibon Carcosa, a Kapuőr. Titkos fegyverként magukkal viszik Liliar Carcosát, a Kicsi Szépséget is, aki sajnálatos módon éhen maradt legutóbbi khunti kirándulása után. Liliar szempontjából teljesen mindegy, hogy a kolostor lakói jámbor keresztények-é vagy diabolisták; akár Istenben hisznek, akár a Sátánban, mindenképpen ízletes falatnak bizonyulnak majd.

Megjegyzés: A szövegben szereplő nevek után beszúrt keresztek Névtelen Carcosa, a Krónikás kézírásos bejegyzései. A figyelmes olvasónak szemet szúrhat, hogy a tizennégy összeesküvő közül csupán kilenc van megjelölve. A Carcosák száműzetésben fölnevelkedett új nemzedékének föltett szándéka záros határidőn belül pótolni az elmaradást.